Budapest, Texas

A tót kollégák azt mondják, biztos jó lesz, mert Pestre a turnézó világsztárok általában Pozsonyból jönnek, ahol se jó koncerthelyszín, se rendes hangosítás nincs, ezért mindegyiken látszik, mennyire örül. De hogy jó lesz, abban még akkor is biztos lennék, ha Pozsony városa szeptemberben megvásárolta volna a Pink Floyd-cuccot.

Mégpedig mert pár éve a Petőfi Csarnok szabadterén akkorát játszottak, hogy a középtempós blues kategóriában nem tudom, fordult-e már elő, hogy egy szabadtér-teltház egy emberként villázzon. Most tényleg, tessék elképzelni ezt a sörsátorba való zenét egy megvadult tömeggel, akikből most szabadul fel a boldogító felismerés: hurrá, ők sem Pozsonyban vannak. Egyszerűen akkora volt a show, hogy mindenkinél elszakadt a cérna. Három hatvanas vénember (mindhárman 1949-es születésűek) nyilván nem a Cirque de Soleil akrobatáit szégyenítik meg, de amit középsúlyos csúzzal, köszvénnyel mozogni lehet, azt lemozogják. Egyszerre. Két csoszogás balra, láblendítés balra, gitárpörgetés. Aztán ugyanez jobbra – akár mamuszban is előadható figurák, de a megfelelő pillanatban, párosan elővezetve istenuccse, nagyot ütnek. A zenéről bővebben később – mindenesetre sokat túrtam a Youtube-ot, de csak olyan koncerteket találtam, amik olyanok voltak, mint a pesti: tízpontosak.

Az előzenekar a Mystery Gang, ami azért jó, mert most végre sok olyan is látja őket élőben, aki egyébként nem jár klubokba – a Mistery Gang ilyen nagy színpadon se ciki, sőt, most megint rájuk kívántam, valami jó kis klubban. A ZZ Top fél órányi szünet után az Under Pressure-rel kezd, kis intro, semmi faxni, a hangzás nem az igazi, de jó lesz ez, nagyon elrontani nem lehet.

Gyújtógyertyák a kivetítőn, flitteres öltöny, Dusty Hill kalapban, Billy Gibbons a jól ismert hülye szőrsapkában, amit egyszer még Bécsben vásárolt valami extrém dizájnernél. Telt házról szó sincs, nem lehetünk sokkal többen, mint amikor zsúfolt volt a Pecsa szabadtér, aki akkor ott volt, nyilván most is elment legalább bankot rabolni, hogy összejöjjön a tíz rugó a küzdőtéri jegyre. Have Mercy, Billy Gibbons kicsit rozsdásan kezdi a szólózást, a kivetítőn krómfelnik, amit a gyertyák okozta sokkot még ki nem hevert Totalcar-kollektíva lelkesen üdvözöl. Eddig nagyon ős a szett, jön egy lassú blues, meg is nézem végre a díszletet: kétszer három fehér kocka, két darab színes neon meg a kivetítő, ennyi, minek ide pirotechnika, ha ennyire jól játszanak? Billy Gibbons szólóit bírom a legtovább elviselni, mit elviselni, élvezem őket az utolsó nanoszekundumnyi visszhangig.

Megjön a szintetikus kor, Pincushion, ezeket a lemezeket a hülye dobhangzás miatt nem szerettem igazán, de a számok attól még szakítanak. Anyám, micsoda tempó! Hányan tudnak ilyen lassan, ilyen feszesen és súlyosan játszani? És hát Billy Gibbons, a pálcika kis ujjaival, ahogy a hangokat megformálja a szakma legfinomabb ujjbegyeivel, és a dallamai, a skálái, a ritmusváltásai, a (zenei) humora... Majd egy újabb alapdal, az I'm bad, I'm Nationwide, a kedvenc minimál Billy Gibbons-szólómmal, nézzék már meg!

Billy Gibbons megtanulta magyarul, hogy jól érzitek magatokat, meg hogy igen, majd jön ez a szám, amit még sose hallottam tőlük, Dusty Hill énekli, de csak annyival konferálják föl, hogy „egy blues”. Frank Beard viszont, aki a Pecsában idegesítően enervált volt, mintha életjeleket mutatna. Kokszolsz, gecó?! És persze a Cheap Sunglasses,

Billy Gibbons hangról hangra játssza a szólókat, vagy ha valahol belenyúl, az mindig vicces. Mexican Blackbird,

itt veszi elő Gibbons a slide-gyűrűt, azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy slide-olásban benne van a top 5-ben. Hiába, akinek muzsikából a lelke, meg ízlése van, játszhat akár ütvefúrón is. Aztán mekkora királyság, hogy kiraknak a kivetítőre egy Muddy Waters-képet, és Dusty Hill egy nagyon gyökér bluest énekel, majd ugyanez jön Hendrixszel és a Foxy Ladyvel – nem játsszák szét, egyszerűen korrektül elnyomják, és ez igen jól áll nekik. Bár eszembe jutna, hogy akkor mi is volt a ZZ Top–Hendrix-városilegenda, hogy játszottak előtte, vagy valamelyikük a roadja volt, most már végül is mindegy, mert jön az egyik legjobb gyors ZZ Top-szám, a víg Party on the patio, na ezt is hallgassák meg, a háttérben itt hatalmas diszkógömb, énekel Dusty Hill, Turn on the radio and have a party on the patio:

Egyébként miért késik a kivetítő egy negyedet? Viszont Frank Beard, ha nem néz oda az ember, teljesen jókat üt, csak látványra olyan, mint aki utolsó renyhe pillantásaival a defibrillátort keresi.

A Gimme All Your Lovin'-hoz (1983) beadják az eredeti klipet, hogy láthassuk, mennyire nem öregedtek a 26 (!!!) év alatt, nem úgy, mint egyesek: ugyanolyan szakállak, kalapok és napszemüvegek alkotják az arcukat. (A klipet én az istennek sem találom a youtube-on, tudom, hogy hihetetlen, bocs.) A háttérben mi más, mint Gibbons hotrodja, az Eliminator, háromablakos Ford kupé, ahogy kell. Majd a Sharp Dressed Man, szintén az Eliminator albumról. Vajon unják már? Egy frászt, ez nem a szaros Satisfaction, amit Jagger évtizedek óta a pokolba kíván, ezt mindig jó lehet játszani, minél öregebb az ember, annál inkább.

A She's My Babyre veszik föl a szőrös gitárokat, megint megy a régi klip, nagyon durva, mennyire ugyanazt látjuk. Szünet után visszajövünk, La Grange, amit hosszú évek kutatómunkája után a legjobb ZZ Top-számnak jelölnék, fogyasszák egészséggel!

Közben Gibbons eljátssza, hogy beleakadt a szakálla a basszuskulcsba, meg nagyjából olyasfélék a poénok, hogy megfordítja valamelyik texasi giccsgitárját, a hátára lila betűkkel a BEER szót festették, és ha már megfordította, a húrokkal a nadrágján szkreccsel bele tökéletesen a szólóba – oké, hogy negyven éve ezt csinálja, ez így könnyű, de én negyven év múlva is ugyanilyen lelkesen kajálom. A Tush, az is majdnem befutott nálam, mint legjobb ZZ Top-szám, és mivel ezt is Hill énekli, Gibbons a szokásos sármos mozdulatainak egyikével tüzet kér egy roadtól, és végigszivarozza tulajdon szólóit. Laza, na. Ráadás a Tube Snake Boogie, a kivetítőn Rubik-kockát tekerget a számítógép, bár érteném, mit akar ez jelenteni: I got a girl she lives on the hill, she won’t do it but her sister will. Az az egy persze érthető, hogy az autóbuzi trió ügyelt a részletekre: a kivetítőn gyertyával kezdődött, és kipufogóval végződött a program.

Rengeteg szám hiányzott volna nekem, a régiek közül a Beer Drinkers and Hell Raisers, a kevésbé régiekből a Me So Stupid, vagy a Mescalero, de azt hadd ne rójam már fel nekik, hogy ennyire sok jó számot írtak, eddig. Merthogy nem mondtak semmit az új lemezről, pedig idénre volt kiírva. Nem is játszottak semmit, amit nem ismertem, egyetlen szám volt csak gyanús. Na mindegy, úgy látszik, a koncertezésre koncentrálnak, és nekem ez is tökéletesen megfelel.