Ökörködés vs. pszichotrip

Ökörködés és mély gondolatok. Kálmánczhelyi-Végh alkotópáros és Fiegauf Benedek filmjében nem sok közös található. A jórészt könnyed Libiomfi, és a vérkomoly Rengeteg egyetlen ponton egyezik: rendezőik a szakmán kívülről érkeztek, egyikük sem jutott be a Filmművészeti Főiskolára, kvázi autodidakta módon tanulták a filmkészítést.

Laza

A Libiomfi alkotói a Legkisebb film a legnagyobb magyarról és az Úristen@menny.hu csapásán indultak el. Gátlástalan bohóckodás, laza történetvezetés, spontán hatású párbeszédek közt bontakozik a történet, amely koránt sem olyan vicces, mint a felszín. Labilis, önjelölt színrendező társulatot gyűjt maga köré, hogy sajátos rendezői módszerei segítségével összerakja a Micimackó színpadi verzióját.

A meg nem értett művészként mozgó, titkon anyagyilkos Libi bácsi egy csapat debil, lelkileg sérült alakot castingol össze magának, akik hamarosan nem csak művészeti, de lelki vezetőjükként tekintenek rá. A klasszikus szektás forgatókönyv szerint a tanítványok követik és visszhangozzák a válságos helyzetekben egy csésze kakaóhoz, a nagyon válságosokban üveg pálinkához forduló szektafőnök bölcsességeit. Aki követőit terápiaként beállított pszichológiai terrorral tartja kézben.

Kálmánczhelyi és Végh a téma és a találó karakterek adta lehetőségek ellenére is tartották magukat a felütés hangneméhez, azaz ökörködnek. Sőt, fokozzák a helyzetet, a film néha átcsúszik mjuzikelbe, vagy könnyeden felvázolt kultúr- és filmtörténeti toposzokba torkollunk: Rómeó és Júlia önmérgezési jelenet, a Hair lobogó hajú autókázása, lyesmik.

A Libiomfiba gátlástalanul belekerült mindaz, ami az alkotóknak a forgatás során eszébe jutott, de szerencsére nyoma sincs megmondani akarásnak, esztétizálgatásnak.

Mindez nem jelenti, hogy Kálmánczhelyiék a móka kedvéért feláldozták szereplőiket vagy a történet dramaturgiai-gondolati egységét. Filmjük éppen könnyedsége által mutat rá a finomkodó gesztusok és szakkifejezések mögé bújt sarlatánra, ezen keresztül pedig az életünket megszálló önjelölt prófétákra.

Stílusukra inkább az a fajta lezserség jellemző, amely nem elméletekből, hanem megérzésekből táplálkozik. Abból a szabadságból, amely a kívülállók sajátja.

Komoly

Hasonló alapról indul Fliegauf Benendek is, már ami a kívülállást jelenti. Ő sem kapott osztályzatokat egy erre szakosodott felsőoktatási intézményben. Továbbá nem fél a belső életet érintő témákhoz nyúlni, noha az ilyet néhány pszichológiai, filozófiai kerekasztal-beszélgetés, vagy pár lehallgatott szemeszter után rendszerint banálisnak érzi az ember.

Fliegauf érdeklődése azonban nem póz. A Rengeteg különálló, csak témafelvetésükben kapcsolódó filmnovellái a psziché megismerése és kifejezése melletti elkötelezettségéről tanúskodnak. Elgondolkoztató kérdései hitelessé teszik a beszélgetéseket, amelyekből - a nyitó és záró képet leszámítva - a film áll.

A Rengeteg tehát koránt sem banális. A megismerhetőségről, tudatunk határairól, és - mondjuk ki - a lélekről beszél, azokról a témákról, amelyeket legtöbben kamaszkoruk végén összehajtogattak és felraktak a gardrób felső polcára.

A történeteket vezérlő tudatos írói-rendezői szándék azonban sokhelyütt görcsössé, koncepciózussá teszi a novellákat. A premier plán bemutatott, és a Testbeszéd poppszichológiai könyvből jól azonosítható gesztusok pedig megfelelő alapot biztosítanak akár több Ranschburg Jenő észosztásához is. A film legfőbb hibája mégis az, hogy a jelenetek mindegyike 5-6 perccel hosszabb a szükségesnél: a szereplők túlbeszélik a témát.

Fliegauf Benedekre ott érdemes odafigyelni, ahol a dialógusok elszakadnak a rendező gondolatainak szimpla reprezentálásától, ahol a szereplők eljátszhatják a lélekben fészkelő félelem hatalmát, az értelem lehetetlennek bizonyuló erőfeszítéseit a megismerésre.

A színészi játék, - amatőrök, a rendező barátai- és a statikus jeleneteket feszültséggel telítő, az arcokból és végtagokból tájképet varázsoló operatőri munka (Lovasi Zoltán) azonban még a didaktikus jelenetekben is elevenné teszik Fliegauf első nagyjátékfilmjét.