Ha létezne egy lista popkultúra hét csodájáról, akkor Mike Oldfield Tubular Bells című albuma lehetne az egyik. A tizenéves Oldfield megkomponál egy olyan, két hosszú tételből álló zeneművet, melyen az összes hangszeren ő játszik, majd Grammy-díjat kap, kiderül, hogy ez lett a világ legnagyobb példányában eladott instrumentális albuma, amit az első new age zenei produkcióként tartunk számon, sőt Az ördögűző című filmek köszönhetően Mike Oldfield lesz a horrorzenék keresztapja is.

És ez csak a kezdet volt. Az 1973. május 25-én megjelent lemez lőtte ki a felhők közé a Virgin Records kiadót, majd a légitársaságot, és ezzel Richard Bransonnak, a Virgin Group ma már több, mint 60 ezer embert foglalkoztató tulajdonosának a karrierjét is.

Akikért a harang szól

Oldfield cserébe a mai napig ingyen utazhat a Virgin Atlantic első osztályú járatain, és csak az fáj neki, hogy a légitársaság nem repül a Bahamákra, de hát minden neki sem jöhet össze. Ahogy maga a Tubular Bells sem volt tökéletes, hiszen 1972-ben, amikor a felvételek zajlottak, maga a hangtechnika sem volt az. Oldfield soha nem volt elégedett a világ egyik leghíresebb popzenei alkotásával, oly' annyira nem, hogy amikor 2003-ban visszaszerezte az album újrafelvételi jogait,

kijavította az eredeti anyag kisebb esetlegességeit, majd a megjelenésének 30. évfordulója Tubular Bells 2003 címen publikálta.

Játszd újra, Oldfield!

1972-ben sem a technológia, sem Oldfield tudása nem állt azon a szinten, hogy megvalósítsa a ambiciózus vízióit, arról nem beszélve, hogy nem minden hangszer  volt rendesen behangolva, így Oldfield kellemetlenül érezte magát, amikor újra meg kellett hallgatnia a lemezt. Mindig is a tervei között szerepelt, hogy újra rögzítse a teljes albumot.

Szerződése szerint az eredeti kiadást követő 25 évig nem engedélyezték az újbóli felvételeket, de aztán 2003-ban eljött az igazság napja, amikor úgy jelentethette meg a lemezt, ahogy mindig is szerette volna, ahogy elképzelte, amikor kiskamaszként LSD-től betépve fejben megírta a zenét. Persze, a drogokhoz kellett még számos vegyületként nehezen értelmezhető dolog, úgymint Isten adta tehetség, és remek ízlés.

Skye Edwards, a Morcheeba énekesnője arról mesélt a headlinerhub.com oldalnak, hogy szeret mezítláb  sétálni  a kertjében, ahol van egy kis tava és úszómedencéje is, és olykor vadvirágmagokat vet. Ez az organikus, természetközeli világ tükröződik a zenekar új albumának, az Escape the Chaosnak a borítóján is, ahol Skye-t virágkoszorúval a fején, pillangók között láthatjuk. 

A Morcheeba azonban nemcsak a privát békét óhajtja, hanem a világbékét is. Erre utal a Peace of Me című daluk, amelyben arról énekelnek, hogy mutassuk meg a békejelünket a tűzvonalak mögött. Maga a lemez is békejel, jár hozzá egy jeges latte, némi lounge-os szörfrock, tejhabos triphop, John Barry filmzenéi, Morricone és korai Pink Floyd-féle atmoszférák, és persze Skye Edwards védjegyértékű fülledt, érzéki hangja.

Nyugalmunk érdekében

Az album körül – az első stúdiólemezük a 2021-es Blackest Blue óta – máris érzékelhető a vakító hype, amely szerint felülmúlja a zenekar csúcsművét, a slágerekkel teli Big Calmot, vagy legalább is a legjobb lemezük a 2002-ben a Charangoval lezárult „nagy korszakuk” után. Utóbbi talán helytálló megállapítás.

Ez a soulos, fűszeres, relaxációs triphop készülhetett volna a kilencvenes évek végén is, de ott van a We Live and Die, amelynek vonós hangszerelése ad az egésznek némi james bondos karaktert is, Skye Edwards mézédes, bársonyos hangja teszi igazán ellenállhatatlanná. Hogy érvényes-e a Morcheeba 2025-ben, vagy a fesztiválok nagyszínpadjai helyett már inkább a borkóstolókkal egybekötött jazzfesztiválok „laza napjának” a headlinerei lettek? Nos, 2025-ben ez is kiderül.

A fű kinő utánad

A Morcheeba brand jól öregedett. A lounge-os, laza groove-ok amúgy sem mennek ki a divatból, ahogy teraszok és a roofbárok sem. Miközben a Far We Come-ot hallgatjuk, néhány percre egy Aperol Spritz üvegén keresztül láthatjuk a világot, amitől olyan lesz minden, mint amikor a hetvenes évek elején az apák a tévé képernyője elé tettek egy piros celofánt, és csak azon izgulhatunk, hogy megfelelő módon aránylik a prosecco és a szóda az Aperolhoz. Az a jó hírünk, hogy az album bluesos gitárokkal és keleti hangszerekkel színezett retró táncdalos, beates hangulatai mellett talán pszichedelikusabb, mint a kései lemezeik, sőt beidézi a zenekar első, Who Can You Trust (1996) című albumának elszállósabb világát is.

Meglepő, hogy manapság milyen nehéz egyszerűnek lenni, pedig lenne nagy meglepődés, hogyha visszanéznénk magunkat a játszótéren, ahogy a többi gyerekkel viselkedtünk, vagy ahogy tinédzserként a jobb jegyért tepertünk. Mindezt Lovas Juci zenekara egy szerelmetes középlemezbe szőtte nem is olyan régen.

A május végén megjelent Popzene című EP igazi nyári csomag. Három dalával lefedi a forró nyáresték érdekes hangulatingadozásait. Előkerül a nosztalgia, a tompa, türelmes várakozás, a szerelmi vágyódás, a csalódás utáni harag és fájdalom kettőssége, meg a bezárkózás: a sok-sok buli és magas fokon lobogás után tapasztalt vágy a sötétre, a csöndre, a magányra. 

A Lovas Juci és a Frász nemrég a Lil Frakkék által rendezett Sávlekötő Camp döntőse volt, de egyre gyakrabban tűnik fel a hazai underground különböző köreiben. Voltak már a Margaret Island előzenekara, színpadra álltak a Budapest Parkban, a Dürer Kertben és az Akváriumban, de eddig csak néhány single-t adtak ki, ezért a mostani, háromdalos EP jól mutatja, hogy valami készül. 

Ezt a dalt nem csupán izmos dallamtapadása miatt hallgatom, útban a Tisza-tó felé. Az egri punk-rock banda, a The Wallkids hat év után klipet forgatott a Napnyugta után című dalára. A videót kávézás közben nézem: kiskörei romok vs. New York-i hangulat. Odakint a hőségben araszol a sztrádasor.

A The Wallkids felöltöztette régi dalát. A klipben (rendező: Szabó Normann) nem feltétlenül az az érdekes, hogy színes és fekete-fehér képek váltják egymást, hanem a kiskörei és New York-i felvételek... A körei atmoszféra romos, többnyire színek nélküli, az amerikai érzés meg fakón retró, road movie villanás.

• Ha akarom, értem, miért ez a kettőség 2025-ben.
• Ha akarom, nem értem, miért éppen így, és éppen 2025-ben.

Mert az addig rendben van, hogy klipet kap a 2019-es Napnyugta után. Ez ugyanis a 2016-ban alakult punk-rock banda, a The Wallkids egyik legjobb kaliforniai rock dala, szabadságfoka az egekbe száll. Aki ezt hallgatja, az vagy éppen a tenger felé tart, vagy már oda is ért. 

Vagyis erre a nyárra egy régi dal videósított verzióját tolja elénk a The Wallkids, csak a helyzet az, hogy ez a dal még hat esztendő után is friss, a videó azonban olyan életérzést mutat, ami talán sosem volt úgy, ahogyan azt sokan gondolták. Vagyis hogy a KELET romos, a NYUGAT meg lüktet.

The Wallkids

Fotó: The Wallkids / The Wallkids

Romos napnyugta 

Harminchat évvel a vasfüggöny lebontása után már Kelet-Közép-Európában is mindenki tudja, hogy az élet a legkevésbé attól boldog, hogy pohárban kóla pezseg.

A dalszövegben, persze, ha akarom, benne van mindez, de ha így van, az aligha tesz bárkit boldoggá vagy boldogtalanná, mert a világ,

minden, amire vágytunk,

ez lesz a legszebb,

örökké tartó álmunk,

A köd felszállt,

valóság, amit látunk,

Nem lesz több harc,

eljön, amire vártunk.

Így jó, minden így marad,

nem jöhet semmi,

semmi, ami elragad!

Vagyis ha itt van már mindaz, amire vágytunk, az mindig itt is volt. A KELET most is romos, azaz a NYUGAT sem lehetett más, csak másként ugyanolyan. Sőt a KELET mintha még annál is romosabb volna, mint volt, a NYUGAT meg csak attól lüktet, mert másféle rezgésfokon romlik.

A Garbage új, nyolcadik lemezének címe, a Let All That We Imagine Be the Light idézet a zenekar Radical című dalából. Azt üvölti a skót származású Shirley Manson, hogy hadd legyen minden, amit elképzelünk, fény, fény. Majd így folytatódik a dal: Ez radikális, ez radikális... De vajon van-e olyan radikális maga az album, mint amilyen meghökkentő volt az elektronikus impulzusokkal teli 1995-ös bemutatkozó lemezük?

Nos, sokáig azt gondolhattuk, hogy a Garbage-féle elektro-metálnak volt szavatossági ideje, ami a  Bleed Like Me (2005) című albumig tartott. Akkor már a széthullás szélén táncolt a zenekar, ráadásul Shirley Mansonon hangszálműtétet hajtottak végre, de aztán újra és újra nekifutottak a rock and rollnak.

Fényes szelek

2005-ben, azaz pont húsz éve nekünk is kijutott a Garbage-élmény, ugyanis a zenekar fellépett a PeCsa szabadtéri színpadán, alig pár száz néző előtt. De a lényeg, hogy a Garbage dühödt, 2021-es No Gods No Masters című lemeze után itt az új album, amely már a fényt keresi az alagút végén. Afféle dafke optimista hangulata van, ugyanakkor rendesen megsorozzák a Trump-adminisztrációt a R U Happy Now című dalban...

Lesz-e jobb, mint aranycipőket és alternatív tényeket eladni? Hazugok vagytok. Csalók vagytok. Mindenkit kihasználtok... Leszámoltok a könyvekkel, megszegitek a szabályokat, megölitek az álmokat. Ha a Garbage még mindig olyan menő lenne, mint 1999-ben, amikor a Bond betétdalt, a The World is Not Enough-ot írták, Trump talán vissza is szólt volna aranyszínű sneakerjével illusztrált posztban, hogy a biznisz is pörögjön.

Hang és kép

Manson vadmacskás hangja semmit nem kopott, zenésztársai, Vig Butch, Steve Marker és Duke Erickson mindent tudnak a stúdiózásról (Buch keverte a pop egyik kulcslemezét, a Nirvana Nevermindját), és a hangzás annak ellenére sem ragadt bele az ezredforduló modern metál soundjába, hogy folyamatosan utalnak fénykoruk hangzására. Mégis, az albumnak 2025-ös a levegője, miközben mintha megpróbáltak volna revitalizálni egy sosem volt pop-grunge hangképet.

Már kezdetben is annyira profi volt a megszólalásuk, hogy sokan azt gondolták, hogy a kiadójuk afféle stúdióprojektjéről van szó, mintsem igazi zenekarról. A Let All That We Imagine Be the Light azonban egyáltalán nem steril, olyannyira nem, hogy Manson hangján érezhető némi fátyolosság, és dühös fájdalom is. A sessionök idején csípőprotézis-műtétje után lábadozott, és fájdalomcsillapítók hatása alatt állt.

Mit tegyen az a tini, aki nem akar egy háborús gépezet része lenni, akit arra kényszerítenek, hogy dolgozzon, pedig ő bulizásra született... Nos, mindenképpen hallgassa meg a Teen Mortgage Devil Ultrasonic Dream-lemezének Party című dalát, amely pont ezt a kérdést feszegeti.

A washingtoni Teen Mortgage nem kegyelmez, a fiúk dühösek, mint azok a kamaszok, akikhez kopogtatás nélkül nyit be az anyjuk, és akik 

A duó énekes-gitárosa, James Guile például azt mondta a Kerrang! magazinban az album címadó daláról, a Devil Ultrasonic Dreamről, hogy arról szól, hogyan szálljunk szembe a fehér, keresztény, nacionalista és fasiszta napirenddel úgy, hogy a szeretetet és a gyűlöletet egy jobb valóság megteremtésére használjuk.

Tinédzserrandevú

Ilyenkor azt mondja az apa, hogy fiam, inkább készülj a felvételire, mert ha nem vesznek fel a jogra, mehetsz anyád mellé a kórházba, ahol ő orvos, te viszont legfeljebb betegszállító leszel. És persze a zenekar dobosa, a sürgősségi ápolóként dolgozó Edward Barakauskas éppenséggel tudna erről mit mesélni, mégis azt mondják, hogy a Lose My Mind című számuk afféle gyorstalpaló tanfolyam az okkult alkímia használatáról a sátáni rituálék és a fű okozta pszichózis közben.

Persze attól, hogy a duó világképe, mondjuk így, még formálódóban van, a zene lehet egész jó. A garázspunkból és hardcore metálból desztillált világuk olyan, mintha a Devil Ultrasonic Dreamet még bedobták volna a black metal pokoli részecskegyorsítójába is.

Az ördög jobb és bal keze

Aki ránéz a lemez borítójára, csuhás ördögöt lát, glóriával a feje fölött, kezében Molotov-koktéllal, amiből talán sátánista punk-hardcore-ra asszociál. Ez izgalmasan hangzik, de még mindig nem tudjuk, hogy működnek-e a dalok, mert ez mégsem teljesen elhanyagolható szempont. Nos, működnek, sőt az albumon van jó néhány parádés felvétel.

Ott van például a címadó szám, a Devil Ultrasonic Dream, amely könnyen lehet, hogy az év egyik nagy rockdiszkóslágere lesz. Hasonlóan nagyot szól a második dal, a Ride is, amit Björk (!) inspirált azzal a kijelentésével, amely szerint az amerikai zenekarok hangzása olyan, mint az autóké,

A Teen Morgtage kimondottan ideologikus zenekar, amelynek tagjai érzékenyek a szociális és társadalmi kérdésekre – a sátánizmus inkább csak afféle közéleti metafora.

Miley Cyrus gyakran szerepel a hírekben. Egyszer családtagjaival való nézeteltérései miatt cikkeznek róla, máskor zeneileg próbál valamit adni a hallgatóinak. Mégis ritka, hogy amiatt halljunk róla, mert filmet akar rendezni. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy zenés filmről beszélünk, amihez a dalokat ő és producerkollégái írták közösen. Ezek a számok kilencedik stúdiólemezének, a Something Beautiful című albumnak a dalai.

Mivel az azonos című film csupán 2025. június 6-án debütál a Tribeca Fesztiválon New Yorkban, Észak-Amerikában pedig június 12-én, és majd ezután lesz a világpremier június 27-én, ezúttal szigorúan a lemezkritikánál maradunk. Persze azt érdemes megjegyezni, hogy néhány vizuált azért el lehet csípni. A film egyes részleteit – feltehetően a videóklipek is benne lesznek az alkotásban – az énekesnő csapata már feltöltötte a YouTube-csatornájukra, ahol az első néhány dalt összevágva is meg lehet találni. 

A 2000-es években virágzott az a mai napig megosztó stílus, amit post-grunge néven emlegetnek. Ennek a műfajnak számos képviselője között akadt egy banda, amely egy fokkal rádióbarátabb volt a többieknél. A Hinder a hard rock és a post-grunge világának keverékét adta a hallgatónak, így volt idő, amikor még a csapból is az ő dalaik folytak. Hiába nem hoztak újat zeneileg, rajongótáboruk hatalmas volt. Aztán jött a zuhanás, és az egykor platina- és aranylemezes banda teljesen kiesett a zeneipar kegyeiből, ma pedig már sokan névleg sem ismerik a csapatot, pedig épp a napokban jelent meg hetedik lemezük, a Back to Life.

Nevezzük nevén a gyereket, ez a cikk egy egyszerű lemezkritikának indult, hiszen a csapat 2017 óta nem adott ki új albumot, így nagyon kíváncsi voltam, hogy képesek lesznek-e valami váratlant húzni. Néhány zenészkollégával szerettem volna diskurálni kicsit a korongról, még a kritika megírása előtt, de amikor az ötödik embertől is azt kaptam, hogy „mi az a Hinder”, akkor rájöttem, hogy rossz oldalról közelítettem meg a kérdést.

Nem azon van a hangsúly, hogy tudnak-e még valami újat nyújtani, vagy esetleg megreformálni saját művészetüket. Az igazi kérdés, hogy 2025-re mennyi maradt ebből az egykori sztárbandából,

A Pink Floyd 1971-ben Pompeji romjainál feltárta az egykor megolvadt, majd kővé dermedt időt, majd másfél év múlva, a The Dark Side Of The Moon című korszakos albumuk Time című slágerével ismét működésbe hozta. A halott város amfiteátrumában összeért a zenekar régi korszaka az újjal, amit Adrian Maben rendező dokumentált a Pink Floyd: Live at Pompeii című 1972-es koncertfilmjében.

Később a film eredeti, 1972-es kiadáshoz a következő év decemberében további felvételeket adott hozzá egy párizsi stúdióban, majd a filmet 1974-ben újra kiadták, olyan snittekkel kiegészítve, amelyeken a zenekar már a The Dark Side of the Moon munkálatain dolgozott. Így olvadt össze a hatvanas évek nagy pszicho-prog korszaka a nagybetűs jövőbe (egyenesen az űrbe) mutató anyaggal.

Körkörös romok

A bámulatos érzékenységgel felképezett élő szettet bemutatták a mozik, később megjelent videókazettán és DVD-n is, de sosem készült hivatalos hanghordozója, azaz nem adták ki album formátumban. Egészen mostanáig. Az eredeti filmfelvételek azért is meghökkentőek, mert a korszak nagy koncertfilmjeiben, a Woodstockról készült alkotásban, vagy a tragédiába torkollt Altamont fesztiválon rögzített Rolling Stones koncerten rögzített dokumentumok alapvetően az előadók és a közönség kapcsolatáról szóltak, ezzel szemben a Pink Floyd radikálisan elutasította ezt.

A stáb tagjain és néhány beszökött helyi gyereken kívül kívül az élő műsornak nincs közönsége. Az amfiteátrumban és annak környékén készült anyagot 1971 októberében négy napon át forgatták, a zenekar szokásos turnéfelszerelését használva, beleértve egy Párizsból hozott mobil felvevőt.

Kővé dermedt idő

De, ami a legfontosabb: a Steven Wilson által felújított hang minden képzeletet felülmúlóan jól szól, az élmény azzal ér fel, mintha valaki fogná magát, és 3D-s rekonstrukcióval újjáépítené Pompeji házait. Akiknek megvolt a Pompeii-koncert kalózkiadása, jórészt azt mondták, hogy ez a Pink Floyd legjobb élő albuma. Ez sokáig afféle fontoskodó megállapításnak tűnt, különösen annak fényében, hogy már maga a klasszikus Ummagumma-album fele is élő felvételeket tartalmazott. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet összehasonítani egy 1971-es élő anyagot, mondjuk, a Delicate Sound of Thunder (1988) vagy éppen a Pulse (1995) csodáival. Mégis: a Pink Floyd At Pompeii – MCMLXXII a Syd Barrett távozása után újra magára talált, önbizalommal és kreativitással teli zenekart mutatja, amely épp lezár egy korszakot, hogy birtokba vegye a hetvenes éveket, és saját képére és hasonlatosságára formálja azt.

Fotó: Poós Zoltán / Index

A Bëlga Egyre gondolunk című albuma olyan, mint az egykori Magyar Televízió Ablak című közéleti szolgáltatóműsora, amelyben a néző elmondhatta panaszait, Bálint gazda tanácsot adott, hogyan védekezzünk a zsizsik ellen, de mérgelődhetünk azon is, hogy miért pont az a doktor akar leszoktatni minket a dohányzásról, aki receptírás közben is nagyokat szippant a 120-as Marlborójába.

A Bëlga panaszkodik a fapados járatok késésére, arra, hogy a kukások rágurítják a kocsikra a kiürült szemetest... Déri Jánosnak ezúttal Bauxit a magyar hangja, Feledy Péternek Még5milliárd, Wisinger Istvánnak pedig Tokyo, míg DJ Titusz a rendező Born Ádámnak feleltethető meg.

Agglomerációs szaknévsor

Képzeljünk el egy Ablak-paródiát... A szerkesztők Tere-fere kekszébe DJ Titusz rácsöppentett volna némi LSD-t, és a Papp Endrére emlékeztető, de sárga Tisza melegítőbe bújt műsorvezető máris azzal kezdi a felkonfot, hogy Pompásan indul a nap, gond nélkül kaksiztam ma. Ránéztem, nem volt szaga, de volt egy hangulata. Az album részint egy megzenésített önkormányzati harsona, valahol az agglomerációban, amihez hozzácsomagoltak egy Bëlga-kazettát is, amin ott van például a Gazdabolt című remeklés.

Szárad a kabát, szedd be a ruhát, keverem a triazolt, vidd be a kutyát!  Ész nélkül szórom, nem kell ide vegyész, kinyírom a talajt is pont, mire bemész! (...) Mondom adjá má valamit vakondra, hé! Aszondja karbid, kérdem, az mi?  Be a járatba, azt' vizet neki, mer a vakondnak az büdös, nem szereti. Mondom jöhet, de van még varasodás, lóbabzsizsik meg tűzelhalás.Faszom má a kertbe, baszni rá! Glialkát neki, oszt térkövet rá!

Korunk hősei

Az album afféle szaknévsor is, a kertész mellett ott az ingatlanos, aki már az adásvétel előtt ott kering az ügyvédi irodában, és kéri a százalékát, miközben úgy ejti ki a minimál, és art deco szavakat, mintha csak Beyoncé mutatná be a nappaliját.

A bejutásról ajtó gondoskodik. / A kilátást ablak szolgáltatja. A fal a szoba határát biztosítja. / A lakásban padlón közlekedhet. 

És lelki szemeink előtt tényleg megjelenik korunk hőse, az ingatlanos, vagy a Turbulencia című dal pilótája, és persze az összes Duty Free shopban méltatlankodó utas, akik olyanok, mint egy balatoni SZOT-üdülő vendégei valami halászcsárdában, csak nem Gyenesdiás mellett vagyunk, 1979-ben, hanem napjainkban Dubajban.

Azt írták Janice Morse pszichológus és Carl Mitcham filozófus 2002-ben publikált tanulmányukban, hogy ha egyszer szóba kerül a rózsaszín elefánt, onnan már nem lehet kitörölni a tudatból, ezért lehetetlen kérés nem gondolni a rózsaszín elefántra. De mit ért vajon a Pink Elephant cím alatt az Arcade Fire zenekar? Hogy bármit tesznek, akkor is mindenkinek a zenekar vezetőjét, Win Butlert ért vádak jutnak eszébe? Három éve söpört végig a sajtón a hír, hogy az énekes szexuálisan zaklatott három nőt és egy genderfluid személyt.

A vádakat Buttler tagadta, és közleményében azt nyilatkozta, hogy a szexuális interakciók megegyezésen alapultak. Az ügy holtpontra jutott, ugyanakkor nagyon sokat ártott a csapat renoméjának, főleg azok körében, akik számára az Arcade Fire több volt mint zenekar, spirituális élményt és egy értékközösséghez való tartozást jelentett.

Elefántdübörgés

A Pitchforkon megjelent oknyomozó anyagra reagálva Butler közleményt adott ki, amiben azt nyilatkozta, hogy valóban szexuális viszonyba bonyolódott ezekkel az emberekkel, de egy esetében sem történt erőszak, minden a másik fél beleegyezésével történt. Tehát Butler elismerte a házasságtörést, de a szexuális zaklatást nem, elnézést kért mindenkitől, akit megbántott a viselkedésével, és mentegetőzött is, hogy a felesége vetélése miatt inni kezdett, és nem volt mindig tudatánál. Hozzátette, hogy felesége, Régine Chassagne, aki szintén az Arcade Fire tagja, tudott a hűtlenségéről. Ő is közleményben reagált a történtekre, kifejtette, hogy mindenben támogatja érzelmileg labilis férjét, akiről tudja, hogy nem feküdne le senkivel anélkül, hogy a másik nem egyezne bele, és hogy „elveszett” volt, de „visszatalált” férjéhez.

Rózsaszín rémálom

A megbocsátás volt a legjobb dolog, ami ebben az ügyben történt, de vajon van-e más nyereség is? Jól sikerült-e a Pink Elephant-album? Persze, ez az egyik legfontosabb kérdés. Egy biztos: a zenekar veszített a tekintélyéből, de egy nagyon erős albummal visszaszerezheti régi rangját, amit a 2004-es Funeral albummal szerzett meg. Ezzel olyan pozíciót foglalt el a semmiből érkezett Arcade Fire, hogy paródia is készült róluk Eyebrowyproductions YouTube-csatornán, ahol két két Beavis & Buttheadre emlékeztető suhanc értelmezi a jelenséget, az egyikük I heard Arcade Fire before you feliratú pólót visel. De ott van a The Suburbs (2010), amelyért 2011-ben elnyerték az év albumának járó Grammy-díjat, és tele volt kreatív energiákkal a 2013-as Reflektor című albumuk is. Azóta viszont megjelent két középszerű munkájuk, az Everything Now (2017) és a We (2022), amelyek elindították őket az elszürkülés útján.

Suzanne Vega a Flying with Angels című új albumával ismét feltűnt New York kulturális égboltján, kötelékben repülve az angyalokkal, legalábbis azt énekli, hogy az angyalokkal száll, akik nem tudják, hogy ő utálja a magasságot, és nem tud sem balra, sem jobbra fordulni. Az erősen közéleti albumhoz sorvezető lehet Vega americanbluesscene.com-ban olvasható vallomása, mely szerint balra van Joni Mitchelltől, és jobbra Patti Smith-től.

Ugyanakkor ha valami konkrétumot is szeretnénk tőle hallani, akkor itt a nagyon is egyértelmű állásfoglalás, a Last Train from Mariupol című apokaliptikus hangvételű dal, amely az utolsó vonatról szól, amely elhagyja Mariupol városát, mielőtt megérkezne az orosz mészárszék. Vega azt mondja, hogy azon az utolsó vonaton az egész emberiség menekült, az egész emberiség gyászolt.

Angyali üdvözlet

Flying with Angels a művésznő tizedik albuma a negyvenéves pályáján, legalábbis negyven éve, 1985-ben jelent meg cím nélküli debütáló lemeze. Lenne oka tehát ünnepelni, ugyanakkor, ahogy maga írta Instragram-oldalán: az album minden egyes dala a küzdelem légkörében játszódik. Küzdelem a túlélésért, a beszédért, az uralkodásért, a győzelemért, a menekülésért, a segítségért – vagy egyszerűen csak az életért. A Flying with Angels nem hoz radikális változást Vega elkötelezett folk-rockos pályáján, leginkább a korábbi albumai hangképeivel dialogizál, különös tekintettel a Days of Open Handre, ugyanakkor találunk meglepetéseket is. Ott van például a disztópikus proto-new wave dal, a Rats, ami olyan, mintha egy 1978-as demókazettán találta volna a művésznő.

Nagyvárosi ikonok

A városi folk atmoszférák, a New York-i kávéházi költészet, minden maradt a régi, ugyanakkor az album tele van dühvel, olyannal, mint amilyen a Witch című dalban is hallható. A felvétel azt a bénultságot mutatja meg, ahogy az értelmiség lefagyva áll a Trump-féle pankrátorkultúra láttán. Suzanne Vega azt kérdezi tőlünk, hogy milyen sors rendelte el azt az állapotot, amikor mindenkin úrrá lesz a tompaság, a kétségbeesés, amikor mindenki csak döbbenten áll az abszurditás műsorát hallgatva. Miféle sors rendelte el az állandó vészhelyzetet? Miféle boszorkány küldte ránk ezt? Az album ezen túl hozza a kötelező kávéillatú alt-folkot, érezzük Bob Dylan, Lou Reed és Patti Smith szellemét is. Bob Dylanét egészen kézzelfoghatóan, hiszen a Chambermaid című felvétel Dylan 1966-os Blonde on Blonde egyik slágerének, az I Want You-nak újragondolása.

A Halak, latinul Pisces (február 20. – március 20.) az utolsó csillagkép az állatöv jegyei közül. A Halakat két egymással ellentétes irányba úszó hal szimbolizálja, ami a világuk megosztottságát jelképezi a fantázia és a valóság között. 

Nos, itt is vannak ellentétes mozgások, a művész hatodik albumán a nagyszabású, érzelmes indie-soul balladák mellett megjelentek a lágy, éteri popslágerek is. Igen, látszólag van elmozdulás az eddigi, a Impossible-lel és a Say You Won't Let Go című dallal reprezentált, reszelős hangú balladaköltészetétől, mert az album egy afféle meditáció a sebezhetőségről, a mentális egészségről és az önelfogadás nehézségeiről, szóval intimebb tónusú dalokat hallunk a stadionslágerek helyett.

Viszlát, és kösz a halakat!

Azt írja a sajtóanyagában James Arthur, a brit X-Faktor 2012-es győztese, hogy Halak vagyok, álmodozó és elég érzékeny is. Minden dal egy kis részem. A 2013 novemberében publikált első, önmagáról elnevezett albuma a második helyen landolt a UK Albums Charton, és azóta Arthur nem csak álmodozik a sikerről, hanem mindent learat.

A-listás sztár lett, aki 11 platina kislemezzel büszkélkedhet, a Say You Won't Let Go pedig 2016 legtöbbet streamelt dala lett az Egyesült Királyságban, majd világszerte több mint 4 milliárd streamet ért el, és ezzel övé a Spotifyon minden idők 15. legtöbbet streamelt száma. A legutóbbi, Bitter Sweet Love című albuma a slágerlisták élére ugrott, ezzel nyolc év után másodszor is első lett az Egyesült Királyságban. A sikerét újabb sikerekkel, egy telt házas brit és európai arénaturnéval ünnepelte, és úgy tűnik, a Pisces is hozza a kötelezőt.

Csillagok, csillagjegyek

De mit mond a mi horoszkópunk? Javasolja, hogy hallgassuk meg Piscest? Nos, igen, akkor is, ha az aszcendensünk nem passzol a Halakhoz. Akkor is, ha feszengünk az albumot uraló önsajnálattól, ami azt is önvizsgálatra készteti, aki az egyeteme tanulmányi osztályán számos szociális támogatást igénylő kérést olvasott télikabát vásárlásra.

A Celebrate-ben azt ünnepelhetjük meg vele, hogy végre nem gyűlöli magát. Hosszú utat tettem meg a semmiből. Lemondtam a barátaimról, mert amikor szükségem volt barátokra, nem voltak ott. Egy telefonhívás megmenthette volna az életemet... Nem akarom többé gyűlölni magam... Mi pedig a Yeah. No című punk-pop dalt ünnepelhetjük, amit nem dob le az album, pedig nagyon más, mint a többi felvétel, ahogy elsőre szokatlannak tűnhet a Gucci (Interlude) című hiphop ihletésű betét is.

Kevés olyan gyors és lendületes felíveléssel találkozni manapság, mint a Sleep Token életútja, holott a bandának még a Covid berobbanásával járó nehézségeket is le kellett gyűrnie. A zenekar 2016 óta négy nagylemezt és két középlemezt adott ki, amivel hamar a fesztiválok nagyszínpadaira jutottak, mára pedig arénaturnékat tolnak. Ha pedig kedvük tartja, fellépnek a Wembley beltéri színpadán, ahol már telt házas bulijuk is volt korábban. Történt ez mindannak ellenére, hogy a zenekar tagjainak kilétét rejtély övezi.

A héttagú zenekar ugyanis maszkban, speciális koncertöltözetben lép színpadra, karrierje során pedig mindössze két interjút adott. Hivatalosan csupán ketten alkotják a dalokat, egyikük a frontember, aki Vessel művésznéven fut, másikuk a csapat dobosa, aki II (mint a római kettes szám) néven van jelen. Rajtuk kívül a turnékon ott van III, a zenekar basszusgitárosa, IV, a zenekar gitárosa és az Espera: ez a zenekar háromtagú kórusának neve.

A misztikumot tovább erősíti, hogy színpadon nemigen kommunikálnak a közönséggel. A látványviláguk szintén ráerősít a zenekar körüli rejtélyre, amit a marketingjük, az új dalok bejelentése, a kódolt üzeneteik és az általuk képviselt háttértörténet is növel: eszerint a csapat a Sleep néven említett ősi isten követe, az ő üzenetét képviseli.

A Talk Talk The Very Best Of című 2025-ös albumának borítóján sárga kanárit látunk szűk kalitkában, ami arra is utalhat, hogy Mark Hollis, a zenekar 2019-ben elhunyt énekese úgy látta, olyan szűkek a popzene kínálta lehetőségek, mint James Marsh grafikáján a kalitka. Ezért is szakított fokozatosan a poppal, majd a Spirit of Eden (1988) és a Laughing Stock (1991) című műfajteremtő albumokkal a Talk Talk megalkotta a ma is hivatkozási alapot jelentő posztrockot.

Persze akik a The Very Best Of albumot megvásárolják, elsősorban az első három lemez slágereit szeretnék egyben hallani, és ebben nem is okoz csalódást az album. Legfeljebb annyiban, hogy érthetetlen módon lemaradt a My Foolish Friend című, sorlemezen nem található kislemezes slágerük, amelyet a Natural History: The Very Best of Talk (1990) című első válogatásuk nem hagyott ki.

Beszélni nehéz

Viszont Mark Hollis utálta az EMI által összeállított Natural History gyűjteményt, nyilván azért, mert az egyezményes slágereikre fókuszált. Ezen a zenekar már a Spirit of Eden albummal túllépett, és a kortárs zenei hatásokat mutató posztrock mesterművel, a Laughing Stockkal 

Így aztán hiába is perlekednénk Hollis szellemével, hogy miért nincs itt a bemutatkozó 1982-es albumról, a The Party’s Overről még a slágergyanús It’s So Serious és az Another Word is, vagy a második albumról, az It’s My Life-ról a Call in the Night Boy.

Szégyenkultúra

Ugyanakkor ha a napokban vinylen is megjelent The Very Best Of albumon amúgy is itt vannak a legnagyobb slágerek – például Hollis egykori punkzenekarával, a The Reactionnel írt, és alaposan átdolgozott Talk Talk, a Juhász Előd Zenebutikjában is bemutatott Such a Shame, a No Doubt átiratában is ismert It’s My Life vagy a Today – akkor miért kell ügyet csinálni abból, hogy inkább a korai slágerek dominálják az albumot, ha már úgyis The very Best Of a címe.

Slágernek ugyanis nehezen nevezhető bármi, ami a Spirit of Edenről (I Believe in You, Eden, Wealth), illetve a Laughing Stockról (New Grass) ide került. Persze a zenekar így mutatja meg, honnan jött és hová tartott, de akkor felesleges The Very Best Ofként értelmezni, akkor javasolják az örökösök inkább azt, hogy 

A stockholmi Viagra Boys új albuma, a Viagr Aboys borítóján Leo Park festményét látjuk. Egy bizarr fejet, amin emberi testnyílásokra utaló motívumokat látunk – vagy nem. Csak ennyi biztos: a lemezen található program legalább ennyire talányos. Ez a fémcsúcsban végződő fej bárki lehet az album bizarr arcképcsarnokában.

Rögtön a nyitófelvételen, a Man Made of Meatben egy Z generációs fiatalt ismerhetünk meg, aki tisztában van azzal, hogy ha 1970-et írnánk, egy gyárban dolgozna, de nem érdekli, és nem akar fizetni semmiért, sem a ruhákért, sem az ételért, sem a drogokért, mert úgy érzi, azok ingyen járnak neki.

A zenekar énekesének, Sebastian Murphynek az sem okoz gondot, ha egy kutyával kell azonosulnia, és az ő szemszögéből elmesélni egy meghökkentő történetet, vö.: Uno II című dallal.

Próbálj meg lazítani

A személyiségem most már a kaján alapul. Ezt Bogdantól hallhatjátok, ő az állatorvosom. A szülei horvátok. Sok szarságon mentek keresztül, ember. Ezek után már nem kétséges, hogy a zenekar, úgymond, nem normális, de mi van, ha ők a normálisok, és a világ nem az? Még ez is lehet.

Az is biztos, hogy van öniróniájuk, hiszen a már idézett Man Made Of Meat klipjében magát Murphyt látjuk atlétában és melegítőalsóban, üveggel a kezében: áll egy galériában, vedel, és a lemezborítójuk festményén értetlenkedik. A klip egy pontján rúzzsal piros kört rajzol a homlokára, bekarikázva a valóságban is a homlokán látható LÖS feliratot. A LÖS svédül lazát jelent, de Murphy állítása szerint egy titkos sarkvidéki horgászstílusra utal, és mégis inkább azt mondja mindenkinek, hogy a merevség ellentétét jelenti, mert szerinte mindenkinek lazítania kellene egy kicsit.

Karakterbiblia

És ebben a szellemben született a Viagra Boys kortárs garázsrockot a posztpunkkal és a dadával ötvöző, Viagr Aboys című negyedik albuma is. Hogy mennyire a mában játszódnak a dalok, arra utal a szintén a Man Made Of Meatben hallható részlet, mely szerint hősünk feliratkozott barátja anyjának OnlyFans-oldalára.

A You N33d Me című dal – amelynek címét a nyaka alatt látható tetoválás (You Need Me) ihlette – karakterrajz, egyes szám első személyben elmesélve, melyből kiderül, hogy macsó hősünk meg tud inni vagy tizenöt üveg sört, sok érdekességet tud az ötvenes évek Európájáról, és számos történelmi tényt a II. világháborúról, ugyanakkor hozzáteszi elérzékenyülve: De ez nem jelent semmit, ha nem vagy itt velem.

A munkanapot ütemező Workday AI platform reklámfilmjében tűnik fel Billy Idol, és cikizni kezdi a multicéges életformát, Paul Stanleyvel és Gwen Stefanival együtt. Billy Idol ezt kérdezi a vállalati dolgozóktól egy fickós stage diving közben:

Azt hiszitek, hogy ti rocksztárok vagytok?

Majd, amikor a vállalati prezentáción a kördiagramos képernyő előtt álló office főnök azt mondja – afféle motivációként – a dolgozóknak, hogy rocksztárok vagytok, Billy hozzávág valamit a képernyőhöz. Billy ugyanis az irodistákkal ellentétben valóban rocksztár, és az ő munkanapot ütemező programja szerint elég, ha tízévente készít nagylemezt, mert ő ezt is megengedheti magának.

Anyám, az álmok nem hazudnak

Legutóbb 2014-ben jelent meg albuma, a Kings & Queens of the Underground, most viszont itt az élettörténetét elmesélő Dream Into It, amiről azt kell mondanunk, hogy kellemes meglepetés. Főleg annak fényében, hogy sokat már nem várunk a jövőre hetvenéves dance-rock istentől, aki még a hetvenes évek végén félreértette a punkok iróniáját, amikor is vicsorogva azt üvöltötte a streetpunk OI Cockney Rejects énekese, Jeff „Stinky” Turner, hogy I Wanna Be A Star.

A 2025. július 8-án a Budapest Parkban is fellépő Billy Idol mindenáron popsztár akart lenni, és ezért félmeztelenül, bőrből készült rövidnadrágban is pózolt a Rolling Stone címlapján 1985-ben, és annyi hotelszobát amortizált le, hogy

Idolt egy drogos ámokfutása után még Thaiföldről is kitiltották, de csak akkor tért észhez, amikor 1990 februárjában súlyos motorbalesetet szenvedett.

Amikor a fiúk is táncolnak

Ezzel egy időben a karrierje is karambolozott, és ez minden pillanatában eszébe jut, hiszen azóta acélbeültetés van a lábában. Viszont a kilencedik albuma, a Dream Into It egy kellemesen nosztalgikus, hivalkodóan szórakoztató, műfajokon átívelő dance-punk lemez. Igen, a kilencedik album egy több mint ötvenéves pályán, amivel 

cserébe ő adott minden idők legnagyobb dance-rock dalaiból legalább ötöt, a Rebel Yellt, a White Weddinget, a Dancing With Myselfet, a Cradle Of Love-ot és a Shock To The Systemet. Ezek közül néhány a Damned és a Lords Of The New Church-féle dark-pop kiházasítása a Los Angeles-i glam-rockkal. Idoltól azt is tudjuk, hogy a halhatatlansághoz nincs feltétlenül szükség tökéletes nagylemezekre, van, hogy elég néhány, a maga nemében tökéletes popdal is.

Hogy Deák Bill Gyula király, kapitány, táltos vagy cirkuszigazgató, éppenséggel mellékes, különösen akkor, amikor vannak fontosabb dolgok is a titulusoknál. A blues idén 77 éves mesemondójának itt az első, vinylen megjelent koncertlemeze.

Volt már Billnek koncertkiadványa, amelyet 2008. december 19-én rögzítettek Budapesten, a Körcsarnokban, a 60. születésnapi koncertjén. Készült belőle DVD és papírtokos CD is, amit a Blikk-kel együtt lehetett megvenni. Az Élő bluest viszont nem újságba csomagolták, hanem elegáns tasakba. És persze az lett volna a legjobb, ha az Élő blues Debrecen, 1990. 07. 21. című album még a rendszerváltás évében megjelenik, akkor, amikor rögzítette a Proton, de valamiért akkor nem adták ki az anyagot, aztán a kiadó is megszűnt.

Deák Bill Gyula 1981. április 6-án

Fotó: Gábor Viktor / Fortepan

Élő blues

De a hanganyag előkerült, és a kiadó több mint harminc év után feltámadt: az a vállalkozás jelenttette meg a lemezt, amelyik eleve rögzítette a felvételt. Azzal tudjuk magunkat vigasztalni, hogy 35 évvel ezelőtt valószínűleg nem lett volna ilyen dekoratív a kiadvány, nem lett volna királykék színű a korong, mert

A piros, fehér és kék színű tasak (Enyedi Máté munkája) reflektál a Hobo Blues Band első hanghordozójára, a 3.20-as bluest és a Rolling Stones Bluest tartalmazó kislemez hasonló színvilágú coverjére. Az albumborító nem tartalmazza azt az információt, hogy pontosan hol rögzítették a felvételt, de némi kutatás után kiderítettük: koncert a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon volt, a Debreceni Jazz Napok keretében, Billék 16 órakor léptek fel, utánuk Török Ádám és a Mini zenélt.

Debrecenbe kéne menni

Meglepő, hogy a zenekar Bill Rossz vér című, 1984-es albumáról csak két dalt játszott (Közép-európai Hobo Blues III, A felszarvazottak balladája), még meglepőbb, hogy aktuális lemezéről, a Mindhalálig bluesról (1986) is csak két dalt tűzött műsorra (Tranzit blues, Mindhalálig blues). Hallhatunk több feldolgozást is, például Hendrixtől a Vörös házat, azaz a Red House-t, az egyik első dalt, amelyet 1966-ban a Jimi Hendrix Experience rögzített, és amit Bill már Bencsik Samuékkal is játszott még 1987 körül a Bill & The Box Company nevű, rövid életű formációval. És persze itt az elmaradhatatlan Johnny B. Goodebluesos fűszerezésű átirata, illetve a Taurus Zöld csillag című proto hardrockjának szintén blueszal színezett feldolgozása.

Azt hiszem, öregszem, és sajnos nem a jó értelemben. Három éve még lendületesen, várakozásokkal telve vágtam bele egy-egy új lemez elemzésébe, így a Machine Head 2022-es albumáról szóló kritika megírásába is. Akkoriban sem simogatókritikákat írtam, de mindig próbáltam pozitív lenni egy friss megjelenés kapcsán. Ez mára megváltozott: valami kellemetlen szkeptikusság fog el az új lemezeknél. A Machine Head mostani albuma, az Unatoned mindettől függetlenül nagy reményt adott nekem, hiszen legutolsó albumuk, a 2022-es Of Kingdom and Crown igazi mestermunka volt, profi és sokoldalú. Új lemezükben mégis csalódnom kellett.

Nem azért, mert rossz lenne a felvétel, hamisan énekelne Robb Flynn, vagy éppen pocsékul szólnának a gitárok – hiszen a felsoroltak ellenkezőjéről van szó –, hanem azért, mert az albumnak nincs kohéziós ereje. A 2022-es lemez egy koncepcióalbum volt, így ahhoz mérni igazságtalan volna a mostanit, de egy olyan korong, amin főként önmagukban is értelmezhető dalok tobzódnak, szintén lehet egységes és előremutató.

Ezzel szemben az Unatoned inkább sok-sok single közös otthona, ahol külön szobákban élnek a dalok, egymásra nemigen nyitják rá az ajtót, de még átkopogni sem szokás feléjük. Ez nem jelenti, hogy rosszban lennének, mást gondolnának a világról, vagy egyenként ne lennének értékesek, csupán semmi közük egymáshoz, ami a ház közösségi életét, azaz a lemez egységét sem teremti meg. 

Ki hisz az angyalokban? – teszi fel a kérdést Elton John és Brandi Carlile a napokban megjelent duettalbumukon. Az ABBA már 1979-ben megadta rá a választ az I Have a Dream című dalában, amikor is Anni-Frid Lyngstad, a „barna hajú énekesnő” átszellemülten bevallja, hogy ő bizony hisz bennük („I Belive In Angels"). Persze, Brandi Carlile ekkor még meg sem született, de ettől függetlenül több Grammy-díja van, mint Sir Eltonnak.

Persze ez nem pontverseny, nem egy flippergép, amit megidéz a Who Believes in Angels? című duettlemezük borítója, ami erősen utal az 1976-ban gyártott híres Elton John-flipperre. Ha akarjuk, a masina egyik mozgatható lapátját Elton John, míg a másikat pedig Brandi Carlile kezeli. 

Angyali üdvözlet

Ahogy egy flippernél a golyó játéktéren tartása a feladat, úgy egy zenegép esetén a figyelem fenntartása a legfontosabb, vagyis, hogy a produkció benn tudja-e tartani a hallgatót az üvegfelület mögötti csillogó világban, azaz a zene univerzumában. Az albumnak önmagán túlmutató jelentősége is van, afféle életjel is, hiszen Elton John már túl volt a búcsúturnéján, amelynek 2022-es utolsó amerikai állomásán, a Los Angeles-i Dodger Stadionba meghívta Carlile-t, hogy énekeljék el a Don't Let the Sun Go Down on Me című dalt.

Elton John és Brandi Carlile albumának felvételei 2023 októberében kezdődtek, gyakorlatilag a nulláról, és mindössze 20 nap alatt írták meg, és egyben rögzítették is a lemezt, aminek a szintén Grammy-díjas Andrew Watt volt a producere.

Mert kell egy csapat

Watt legutóbb a Rolling Stones Hackney Diamonds című albumával hívta fel magára a figyelmet, de olyan A listás sztárokkal is együtt dolgozott, mint Lana Del Ray, Ozzy Osburne, Lady Gaga, vagy Justin Bieber. Minden adott volt ahhoz, hogy összeadódjanak a kreatív vegyértékek, hiszen a lemezen közreműködött még a Red Hot Chili Peppers dobosa, Chad Smith, és egykori gitárosa, Josh Klinghoffer, valamint a session basszista, Pino Palladino, aki nem kisebb nevekkel játszott korábban, mint a The Who, David Gilmour, a Tears for Fears, a Nine Inch Nails, Jeff Beck és Adele.

Ha ennyi nagyágyú tartózkodik egy légtérben, összeadódhat a kreativitás, kisülhetnek az áramkörök, és fizikai képletekkel és kísérleti demonstrációkkal is leírható lesz a csoda.

Minden túlzás nélkül lehet állítani, hogy a 2010-es évek rock- és metálzenéje beérett. Az előző évtizedben indult bandák mára világturnékat tartanak, arénakoncerteket adnak, széles körben ismertek, és milliók rajonganak értük. Ezek közé tartozik a Ghost is, amiről szintén túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a XXI. század rockzenéjének egyik legnagyobb nevévé nőtte ki magát. 2022-es, nagy sikerű Impera című albumuk után új lemezzel jelentkeznek, a Skeletá névre hallgató korong azonban gyökeresen eltér elődjétől.

Épp ugyanannyira tér el a két album, mint új frontemberük, Papa V Perpetua és elődje, Frater Imperator (avagy Papa Emeritus IV), akit Perpetua frissen váltott a mikrofonnál. Persze továbbra is Tobias Forge adja a karakter hangját, Perpetua azonban több dologban is különbözik elődjétől (aki valószínűleg ikertestvére is egyben). Színpadi jelenléte hasonló, de kevésbé közlékeny közönségével, ami összhangban is van a Ghost új, Skeletá című lemezének üzenetével. 

Az amerikai polgárháború idején a jelentős vasúti csomóponttal rendelkező Atlantában az unionisták totális háborút alkalmazva – a civil lakosságot figyelmen kívül hagyva – felégették a várost. Amikor a Judas Priest 1982-ben fellépett a városban, újraértelmezte a totális háborút, mert ők csak a lelkek tüzét szították fel, és a győzelmük sem volt kétséges, hiszen 1982 a heavy metal nagy éve volt.

1864 történetét Margaret Mitchell az Elfújta a szélben örökítette meg, míg a Judas Priest 1982. december 11-én, a World Vengeance turné atlantai állomásán, az Omniban rögzített Live in Atlanta ’82 című albumával. A zenekar a Screaming for Vengeance című lemezét népszerűsítette, azt az albumot, amely a Judas Priestet a sztratoszférába lőtte.

A bosszú börtönében

A két piros színű korong jelentősége leginkább abban érhető tetten, hogy a nevezetes atlantai koncert időpontja gyanúsan közel volt a zenekar Unleashed in the East című, 1979-es, Japánban rögzített lemezének megjelenéséhez – ami talán minden idők legjobb metál koncertlemeze. S hogy emeljük a tétet: több metálrajongó azt állítja, hogy az úgynevezett New Wave of British Heavy Metal kiteljesedésében az albumnak nagyobb a jelentősége, mint a koncertlemez dalait tartalmazó sorlemezeknek.

És akkor fel lehet tenni a kérdést: melyik a jobb?

• A sokak szerint utólag jelentősen megigazított Unleashed in the East,
• vagy a British Steel, a Point of Entry és a Screaming for Vengeance dalaival kiegészített, éppen globális sztárra váló zenekar 1982-ben rögzített koncertlemeze?

Faterok motoron

Utóbbi a napokban jelent meg vinylen, barázdáit nem karcolta meg a nagybetűs poptörténelem, korábban csak a zenekar 50 Heavy Metal Years of Music boxsetjének részeként volt kapható CD-n, de azt csak azok a fanatikusok vették meg, akik Rob Halford bőrsapkájában zuhanyoztak, és a fürdőszobájukba be volt állítva egy motor, amelynek hangja Atlanta színpadán is felbőgött.

Az új dupla album 17 dalából öt felvétel (Sinner, The Ripper, The Green Manalishi, Diamonds & Rust és a Victim of Changes) hallható az Unleashed in the Easten, tehát marad 12 remeklés, amely teljes lemezt tesz ki. Annak, aki a zenekar második nagy korszakát (1980–1984) szereti legjobban, a lemez beszerzése kötelező küldetés. Nincs minden üzletben, mert alapvetően a kisebb boltokat támogató Record Store Day-partnereknél kapható, szóval érdemes gyorsan lecsapni rá, mivel az RSD-lemezek limitált példányszámban jelennek meg.

Bármit is akarok, jót vagy rosszat, az rendben van – énekli mámorító magabiztossággal Liam Galagher a Whatever című Oasis dalban, ami 2025-ig nem jelent meg rendes vinyl nagylemezen, így azt kell mondjuk, ez a zenekar Record Store Day-re publikált Time Flies... 1994-2009 című, négy különböző színű korongot tartalmazó gyűjteményének mézesmadzagja.

Az albumon szerencsére csak a jót akarták, így a legkönnyebb utat választották: kislemezekből álló, időrendet nem tartó kollekciót állítottak össze. Persze a régi és az újabb dalok reakcióba léptek egymással, azaz működik a különböző korszakból származó dalok között a kémia, ugyanakkor jogos a kérdés: ha 2006-ban Stop The Clocks címmel megjelent egy Oasis válogatás, akkor mi szükség volt egy másikra?

Az idő soha, soha meg nem áll

Nos, azért, mert a Stop The Clocksot Noel Galagher állította össze, és annak a fókusza az első két albumon, és a B-oldalakon van, nagyvonalúan lehagyva számos nagy slágert, így aztán a remaszterizált dalokat tartalmazó Time Flies... 1994-2009 egy objektívebb kollekció, ami tartalmazza a zenekar mind a 27 kislemezét.

Míg Noel simán lehagyta a Stop the Clocks gyűjteményről az 1997-es Be Here Now vezető kislemezét, a D'You Know What I Mean? című rockolást, az a Time Flies-ról nem maradhatott le. Az 1994 karácsonyára megjelent Whatevert – ami bizonyos szempontból az Oasis Hey Jude-ja – Noel kéjes élvezettel hagyta le, sok rajongót idegesítve fel ezzel. (A The Beatles egyik legnagyobb slágere Hey Jude szintén nem jelent meg hivatalos sorlemezen.)

Gyorstalpaló

Szóval, ha választani szeretnénk, hogy melyik gyűjteményt szerezzük be, akkor már csak a Whatever miatt is a Time Fliest. Persze, nem különösebben kreatív feladat az alapdarabokból összerakni egy válogatást, ugyanakkor nagyon praktikus megoldás, arról nem beszélve, hogy minden klasszikus zenekarnak vannak kislemezes csomagjai, szóval nem érheti szó a házelejét.

azoknak, akik nem voltak ott 1996 augusztusában a Knebworth parkban, amikor az Oasis a két csodalemezét, a Definitely Maybe-t (1994) és (What's the Story) Morning Glory?-t (1995) ünnepelte.

„Azt hiszem, a hírnév nem egy kifizetődő dolog. A legtöbb, amit mondhatsz, hogy helyet biztosít az éttermekben” – nyilatkozta David Bowie a Q magazinnak még 1990-ben, a Fame című daláról. Az 1975-ös keltezésű lemezt az ötveneik évforduló alkalmából úgynevezett félsebességű vágással rögzítve újból kiadták, hogy a lehető legjobb legyen a hangminősége.

Bowie azonban a Fame-nek köszönhetően nemcsak a legjobb éttermekben kapott helyet, hanem az amerikai lista csúcsán is, ugyanis ez a felvétel volt az első No. 1 kislemeze az Egyesült Államokban. A dal és az album is paradigmaváltó volt a populáris kultúrában, Bowie – maga mögött hagyva az akkor csúcsra járatott glam-rockot, illetve kiélve a soul és az R&B fétisét – megalkotta a blue-eyed soult, vagy ahogy ő nevezte: a plastic soult.

Fiatal amerikaiak rázzák az utcát

A Carlos Alomarral és John Lennonnal közösen készített Fame egyébként nemcsak a slágerlistákat tarolta le, de komoly szakmai respektje is lett, nem sokkal a megjelenése után feldolgozta George Clinton és James Brown is. Amerika Bowie lábai előtt hevert, miközben az albumot sokan csak afféle átmeneti munkának tartották Bowie dicsőséges glam évei és az életmű csúcsát jelentő berlini korszaka között.

már az 1972-ben publikált The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albumon hallható Starban feltárta a sztárság, a hírnévre vágyakozás kamaszokra gyakorolt hatását. Ugyanakkor a Fame-ben már arról énekel, hogy a hírnév olyan járulékos velejárója a popnak, ami tönkreteszi az alkotó energiát és a személyiséget is.

Csak egy tánc volt? 

A Diamond Dogs 1974-es aréna-rock turnéja közben kezdett belefáradni a megalomán show-ba, lazulni szeretett volna, mert közben fölfedezte magának a soult, az R&B-t és a diszkók világát. Bowie egy időre félrerakta az apokaliptikus víziókat, a lélek nemváltásait, és először készített olyan albumot, amivel 

Ezen az albumon mutatkozott be csodagitárosa, Carlos Alomar, aki hosszú ideig vezette a zenekarát. Alomar volt az, aki elhozta a Young Americans sessionökre a barátját, az akkor még ismeretlen Luther Vandrost is. Az album felvételei olyan nagy hatást gyakoroltak a Diamond Dogs-turnéra, hogy menet közben Bowie lemondott a teátrális színpadi díszletek nagy részéről, és új dalokat is beemelt a setlistbe.

Van, aki szereti a minőségi női magazinokban a művész házaspárokkal készített interjúkat, van, aki nem. Előfordulhat, hogy annyi hazugságot érzünk bennük, mint egy pecsétgyűrűs, selyemsálas táncdalénekes vallomásában, akinek a kedvesének a szeme alatt nem sikerült a közös fotózásra lesminkelni a kék foltokat.

Ugyanakkor nincs okunk kételkedni a szerelem erejében, különösen akkor, ha az A-listás fiatal popikon, Selena Gomez és a szintén csúcsokat ostromló producer vőlegénye, Benny Blanco Said I Love You First címmel közös albumot publikál. Blanco már korábban is készített dalokat Gomeznek, de akkor a művésznő nem vette őt a nevére. Most viszont már jegyesek, szerelmüket pedig vendégekkel ünneplik: itt van Charli XCX, Gracie Abrams és Finneas is, akik hoztak ezt-azt a lemezre.

Párosan szép

A szerelmespárok lemezeinek komoly hagyománya van, gondoljunk csak John Lennon és Yoko Ono albumaira, de Cher és Gregg Allman is adott ki szerelmes projektet Allman and Woman címmel. Beyoncé és Jay-Z pedig Lennonékkal ellentétben nem hotelszobát választott, hogy világgá kürtölje a szerelem és a béke erejét, még csak nem is egy kulcslyukon keresztül látható hálószobát, ahogy Selena Gomez és Benny Blanco (ezt látjuk az új albumuk borítóján).

hogy a szerelmüket és az Everything Is Love című közös albumukat ünnepeljék olyan díszes társaságban, mint a Mona Lisa vagy a Szamothrakéi Niké. Blanco és Gomez meglephette volna egymást fotóalbummal vagy összevágott videóval, de ők zenét vágtak össze, és mindenkit a hálószobájukba hívtak egy közös zenehallgatásra.

A szemérem másik oldala

Ilyenkor bármi előkerülhet a hitvesi ágy párnája alól vagy az éjjeliszekrény fiókjából… A Sunset Blvd című dalban Gomez arról énekel, hogy a Sunseten meztelenül szeretkezik párjával, amíg ki nem hívja valaki a rendőrséget. …Alig várom, hogy megfoghassam, hogy megfoghassam azt… Nagy, nagy. Meztelenül tartalak, a Sunset Boulevard közepén, híres leszel, mert mindenki minket bámul… Olyan jó érzés, hogy fáj, de érted tágra nyitnám a számat, imádkozva, ahogy oltod a szomjamat. 

A dalhoz klip is készült, de csak stilizálva látjuk azokat a bizonyos jeleneteket, pedig ha közzétették volna a térfigyelő kamerás felvételeket, bizonyára percek alatt milliárdos letöltést produkált volna a dal, hiszen csak keveseknek sikerült huncut módon megénekelni a fellációt a pop bűnös hetven évében.