Közismert, hogy mindannyian csillagokból vagyunk, a fogunkban lévő kalcium, a DNS-ünkben lévő nitrogén, de még az aranygyűrű is, amit az esküvőkön az ujjakra húznak – csillagokból készült. A pop összefüggései alapvetően egyszerűbbek, viszont van, aki nemcsak a csillagok fényét veszi észre, hanem a sötétséget is, ami nélkül nem is látszana a ragyogás sem.

Дeva, azaz Takács Dorina szerint a csillagporból a népdalokba is jutott, és a Csillag című bemutatkozóalbumát hallgatva ezt mi is így gondoljuk.

Talán utoljára jó húsz éve, Yonderboi Shallow and Profound című első lemeze körül volt olyan vakító hype, mint most, Дeva feltűnése idején, de míg Fogarasi László akkor lett itthon sztár, amikor a Pabadam már felkerült különböző nemzetközi listákra, addig Дeva már akkor szerepelt a Friderikusz podcast adásában, kapott címlapokat, és a média figyelmességének egyéb jeleit, amikor még meg sem jelent a bemutatkozóalbuma.

The Weeknd Dawn FM című új albuma afféle feltámasztási kísérlet. Sok mindent akart a rock & roll, szexuális forradalmat, világbékét, az éhezők megsegítését, de a halottak feltámasztásának ambiciózus tervét még senki nem tűzte a zászlajára. A kanadai Weeknd (előző életében Abel Tesfaye) azonban nemrég azt nyilatkozta a Billboardnak, hogy úgy kell elképzelni a Dawn FM-et, mintha a hallgató halott lenne, és egy túlvilági dugóban ragadva a kocsijában várná, hogy elérje a fényt az alagút végén.

Jim Morrison azt mondta, hogy töröljék a feltámadásra való előfizetését, és a Dawn FM őt biztos nem támasztaná fel, hiszen Weeknd albuma alapvetően egy future-diszkós kísérlet, amiben, mint egy képzeletbeli űrállomáson, összekapcsolódik az EDM a hiphoppal, a retró szintipoppal, a funk-poppal, a drum and basszel, és Michael Jackson Thrillerjével. És még azt is megkockáztatjuk, hogy Weeknd Depeche Mode-ot is hallgatott az album írása közben.

És ez az űrállomás képes jeleket küldeni a Földre, amitől ha nem is támadt fel senki, viszont rossz kedve sem lett senkinek, inkább azt mondhatjuk, hogy a kellemes harmóniáknak köszönhetően könnyebb elviselnünk a karantén okozta ürességet, a telik, de nem múlik érzését. Weeknd először olyan albumban gondolkodott, amit a Covid–19 okozta depressziója inspirált, de ezt később elvetette, mert csak mélyebbre vitte volna abba a bizonyos sötét alagútba, ahonnan éppenséggel a kiutat kereste. Erre célzott tavaly májusban a Varietynek adott interjújában, amikor azt mondta, hogy legutóbbi albuma, az After Hours az éjszaka, akkor ezután a dawn jön.

A lebegés zenéjének volt egy különleges korszaka az 1990-es években. Akkoriban rengeteg, alternatív hangzásokat és ötleteket vegyítő együttes látott napvilágot, köztük is az egyik legnagyobb név a Radiohead. A banda több mint 30 éve aktív, és olyan életpályát tudhat maga mögött, amit kevés előadó. 2021 novemberében kidobtak egy extra hosszú lemezt, amelyen két albumuk, a Kid A és az Amnesiac keveredik rengeteg, korábban még nem hallott felvétellel, egy három részre osztott speciális kiadásban.

A félig újra kiadott, félig eredeti lemezt a kritikusok november hónap legjobb alkotásának választották.

Az albumhoz, amely a KID A MNESIA címet viseli, speciális promóciós kampány párosult. Ennek keretében készítettek egy „kiállítást” is, amely valójában egy virtuális terepséta. A látogatók Windows-, Mac- vagy Playstation-felületeken keresztül betekintést nyerhetnek a két korábbi lemez és azokon túl az új szuperlemez vizuális és hanganyagának keverékébe.

A csapat zenéjében mindig is fellelhető volt egy erős pszichedelikus forma, amely sokszor kimondottan az érzékekre akart hatást gyakorolni. A virtuális kiállítás többek között erre az állapotra is rásegít, kitölti azt az űrt, ami sokszor végtelennek tűnt. Az űrt a Radiohead egyedi zenéje és a teljesen máshoz szokott közönség között.

A rejtelmes sziget című Verne-regény a Levegő hajótöröttjei című léghajós fejezettel indul, amelyben az utasok kidobnak minden nehezéket a kosárból. Ugyanezt teszi Nick Cave és Warren Ellis is a Carnage című albumon. Ők is kidobnak minden nehezéket, ami a klasszikus rock and rollt jellemzi, főleg a súlyos hangfalakat, hogy aztán olyan hangszerek domináljanak, mint a zongora, a szintetizátor, a hárfa, a harmónium, a brácsa, a hegedű és a fuvola.

Cave és Ellis is a levegő hajótöröttjei, Cave nem tudja feldolgozni tizenéves fia, Arthur 2015-ös halálát, Ellis pedig a tökéletes gyászterapeuta. Verne regényének fontos kérdése, hogy a szereplők szigetre vagy kontinensre vetődtek (Szigeten vagyunk! – állapította meg Pencroff). Fontos kérdés az is, hogy Cave és Ellis albuma szigetre emlékeztet, vagy vannak-e az életművel szorosabb kapcsolódásai?

Nos, ott van Cave 2019-es albuma, a meditatív Ghosteen, ami Carnage közvetlen előképe. És jogos a kérdés: lehet-e a pop felől közelíteni a Carnage-hez?

Van egy zenekar, jó arcok, profi zenészek, két lábbal a földön állnak, és az életcéljaik között a személyi masszőr is szerepel. Ők a Nest of Plagues, a magyar underground metálzene egyik húzóneve. Velük beszélgettem a minap, kérdeztem őket céljaikról, álmaikról, és hogy miért is annyira fontos az önbizalom, az önbizalom, az önbizalom.

A csapatnak most jött ki a legújabb klipje az Unimprint című dalhoz, ami az idén áprilisban megjelenő nagylemezük hatodik beharangozó dala. Úgy vélik, hogy bár a magyar könnyűzene fősodra kiveti magából a metálzene többségét, a hazai underground szféra nagyon erős, örülnek, hogy egy ilyen összetartó közösség tagjai lehetnek.

Az angol nyelven dolgozó metálbanda szeretné, hogy a szövegeikben rejlő érzéseket és gondolatokat a lehető legtöbb embernek át tudják adni, ezért egyaránt célozzák a hazai és a külföldi klubéletet, aminek hála a sikerek sem maradnak el. A nyarat turnézással töltötték, amiről klipet is forgattak a Struggle című dalhoz a Lowland és a Fekete Zaj fesztiválokon, legutóbbi budapesti koncertjüknek pedig a Dürer Kert adott otthont.

Ha sötét, titokzatos zenét játszol, nem árt, ha zenekarodnak is misztikus, talányos nevet választasz. Nem így gondolta 1981 elején Chris Reed, a dark-rock hatású Red Lorry Yellow Lorry gitárosa, aki a gótikus rémregények hősei helyett inkább a brit teherautókról (!) nevezte el a zenekarát. Ezeket a kocsikat láthatjuk most a zenekar retrospektív kislemez gyűjteményén, aminek szintén nem cifrázták túl a címét. Ettől még a The Singles az elmúlt év egyik legizgalmasabb újrafelfedezése.

A nálunk nem különösebben ismert zenekar a nyolcvanas években igencsak jól szerepelt az angol indie-chartokon, a szaklapok listáin, többször meghívta őket John Peel is a komoly presztizsű BBC sessionökre.

Fotó: Poós Zoltán

De hiába ért el 1987 és 1990 között hozzánk is a dark-rock hullám (a The Cure a Kisstadionban, a The Mission a BS-ben, a Sissters Of Mercy a Pecsában lépett fel), a tisztes második vonalból inkább csak a Christian Death és Fields Of The Nephilimet ismertük.

Ennek bizonyára az az oka, hogy Chris Reed zenekarvezető minimális kompromisszumot sem volt hajlandó kötni, gyakorlatilag a nyilvánosságtól elzárkózva alkották meg a négy nagylemezüket. Hiába írtak kiváló, a listákra is feljutott slágereket, sokáig csak kislemez formátumban gondolkodtak.

„Soha ne nevess ki egy élő sárkányt!” – mondja Tolkien A hobbitban, és ugyanígy gondolja a kortárs heavy metal egyik legnagyobb zenekara, a Trivium is, akik alig egy évvel a kiváló What the Dead Men Say című lemezük után (osztályzat: négyes fölé) előálltak az In the Court of the Dragon című albumukkal (osztályzat: ötös), amelyben annyi energia van, mint egy sárkányban, aki rendeltetésszerűen használja mind a hét fejét, azaz tüzet okád.

A What the Dead Men Sayt egy Philip K. Dick-novella ihlette, ami röviden arról szól,

Hogy ez metafora lehetett-e a metal újjászületéséről fantáziáló Trivium számára, nem tudni, az biztos, hogy az új albumot is egy irodalmi mű ihlette, Robert W. Chambers A sárkány udvarában (In the Court of the Dragon) című írása, amely így ér véget:

Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni!

Hogy milyen dolog Isten tenyerében lenni, illetve milyen a sárkány karmai között tartózkodni, nos, erről értekezik a Trivium cirka 52 percben. Az In the Court of the Dragon igazi heavy metal mestermű, az X című atmoszférikus intró után valósággal berobban a lemez.

A pop desztinációja szerint az Árkádia bárhol lehet, még Londonban is, ahol pont létezett egy ilyen nevű zenekar is (a Duran Duran tagjainak projektje volt). Arcadia helye mindig máshol van: volt a Strawberry Fielden, az Abbey Roadon, most egy ideig Budapesten, ahol a Deep Glaze zenekar idézte meg Arcadia című lemezén az idillnek tűnő tájat.

Ha az ember olyan kellemetlenségekkel szembesül, mint a koronavírus, akkor nincs jobb hely Árkádiánál, ahová nem kell védettségi igazolvány, bőven elég a biztos ízlés – azt pedig a Deep Glaze zenekar esetében senki nem vonhatja kétségbe. A két, görög felmenőkkel rendelkező alapító tag, Yorgos Goletsas és Dimitris Topuzidis mellett olyan kiválóságok erősítik a formációt, mint Gyányi Marcellel (Dresch Quartet), Klausz Ádám (Barabás Lőrinc Quartet, Szeder) és Csernovszky Márk (Szagos Hörigekkók, Deus Ex).

Fotó: Poós Zoltán

Ha egy zenekar a 2010-es években alakult, akkor jó eséllyel nemcsak egy-két komolyabb hatást mutathatunk ki az életművükben, hanem konkrét korszakokat, azaz egy teljes zenei spektrumot, akár azok szélsőértékeivel. A Deep Glaze esetében kihallani véljük a Stone Rosest, a Happy Mondayst és a Sonic Youtht is, míg a közvetlen kortárs hatások közül az Editorst is lokalizáltuk.

Azt mondják, hogy a testvérek kapcsolata bonyolultabb, mint egy házasság, ráadásul elválni sem lehet. De miért is civódnának a tesók, ha együtt is lehet dolgozni? Itt van például Billie Eilish, a világ egyik legsikeresebb popsztárja, és testvére, a dalainak nagy részét szerző Finneas, és pár év alatt összehoztak egy milliárdos családi vállalkozást. Ugyanakkor Finneas szerint a pop elsősorban nem üzlet, hanem kreativitás, és ezt a tételt igyekszik bebizonyítani az Optimist című debütáló albumával.

Fotó: Poós Zoltán

Persze csak a lemez címe optimista, ahogy persze a hugi idei albumának címe, a Happier Than Ever címe sem azt jelenti, hogy a művésznő boldogabb lenne, mint korábban bármikor. Az Optimist meglepően visszafogott Billie Eilish munkáihoz képest, olyan áttetsző és finom, amilyenek a lemez borítóján látható, üvegből készült balerinák. Finneasnak nincs igazán karizmája ahhoz, hogy a frontvonalban legyen, ő egy háttérember, aki milliárdos sztárt csinált a húgából, felépítette, és a korosztálya első számú idoljává tette.

Budán lakni világnézet, budai popot játszani ennél is több: attitűd, amivel bizonyára egyetértettek a Cinkotán, Angyalföldön vagy éppen Kőbányán zenélgető dzsunga gitárosok is, amikor a föld izzó gázgömb volt, a gitár pedig Jolana Iris. Egy viszont biztos: megjelent az Ivan & The Parazol női ajkakat ábrázoló,  Budai Pop című albuma.

Budát a pop ritkán tematizálta annak ellenére, hogy a „hegyoldal” a Tabánt jelentette, az „Ifipark” a budai vár alját, míg a Bem Rakpart 6. – ahol sok angyalföldi szakadt zenész lépett fel – sem Pesten volt.

Fotó: Poós Zoltán

A budaiságot nem igen hangsúlyozta senki, miközben a pesti érzés vagy a külvárosi jampiság része lett a popnak. Ezt kompenzálja most a Budai Pop, amely büszkén vállalja a budai világnézetet, jelentsen ez bármit is.

Mert milyen is volt a magyar pop első ötven éve? Minden, szegénységről, csavargásról éneklő zenész olyan farmernadrágban lépett fel, ami anno egyhavi fizetésbe került, olyan hangfalak előtt, amikből házat vehettek volna a György Aladár utcában.

Kezeket fel, akit már valaha is „megswifteltek”! Hogy mi a „megswiftelés”? Amikor az exed egy világraszóló slágerben énekli meg, hogy mekkora egy bunkó vagy. Ennek mestere a szakítós dalok császárnője, Taylor Swift, aki nem kis problémába ütközött a közelmúltban.

Amikor egy híres lemezcégnél vagy, és írsz egy dalt, akkor onnan két irányba megy a pénz és a jog. Egyik az előadó, aki mint író a dal szövegét, zenei részét birtokolja, a második pedig a kiadó, amelyik a keverést, vagyis a dal végső verzióját tartja a markában. Utóbbiból készülnek a lemezek, az megy ki YouTube-ra meg Spotifyra, az szól az MTV műsorában, tulajdonképpen

A kiadó, amellyel Taylor az első hat albumát megosztotta, a Big Machine 2021-ben beolvadt egy nagyobb vállalatba egy hatalmas felvásárlási akcióban. Swiftnek már korábban is akadtak problémái a kiadójával, amitől 2018-ig nem tudott szabadulni, mivel az első szerződésüket hat albumra írták alá, és ebből az utolsó 2017-ben jelent meg. Most, hogy az egész vállalat új alapokra helyeződött, még kilátástalanabb lett a helyzet, valamint túl is adtak Taylor dalainak jogán potom 300 millió dollárért.

Jelenleg a Universal Music Group egyik kiadójához szerződött az énekesnő, de a régi dalait nem kapta vissza. Többször tárgyaltak már a probléma megoldásáról, amiről a két oldal két módon beszél. A kiadó állítása szerint Swift nem hajlandó elfogadni a feltételeket, és visszautasítja az ajánlatokat, ami nekik is megérné, míg Swift szerint elfogadhatatlanok ezek a feltételek, és nem hajlandó a kiadó egy az ő számára is működő egyezségre jutni. Most meg, hogy a jogok vándorútba kezdtek, ez még nehezebb.

Még Judy Garland énekelte 1948-ban, Cole Porter A kalóz című dalában, hogy „légy bohóc… játszd a bolondot, és mindig te nevetsz utoljára”. A 110 éve, 1891-ben született Cole Porter aztán tényleg utoljára nevetett, hiszen a swing és a jazz egyik legnagyobb tekintélyének számító, 95 éves, Grammy-életműdíjas Tony Bennett és a kortárs pop egyik legnagyobb ikonja, Lady Gaga most Porter-dalokat mond fel a Love For Sale című duettalbumon.

Fotó: Poós Zoltán

Nem ez az első kollaborációjuk, 2014-ben jelent meg a Cheek to Cheek című, jazzsztendereket ajánló duettalbum, amelyen többek között George Gershwin és Cole Porter dalai hallhatóak. Most úgy gondolták, csak Porter kultuszának áldoznak, aki az első világháború után olyan életművész volt, hogy helye lett volna A nagy Gatsbyben is.

Porter zseniális alkotó volt, aki laza dumákban is nagyszerűeket komponált. Itt van például az ihletre vonatkozó megszólalása, mely szerint az egyetlen inspiráció a telefonhívás valamelyik rendezőtől. Kétségtelen, hogy nem Tony Bennett találta fel a futófényes lépcsőt, mégis volt idő, amikor neki állt a legjobban. És remekül áll persze Lady Gagának is, aki jól hozza a dance-pop Szörnyella de Frász-jelmezét, de azért ő is tudta, hogy New York fényeinél semmi nem öltöztet jobban, különösen, ha swinget ad elő valaki. Vagy jelen esetünkben valakik: Bennett és Gaga.

Ma lenne hatvanéves Petrus Thomas Ratajczyk, ismertebb nevén Peter Steele, aki a kilencvenes évek meghatározó alakja volt a metálszcénában. Kétméteres magasságával és tökéletesre formált testével igazi szexszimbólum volt, akiért milliók rajongtak, de nemcsak kinézete, hanem mennydörgő énekhangja, elképesztően (már-már túlságosan) őszinte és sötét dalszövegei, valamint utolsó bandája, a Type O Negative zenéje miatt.

A pincém teljesen fehérre volt festve, úgyhogy amikor vagdostam magam, akkor a véremmel felírtam a falra azt, ami kikívánkozott belőlem. Aztán felkapcsoltam a vörös fényt, a normált pedig le, a piros vér feketévé változott

– mesélte élete egyik utolsó interjújában Peter Steele, hogy nézett ki nála a zeneírás. A kívülállóság érzése, a frusztráció, az ön- és emberutálat gyermekkorából származott, de fő témái, azaz a magány, a szex és a halál későbbi traumák miatt adtak neki ihletet, egyúttal taszították borzalmas mélységbe.

Szláv és skandináv ősök gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1962. január 4-én. Öt nővére volt, úgyhogy elmondása szerint úgy nőtt fel, mintha hat anyja lett volna, ezzel magyarázta azt is, miért utálta a férfiakat, no meg miért imádta a nőket. Ő akart lenni az egyetlen férfi a világon.

Peter Steele fénykorában, 1997-ben

Fotó: Paul Bergen / Getty Images Hungary

Ha nem is lett az egyetlen, de így is jócskán kimagasodott közülük 203 centiméteres magasságával, ebből fakadt számára a kívülállóság érzése. Gyerekkori barátja és későbbi zenésztársa, a billentyűs Josh Silver arról beszélt a Louder Than Hell című könyvben, hogy Steele szörnyen magányos volt fiatalon, önbizalomhiánya és negatív énképe miatt soha nem volt barátnője, ez pedig egyre frusztráltabbá tette.

A zenei díjak és gálák sokszor szeretik előrevetíteni a lehetőségeket és az új tehetségeket, megjósolni, mit hoz majd a holnap. Egyik ilyen rangos kitüntetés a brit zenei díj. Mivel a nemzetközi zeneipar legnagyobb nevei nyolcvan százalékban megoszlanak a brit és az amerikai piac között, így ez a díj igencsak fontos nem csupán a kitüntetetteknek, hanem a szakmának is. Több kategóriában is neveznek ilyenkor jelölteket, ebből az egyik leginkább felkapott a rising star, ami az új tehetségekre fókuszál.

A múltban ezen elismerésben nem kisebb nevek részesültek, mint például

• Adele,
• Rag’n’Bone Man,
• Sam Smith,

így lehet, hogy az új lány is esélyes lesz a piacon egy magasan szárnyalásra. A mostani nyertesünk Holly Humberstone.

Érdemes kicsit mögé nézni a dolgoknak, hogy a szigetország és a westernfilmek hazája közt melyek a legnagyobb zenei különbségek. Ha az ember egymás mellé pakol egy Ed Sheerant egy Adele-lal, valamint egy Bruno Marsot egy Billie Eilishsal, máris kezdenek kirajzolódni bizonyos hangulatok és érzések. Ez a megközelítés ismer kivételeket, de még a klasszikus heavy metal, a rock, a punk vagy a popzene világában is sokszor különválogatjuk a brit, valamint az amerikai vonalat, ami a mai napig érződik.

hozza azokat az egyszerre alternatív és slágeres hangulatokat, zenei megközelítéseket, amiket Artúr király népe magáénak tud a Beatles óta.

Zene műfajban idén sokaknál az a James Bond-stílusban elkészült dal nyomta ki a biztosítékot, amelyet Erdőhegyi Brigitta énekel; mások viszont örömmel fogadták, hiszen Harmat Szabolcs és Szabó Ágnes Leave the Dark címmel tényleg olyan dalt írt, amely hangulatában, tempójában megidézi a 007-es filmek emlékét. Készült belőle remix is, de erről kicsit később.

A legtöbb vitát ugyanis a januárban megjelent cikk címe váltotta ki (Magyar énekesnő énekli az új James Bond-dalt), miközben ez tény, még akkor is, ha ehhez a dalhoz nem készült mozifilm, és nagy meglepetés volna, ha mégis így lenne.

Azt meg is írtuk, hogy a

dalt hallva csak sajnálhatunk, hogy nem készült hozzá magyar James Bond-film,

klip viszont igen. Az Index olvasói ezt a klipet láthatták is, Erdőhegyi Brigitta el is mondta, mit gondol a felkéréséről, magáról a dalról:

Speciális a dallamvezetés, a hangszerelés is jellegzetes, ebből áll össze ez a máshoz nem hasonlítható hangzásvilág. Egyedi hangulatú, és úgy őrzi a régebbi korszak stílusjegyeit, hogy közben friss, és nem poros. Ezért is inspirált annyira a felkérés, mert ez számomra nagyon önazonos.

Erich Maria Remarque szerint

veszély esetén a látásunk megváltozik, mintha az ember a bőrével látna, a hallóérzék szerepét is a bőr veszi át.

Az ír és bangladesi felmenőkkel büszkélkedő Joy Crookes Skin című, füstös, modern soul lemezén ez a bizonyos bőr lát is, hall is, de főleg érez, érzi a Brexit utáni London minden rezdülését.

Fotó: Poós Zoltán

A Skin egy önismereti kurzusnak sem utolsó, pazar popalbum, amelyen Joy Crookes úgy hozza az érzékeny, mai lány karakterét, hogy közben soul-díva is egyben, egyszerre simlis és szende.

Ugyanakkor itt minden sokkal földhözragadtabb, mint Amy Winehouse drogokkal dekorált világa. Joy Crookes maga a szomszéd lány, akihez nem Pepsiért csöngetsz be, hanem Nina Simone és Shirley Bassey vinyl lemezeiért. A huszonhárom éves ifjú művésznőt a 2020-as Brit Awards-on Rising Star Awardra, jelölték, amely a legjobb feltörekvő brit zenészeket díjazza, de a Covid-járvány miatt csúszott a bemutatkozó lemeze.

• Hogyan keveredett George Michael szerelmi négyszögbe pont karácsonykor?
• Miért pont az ünnepekre időzíti szerelmi csalódásait?
• Mi a titka a fagyos, szeles időben is tökéletesen tartó ombre-frizurájának?
• Ki vette a brosst az exének, és mikor?

Megannyi kérdés a Last Christmas klipje kapcsán, amelyekre mind próbálok válaszolni. Aztán az első sorból nézzük végig, ahogy Mariah Carey csattanós pofont ad a felelős állattartásnak és abuzálja a Mikulást. A sugar daddyvé tárgyiasított Télapó szégyenében hét télanyóvá változik, akik demaszkulanizálják, ezzel felszabadítják a mikulásság tesiöltöző-szagú intézményét. Végül a csúcsdíszt a király teszi fel a karácsonyfára, Zámbó Jimmy szelleme elevenedik meg szent karácsony éjjel. Ez történik karácsonykor a YouTube-on.

Wham!: Last Christmas

A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe, gondolta egy baráti társaság, hát egyszerre két dzsipbe szálltak, hogy a tettek hómezejére lépjenek. Elsőként egy szőke hebrencs pattan ki az egyik terepjáróból, akinek frizurája még ebben a jéghideg, minden bizonnyal szeles időben is tartósnak bizonyul. Kis bőrkesztyűjében hevesen integetni kezd a hatfős baráti társaságnak, akik a nem működő felvonó végállomásán várják őket. Igaz, csak öt méterre állnak egymástól, de hosszú másodperceken keresztül helyben ugrálva integetnek gyermeki izgalommal.

Mivel legutóbb 2015-ben, tehát hat éve jelent meg a Wellhello lemez, akár szenzáció is lehetne az, hogy Diaz és Fluor Tomi duójának itt a második eljövetele, de mivel nekik sem fontos a lemezformátum, csak az, hogy legyen elég málna a Budapest parkos bulik és a nyári fesztiválok után, így ez csak annyira közéleti hír, mint a körúti villanyoszlopon a felhívás: elveszett egy kismacska.

Fotó: Poós Zoltán

A Wellhello új lemezén a legizgalmasabb pont a Kismacska című számban hallható nyávogás, ugyanis a zenekarnak semmi közlendője nem volt a világról, csak az, hogy gyere vissza baby, szeretlek, buli van, és rozéfröccs és a dupla vodka szódával. A piák tematizálása anno még jól állt Charlie-nak, de az, hogy Fluor csak annyit tud mondani a világról, hogy bulika, olyan kevés, mint amikor csak egy havi kauciót tudsz virítani, amikor albit keresel a Késmárk utcai Aldi közelében, ahol majd melózni fogsz.

A Wellhello semmit mondásáról eszünkbe juthat az M7-es, az Universal, és a Volán együttesek, vagy bármelyik formáció a Hiltonból, akik 1975-ben lekísérték Koós Jánost és Harangozó Terit az ún. vegyes műsorokban. Diaz mint valami kelet-európai Rick Astley fájdalmasan felmondja a refrént, valójában ő a vokálos csaj.

78 éves korában elhunyt a Marvelettes doo-wop zenekar énekese, Wanda Young, erősítette meg egykori zenésztársa, Claudette Robinson. Young halálának okát nem közölték.

Wanda Young, Gladys Horton, Georgeanna Tillman és Katherine Anderson, a The Marvelettes együttese 1964-ben.

Fotó: Gilles Petard / Redferns / Getty Images Hungary

Wanda Young 1943. augusztus 9-én született, gyerekként úgy tervezte, nővér pályát választ. Azonban miután 1961-ben otthagyta a Marvelettes (akkor még The Marvels) zenekart énekesnője, Georgia Dobbins, Young meghallgatásra jelentkezett a zenekarhoz Gladys Horton vokalista javaslatára. A zenekar az áttörést már Young tagságával érte el, a Hey, Mr. Postman című dal lett a Motown kiadó első listavezető dala. A Hey, Mr. Postmant később a Beatles és a Carpenters is feldolgozta.

A Purple Disco Machine név olyan jól hangzik, hogy azon sem csodálkozunk, hogy a projekt mögött valójában egy még az NDK-ban született úr, bizonyos Tino Piontek áll. És persze, ahogy kell, kamionosbajuszt visel, és úgy néz ki, mint a digó Lány a discóból című Derrick-epizódból, akit ujja köré csavar Yellow He, a „csábos, bohém diszkókirálynő”, miközben dr. Rabes, a kereskedő merénylet áldozata lesz.

Most azonban nincs merénylet, csak helyszínelés egy képzeletbeli diszkóban, ahol tárgyi bizonyítékként lefoglalják a Purple Disco Machine Exotica című artisztikus, kőkemény diszkóalbumát.

Fotó: Poós Zoltán

Az album második felvétele, az At The Disko című, francia hatású retró-futurista vízió nemcsak a Daft Punkot idézi meg, hanem mindent, ami a hetvenes évek végén megtörtént a svájci, francia és nyugatnémet diszkóklubokban.

Elton John The Lockdown Sessions című lemeze egy partimeghívó, amit ha kinyitunk, rájövünk, hogy CD is egyben. Ezen a partin minden dalt más szemüvegben kell végighallgatni, Elton hetedhét országban híres gyűjteményéből. A Covid-járvány alatt kockázatos partizni, és Elton egy veszélyesen eklektikus albumot hozott össze, olyat, amivel szinte kilép az életművéből, amiben csak a hangja és dalainak vázlata beazonosítható.

A The Lockdown Sessions programja olyan eklektikus, amilyet még a Zenebutikban sem hozott össze Juhász Előd, aki könnyed eleganciával konferálta fel Kocsis Zoltán után a Duran Duran View To A Killjét. És míg Eltonnak végül is jól áll, hogy a Cold Heart mixét Dua Lipával, az After Allt Charlie Puthtal adta elő, addig a nemrég szintén új lemezzel előálló Coldplay-nek ciki, hogy levadássza a Spotify legtrendibb előadóit.

Fotó: Poós Zoltán

A 2021. október 22-én megjelent album nem jelent különösebb meglepetést, a tizenhat dalából kilenc már korábban megjelent vagy kislemezként (Cold Heart Dua Lipával, az After All Charlie Puthtal és a Finish Line Stevie Wonderrel), vagy a közreműködő művészek albumain. Szóval a The Lockdown Sessions egy exkluzív parti meghívója, a bulin pedig Sir Elton John volt az elnéző házigazda, így aztán a meghívott vendégeknek mindent meg is engedtek maguknak, azt is, hogy megfogták a bohém ceremóniamester Grammy-díjait, egyéb kitüntetéseit, amik majdnem úgy csillognak, mint a kályhaezüsttel lefújt csizmái, és azt is vendégekre hagyta, hogy teljesen átalakítsák a dalait.

A Dua Lipával újragondolt Cold Heartot például az ausztrál Pnau trió összemixelte a Sacrifice-szal és az 1972-es Rocket Mannel, a végeredmény pedig minden érzékszervünkre ható látomás lett.

2022-es európai turnéján a magyar fővárost is útba ejti John Legend. A többszörös Grammy-díjas amerikai soul-R&B előadó 2022. június 30-án a Papp László Budapest Sportarénában lép fel.

Fotó: Amy Sussman / Getty Images Hungary

A 42 éves énekes, aki eddig hét albumot készített, a legnagyobb slágereivel érkezik hazánkba –közölte a szervező Green Stage Production hétfőn az MTI-vel.

A rock and roll megtaníthat táncolni, álmodni, sőt, repülni is a búzamezők felett. Erről is szól a Pink Floyd 1987 őszén publikált A Momentary Lapse Of Reason című albuma, amelynek megjelent az újrakevert verziója, eddig nem használt billentyű sávokkal, Nick Mason újra feljátszott dobtémáival. A borító is megváltozott, az új coveren a már jól ismert tengerparti ágyak fölé bekúszik a Learnig To Fly klipjéből ismert repülő.

Fotó: Poós Zoltán

Az A Momentary Lapse Of Reason az első olyan Pink Floyd-album, amelyet Roger Waters 1985-ös távozása után adott ki az zenekar. A hanganyag visszakapta a 2008-ban elhunyt Rick Wright eredeti billentyű sávját, így sokkal dúsabb, gazdagabb lett a hangzása. Sokaknak lehetnek ismerősök a billentyűs szólamok, Wright ezeket játszotta a koncerteken. Nick Mason újra a dobok mögé ült, hogy megtisztítsák a felvételt a mára már „poros” elektromos doboktól és effektektől is. Mason 1987 körül bátortalanul játszott, akkor már évek óta nem gyakorolt, ezért Bob Ezrin, Carmine Appice és Jim Keltner nyújtottak neki baráti segítséget a lemezen.

Az önbizalmának később az sem tett jót, hogy Roger Waters harmadosztályúnak titulálta az albumot. Az új sávokkal felturbózott A Momentary Lapse Of Reason már két éve megjelent a The Later Years című díszdobozban – amely a zenekar 1987 és 2014 közötti produkcióinak a gyűjteménye –, de ez annyiba került, mint egy pilótaképző tanfolyam.