Hogy mi is az a Killer Queen-kultusz? Nem, nem az ősi Queen-fanok gyülekezete. Van egy réteg, viszonylag szűk, elérések szempontjából kicsit korlátozott, mégis az arcunkba üvölt. Ezek az úgynevezett Killer Queenek. Ők akarnak lenni a sötét, az a zene és karakter, akire a többi nő dicsőítve tekint, a férfi pedig alázatosan adja meg magát neki.

Közös jellemzőjük, hogy – szemben az antisztárokkal és a negatív könnyűzenei karakterekkel – ők nagyrészt hercegnők, akik anno a kezdet kezdetén oda szerettek volna elérni, ahol egy-egy pophercegnő most van. Meg akarták tapasztalni a szeretetet és a megbecsülést, amivel rengeteg mainstream popsztár találkozik, akik pozitív dolgokról énekelnek, vagy éppen szerelmi csalódásokat testesítenek meg.

Ezzel semmi baj nincs, csak hát az ilyen nem jön össze mindenkinek. Amikor pedig szembesülnek azzal, hogy nekik ezen a vonalon nem terem babér, elindulnak az ellentétes irányba. „Ha magamért nem szeretnek, akkor tiszteljenek azért, aki leszek”, ekkor pedig megindul az átalakulás. Ez a metamorfózis néha igazán érdekes, a zenei világot színesítő karaktereket szül, amikor a személyiségük találkozik azzal, amivé valójában lenni akarnak. Ha ez kicsit komplikált, leegyszerűsítem.

KKevin és Burai akkora rajok, hogy lecsót rendelnek Amerikában is. SzKiTon megtanít bennünket kesztyűbe dudálni, és elárulja a tökéletes beach body receptjét. A Margaret Island segít égtájak szerint tájékozódni, Metzker Vikiék Shakespeare-től idéznek (dehogyis), Pola pedig azt hiszi, fiatalodik a vodkától. Ez folyik a héten a YouTube-on.

KKevin – Álom (ft. Burai)

– Itt vagy te, egy tökös amerikai gyerek, igaz?

– Nem vagyok amerikai.

– Akkor az akarsz lenni.

– Nem.

– Hanem mi akarsz lenni?

– Há, tudja a tököm… Boldog.

– Hát ebben boldog lehet a tököd, apám.

Így hangzik Gaben és Lali párbeszéde az Üvegtigrisben. És hogy miért egyből ez jutott eszembe? Azért, mert KKevin és Burai viszont nem boldogok akarnak lenni, hanem amerikaiak. Szegény G.w.M. is, de úgy pokoli nehéz lesz, ha még mindig nem tudja rendesen kiejteni a nevét angolul. Pedig büszkén belekiabálja minden szám elejére, amiben közreműködik. Ilyenből pedig azért akad heti legalább egy a trendingben (ezen a héten pont kettő is). 

Van ez az erdélyi lány, Karola. Kétség nem férhet hozzá, hogy korunk gyermeke. Abból a szempontból mindenképpen, hogy pontosan tudja, hogy sikert, kiváltképp akkor, ha a popszakmáról van szó, csak úgy érhetsz el, ha nem elégszel meg azzal a jelszóval: a zene mindenek felett.

Merthogy dúdolgathatsz kedvesen, énekelhetsz átéléssel, de a zeneiparban néhány éves jelenléttel az áttörést csak kevesen érik el csupán azzal, ami a torokból kijön. Lehet angyali a hangod, de ha nem azonnal éteri, akkor másféle angyali eszközökhöz kell nyúlni.

Huszonnyolc év után vinylen is megjelent az első magyar acid house album, a Liquid Limbs eredetileg csak műsoros kazettán publikált Hydro-Gixere. 1993-ban még nem léteztek appok, a legizgalmasabb logók nem a telefonok képernyőjén jelentek meg, hanem az LSD-vel átitatott bélyegeken.

Amikor a kilencvenes évek elején az MTV Party-zone című műsorának hatására a magyar diszkókban kipróbálták az acid house-t, azonnal kicsapta a biztosítékot, összeégtek a neoncsövek és a lambériára szerelt Kontakta konnektorok. A kisvárosi lakótelepeken már nem Pocoknak, az ördögmotorosnak, vagy Zorrónak hívták a menő fiúkat, hanem Cuccosnak, Kábszinak és Reagge-nek.

Unalmas lett a grunge és a gyertyafényes unplugged is. Budapest meglepő módon lassabban reagálta le a partibacchanáliákat, mint a vidék, Debrecenben már 1992 tavaszán rendeztek acidpartikat a Meteor moziban, és maga a Liquid Limbs is egy festői miskolci panel nyolcadik emeletén alakult meg, szintén 1992-ben, hogy aztán 1993-ra már meg is jelenjen első lemezük a főleg punkot és hardcore-t publikáló, de mindenre nyitott Trottel Recordsnál. Ebben az időben már a Viking klubban is felléptek, ott, ahol egyébként a dirty rockot komoly részeredményekkel bemutató Dance, illetve a teljes magyar szkinhedszcéna is.

Aki jól csinálja a zenészszakmát, az küszködik az itallal – fogalmazott nemrégiben Ganxsta Zolee, amikor alkoholfüggőségéről beszélt. Ennyire egyszerű lenne a képlet? Aki zenész, üti magát? Ezt a témakört járjuk körbe a soron következő Stenk podcastban. A bulizásokról, a tudatmódosító szerek hatásáról személyes tapasztalatok alapján mesél nekünk Kathy Zsolt, aki zenei menedzserként és mentős szakápolóként is praktizál. A podcastban néhány meredek történetet is felidéz.

Van az a zene, amikor elferdül a valóság, és selymessé válik minden analóg és digitális jel. Amikor a zenében rejtőző puszta ritmus egyszerre lehel tüzet, örömöt, táncot, vigaszt és dögös hangzást. Valahogy így tudnám papírra vetni azt, amikor Bruno Mars zenéjére gondolok. A 2010-es évek meghatározó popzenéje az ő „tollában” folyt össze a huszadik század egyik legérdekesebben parázsló stílusával, a funkzenével.

Idén tanúi lehettünk annak, hogy Anderson .Paakkal karöltve újraértelmezte magát, és zenei duón kezdtek el dolgozni Silk Sonic néven. A formáció már ismert, buszon vagy kocsiban ülve biztos megütötte már a fülünket több vezető hazai rádió adásában is a márciusban debütált első kislemezük, amely nem egy országban érte el a toplisták csúcsát. Bízom benne, hogy a név hamarosan ugyanolyan közismert lesz, mint az együttes összes tagja.

Funk volt, van és lesz is, erre Bruno Mars az élő példa. Minden stílusnak van underground szakasza, felívelése, aranykora, valamint hanyatlása. Egyeseknek, mint a funkzenének pedig megadatik az a reneszánsz, amit Bruno Mars az elmúlt évtizedben hozott vissza.

Ízes lett ez a sláger, tele van vele az ájer! Olyan össznépi trepnit tartottak vidéken, hogy a fal adja a másikat, pénzmosás helyett pénzt égettek, és azt kiabálták, hogy tirtyeg-tortyog, óbitóz lőtyönfitty. Ezenkívül megidézték Dzsoki szellemét, de cseppet sem lett szellemes, Valmart és Manuelt pedig a nap égeti, ők meg kicsit magukat. Saya Noé viszont megmutatja, hogy kéne ezt csinálni. Ez folyt a héten a YouTube-on.

Bëlga & Kiss Erzsi, Krúbi, Dé:Nash – Össznépi trepni

Valamiért nekem minden héten le kell írnom, hogy fullba nyomják a kretént. Ez a magyar virtus, sírva vigadunk, vagyis inkább én sírok, amikor mások vigadnak. Az Össznépi trepni pont arról szól, amire elsőre gondolnánk: hogy fogalmunk sincs. 

megvan a pekvanc

indul a cécó

ne legyél lebzsi!

tapotálj tiknyó!

ízes lett ez a sláger

tele van vele az ájer

A poén az, hogy nem azt halljuk, amit látunk. Vagyis nem azt értjük, amit mondanak. Vagyis dialektus humor. Az első képen a három Bëlga-tag teletapinak öltözve biciklit kér karácsonyra, és meg is kapják azon nyomban, a három tanyabájkon pedig faluról falura járnak. Letámasztják, ökörködnek, majd szépen eltolják a biciklit. Először Krúbit látogatják meg. 

mameluk, nyárfás, puruttya, repper

hiába leppeg, nem lesz gengszter

Krúbit szó szerint felveti a pénz. Telefonál vele, táncol vele, arcába keni, közösül vele. Csak a szokásos. 

Mi van kis rigó, kis nigovics

Ma beköpörcölök, az fix, nigovics

Nyakamon a köcölék, bling bling, nigovics

Olyan sok, hogy belecseteklik, nigovics (bling bling)

Eddig valahogy eldöcög a buli, bár nem értjük, mit látunk, nem tudjuk, mit hallunk, de még akár el is hihetjük, hogy nem azzal van baj, ami történik, hanem velünk.

InSanity címmel megjelent az Antares második nagylemeze. A Junior Artisjus- és Öröm a Zene-díjas zenekar a megkezdett zenei úton haladt tovább, énekesük szerint az új dalokat nemcsak játszani, de hallgatni is nehéz. Az albumon vendégszerepel Ferenczi György, és a Fresco című dalukhoz klipet forgattak Szombath Mátéval. A lemez bemutatója június 5-én lesz Budapesten, az Analog Music Hallban. A zenekar két tagja mesélt nekünk az elmúlt évek sikereiről:

A legtöbb zenekar valahonnan kölcsönözte a nevét, de mi van, ha látni is szeretné azt a valamit? Bizonyos bandáknak könnyű dolguk van: a FISH! elmegy pecázni, a ROAD autóba pattan, a Margaret Island pedig kirándul egyet a főváros szívében. És mit történik, ha a névadó 550 fényévnyire van? Az együttes meglátogat egy csillagvizsgálót. Az Antares épp ezt tette, a videóban ezt is megnézhetitek.

Szükség van-e még tévés zenei tehetségkutatókra? – tettük fel a kérdést Verebély Marcellnek, az X-Faktor kreatív producerének a soron következő Stenk podcastban. A válasz mellett még megtudhattuk, hogy miért engedik műsorba a lúzereket, mi a helyzet az eltűnt x-faktoros énekesekkel, és miért nem okoz fejfájást, ha az RTL Klub felfedezettje a TV2-nél köt ki. A Stenk két műsorvezetője – Réti Nóri és Nagy Szabolcs – Verebély Marcellt, az X-Faktor kreatív producerét látta vendégül.

Különös, de amikor január elején arról írtunk, hogy a 25. James Bond-filmre (No Time to Die) még várni kell, nem gondoltuk, hogy az első magyar James Bond-dalt és a klipjét is hamarabb be tudjuk mutatni, mint hogy kiderülne, hány embert tesz el láb alól Daniel Craig, avagy James Bond ezúttal hogyan menti meg a világot. A Leave The Dark című dalból egy részlet tehát már ismertté vált,

Elsőként az Index olvasói ismerhetik meg Harmath Szabolcs (zene) és Szabó Ágnes – Szabó Judith (szöveg) dalát, melyet Erdőhegyi Brigitta ad elő. A klip rendezője Tordai István, akit többen a Sportverda műsorvezetőjeként ismernek, s aki a klipben James Bondként fel is tűnik.

Két éve jelent meg az Alphaville 1984-es, Forever Young című bemutatkozó lemezének remaszterizált, deluxe kiadása. A zenekar tudja, hogy ha örökké fiatal akarsz maradni, akkor

Most ismét napvilágot látott az 1989-es The Breathtaking Blue is. Az annak idején Magyarországon is megjelent bemutatkozó lemez olyan erős szintipop gesztus volt, hogy része lett a generációs identitásnak, ahogy a teniszzoknival viselt sötétkék Puma cipő, a Limara deó vagy a Da Ya Think I’m Sexy feliratú póló is.

Sokan voltak, akik azt hitték, hogy az Alphaville egynyári kaland volt, hogy a zenekar csak az 1984-es videóhoz és a diszkós lassúzásokhoz köthető, pedig a karrierjük nem ért véget a nyolcvanas évek közepén, sőt 1989-ben is folytatódott. Igaz, hogy az első lemezhez képest az 1986-os Afternoons in Utopia és az 1989-es The Breathtaking Blue csak apróbetűs részek az életrajzban, pedig voltak izgalmas felvillanások ezeken az albumokon is. Nem csak a Big In Japan és a Sounds Like a Melody csillant meg úgy, ahogy a diszkó UV-lámpa-fényében a hamis Lacoste krokodilja.

Öt év, hét Grammy-díj, UK album chart és Billboard Hot 100 első hely, egy nagylemez, egytucatnyi kislemez, két világrekord, valamint egy James Bond-film-betétdal. Ez jutott ki eddig a popzene aktuális hercegnőjének, Billie Eilishnak, aki 14 éves kora óta van jelen a szakmában, és a stílus szerelmeseit nem egy felejthetetlen slágerrel ajándékozta már meg, melyeket bátyjával (Finneas O’Connell) együtt készít.

Pár hónapja érdekes fordulatot vettek körülötte a dolgok, füstöl a botrány, de mielőtt még ebbe beleszagolunk, nézzük meg picit, ki-ki miért is szerette meg az énekes munkásságát, vagy sokak hátán miért áll fel a szőr. Úgy minden tiszta lesz.

A 14 éves Billie Eilishtól nem állt távol a zene és a művészet. Családja a kreatívszakma képviselőiből áll. Karrierjének első nagy pontja, az Ocean Eyes eredetileg testvére, Finneas szerzeménye, de amikor felfedezte, hogy a húga hangjához és karakteréhez az sokkal jobban passzolna, megcsinálták a zeneszám általunk is jól ismert verzióját. Pár hét alatt több százezer megtekintést generálva a dal felkeltette Finneas akkori menedzserének az érdeklődését, aki leült a sráccal beszélni a húgában rejlő potenciálról. Ezen a ponton már nem volt kérdés, hogy a fiúban húzódó dalszerzői véna és a lány részben tanult és részben ösztönös karakteressége kiaknázatlan aranybánya.

A félelem bére című 1953-as Clouzot-filmben hőseinknek két, nitroglicerinnel megtöltött teherautót kell leszállítaniuk. A show-biznisz is olyan, mint Yves Montand-ék küldetése: látszólag nagy kaland, utazással, izgalommal, szép tájakkal, de bármikor felrobbanhat alattad az egész.

Taylor Swift 2021-ben számos jogvita után újragondolt, és némileg más együtthatókkal megjelent Fearless – Taylor's Version című lemezén már nincs félelem

Ha van parancsoló érvényű siker, azt Taylor Swiftnek hívják. A 2009-ben csak 18 éves Taylor Swift második albuma, a Fearless négy Grammy-díjat gyűjtött be, a fiatal művésznő nappaliját bizonyára sajátos hőszivattyús rendszer fűti, amit Grammy-díjainak (szám szerint 10) energiája hajt.

A még mindig csak 31 éves Swift azt is megteheti, hogy kampány nélkül, váratlanul megjelentet egy – az ő sajátos világában kimondottan progresszívnek számító – lemezt (Folklore, 2020), és akkor is megdönt minden eladási rekordot. Ő a „normális középosztálybeli lány”, akinek nem kell úgy kinéznie, mint Lady Gagának, aki különben is olyan, mintha a ruháit Elon Musk álmodta volna meg Tesla kimaradt üléshuzatából és a Falcon Heavy rakétájának fém alkatrészeiből. Swiftnek nem kell úgy beszélnie, mint a hiphopelőadóknak, akik bármikor közös nevezőre hozzák a nőgyűlöletet és a szolidaritást. A Swift Projekt ráadásul olyan profi nagyvállalatként működik, mint az Amazon, csak a művésznő csomagjában ott van a slágerérzékenység, a vérprofi előadás, a hibátlan karrier és a kamaszos báj. Szóval, ő a szomszéd lány, akinek minden sikerült.

Elképesztő színes és abszurd elemekben gazdag videóklipet készített Saya Noé az Iodine című dalához. Az énekesnő főállásban streamelésből él, looppedállal folyamatosan dalokat ír, próbál a zenekarával, készül közelgő koncertjére. Meglátogattuk otthoni stúdiójában, ahol megmutatta, hogyan dolgozik. Elkísértük a próbaterembe is, és mesélt új videóklipje kulisszatitkairól is:

Van létjogosultsága a zenetévéknek a YouTube korában? – erre a kérdésre igyekeztünk választ kapni a Stenk podcast soron lévő adásában. Az kiderül, hogy az online platformok térhódítása miatt véleményvezér-szerepüket elvesztették, de presztízsértéküket megtartották a csatornák. A szerkesztők ügyelnek arra, hogy minél kevesebb bújtatott reklámot és seggrázást kapjanak a nézők, továbbá igyekeznek értéket eljuttatni hozzájuk.

A Stenk két műsorvezetője – Réti Nóri és Nagy Szabolcs – Tóth Bertalant, a magyar MTV TAM menedzserét, a Cloud9+ dalszerző-gitárosát, valamint László G. Gerzsont, a Music Channel zenei és programigazgatóját látta vendégül.

Vannak emlékezetes fellépések, és vannak jól megszólaló koncertek. Van, amikor a két dolog nincs feltétlenül szinkronban. Neil Young 50 éve, 1971 elején adott a torontói Massey Hallban, tehát hazai pályán egy legendás koncertet, amiről akkor azt mondta, hogy

A koncert hanganyaga magasan jegyzett bootleg lett, az igazolt rock and roll partizánok nagy ereklyéje. Ehhez képest csak 2007-ben jelent meg hivatalosan. A három nappal későbbi, Stratfordban rögzített fellépése sem járt jobban, hivatalosan csak 50 évvel a koncert után publikálták.

Neil Young

Fotó: Poós Zoltán

Mire ez nagy sietség – gondolhatnánk. És hát miért jön ki közel 15 év után egy setlistjében igencsak hasonló, szintén szólókoncert? Nem vállalkoznánk a Young Archives Performance Series több száz órás anyagának feldolgozására, mert az önálló foglalkozás lenne, Szép-kártyával és tajszámmal. Hagyatkozzunk a mesterre, aki azt mondta, hogy „ha összehasonlítjuk a stratfordi koncertet a sokak számára nagyon emlékezetes torontói fellépéssel, akkor azt kell mondanunk, hogy az előbbi jobb, nyugodtabb, pontosabb volt az ünnepibb hangulatú Massey Hall-féle koncertnél”.

Dee Snider mondá: I wanna rock!, és a fémzenébe új korszak köszönté be.

Valahogy így lehetne legjobban leírni azt, mikor a nőnek öltözést új szintre emelő Twisted Sister felejthetetlen formulává vált a huszadik század heavy metal képletében. A zenekar megélt hideget, meleget, de mégis olyan slágerekkel ajándékozta meg a torzított gitárok szerelmeseit, mint a Come Out and Play, az I Wanna Rock vagy a legendás We're Not Gonna Take It.

Utóbbi körül nemrég hatalmas botrány is kerekedett, mikor Clive Palmer politikai kampányában használta fel a dal egy átiratát Ausztráliában. Elmondása szerint semmi köze sem volt a Twisted Sister 80-as évekbeli slágeréhez, de egyes források szerint a bíróságon fény derült rá, hogy már volt elsikkadt próbálkozás a jogok megszerzésére az Universal Recordsnál. Végül nem kevesebb, mint 1,5 milliós büntetést kellett kifizetnie, ami a jogok eredeti licenszárához képest kb. csak tízszer nagyobb. A Twisted-fanok ujjonganak, Palmer szívja a fogát, Dee Snider pedig ennek örömére (mondjuk, semmi köze hozzá, de azért) készül az új szólólemezével, ami hamarosan elérhető lesz a boltokban.

Máig élénken emlékszem a pillanatra, amikor életemben először hallottam Lady Gaga – akkoriban – vadonatúj kislemezét, a 2011-es nagylemez címadó dalát, a Born This Wayt. Hatodik osztályos voltam, és éppen popsztárokról (The Beatles, Michael Jackson és a többi) tanultunk országismeret-órán, ezért a házi feladat is hozzájuk kapcsolódott.

Apukám előszeretettel mutogatta az ő fiatalsága idején menő slágereket, a YouTube azonban feldobta a Born This Way videóklipjét, én pedig rákattintottam. Soha életemben nem kerültem egyetlen klipnek sem annyira a hatása alá, hiába voltam fanatikus Gaga-rajongó az első pillanattól, azaz 2008-tól kezdve.  

Lady Gaga 2011-ben

Fotó: Larry Busacca / Getty Images Hungary

Kevés zenészben égett akkora bizonyítási vágy, mint imádott énekesnőmben, amikor 2011. május 23-án, 10 évvel ezelőtt kiadta Born This Way című második nagylemezét. Lady Gaga 2008-ban egyik pillanatról a másikra vált popsztárrá, és bár 2009-ben Taylor Swift és Beyoncé mögött „csak” a dobogó harmadik fokára állhatott fel, 2010-ben a Billboard már őt választotta az év előadóművészének. 

Kis Grófo és Nótár Mary speciálba kamázzák a stílust, és beröffentik a nyarat stabilan. Tóth Andi nem találja a menekülőszót a szado-mazo partiban, Fluort sós kútba teszik, onnan is kiveszik, Essemmet kerék alá teszik, onnan is kiveszik, A Punnany Massif pedig már az olimpiára készül. Mozgalmas hete volt a magyar YouTube-nak.

Nótár Mary x Kis Grófo – TEQUILA

Opp taba dé-dé opp taba dá-dá…

Szupergruppba állt össze az ország két legnagyobb mulatós sztárja, hogy együtt röffentsék be a nyár bulimotorját. És nem is szerénykednek, minden nyári kellék össze lett rakva: medence, tequila, napernyő és egy Rolls-Royce. 

Na szoszi van itt hölgyek urak

Áhjlélé lélé

Sem Marynek, sem Grófónak nem kell a szomszédba szaladnia egy kis bulikáért. És ha egyszer egy üzlet vagy buli beindul, nincs az az isten, ami megállítaná:

Jó ez a still meg a vaker

Két napig nyomtatjuk ha kell 

Vodka, tequila, gin, henessy

Speciálba mulatási

Áhjlélé lé lé lélé

Milyen szövegre bukik a magyar? – erre a kérdésre igyekeztünk választ kapni a visszatérő Stenk podcast első adásában, és gyanútlanul tűpontos képet kaptunk a hazai zenefogyasztási szokásokról. E szerint a trash nagyon megy; ha zuhé van, akkor a Margaret Island Eső című dalszövege pörög; a rádióknak sokkal nagyobb a hatásuk, mint gondolnánk, és a Bikicsunáj még mindig a number one.

Ha egy sajátos popmeccset rendeznénk Magyarországon, aminek keretében olyan zenekarneveket kéne felsorolni, amelyeket mindenki látott már leírva, de a zenekarról semmit nem tud, a versenyen a Fleetwood Mac bizonyára dobogós lenne. Pedig ott van az 1977-es Rumours, minden idők egyik legnagyobb példányban eladott albuma, és az 1979-es Tusk című dupla lemez, amelynek megjelenése után már valóságos népi hősök voltak, és kisvártatva bele is vágtak egy 18 hónapig tartó világ körüli turnéba.

Mindezt dokumentálta a szintén hírneves Live című album, amelynek a napokban jelent meg díszdobozos, remaszterizált kiadása, ahogy kell, vásárfiával, 14 kiadatlan demófelvétellel, egy klasszikus kislemezzel, amelyen a Fireflies és a One More Night eddig kiadatlan demófelvételei hallhatók.

A Live 1980. december 8-án jelent meg, azon a napon, amikor John Lennont lelőtték. A zenekar legjobb felállását (John és Christine McVie, Mick Fleetwood, Lindsey Buckingham, Stevie Nicks) halljuk, a dalok nagy részét tehát a Tusk turnéján rögzítették, azt a korszakot dokumentálva, amikor nemcsak a lendület, hanem a kreatív energiák is vitték a zenekart.

Triónak indult, ma négyen vannak. Kezdetben tradicionálisabb jazzt játszottak, ma átfognak egy egész univerzumot. Idén ünnepli megalakulásának ötödik évfordulóját a csíkszeredai Ineffable.

A zenekar mindjárt a start után szinte teret ugrott: 2018 februárjában a marosvásárhelyi Rádió Kotta műsorában rögzítették első élő koncertjüket; még azon a nyáron a kolozsvári Jazz in the Parkfesztivál tehetségkutató versenyén Best Of díjat nyertek, a következő év elején Neon címmel összerakták első nagylemezük anyagát, tavaly januárban pedig – Barabás Lőrinc meghívására – telt ház előtt játszottak a Budapest Jazz Clubban. 

Az Ineffable tagjai azt mondják, hogy zenei kínálatukban helyet kap a jazz, a soul, a neo-soul, az R&B, a pop, a hip-hop, és egyéb progresszív műfaj, de Szereceán Tihamér szerint – mivel zeneileg próbálnak nem határokat szabni maguknak – könnyen megeshet, hogy akár egy dalban több zenei műfaj és stílus elemei is fellelhetőek, és innen jön az Ineffable fúziós meghatározása.

Mindenféle zene, amit hallgatunk, inspirálhat saját dalaink megalkotására. Kezdetben tradicionálisabb jazzt játszottunk, és folyamatosan eveztünk át a modernebb, groove-osabb zene felé. Mai hangzásunkat Bene Zoltán zongorista, zeneszerző így fogalmazta meg: »műfajilag valahová az R&B, neo-funk, neo-soul, jazz-funk, new gospel és pop-jazz határai közé tehető, ez a domináns vonal, egy csipetnyi progresszivitással, polimetriával, valamint lírai könnyedséggel, akár slágerszerűséggel vagy rappeléssel fűszerezve«.

Ez a videóklip brutális. Nem visz rá a lélek, hogy még egyszer végignézzem. Láttátok már? Lil Nas X: MONTERO (Call Me By Your Name) daláról szól most mindenhol a fáma. Hogy mitől dőltem ki ennyire, és miért csámcsog rajta a nép? Szerintem nézzétek meg, kevés rá a jó szó, és regényt nem kéne írni belőle.

Inkább mesélnék kicsit arról, hogyan leszünk no name rapperből toplistadöntögető, közbotrányhuszárok. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a játék csak 50 százalékban szól a botrányról. Ha valami zeneileg jó, az tarol és fennmarad, ha nem, akkor csókolom, süllyesztő. Lil Nas kezdetben nem a zenére fókuszált. Sok mindent kipróbált a közösségi médiában, mire megtalálta saját hangját a TikTokon. Népszerű lett, és ez idő tájt kezdett zenei karrierjében csillagközi pályára állni.

A dal, ami meghozta a nemzetközi sikert és a világsztár titulust, a méltán híres Old Town Road volt. Bár zeneileg a klasszikus szerkezettől nem távolodik el, és kár volna tagadni, hogy egyszer-egyszer már hallottunk ilyesfajta muzsikát, fontos megjegyezni, hogy a rap, trap, valamint hasonló elektronikus modern stílusok ritkán keverednek countryérzettel. Mivel az elmúlt pár évben amúgy is „hiányt szenvedtünk” nyárt pezsdítő countryslágerekből, ez a dal éppen jókor és jó helyen landolt. Sikerét tovább feszítette az a tonnányi remix, aminek köszönhetően az is szembetalálkozott vele, aki barlangban él, de az igazi koronaékkövet a western-whisky hangú Billy Ray Cyrus tette fel, amikor becsatlakozott, és megszületett a dal talán legközismertebb és legkedveltebb verziója.

Variációk nyári slágerekre: egy időben jelent meg a nyár legjobb és leggagyibb dala, ráadásul majdnem ugyanarra az alapra készültek. A Follow The Flow túl van a matekérettségin, elkészültek, mint a mateklecke, tehát matekoznak orrba-szájba. Sofi megmutatja, hogy kell középszerűt csinálni, a Road pedig, hogy hogy kell jót. Az ellentétek hete a YouTube-on.

Pápai Joci x T. Danny – Ne ébressz fel!

Pápai Joci megírta 2021 nyarának slágerét. Igen, az időjárással is mázlija van, mert pont a pár napos korai nyarat csípte el, és igen, a legforróbb rapper, T. Danny is kellett hozzá. Aki mondjuk nagyrészt csak ücsörög, de azt hogyan, hölgyeim és uraim! Kevesen tudnak ilyen vagányan ülni és sorvégeket bekiabálni. Sőt, még énekel is a rap mellett! De vissza Jocihoz, akinek sikerült az, ami keveseknek szokott a mainstreamben. Ugyanis elengedte, hogy fullba nyomja a kretént, és képes volt hátrébb húzódni az agarakkal. Nem akarta megváltani az egész országot, csak simán egy feel good slágert akart írni annak minden kötelező elemével, mégpedig: nincs túlhangszerelve, nincs túlmagyarázva, nincs túlerőlködve, nincs túljátszva. Könnyű feladatnak tűnik, pedig talán ez a legnehezebb.

Világrekordszintű raprész, pörgős ütemek, sokatmondó szöveg, igazi közösségi szurkolás – ez a TOKIIIOOOOO, a Punnany Massif legújabb, olimpiára hangoló dala. A kitartást, a nemek közötti egyenlőséget, az emberfeletti teljesítményt éltető számhoz látványos, sportolókat felvonultató klip is készült. Az exkluzív interjúban beszélgettünk a srácokkal a dalról, a klipről és az elmúlt évről, amelyben egy kis utcazenélés is helyet kapott.

A klipet Miki357 rendezte, és a zenekar mellett olyan élsportolók tűnnek fel benne, mint Kozma Dominik, Kovács Saci, Kazi Tamás, Szilágyi Liliána, Márton Anita, Szabó Gabi vagy Baji Balázs.

A metálban is van eredetvédelem, egészen másképp szól a brazil Sepultura, mint a Los Angeles-i illetőségű, de örmény felmenőkkel rendelkező System of a Down, ahogy szintén összetéveszthetetlen az 1996-ban alakult francia Gojira hangzása.

Az oltalom alatt álló metálvidékeket ismerni hazafias kötelességünk és egyben világpolgári minimum is. Érdemes elutaznunk a francia Bayonne városába, hogy a Gojirától megtudjuk, hol tart a metál 2021-ben.

A Gojira rajongói kerek öt évig böjtöltek, de pár hete megjelent a Fortitude, ami talán az év legjobban várt metálalbuma. A tavaly augusztusban publikált Another World című daluk óta lobbant fel mindenkiben a vágy, hogy igen, történjen már végre valami a metálban, ami éppúgy hozzátartozik majd az általános műveltséghez, mint a Metallica harminc évvel ezelőtt megjelent Black albuma. Hiába születtek izgalmas produkciók az elmúlt évtizedekben (System of a Down: Mezmerize/Hypnotize, Tool: Fear Inoculum, Mastodon: Hunter, Deftones: White Pony), valahogy a műfaj nem termelt ki globális világsztárokat. 

Harmincöt éve jelent meg a KFT Siker, pénz, nők, csillogás című élvezeti cikke, a magyar poptörténet egyik legnagyobb slágertűzijátéka. Íme, egy sorlemeznek álcázott best of attól a zenekartól, amelyik alapvetően irtózott a slágerektől, és az Afrikát is csak azért dobta össze, mert megkérte őket a Hanglemezgyár, hogy legyenek kedvesek már végre legyártani egy rendes slágert.

Addig a zenekar inkább afféle új hullámos zsánerű zenés abszurdokat, szomorkákat írt, például arról, hogy „elfogyott a dobozból a gyógyszerom”, de megénekelték Tápiószecsőt, ódát írtak egy macskatetemhez, és az első lemezük borítóján meztelenül pózoltak egy üres lakásban. Üzenet a lakásból, üzenet a liftből.

Fotó: Poós Zoltán

Ebben az időben jelent meg a Piramis Plusz is, de az biztos, hogy a KFT képviselete sokkal hitelesebb volt az őszinte kőkemény rockból new wave-re csavarodó Piramisnál. A V'Moto-Rock is 1982 tavaszán jött ki a Gyertyák című, új hullámos jellegű – részben Police hatású – albumával. Játékra jelentkezhet az Új Skorpió is a Zene tíz húrra és egy dobosra című lemezével, ami szintén Police-féle reggae-s új hullámmal operál, de közülük csak a KFT mondható autentikus new wave zenekarnak. És itt szólnak bele azok, akik szerint viszont a KFT afféle állami új hullám volt, hiszen kiadta őket az MHV, sőt tévéshow-juk is volt, arról nem beszélve, hogy rendes zenekar nem indul táncdalfesztiválon. Bonyolult hely Magyarország.

Billie Eilish kígyóval a nyakában pózol, Funktasztikus beszól mindenkinek Pataky Attitól Nagy Ferón át Szikoráig, Deniz pedig saját könnyeivel itatja édesanyját. Ez már önmagában egy furcsa filmjelenet lehetne, de ehhez képzeljük még hozzá a csillagszórózó Paksi Endrét a tengerparton és a mesehősökkel csajozó kockás inges hercegeket. Szinte leugrik a képernyőről. Ez történt a YouTube-on a héten.

Billie Eilish – Your Power

Billie Eilish a magyar trendinget is beveszi. Pedig a magyar YouTube általában nem olyan visszafogott, távolba révedő és fátyolos hangú, mint a Your Power. Itt általában erőből lőnek, ágyúval verébre. Ez Eilishtól sem állt túl messze az előző albumán, de ezúttal egy mikroszkóp tárgylemezére csepegteti inkább a könnyeit. Sőt, sokkal inkább Lana Del Rey könnyeit. Ha nem látom a klipet, csak a zenét és Billie hangját hallom, egyből rávágom, hogy ez biztosan Lana Del Rey.

Még mindig jobb, ha a rock & rollt nem szájon át vesszük magunkhoz, tabletta formájában, hanem mondjuk vinil- vagy CD-formátumban jutunk hozzá. Még akkor is, ha az Evanescence új, The Bitter Truth című lemezének borítóján valaki a nyelvére helyez egy x-szemű, smile-szerű drogot.

A The Bitter Truth leginkább azzal hívja fel magára fel a figyelmet, hogy 2017 óta ez az első lemeze Amy Lee zenekarának, és négy év bizony nagy idő egy rockzenekar életében, különös tekintettel arra, hogy az Evanescence utolsó „rendes” albuma tíz éve, 2011-ben került a boltokba.

Mert ugye a 2017-es Synthesis című gyűjtemény a régi dalok szimfonikus újrahangszerelésére épült, ami ráadásul nem is sikerült túl jól. Ilyen zenéket választ egy cirkusz, amikor a Pólus Center és az Asia Center közötti mezőn nagyon korszerűnek akar tűnni Újpalota úri közönsége előtt.