A numetál bűze

Az elején mondjuk ki, bármennyire is fáj: a numetal haldoklik. Hol vannak már az óriási szuperkoncertek, az eksztázisban hörgő százezrek, a tizenéves gruppiek, és a tizenéves gruppiek fenekén felhalmozott csinos kokainhalmok?

Egyre kisebb koncerttermekben hörögnek az egyre nagyobb pocakot eresztett numetál arcok, a tinik már rég kidobták a Linkin Park-plakátokat, már a HIM és Rasmus a menő hatodikban, vagyis az utánpótlás is oda, maradnak az egyre szerényebb haknik és a szubkultúra büszke kiállása. Respect.

A Deftones budapesti koncertjén is mélyeket szippantottunk az elmúlás keserű illatából, bár lehet, hogy csak kétezer verejtéktől lucskos metálhajnak van ilyen erős szaga. Az biztos, hogy a zenekar rajongóinak nagy része már megkeseredett felnőtt, sok a nosztalgiázó, akik numetál jelmezek nélkül merészkedtek a Petőfi Csarnokba: a hátsó sorokban saruban, lapszoknyában bólogatnak fájdalmasan a szabadnapos kémiatanárnők, de azért fékevesztetten őrjöngő, öltönyös brókereket egyelőre nem látni.

Persze az igazán kemény arcok azért még mindig kamionos baseball-sapkában nyomják, ami pedig a Deftoneshoz nem igazán passzol: hiába emeli az ember a fejét fájdalmasan az ég felé, hogy hétszer üvöltse, hogy fuck, csak a szemellenző bélését látni. Pedig a koncert első felében nem nagyon lehet mást csinálni, a Passenger és a My own summer után ugyanis lassú, fájdalmasan hörgő számok jönnek sorban, amiket az ember inkább otthon hallgat, amikor becsapja maga után az ajtót, kiakasztja a kézzel készített "Takarodj"- táblát, csutkáig tekeri a fejhallgató hangerejét, és könnyes szemmel megpróbál rájönni, hogy miért passzolta le Jutka, vagy hogy miért olyan iszonyatosan bunkók az ősei, hogy nem értik meg: egy eredeti háromcsíkos Adidas-melegítőért nem sok az a tizennyolcezer-ötszáz.

A tömeg ennek ellenére lelkesen bólogat, és azt is hamar megtudjuk, hogy mit is köszönhetünk igazán a numetálnak, már persze a zokogva hörgés után: hát a torzított gitárra csípőt riszáló lányokat és a kivillanó tangavonalat.

A Korea és a Minerva alatt már verejtékben úsznak az első sorok, ennek ellenére nagyobb amplitúdóra vált a tömeg, a merev háttal ugrálóst járók egy kicsit konfrontálódnak a maga elé görnyedőst erőltetőkkel, az előbbiek azonban hamar győznek: egyszerre pattog az egész terem.

A Mátrix-soundtrack miatt numetál körökön kívül is ismert Change alatt rájövünk, hogy nincs is ezzel semmi baj, a Deftones feszesen, szinte hibátlanul játszik, a hangosítás majd szétveti a Pecsát, mégsem torz, és egyébként is a középső blokk lassú, sírva vonyítása után még energia is van benne. Csak valahogy mégis olyan rohadt érdektelen az a kicsit megereszkedett hasizmú pasas, aki ott fent a gimnáziumi fájdalmait üvölti világgá teljesen komolyan, és ezt még az sem menti, hogy ezek a mi gimnáziumi fájdalmaink is voltak.

A Seven words alatt még arra is van időnk, hogy megszámoljuk, hogy refrénenkét nem is hétszer, de legalább tizenötször üvöltik, hogy suck, és a legszörnyűbb az egészben, hogy számolni még mindig sokkal jobb ötletnek tűnik, mint csak állni, és hagyni, hogy a basszusok nagyot csavarjanak a gyomrunkon.