Claire ‘Clairo' Cottrill 2017-ben került először a nagy nyilvánosság elé, amikor Pretty Girl című dalát és a hozzá hálószobájában egy MacBookkal forgatott és vágott videót felkapta a YouTube algoritmusa. Cottrill akkorra már évekig dolgozott és töltött fel saját dalokat és feldolgozásokat a SoundCloudra, YouTube-ra, és egyéb közösségi felületekre; a 2010-es elején induló lo-fi egyszemélyes produkciók egyre nagyobb teret nyertek és beléptek a közismert sodorba.

Debütáló albuma, a 2019-es Immunity a most 22 éves massachusettsi énekes hálószoba-dalainak hatása alatt készült, az egyszerű stílus keveredett az R&B-vel, a zongorapoppal és meg volt szórva egy adag autotune-nal. A bemutatkozó lemezzel, rajta a depresszióról, biszexualitásról, szorongásról szóló őszinte szövegeivel és egyszerű, álomszerű hangzásvilágával Clairo a kritikusok, és a Z generáció figyelmét is elnyerte.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, kivéve, ha a Mississippiről van szó. Minden blueszenész tudja, hogy rituális fürdőket kell venni a Mississippiben ahhoz, hogy a szomorú balladák olyan legyenek, amilyent a blues tisztasági törvénye előír. A napokban jelent meg a The Black Keys tradicionális bluesokat tartalmazó, tizedik albuma, a Delta Kream, amelyet tíz óra alatt vettek fel a fiúk, a „Let's Rock” lemezbemutató turnéjuk végén, előzetes próbák nélkül.

És nem tíz szám van rajta, hanem tizenkettő. Bár a blues kiszámítható műfaj, de ennyire azért mégsem. Az egyébként idén húszéves zenekar albumán közreműködött R. L. Burnside zenekarának gitárosa, Kenny Brown, valamint Junior Kimbrough basszusgitárosa, Eric Deaton. A The Black Keys korábban már feldolgozta Burnside-tól a Busted című balladát, és Kimbroughtól a Do the Rompot, illetve megjelent Chulahoma: The Songs of Junior Kimbrough című, 2006-os keltezésű EP-jük is, így aztán nem értjük, miért kellett újabb áldozatot bemutatni a Mississippi-delta mocsarában.

Miért ne lehetnénk mind szörnyetegek? Miért ne szólhatnék be másoknak? Miért ne lehetnék szerelmes a vitorlástáborban? Kétszer is. Miért nincs szar melóm, istenem, és miért ér milliókat a zeném és a kedvenc testrészem? Miért fogadjam el a segítségeteket? Minek barátkozzak, ha már van elég barátom? Miért kopogjak, ha simán be is törhetek? Miért ne öltözhetnénk fehérbe? Ezekre a kérdésekre kapunk választ ezen a héten a YouTube-on. 

Dzsúdló - Miért ne?

Egy hármas egy testvérpárral? Miért ne? Hogyha rossz akarok lenni? Miért ne? Olyan szövegek a popzenében, amelyeknek értelmük is van? Miért ne? Vicces zenekarnevek? Miért ne?

A Dzsúdló ezúttal sem tud hibázni, fogajuk el, hogy ez egy jó zenekar. Miért ne? Ja, piercing az orrban? Miért ne?

Hívott anyukád, kérdezte merre jársz

Lassan két éve a nyomomban

Azt mondta ideje hogy haza menj

Életszagú szöveg, ami bizonyítja, hogy nem ciki az ‘anyuka’ szót használni. Sőt, azt is kimondhatjuk bátran, hogy „roncs lettem lelkileg”. Miért ne?

Négy év telt el. Olyan, mintha semmi sem változott volna, vagy csak minden annyira megváltozott, hogy már nem is számít. Ülök a szobámban, kint kopog az eső, a háttérben halkan szól a zene. Nem éneklek, csak hallgatom, ahogy valaki hozzám szól, úgy, mint négy éve. Nem ismertem, de mégis az életem része volt. Sosem beszéltünk, mégis meghallottuk egymást. Ott álltam az első sorokban, teli torokból üvöltöttem: „Why is everything so heavy?” ő pedig csak nézett vissza rám. Nem értettem, akkor nem.

Gyémánt és platina lemezek, több, mint 100 millió eladott példány. Tucatnyi szakmai díj, több mint tíz sláger a Billboard top 1-en. Egy meghatározó hang és kísérletező stílus. Egy zenekar, ami megváltoztatott engem, minket, a zenét és minden mást.

Amikor 1982. szeptember 4-én becsuktam a világoskék kaput, és köszönés nélkül elindultam gyalog Battonyáról Mezőkovácsházára, hogy megnézzem a P. Box koncertjét, nem tudhattam, hogy 39 év múlva hangról hangra ugyanezt a műsort még hallani fogom vinyl lemezen. Akkor még arról sem volt fogalmam, hogy a vinyl formátum eltűnik a rendszerváltás után, sőt azt sem gondolhattam a Brezsnyevről szóló Kis föld című filmet nézve, hogy megszűnik a kis földnek éppen nem nevezhető szocialista tábor is. Valahogy úgy, ahogy egy film végén a moziban felkapcsolják a villanyt, amin csak a smáróló gimisek lepődtek meg.

Fotó: Poós Zoltán

Azóta szinte kimúlt a CD formátum, a DVD, a műsoros kazetta, már nem kell Kovácsházára sem járni strandra, mert Battonyán is lett fürdő, de 1982 nyarán még a kovácsházi medencék színes kabinjai előtt, a vizes törölközőn ülve kiesett a rántott húsos zsömle a kezemből, amikor a hangosbemondó közhírré tette: „Szeptember 4-én a Pandora's Box zenekar hangversenye lesz a művelődési házban”. Azzal sem törődtem, hogy az úszógatyámról levált a Speedo-logó, szaladtam a közeli művházhoz.

Mi a jobb? YouTube-sztárnak vagy rocksztárnak lenni? Az idősebb generáció rávágná, hogy az utóbbi, míg a fiatalabb, hogy az előbbi. De így kívülről azért nem olyan egyszerű ezt megítélni, szóval mi lenne, ha „megkérdeznénk” magukat a youtubereket?

Anthony Vincent

Fotó: Anthony Vincent / youtube

Nos, azok a youtuberek, akik zenei videókban utaznak, és próbálnak egy picivel fűszeresebbek lenni, mint bármelyik ízetlen zenei csatorna a videómegosztón, azok (javarészt) azt az álmot dédelgetik, hogy egy nap tízezrekkel megtöltött arénákban játszhassanak. Erre remek megerősítés, hogy a vírus után reboot-olt metál és rock fesztiválok zöme meginvitált YouTube-sztárokat, akik rögtön a headliner-ek előkelőbb helyein landoltak.

Egyik ilyen, youtuberből avanzsált rock ikon a gitár virtuóz Andy James. Andy még a tavaly hazánkba látogató Five Finger Death Punch koncerten volt beugró gitáros, az akkor műtétje után lábadozó Jason Hook helyett. Azonban a turné után nem sokkal a zenekar bejelentette Hook távozását, és a youtuber egy percig sem lamentált azon, hogy elfogadja-e a neki felajánlott gitáros pozíciót. Persze ez nem jelenti, hogy ettől még a videózást befejezné, de az új feladat nem kiegészítést, hanem egész embert kívánó kihívást jelent Andynek, aki ennek teljes tudatában vállalta a posztot. Gratuláció Andy-nek!

ByeAlex még a kicsit is lekicsinyíti és Hiroval együtt jól megmetoozza. Nekem most már fogalmam sincs, hogy milyen törvénymódosítás mit enged, de gyanús, hogy ez azért fennakadna. Azahriah ezen a héten sem tud hibázni, de a hét befutója ezúttal nem ő, hanem minden idők legjobb Dalfutár száma, a Kinyílik az égbolt. Az Elefánt megírta az antimotivációs himnuszt, ami minden kanapé előtt tespedőt feloldoz, Berkes Olivér pedig egy számban és klipben mutatja meg, mi az a 25 hiba, amit nem szabad elkövetni a popzenében, még akkor sem, ha éppen Despacitot másolunk. 

  ByeAlex és a Slepp x Hiro - Hullik

Metoo tényállást kell jelentenem nyomozatilag, ugyanis abúzusra utaló jeleket szúrtam ki a sorok között. Pontosabban nem is a sorok között, hanem a sorokban magukban. 

Először is abuzálták a magyar nyelvet: „kislányka”. Kicsinyített alakja a kicsinyített formának, csakúgy, ahogy az előadó formátuma is kicsinyítő képzőt kap. Lehetne kislánykácska is akkor már, hiszen kicsire nem adunk, igaz?

Aztán érdemes elgondolkodni azon, hogy egy kislánykával érdemes-e sugdolózni, illetve figyelni a lábát. De nézzük, mi is a szöveg, amit amúgy 230-szor hallunk a számban:

De a lába meg nem áll a véres ütemre

Ha tudnád, mit súg a fülembe

Gólya, gólya, gilice, mitől véres az ütemed? A ByeAlex megvágta, aztán gyógyítja, aki csak akarja! Fogalmam sincs, mitől lehet egy ütem véres, nekem sokkal inkább a fülem, vagy még inkább a szívem vérzik, miközben a számot hallgatom. De nézzük, mi történik még az abúzus során a továbbiakban:

Kikötöztem, ki én, ki én

Lehet, hogy engem kellett volna kikötözni

Azt mondja Georg Simmel A kacérság lélektana című kötetében, hogy kacér az, aki egyszerre engedékeny és elutasító, távolról mond igent és nemet. A Grammy-díjas St. Vincent hol igent mond a popnak, hol a Bowie-féle glam-rockkal kacérkodik, hol a Kate Bush affektáló art-rockjára bólint rá.

Fotó: Poós Zoltán / Index

Daddy's Home című új lemezének borítóján úgy néz ki, mint egy kizsákmányolt nő, akit a szórakoztatóipar rontott meg, de vannak bűnei az apjának is. Az Annie Erin Clark néven született művésznő szép sorjában mindent elmesél.

Azt viszont nem lehet mondani, hogy nincs meghitt viszonyban azokkal a műfajokkal, amelyeket egy-egy pillanatra megidéz. Van itt art-rockkal házasított soul, a pulzáló futurista funk és vegytiszta glam-rock is. Mintha csak egy álomszerű musicalt hallanánk a lányról, aki szabadulóművész estet tart, melyben apjától, a művész szereptől, a szülői léttől, és szinte mindentől megszabadulna, de ezt úgy teszi, hogy közben álruhákba bújik, hátha észrevétlenül ki tud osonni a képzeletbeli művészbejárón a „normális életbe”.

Bár idén is elmaradt a VOLT fesztivál, igazi nyári all stars hangulat elevenedett meg Sopron utcáin. A Road Movie-sorozat legújabb dala – a Sopron felé – videóklip-forgatásán járunk. Klikk a videóra!

A dal egy speciális Road Movie all stars szám: kilenc előadó vesz benne részt. Mint mindegyik epizódhoz, ehhez is készült guide-videó, amelyben Till Attilával járják körbe a zenészek Sopron legjobb helyszíneit. A film koncepciója is az volt, hogy a különleges, eldugott pontjait is megmutassa a városnak.

Ezzel egyetemben egy új Disney-popsztárt is bekértek, akit félig-meddig készen már le is szállítottak pár hónapja a népnek. Ünnepélyes keretek között, kérjük, fogadja mindenki sok-sok-sok szeretettel Olivia Rodrigót és debütáló albumát, a Sourt!

De vissza picit a kezdővonalra!

• Minek is kell nekünk még egy Disney-popsztár?
• Hozzáad valamit a zenei kínálathoz?
• Egyáltalán jó az, amit csinál, csináltatnak vele?

Hát igen, ezek olyan kérdések, amelyeket az előző húsz évben megállás nélkül tesz fel magának a zenei közösség újra és újra, miközben a televíziós és filmstúdiók az arcunkba nyomják (a teljesség igénye nélkül) Selena Gomezt, Miley Cyrust – meg az egész Hannah Montana-kultuszt –, Demi Lovatót, Ariana Grandét, aztán még megannyi rövidebb-hosszabb életű, zenei tinicsillagot. Persze közöttük akadtak jó húzások is, hiszen Ariana Grande énekesi tehetsége figyelemre méltó (függetlenül a zenéjétől, ami már más lapra tartozik), valamint Demi Lovatónak nem egy fantasztikus dala született, mint például a Stone Cold.

A hisztis herceg és az ön-áldozathibáztató királylány mesebeli küzdelme után szarból font ostorral suhintják arcon a magyar nyelvet, hogy a fal adja a másikat. De szerencsére Szakács Gergő népzenei átdolgozása megmenti a helyzetet, és felgyullad a fény az alagút végén. Közben Tóth Andi kurválkodik, gépfegyverrel rabol, autót lop, betör, leszbizik, drogozik és ittasan vezet, de mi titokban várjuk, hogy hozzánk is becsöngessen és rabolja el a szívünket. Szívtelenül pedig kimondhatjuk, hogy a megöntözött öntöző helyett a ledrónozott drón forradalmasítja a balatoni klipgyártást. Aki csak a reggaeton miatt van itt, nyugodjon meg és olvasson tovább, nem megy el üres kézzel.

Herceg x Opitz Barbi feat. Missh: BarbiBaba

Egy csodálatos kastély csodálatos kertjének csodálatosan zöld gyepén egy csodálatos tó partján a csodálatos Mága Zoltán hegedül. Ki más lehetne ilyen exkluzív környezetben az, aki a talpalávalót húzza? Ki más lenne olyan elegáns, hogy a közel negyven fokban is öltönyben muzsikál? Ki más lenne olyan nagyvonalú, hogy megörvendezteti a nagyérdeműt sztárvendégeivel: Herceggel, Opitzcal és Missh-sel? Ki más tudna ilyen ízesen mozogni törzsből, hogy a zene máris varázslatos bájitallá alakul, és mi szerelmesen elbódulunk az első kortytól? Bárki is húzza háttal a kamerának, az én szememben örökké Mága Zoltán lesz a hegedűs a parkban, ne vegyétek el tőlem a reményt, a hitet! Ne legyetek álomgyilkosok!

A Halott Pénz Járai Márkja nem is akar beszélni a múlt évről, mert nem szeretne többé negatív lenni, bár nincs is miért, hiszen a Halott Pénz összerakott egy komplett albumot és kijött tíz videoklippel, ami nem kis teljesítmény.

El voltunk foglalva. Sok meló zúdult ránk az elmúlt időszakban, ezzel próbáltuk magunkban tartani a lelket. Most már látjuk a fényt az alagút végén

– mondta Márk.

Nem tudni, hogy a vörös vagy a rózsaszín csillag számít ma nagyobb provokációnak, az biztos, hogy Paul Weller Fat Pop című új lemezének mértani közepén rózsaszín pentagram látható. De az is lehet provokáció, hogy a maga 63 évével itt van egy „nyughatatlan srác”, aki nem a visszapillantó tükrébe néz a Quadrophenia című film legendás Vespa robogóján ülve, azt bámulva, hogy mit hagyott maga mögött, hanem ad egy kövér gázt, ha már maga a pop is kövér.

A „modfather” új lemeze ahhoz képest, hogy afféle „covidos pótcselekvés” ­– hiszen most bizonyára a tavaly júliusban megjelent On Sunsettel turnézna –, remek gyűjtemény, a dalok olyanok, mintha önálló kislemezek lennének, de a műfai ugrások ellenére is erős bennük kohézió. Van itt napfényes soul, power-pop, Motown-nosztalgia, gospel, nettó rock tekerés. A lemez a hívogatóan dinamikus Cosmic Fringes-szel indul, ami egy meggyőző elektro-pop sláger, de még mielőtt azt mondanánk, hogy ez nem áll olyan jól Wellernek, megadjuk magunkat neki. A 63 éves Paul Weller ebben a dalban megmutatja, milyen lenne az, ha ő állna a Gorillaz mögött, és nem pedig Demon Albarn. A Shades Of Blue pedig egy laza, zongorára komponált Paul McCartney hatású popballada, amit a fater a lányával, Leah-val közösen írt és adott elő. A mod-rock zsánerű True-t hallgatva pedig kedvünk támadna ugyanolyan jó ritmusban barkót növeszteni, ahogy csak Weller tud.

Videoriport Balatonvilágosról, az év első ByeAlex-koncertjéről.

Juanita feltámadt poraiból, és felhevíti az amúgy sem hűvös fejű magyar reppereket, Lil Frakk úgy fekszik arccal a földön, mint még soha senki, Dé:Nash nem háromszor, de egyszer sem tudja visszaadni Döbrögi uraságnak, Hiro pedig pápa szeretne lenni, de nem biztos, hogy tud a Vatikán létezéséről. Ahogy forrósodik a nyár, úgy izzik a magyar pop a YouTube-on.

DR BRS x T. Danny x KKevin x Monkeyneck feat. Király Linda - Juanita

Tyson, Mohaman és Game akkor még ‘H’-val írt Huanitáját dolgozták fel színesebben, jobb csávókkal és jobb csajokkal, természetesen egy hatalmas villában a medenceparton. Nem csak a hangulat és a hőmérséklet, de a repsztárok is a legforróbbak. KKevin csap a lovak, mit lovak, inkább csődörök közé, és még a tőle megszokottnál is áthallásosabb a szövege:

Mi legyen Dani, vigyük haza mindet?

Túl sok itt a lány, aki kigombolná az inget

Meg is kívántam, mint egy Maxi Kinget

Lehet, a gatyából a kígyó ma kitekintget

Még mielőtt #metoot kiáltanánk, nyugodjunk le a francba, ez egy ilyen stílus, ilyen buli, ilyen srác, hadd egyen egy kis Maxi Kinget, ha éhes. 

Érezni az élet csókját jó dolog, főleg nyáron. Télen is lehet, persze, de amikor ömlik a fény a magasból, bőrünket lágy szellő fújja, akkor tök mindegy, hol ülünk ketten, Budapesten a Margit híd alatt, vagy mondjuk Sopronban.

Ha egy zenekar Oktatás, szórakozás, szabadidő címmel jelenteti meg új koncertalbumát, azt a rock & rollban illik komolyan venni. A New Order Londoni Alexandra Palace-ban esti iskolát szervezett az indie-diszkóból, miközben remekül szórakozva átvettünk olyan tanegységeket, mint a Joy Division néhány emblematikus dala, és persze a New Order életműve. Az Education Entertainment Recreation oktatási segédanyag, a zenekar 22 felvételét tartalmazó háromlemezes díszdoboz.

Az album címe a zenekar 2018 novemberi koncertjének helyszínére, az 1873-ban átadott Alexandra Palace nevű kulturális és szabadidő központra utal. Az épület az első világháború alatt német és osztrák internálótábor volt, majd az 1930-as években a BBC Televízió bérelte ki, majd az első nyilvános televíziós adások helyszíne lett. A II. világháború alatt a német bombázások megrongálták a Nagycsarnokot, de a BBC News adásai folytatódtak, szóval a helyszín történelmi epicentrum is egyben.

Egyéb historikus rétegeket is feltárhatnánk, de ha csak pop-kulturális ásatásokat végeznénk, akkor is gyorsan kiderülne, hogy fellépett itt a Pink Floyd, a Led Zeppelin, Lou Reed, a T-Rex, a Stone Roses, a Blur, és még 1998 szilveszterén az eredeti felállású New Order is. Az Education Entertainment Recreation címet azért is illik komolyan venni, mert A Rajna kincsének nyitányával kezdődött a koncert, és különben is, Wagnert mindig hálás dolog volt átjátszani a popkultúrába.

Láttunk már olyan klipeket, amelyekben a zenekarok vonaton vagy teherautó platóján tolják a rock&rollt, a Chief Rebel Angel rock&rollja viszont olyan, mintha a fiúk egy forgalomból kivont Concorde-on nyomnák, tízezer méter magasan, valahol az Északi-sark fölött. Nemrég vinylen is megjelent két korábbi anyaguk. Az album A oldalára az először 2007-ben rögzített, de most újra felvett Death Rock City című műsoruk került, a B oldalra pedig a 2012-es Black Horn című programot rakták fel.

Szerencsére a dalok nem azok, átlagban másfél perces, felpörgetett, piszkos rock and roll ügyekkel van dolgunk. Hörgős ének, lényegre törő punk-rockos anyag, amelyet könnyen lehet, hogy olyan garázsban gyakoroltak be, ahol vintage Playboy-képek mellett Motörhead- és Discharge-poszterek lógnak a falakról, és valaki már megpróbálta felkötni magát az automata garázskapu mechanikáját beindítva egy hajszárító zsinórjával. A Stereochristból is ismert Felföldi Péter basszusgitáros-énekes alapvetően egyetlen hangfekvésben hörög, viszont azt olyan meggyőzően teszi, hogy nincs hiányérzetünk.

Az ember szeret mosolyogni. Az ember szeret boldog lenni. Az ember szeret olyat tenni, ami jó érzéssel tölti el, legyen az egy finom ital, egy vaskos könyv, egy pezsgő parti, vagy forró szex. Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, mégis mitől lesz valami élvezetes? De ez számomra nem olyan kézenfekvő, és talán nem vagyok egyedül vele: mi a boldogság? Őszintén, fogalmam sincs, de van róla elképzelésem.

Fotó: Yuliya Christensen / Getty Images Hungary

Szerintem a zene a boldogság egy hatalmas szelete, legyen az vidám, energikus, bánatos ballada, esetleg különc, vagy konvencionális dal. Azt hiszem, ez olyan gondolat, amin Mark Ronson-al erősen osztozunk. De csak ismételgetem itt ezt a nevet, és lehet, sokan azt sem tudják, ki ez a fazon.

Mark Ronson a világ vezetői zenei producerei közé tartozik. Olyan szerzeményeket köszönhetünk neki, mint az Uptown Funk Bruno Mars-al, a fent említett Valerie Amy Winehous-al, de ő dolgozott Amy legendás Back to Black lemezén, és nevét még olyan sztárokkal is emlegethetjük egy lapon, mint Robbie Williams, Lady Gaga, Miley Cyrus, vagy esetleg Dua Lipa.

Úgy kell a vérfrissítés a magyar popzenének, mint légfrissítő a toitoiba. Sajnos ezt Nemazalányéktól nem kapjuk meg, hiába próbálkoznak még nyelvújítással is. Cserébe a Dalfutár megmutatja, hogy négy ember egymástól függetlenül, vakon jobb számot hegeszt össze, mint a fél magyar popszakma kánikulában. Lotfi Begi leporolta Sipos F. Tamást, Azahriah pedig megmutatja, mi az az újhullám. Ez folyik a YouTube-on a héten.

NEMAZALÁNY x SOFI - LEVEGŐ

A világban az igazán fontos dolgok láthatatlanok: a szeretet. A bizalom. A törődés. A gondoskodás. A legfontosabb dolgoknak pedig nincs színe, vagy íze: lásd víz. Vagy szaga: lsd. pénz. Igen, éppen ilyen a levegő is, ami eddig indokolatlanul mellőzve volt a magyar popzenéből. Hiába kap minden sláger angol nyelvterületen megfelelő levegőmennyiséget (lsd. on air), itthon csak fuldokolnak a légszomjtól. Ezt az űrt ismerte fel Nemazalány és Sofi, akik most már úgy dolgoznak párban, mint Stan és Pan, Tango és Cash, vagy Tom és Jerry. 

Bár nyilvánvalóan próbál légies lenni a zene és a szöveg is (nomen est omen), megint sikerül megerőszakolni a magyar nyelvet és a zeneiséget, de mondjuk azt, hogy ez a duó védjegye, vagy inkább fogadjuk el, hogy ha Amerikában létezhet mumble rap, akkor itt is létezhet Sofi. 

Ezzel a teljesen aktuális sorral találkozunk a dal elején:

Hosszú a tél, fúj a szél, a szívem nincs befagyva

Ő magamra nem hallgat, ő magamra nem hallgat

A kis Kazinczyk, ugye? A magamra hallgató ő a júniusi télben! Nem is csodálom, hogy Sofi így dörzsöli magát egy vidéki kastély lépcsőjén. Biztosan fázik abban az egy szál pongyolában ő maga, akire nem hallgat a nem befagyott szív.

A rock and rollban állandó vendégművész az ördög. Nem tudjuk, hogyan énekel, de azt igen, hogy jól táncol. Legalábbis ez derül ki Demi Lovato Dancing with the Devil… the Art of Starting Over című új lemezéről.

Persze a rock and rollnak rengeteg hősi halottja van, de az mégis meglepő, ha egy Disney-sztár lemeze nem más, mint különböző drogkalandok tollbamondása. Még akkor is, ha lelki szemeink előtt megjelenik a brit bulvárlapok raszteres képein a kopaszra nyírt Britney Spears. A Dancing with the Devil… the Art of Starting Over afféle gyógyulási napló, amelyben Lovato a drog helyett az R&B-s prémiumpopot választotta médiumának.

Néha csak úgy elmegyünk mellettük. Olykor hallgatjuk őket. Van úgy, hogy pénzt is dobunk nekik. De nem feltétlenül azért, mert tetszik, amit hallunk, hanem mert úgy hisszük, az utcazenésznek ez jár. S persze, olyan is van, hogy azért nyitjuk ki a pénztárcát, mert megérint a muzsika, és azon tűnődünk, hogy valahonnan vajon letölthetjük-e a zenész dalait. 

Százmilliós nézettséget csinálnak a YouTube-on, a dalaik pörögnek a rádiókban, a legnagyobb nevekkel dolgoznak együtt. De mi a titkuk? Hogyan születnek a slágereik? Erre voltunk kíváncsiak, amikor meghívtuk a soron következő Stenk podcastbe a magyar slágergyártás két illusztris alakját, Rácz Gergőt és Horváth Gáspárt, azaz JumoDaddyt. 

Akiknek a hetvenes évek második fele nemcsak a jugoszláv szexlapokat és a Club 99 whiskyt jelentette a Béke Szálló bárjában, hanem Donna Summer futurisztikus funkját, az biztos, hogy

A diszkó űrállomáson sikeresen kapcsolódott össze a kortárs power-funk és a gépi basszusra és vonósokra komponált örvénylő retro diszkó. Persze a Future Nostalgia című albumhoz pont a huszonévesek nincs fogódzójuk, hiszen nekik már Jamiroquai is egy bácsi, a Stranger Things világa pedig olyan, mintha jura korba kerültek volna vissza a fagylalt színű ruhákban pózoló tinik.

Mostanában sokat szörfözök a neten, keresve rejtett aranyport és formátlan ékköveket, de amint átlépi az ember a vodkával dúsított határátkelőket, nos, olyan dolgokba botlik, amiktől eldurran az agya. Ilyet vagy nem látott még a publikum, vagy nem akart látni soha, de ingerküszöböket felkészíteni, mert erős rezgések érkeznek keleti irányból.

Ma – a szokott forma ellenére – nem egy előadót veszek górcső alá, hanem ívből hármat, hogy érdemben mutogassam kicsit, mennyire szélsőségesen sokféle zenét gyárt az orosz nép. Az orosz könnyűzenének sok-sok évig nem termett babér a nemzetközi piacon (néhány ritka kivételtől eltekintve), viszont az új elektronikus hangzások, a pop és metál korszakában, ami igazán karakterisztikusan meghatározta az elmúlt évtizedet, mindenből sikerült kivenniük a részüket.

Első kiszemeltem nem kisebb gigasztár, mint a LITTLE BIG. Ez az alapjáraton rave csapat az elektronikus tánczene minden vetületébe beleszagolt már, futótűzként terjedtek a piacon, meg úgy az egész világon is. Nem egy emberrel találkoztam, aki odáig meg vissza volt tőlük, és a harminc alatti korosztály (jelenleg határtalannak tűnő) ingerküszöbén úgy táncolnak, mint az UNO-asztalon. Bár a rave-nek sosem voltam nagy rajongója, és EDM-et is csak módjával hallgatok, hosszú évek ellenállása után a HYPNODANCER című dal engem is bedarált.

Ritkán lát az ember ennyi marhaságot egy klipben, a dallamtapadás pedig már fájdalmasan jó. Szerintem ezen a ponton bárki mást is meg tudtak környékezni, aki nem lelt örömöt a szokatlan, kettős érzetű rave-effektjeikben. Ebben a régi, diszkókorszakot idéző, feelinges és vicces dalban már fölöslegesnek érzi az ember, hogy kivetnivalót keressen, hiszen ez a dal semmi másért nem készült, csak hogy szórakoztasson minket.

Amerika, London, Párizs, kérem, maga nem normális! T. Danny nem hagyja, hogy megfertőzzék herpesszel, a magyar focistáknak olyan himnusz készült, hogy attól reszketnek az ellenfelek a csapat helyett, Dér Heni pedig olyan giccses klipet és dalt készített, hogy méltán az a címe, hogy Szeretemdal. Még a szó leírásába is beleborzongok. Csak a Dope Calypso ad nekünk erőt és mindent lebíró akaratot, és gyújt nekünk egy gyertyát az alagút végén. 

Rubay ft. T. Danny: Várj

A klip egy kosárpályán játszódik, ahol két srác próbálja felszedni a baseballsapkás lányokat. Rubay és T. Danny egészen pontosan olyanok, mint az Ikrek című filmben Arnold Schwarzenegger és Danny DeVito. Bár csalogató lenne a névegyezés miatt azt gondolni, hogy T. Dannyből lesz Danny DeVito, de pont fordítva van. Rubay az, aki a másik mellett ügyefogyottnak, alacsonynak, esetlennek, sikertelennek látszik. Ha keménykedni kellene, túl puha lenne, ha viszont puhulni kellene, túl merev lenne. De ennél sokkal nagyobb baj, hogy a szövege még a fizikai jelenléténél is semmitmondóbb:

Figyelj rám, de bohóc nem vagyok

Velem nem kiabálhatsz, nélküled is elvagyok, 

de baba rendben van

Ilyen szöveget bármikor hallhatunk a Blahán az aluljáróban, nem kell ehhez bekapcsolni a YouTube-ot és fogyasztani az áramot. 

Vannak olyanok, akik folyton a fényre vágynak. Tolnak, zúznak, pörögnek, miközben a legtöbbször csak tolják, zúzzák és pörgetik őket. Bodnár Barna nem tartozik közéjük, és mint mondja, szerencsére. Merthogy 

rettentő sok kompromisszum kell ahhoz, hogy ebből az ember meg tudjon élni.

Annak persze örülne, ha olyan problémái volnának, hogy túl sok a fellépés vagy két héten belül ki kellene hoznia egy új dalt, de megbékélt azzal, hogy van polgári karrierje is, merthogy így több lábon áll, és nem csupán a zenéből él. 

A rock and roll titka a jó időzítés. Van egy századmásodperc, amikor a fejed felé repülő labda pont eltakarja a fejed, mielőtt elkapnád. A Pink Floyd számtalanszor rögzítette ezt a titokzatos pillanatot, hívhatjuk ihletnek is. De ha a koncert szervezésére vonatkoznak ezek az együtthatók, akkor hívhatjuk a dolgot jó időben és jó helyen megtartott fellépésnek. Ilyen volt a zenekar 1990. június 30-i, knebworth-i show-ja, amely meglepő módon csak évtizedekkel később jelent meg önálló lemezen.

Ha van értelme az „élménykoncert” kifejezésnek, akkor az a Pink Floyd 1990-es koncertjére különösen igaz. De miért szerezze be a live lemezt az, akinek megvannak a zenekar korábbi élő albumai, például a The Delicate Sound of Thunder vagy a Pulse?

Egy Pink Floyd-lemez már megjelenésében is titokzatos. A képen (Aubrey Powell fotója) egy vörös gömböt (?) tartó férfi áll a mezőn. Az arcát nem látjuk, csak a gömböt, ami utalhat a későbbi album, az 1994-es Division Bell High Hopes című klipjében látható léggömbökre és az újra összeálló zenekar jellegzetes színpadi motívumára, a kör alakban rögzített lámpákra, de vonatkozhat magára a Hold árnyékos oldalára is. Persze utóbbira sokkal jobban utal a lemez második felvétele, a The Great Gig In The Sky, amelyet 1973 óta először ezen a koncerten énekelt (vokálozott) el Clare Torry. A lemez másik különleges fellépője Candy Dulfer volt, aki a Shine On You Crazy Diamondban és a Money-ban is fúj egy-egy emlékezeteset. (Utóbbian Gilmour a szám kellős közben konferálja fel).

Lenny Kravitz-cal borozott, de mégsem ajánlotta magát Zsófi. Ismeri a tankcsapdás Lukács Lacit, meg is van a száma, ennek ellenére nem kér tőle segítséget Ákos. Farkas Zsófiban és Horváth Ákosban hasonló, hogy nem szeretnek smúzolni, hisznek a kemény munkában, és mindketten egy csodával határos történettel indították külföldi zenei karrierjüket. Tapasztalataikról, a csillogásról és a hátulütőkről mesélnek a soron következő Stenk podcastban.

Hogy mi is az a Killer Queen-kultusz? Nem, nem az ősi Queen-fanok gyülekezete. Van egy réteg, viszonylag szűk, elérések szempontjából kicsit korlátozott, mégis az arcunkba üvölt. Ezek az úgynevezett Killer Queenek. Ők akarnak lenni a sötét, az a zene és karakter, akire a többi nő dicsőítve tekint, a férfi pedig alázatosan adja meg magát neki.

Közös jellemzőjük, hogy – szemben az antisztárokkal és a negatív könnyűzenei karakterekkel – ők nagyrészt hercegnők, akik anno a kezdet kezdetén oda szerettek volna elérni, ahol egy-egy pophercegnő most van. Meg akarták tapasztalni a szeretetet és a megbecsülést, amivel rengeteg mainstream popsztár találkozik, akik pozitív dolgokról énekelnek, vagy éppen szerelmi csalódásokat testesítenek meg.

Ezzel semmi baj nincs, csak hát az ilyen nem jön össze mindenkinek. Amikor pedig szembesülnek azzal, hogy nekik ezen a vonalon nem terem babér, elindulnak az ellentétes irányba. „Ha magamért nem szeretnek, akkor tiszteljenek azért, aki leszek”, ekkor pedig megindul az átalakulás. Ez a metamorfózis néha igazán érdekes, a zenei világot színesítő karaktereket szül, amikor a személyiségük találkozik azzal, amivé valójában lenni akarnak. Ha ez kicsit komplikált, leegyszerűsítem.