A pisztáciabajnok

Hatvan kilométert utazom Budapestről a nógrádi dombságba. Erdők és dombok követik egymást, kanyarog a szerpentin. A köd úgy ül meg a tájon még a tavaszi hajnalokon is, mintha a mély, téli fagy szállna fel a földből. Régi szellemekkel kísértő világ tárul elénk a kanyargós utakon, melyeket tradicionális, egy házsoros falvak szabdalnak. Erdők, tisztások, gyümölcsösök, elhagyott bányák. Rétság polgármestere szerint a Google nem jól mér. Mert egy híres helyi mondás szerint ez a város épp 48 kilométer a belvárosi Kossuth térről. Évszázadok óta büszkék erre a számosságra. A környéken évszázadok alatt laktanyák épültek, a szocializmusban is katonai gyakorlóterület. De szovjet katonák nélkül itt a magyar, bujkálós, erdei hadviselés a gyakorlat, a patakokhoz mérik a mozgást. Békességben élnek évszázadok óta a környéken a magyarokkal a tótok, svábok, romák. 

Rétságra a világ legjobb fagylaltjáért utazom. Mikor elhagyjuk a Duna vonalát, kanyarogni kezd a szerpentin a meredek dombokra. Sok a kereszt és a gyertya az út szélén a motoros balesetek miatt. Évente több fiatal veszti életét az dombsági főúton. Magyarország második legfontosabb nemzetközi útszakaszán vagyunk, Budapest–Krakkó, Budapest–Prága, Drezda és Berlin felé mennek a kamionok. Mikor előzök, alig bírom bepasszírozni az autót a két lengyel, szlovák vagy román kamion közé. Láncban közlekednek, hétköznap délelőtt van. A kopottas házakon, utcákon, zebrákon és a büféken is látszik, hogyan szakad el a vidék és a nagyváros. Mintha amúgy meg egy láthatatlan lélektani határ volna a falu és a város világa közt. Én mégis a falvaknak hiszek, az erdőnek, a dombnak, a virágoknak. Aki itt ragad, itt él, egy nyugodtabb, rendezettebb, de szegényebb élet vár rá. Bizonyos értelemben örök elhagyatottság, a másodrendűség érzése. Egészen más ez az élet (jövőtlenség?), mint amilyen lüktetés Budapesten terem (kötelező diverzitás, szimbolikus politika: woke, cancel culture, akciózás). Amúgy meg, mióta az ország csatlakozott az Európai Unióhoz, csak ipari számok vannak, meg a GDP-számítás, növekedés, növekedni kell, nincs mese. Mindegy, hol vagyunk.

Édes élet, aztán a temető

Mikor megérkezem Rétságra, megállok a központi parkolóban; az új, modern házak között alig van egy-egy szűk hely; bank, pékség, a túloldalon piac és a Fazekas cukrászda a tér pontjai. Átkelek a főúton, ahol dübörögnek egymás után a kamionok. Jobbra, a temető felé indulok el. 

A temető egy helység kőtükre. Onnan le lehet olvasni, kik életek itt, és akik éltek, hogy éltek. A sírok cifrák, márványozottak. A halottak portréi borítják a köveket. A legtöbb síron közép-európai hagyomány szerint vannak fotográfiák, az elhunytak fekete-fehér portréi. A férfiak korán halnak. Ünneplőruhában, díszben, esküvői képen vagy épp katonaképen. A temető mögött indul a gyakorlóterep, sok a kutya és az elhagyott gazdaság, egykori szocialista téeszépületek. Szállások, munkásotthonok vannak a kisváros határában. Arra nem merészkedem. Elzárt, természetileg gazdag, bányákkal, tavakkal és hatalmas erdőkkel tűzdelt terület. Felbaktatok a meredek temetőbe. A kálváriára a köveket támasztva kapaszkodok felfelé, olvasom a sírokat. Akik nemrég meghaltak, mind a világháború idején születtek, és a Kádár-rendszerben élték le az életüket. Egy intenzív diktatúrában, amit megszépítve „gulyásszocializmusnak” neveztek. Mert volt mit enni: előétel, saláta és desszert volt minden vasárnap délben a családok asztalán. 

Mikor épp kapaszkodnék az utolsó sírkőbe a kálvária nagy keresztjénél,

Hol látsz te itt cukrászt? Édeset szeretnél? Adok én neked, gyere velem! Majd elmondom én, mi van, amit sosem írt meg senki. Ha akarod, megírod, ha nem akarod, elfelejted. Nem írja meg úgyse senki az igazat. Hangosan nevet.  A roma asszony nem várja meg a válaszomat. Kézen fog, és odavezet egy sírkőhöz. Virágokat ültetünk. Aztán mehetsz a cukrászdába! Januárban temettem a nővéremet, előtte a férjemet, húsz éve özvegy vagyok, de még sokáig fogok élni, mert öt fiam van, sok unokám. Na, mit szólsz? Mit mondjak még? Boldog vagyok. Boldog cigány. Jól megy most a romáknak, hallod-e! Pont úgy, mint a szocializmusban! Rétságon van munka a német cégeknél, van itt koreai is, meg amerikai. Pelenkához anyaggyár, chipgyár. Itt volt a TDK, évekig ott dolgoztam a menzán, meg takarítottam. Dolgozik, aki akar. Vannak Gödön a Samsungban is, oda nem mennék, messze van az akkumulátorgyár, egész éjjel dübörög, villódzik, pfuj, de utálatos az. De jól fizetnek, hidd el. Még a cigány is megy a cukrászdába. Három van itt Rétságon, meg sok pék. Rétságon van a világ legjobb fagyija. Megérdemeljük! Van itt minden, ha tudni akarod, melyik házban ki él, mondok én mindegyikről neked valamit. Az ivott, az rákos volt, az meghalt, az gazdag lett, megvett mindent, ennyi az élet itt. Kacsint. De imádjuk a miniszterelnököt, ő az új Kádár János, a szocializmus visszatért Rétságra. Ez a lényeg. Van mit enni, és van sütemény. Lekísérem a buszhoz, ott búcsúzunk. Egy férfi juhokat terel az omladozó téeszépülethez, ahol kocákat is tart. A falak a szocializmusból maradtak, ma disznókat tenyésztenek benne, és bárányt. 

Sós pisztácia málnavelővel és ostyával

Fazekas Ádám a pult mögött áll, elmélyülten pakol. A cukrászda egy süteményes és egy fagylaltpultból áll. A kávégép felé fordul, rendezi a számlákat, amikor belépek. Magas, nagy ember. Kedvesen szolgál, és szívesen beszél a fagyiról, mint mondjuk más egy frissen olvasott regényről. Vagy zeneműről. Verset és novellát mond így egy jó színész. Ez itt az olasz sziget a nógrádi városban. A műhely a pult mögött van, Ádám megmutatja a nagy méretű hűtőit. Mínusz huszonnégy fokon üzemelnek. Mosógép, centrifuga és a keverőgép – mintha egy ipari mosodába lépnénk. Csak fagyasztók állnak benne. Azonnal észreveszem a hűtőn a fotóját: Ádám Fazekas (1990), a Gelato Festival World Masters 2021 világbajnoka, „Frutta di Pistacchio”. De ez egy másik Ádám a képen. Ez volna ő? A verseny óta ötven kilót fogyott.

Ádám fantáziájában minden étkezési fogás, amit megeszünk, fagylalttá válhat. Az uborka, a sajt, a kókusz. Mivel ő maga kifejezetten sósan étkezik, ahogy a rétságiak és a magyarok általában, így a fagyiba se sajnálja a karakteres ételek ízeit. A római és bolognai bajnokságokon nem tett bele annyi sót, mert azt mondja, azzal nem nyerhetett volna. Minden adag nagyon tudatosan van kimérve. A fagyi lelke a zsiradék és a tejszín minősége, lágysága. Az én fagyim csak természetes anyagokból van. Mindent a környékről szerzek be, nem használok adalékot – meséli. – Színezéket sem. Az egyszerűségében lesz nagyszerű. A puritán csodában hiszek. Ádám ma több cukrászdába is szállít, Gödöllőre, Budapestre és a Balatonra is. Hogy lettél cukrász? Teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést, hisz eredetileg pék vagy. Már nem is vagyok cukrász, vágja rá Ádám. Csak a fagyigyártás érdekel, de az szenvedélyesen. 

A fagyi vasárnapi kenyér minden vidéki családban. Az én fagyim házi tejből lesz, vaníliarúdból, csokoládéból és nemcsak kakaóból, valódi gyümölcsből, nem gyümölcspasztából, hanem préselt, olajos, igazi pisztáciából. A Berkenyén szedett málnából, hát így lett, ez a titkos receptje a világ legjobb fagyijának – a szenvedélyes ragaszkodás a kamaszos idealizmushoz. 

Hogy mitől lesz világbajnok egy íz? Teszem fel újra és újra a kérdést, de ekkor már belépünk a műhelyébe: az alapanyag-használat. A cukrász szenvedélye. Na meg a megfelelő fagylaltfőző gépek. Az olasz tanfolyamok technikailag mindent megadnak, az olaszok imádnak ide jönni, a magyar cukrászokkal mindig is jó viszonyban voltak. 

Fagylaltszezon a nógrádi dombságban

Mikor a fagylaltszezon közepén újra elindulok Rétságra, böngészem a város reformkori katonai történetét. Véletlenül meglátom a polgármester fotóját. Azonnal megismerem őt; Mezőfi Zoltán. Egyetemista koromban a csütörtök esti Bartók-bulikat szervezte a művházban Miskolcon, az észak-magyarországi acélvárosban. A város egykori szőlődombjáról híres, ahol a szocialista rendszerben egy hatalmas lakótelep épült. Diósgyőrről, az acélgyárról nevezték el. A Bartók Diósgyőrben volt, ki kellett villamosozni, vagy átkelni az Avason. Bársony vörös függönyök lógtak a színpadon, régi mozipadok összepakolva a táncparketten, diszkógömb. Műanyag kannából öntött bor. A szociológia–angol szak legokosabb diákja, Pálma volt a ruhatáros. Sorba nyerte a diákversenyeket. Zsíros kenyér hagymával, a nyolcvanas évek zenei ízlése (a korai rendszerváltás öröme). És hogy a bort ne tisztán igyuk, mert rettenetes, tablettás gyógyszer íze volt, kólával kevertük. VBK: vörösboros kóla. Az est vége felé ivóversenyek zajlottak. Odakint a bokrok között és a betonút sávjaiban kóvályogtak haza hajnalban az egyetemisták.

Ádám és a polgármester is azt mondják, hogy Rétságban az az érthetetlen, hogy egyszerre van munkaerőhiány és elvándorlás. Itt már olyan magas béreket ajánlanak a külföldi cégek, hogy alig bír bárki is versenyezni velük, még sincs jelentkező az állásokra. A munkanélküliség munkaerőhiány. Feladsz egy hirdetést, hogy cukrászt keresel, és két hét alatt az égvilágon senki nem jelentkezik. Mindenki Pestre megy, nyugatra, a németek itt toboroznak. A vendéglátósok mennek az osztrák hegyekbe, már a szakiskolában a legjobb osztrák fizetésekkel kínálják őket. Ha Bécsben beülsz egy kávézóba, vagy Tirolban, csak magyarok szolgálnak ki. 3000 méter magasan magyar éttermek üzemelnek az Alpokban. Magyar gulyást ehetsz, vagy lángost és Esterházy-tortát.

„Három fagyizónk van, mind  a három kiváló. Itt van közönség mindenre. Ha kinézel a hivatal ablakán, ott látod a prémium cukrászdát, egy vállalkozóé, aki okosházakat tervez, fitnesz, gyógymasszőr is van az épületben, csak prémium termékek vannak. Szóval van pénzes ember elég.” Az átutazó közönség. Aztán, ha feljebb kanyarodunk, a prémium fitnesz mögött laknak a romák, az a sor, ahol az erdőből hoznak télre tűzifát… „Régen a csehszlovák, lengyel, német turistabuszok parkoltak itt. A lengyelek itt nyaraltak, de közben frottírtörölközőt árultak, és búvárszivattyút. Ebből lettek később a szocialista KGST-piacok. Ilyen volt a pulóverpiac, MDF-piac, zsibvásár, ma már csak kínai piac van. Meg prémium cukrászunk, éttermeink, a turizmus próbál utat törni. 

Megfertőződtem. Mikor hazaindulok Rétságról, azon kapom magam a következő napokban, hogy a régi, hagyományos cukrászdás életemet feladtam. Nem megy. 

Aki egyszer megkóstolja, többé nem enged. Olyan ez, mint a jó szalámi vagy saláta, egy klassz futócipő vagy egy csodás erdei sétány. Ádám mondatai csengenek a fülemben. A pisztácia ízének előcsalogatása művészet. „Én elkezdtem egyfajta pisztáciával dolgozni, ebből nem tudok engedni, ezzel lettem világbajnok.” Ádám a világbajnokság után nagyon sok fagylaltot eladott tégelyben. Több mennyiséget ad el ma már, mint tölcsérben. Pestre megy a java része. Vannak viszonteladói, de a Covid miatt sokan megszűntek, pl. Zebegény is elment sajnos. Oda nem tud többet szállítani, pedig a Duna-kanyar fontos lenne. Amikor Rómát megnyerte, és megnyerte Bolognát, mindig az anyukáját hívta segíteni. Neki is át kellett lépnie a saját árnyékát, a maszek, falusi pékségben begyakorolt elveit. Ez a fagyikészítés egy új filozófia lett a családban. „Dogma, amit nem fogunk feladni. Ahogy Rétságot sem adjuk fel – mert ez a megye a fagyi alapanyaga, az esszencia.”

A szerző író, műfordító, kritikus

(Borítókép: Shutterstock)