Sztárok tanítanak a világ egyik legkülönösebb fesztiválján
Először akkor, amikor Vivaldi A négy évszak című művéből mutattak egy próbarészletet. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás mellett Braimah Kanneh-Mason, Soós Előd, Fenyő László, Puporka Jenő, Dinyés Soma és a narrátor szerepében a házaspár lánya, Kelemen Hanna varázsolt. A szürke, csupasz fák közé gömbölyű hópelyhekkel és varázslatos muzsikával idézték meg nekünk a téli csodát, amit Pesten évek óta nem, Pécsen pedig a napokban láttunk.
Majd évszakot ugorva csillogó szemekkel meséltek a FAB nyári programjáról és azokról az éves eseményekről, melyek inspirációja ölt testet nyáron a fesztiválon.
A zenészek előző nap érkeztek haza erdélyi turnéjukról, ahol este előadásuk volt, napközben pedig tanítottak: náluk előadni, átadni a tudást és folyamatosan tanulni kéz a kézben jár.
Magyarország minden régiójában és a határon túli magyarlakta nagyvárosokban ingyenes mesterkurzusokat, pedagógus-továbbképzéseket és 30 pontos akkreditációs képzéseket szerveznek 2023 végéig 8–23 éves diákok és tanáraik számára.
Tizenhat évesen megtudta, hogy örökbe fogadták, aztán sztár lett
„Kilenc évvel a 2014-es Recess után egyszerre két albummal (Quest for Fire, Don't Get Too Close) is jelentkezett Skrillex, az EDM keresztapja, basszus-szobrász és csúcsproducer, szóval elő a konfettiágyúkkal, a Red Bull-os dobozokból és vodkásüvegekből készített DJ-pulttal, a Zacher Gáborra emlékeztető vudubabákkal, és mehet a party inferno. Na jó, Skrillexet hallgatni olyan, mint amikor a gyerek polcáról rád esik a beszélő rózsaszín póni (Twilight Sparkle vagyok, a barátság hercegnője), megszólal a gyerekszintetizátor, majd a zenélős mesekönyv a télapó ho-ho-ho hangjával, miközben a tévében fut a Mancs őrjárat, benne Skye csatakiáltásával: a Repülés a mindenem!
És még csak az sem gondoljuk, hogy most megsértettük az 1988-ban született Sonny Moore-t, azaz Skrillexet, hiszen maga volt az, aki a Disney-féle Rontó Ralph-os cameóját jelölte meg a karrierje csúcspontjaként. Skrillexről sokaknak a nyári fesztiválos finálék jutnak eszükbe, illetve a party animal jelenetek a kollégiumi vígjátékokban, ahol dupstep ritmusára vágják össze azokat a snitteket, amelyekben meggyújtják a diákszövetségi elnök mellkasszőrét. Íme az emo-rap és a szupermasszív basszuszsonglőrködés, mindez már öt perc után az ember agyára megy, miközben elfelejti az anyanyelvét, és csak emojikban képes kifejezni magát.
Kifulladásig
Mégis, komolyan kell vennünk a fiatalember autotune-ámokfutásait, hiszen ő az, aki hatalmasra fújta az EDM milliárddolláros buborékját, aki olyan, szintén milliárdos művészekkel dolgozott együtt, mint Ed Sheeran, Justin Bieber, Beyoncé vagy Weeknd. Mégis, a 2014-es Recess óta nem adott ki szólóalbumot, pedig néhány éve azt nyilatkozta a Rolling Stone-nak, hogy ha van egy kis szabadideje, ideges lesz. Nos, az utóbbi időben eléggé pipa lehetett, hiszen közel tíz évig nem készített lemezt, igaz, körbehaknizta a világ összes prémium fesztiválját, és megmutatta, hogy nem a gitárhősök az istenek, hanem a pult mögött álló lemezlovas, aki ha elküldené a dublőrét, simán leadná ugyanazt a műsort, és ugyanúgy elájulnának tőle a részeg hollandok.
Visszatért gyökereihez a Queen énekese
Adam Lambert a zeneipar egyik legtehetségesebb énekese, évek óta a Queennel turnézik és a szakmában mindenki elismeri tudását. Az énekes valahogy mégsem lett annyira ismert, mint azt mindenki várta. Lambert most egy feldolgozásalbummal mutatja meg, hogy érdemes rá figyelni.
Hazánkban leginkább első albumával lett sikeres a zenész, hiszen az If I Had You és a Whataya Want From Me című dalokat unásig játszották a rádiók és a zenetévék. Az Egyesült Államokban viszont Adam Lambertet 2008-ban ismerte meg a nagyközönség, amikor az American Idol tehetségkutató műsorban a második helyig jutott. Nem csak kiváló énektudásával nyerte el a zsűri rajongását, hanem teljesen egyedi feldolgozásaival. Minden héten újra és újra meglepte a nézőket azzal, hogy az ismert dalokat gyakran teljesen átírta és a saját stílusára formálta. Johnny Cash Ring of Fire című dalából pszichedelikus balladát, Michael Jackson Black or White című klasszikusából pedig rockdalt csinált. Ezért sem meglepő, hogy tizenöt évvel később egy teljes feldolgozáslemezt készített.
J. J. Abrams lánya imbolyog a középszerű és az érdekes közt
Van, mikor minden lehetőség megadatik egy előadónak, hogy bizonyítsa rátermettségét, ez valahogy mégsem jön össze. Ahogy Hollywood sikeréletéről mesélik a színészek, a végtelen lehetőségek nem mindig szülnek végtelen megoldásokat is. Ha az ember első dalát már rögtön az Interscope Records adja ki – a Universal Music Group egyik zászlóshajója –, akkor adódik a kérdés, hogy tulajdonképp milyen leküzdendő akadály marad még.
A nagy lehetőségekkel sokszor járt nagy győzelem is, és voltak előadók, akik remekül alkalmazták a „végtelen” erőforrásokat. Ezzel szemben az akadályok rombolhatják, közben mégis inspirálhatják is a kreatív ötleteket, és néha a túl jó pozíció maga silányítja el az eredményt. Hellyel-közzel így járt Gracie Abrams is, J. J. Abrams – a Lost és az új Star Wars-trilógia producerének, az Armageddon forgatókönyvírójának, a Star Trek és a Mission Impossible III rendezőjének – lánya, kinek debütáló albuma most jelent meg, mégsem tud sok olyat nyújtani, amit eddig ne hallottunk volna. Ez a Good Riddance.
Dallos Bogi külföldön is esélyesnek érzi új dalát
Megjelent Dallos Bogi új száma, a My Name. A dal alapja – melyet Wagner Emillel közösen írtak – eltérően az énekesnő eddigi számaitól erőteljes country-pop vonal. Vendégelőadóként bevonták Fehér Balázst is, aki Bogival duettezik a dalban. Megkeresésünkre az énekesnő arról mesélt, hogy a My Name, bár kicsit kilóg új lemezéről, a többi dallal közösen a 2021-es lezárások alatt született. Mivel esténként nem lehetett kijárni, így szerzőtársával, Wagner Emillel dolgoztak a demókon.
Egy olyan lemezt szerettünk volna készíteni, ami okos pop, azaz slágeres dallamok, amiket néha megtörünk egy-egy váratlan zenei ötlettel, de szövegekben viszont mindenképp nagyon kitárulkozó és mély… éreztük, hogy ez nagyon más, mint a többi dal, de egyből beleszerettünk a country jellegébe, a kántálásba, az őserőbe.
A szerzőpáros úgy érezte, nem lehet kihagyni az albumon megjelenő dalok sorából a számot, viszont valami különlegesség hiányzott még. Ez a különlegesség egy duettpartner, egy karcos férfihang, aki hozzáad még valamit a countryhatáshoz.
Jó érzés volt egy kicsit visszanyúlni ahhoz az időszakhoz, amikor angolul énekeltem. Balázsnak pedig olyan angol kiejtése van, hogy külföldön is abszolút megállja a helyét, úgyhogy nem titkolt cél, hogy külföldi rádióknak is elküldjük, hátha valaki beleszeret.
Fehér Balázs ezzel szemben úgy érzi, a dal nem fogja felszántani a külföldi slágerlistákat, ami szerinte nem az alkotás hiányosságait tükrözi, hanem azt, hogy a művészet nem igazán összeegyeztethető az észérvekkel: „Nagyon boldog lennék, ha állna mögöttem egy olyan szervezet vagy kiadó, aki ebben engem támogat, de ennek hiányában nagyjából csak a csodában bízom.” Hozzáteszi: „Ha a művész folyton a racionalitás határain belül, az érvek keresztmetszetében tudná csak elképzelni magát, nem is létezne igazi művészet.”
A daloknak saját akaratuk van
A dal angol szövegére hivatkozva – ami azért is érdekes, mert Bogi új lemezén ez lesz az egyetlen angol nyelvű szám – arról is mesélt az énekes, hogy szerinte Magyarországon is sokan beszélnek angolul, és nem szükségszerű egy nyelv ismerete ahhoz, hogy valaki megszeressen egy számot. Hogy elnyerje végső formáját, kreatív viták során kellett átmennie a dalnak. A különböző megközelítések végül megtalálták a közös nyelvet és dallamot, megszületett a My Name.
A trendek engem sosem érdekeltek igazán. A járatlan utak annál inkább… A daloknak van egy saját akaratuk, sokszor tőlünk, zenészektől függetlenül választanak maguknak stílust, alakulnak szabadon
– mondta Fehér Balázs. Dallos Bogi erről úgy fogalmazott:
A legnagyobb feladat az volt, hogy a lelkületünket, zenei ötleteinket összehozzuk. Mindketten odavagyunk a dalért, ezért a legjobbat szerettük volna.
Ez a végső visszaszámlálás? Igaza volt a Europe énekesének?
Az In Flames énekese, Anders Fridén azt énekli a Foregone című új lemezük State of Slow Decay című számában, hogy a hit önmagában nem tart meg / A lassú hanyatlás állapotában vagyunk. Ez sok mindenre igaz lehet, de nem a Foregone-ra, amely a 33 éve alakult göteborgi zenekar egyik csúcsteljesítménye. Az In Flames persze inkább a metál szubkultúrában evidencia, a rock and roll szélesebb közönsége számára leginkább úgy tudnánk érdekessé tenni, ha azt mondanánk, hogy számos, tévés tehetségkutatón feltűnt metalcore zenekar egyszerűen nem is létezne az In Flames nélkül.
A derék svédek számára most jött el az idő, hogy a zenés kalandozások után visszatérnek a „szülőföldjükre”, a melodikus death metal tájára. A már említett, kislemezen is megjelent State of Slow Decay is jelezte, hogy újra a dallamos death mellett tesznek hitet. És persze az is igaz, hogy a lemez utal minden olyan modern hangzásra, amelyekkel az In Flamesnek dolga volt az elmúlt 33 év alatt. Szóval minden korszakukkal dialogizálnak, így aztán a Foregone közös nevezője, foglalata a zenekar évtizedeinek. Egy olyan lemez, amellyel a zenekar újra feltalálta magát.
Lángoló világ
Az In Flames tizennegyedik stúdióalbuma olyan diadalmas, erőtől duzzadó és melodikus, hogy könnyen lehet: azok számára is izgalmassá teszik a műfajt, akiknek a skandináv death metál hallatán egy olyan IKEA-s Brimnes vitrin jut eszükbe, amely a gyári lábak helyett kecskeszarvakon áll, a fogantyúi fordított keresztre emlékeztetnek, egyik fiókjában pedig maradt egy rúnaírással készült összeszerelési útmutató, rajta véres imbuszkulccsal. A Foregone egyszerre modern, fenséges és szárnyaló dallamokkal teli death-költészet. Semmi power-giccs, megfelelek az arányok, így azt mondhatjuk, hogy a maga nemében perfekt album, amely megidézi a kilencvenes évek második felének dicsőséges korszakát.
Krúbi szerint a nőknek a konyhában a helyük, de akár szülhetnek is
Annyira sok lány állt sorba az Akváriumban Krúbi-koncert előtt, mint egy fesztivál női mosdójának bejáratánál. Az egész belső térben kanyargott a Krúbi-koncert kapunyitására várakozó sor. Volt valami felemelő érzés abban, hogy ennyi lány gyűlt össze egy helyen, mindenki izgatott volt, és láthatóan boldog.
A végtelen sorban egy fiú ment oda minden várakozóhoz. Első pillantásra azt hittem, hogy nem engedték be a koncertre, ezért a jegyét próbálja értékesíteni, de amint közelebb került, láttam, hogy egy olyan dolog van nála, aminek értéke a magyar underground előadók körében a nullával vetekszik, ám ennek a közösségnek igen sokat jelent.
Krúbi Fonogram-díját hordozta körbe véres kardként.
Ő az a srác, aki a Parkos Krúbileumon fél napot állt az első sorban koncert előtt, hogy biztos helye legyen estére, ezt respektálva Krúbi pedig neki adta a színpadra kiállított egyik Fonogram-díját.
Amerikai szupersztárok, akiket itthon még lenyomna Mága Zoltán
A könnyűzenei piac legnagyobbjai közül az egyik listavezető mindig is az USA volt. Amerika muzsikája gyökerében határozta meg a mai rádióslágereket a kezdetektől, nemcsak a nyugati kontinensen, de Európában és a Ázsiában is. Olyan előadókat „gyártottak” számunkra, mint Elvis Presley vagy Michael Jackson, miközben kiemelt piacot teremtettek Európa húzóneveinek, mint a Led Zeppelin vagy a The Rolling Stones.
Joggal feltételezhetnénk, hogy kellő rálátással bír a pályán egy olyan nemzet, ami a könnyűzene pénzmozgásainak oroszlánrészét adja, mégis, néha szembesülhetünk az ellenkezőjével. Akadnak előadók, akik feledhetetlen nevek a tengerentúlon, de nálunk versenyre sem kelhetnek az itteni favoritokkal, bármennyire is akarja azt a kopasz sas nemzete. Hasonló a boygenius is.
A Rolling Stones számára megállt a világ
Otthon, az ablak előtt ülve elképzelem, hogy megállt a világ – énekli Mick Jagger a Get Off of My Cloud című, 1965-ös keltezésű Rolling Stones-számban, amely a 2023-as Grrr Live! koncertlemez nyitó felvétele is egyben. Bizonyos szempontból tényleg olyan, mintha megállt volna a világ, hiszen a Rolling Stones már 61 éve áll színpadon, és szintén közel hatvan éve játsszák ezt a dalt. A felvétel Jagger szerint a Stonesszal szembeni elvárásokról szól, ami az (I Can’t Get No) Satisfaction sikere után nehezedett rájuk, így aztán remek felütése egy koncertlemeznek, amelyben mindenki számonkérheti, hogy miért nem játszották a kedvenc dalát.
A 60 az új 50
Egy koncertlemez gyakorlatilag nem más, mint zajos best of, és ez a Stones Grrr Live! albumával kapcsolatban többszörösen is igaz, hiszen a Grrr! egy 2012-es válogatás, a zenekar ötvenéves fennállását hivatott ünnepelni, persze előtte is volt némi ünneplés: a 2012 októberében két titkos párizsi klubkoncerttel kezdődő, harmincállomásos 50 & Counting Tour. Ennek egyik helyszíne volt 2012. december 15-én a New Jersey’s Prudential Center. A több mint tíz évvel ezelőtti műsor dokumentációja jelent meg most, így aztán jogos a kérdés: mi értelme volt publikálni ezt a régi koncertet? Nos, mert minden tizedik évfordulón nem jelenhet meg újabb válogatáslemez.
Hatvan nyalás
Amikor ugyebár 40 éves volt a zenekar, akkor jött ki a Forty Licks, negyvenszer nyalhattunk bele a zenekar slágereibe. Az 50. évfordulóval már 50 dalt hallgathattunk meg a Grrr! albumon, most, a 60. évfordulóra már kicsit snassz lett volna egy új, hatvanszámos gyűjtemény. És mivel a világ úgyis megállt, a hatvanadik évfordulót az az ötvenedikre készített válogatás koncertváltozatával ünnepeljük. És meglepetések is vannak, még pedig a Doom and Gloom és One More Shot című dal, amelyeket 2012 augusztusában vettek fel. Ezek persze szintén ott vannak az eredeti, 2012-es Grrr! albumon, de legalábbis nem szerepeltek annyit válogatásokon, mint a már említett Get Off of My Cloud, amelyet – bár nem vagyunk monográfusok – immár kilencedik alkalommal hallhatunk újra a Stones-féle válogatások és élő albumok galaxisában.
Az Ave Mariát még Az oroszlánkirály sem tudja megzavarni
A kórusok esetében gyakran élünk azzal a prekoncepcióval, hogy ha elmegyünk egy koncertjükre, meghallgathatjuk az összes templomi ének összes verzióját. Sokszor monoton, előre könnyen meghatározható élményt várunk, amiben az ember elmerül a fellépés elején, a végén pedig, mint egy hosszas álomból, felébred. Akik nem ismerik őket, a név alapján összefésülhetik ezt a képet a Szent Efrém Férfikar nevével, de aki ellátogat a koncertjükre vagy végighallgatja új lemezüket, „csalódni fog”.
Oroszlánkirály és a Queen
A kórus, bár szívesen énekli a klasszikus templomi műveket, mostani albumukon, a Kings & Queens-en a popzene ikonikus alakjaitól, valamint különféle nemzetek népzenei motívumaiból is bőséggel válogat. Az olyan, mindenki által ismert dalok hosszas mixe elevenedik meg a lemezen, mint a Hallelujah, az Ave Maria, vagy Az oroszlánkirályból jól ismert Circle of Life.
A lemez változatosan indul, próbálja megfelelő összhangba hozni a különféle stílusokat. Számos nemzet népzenéjén áthaladva a magyar és angol szövegeken túl több szláv és latin dalt is tartalmaz. A kar igyekezett a lehető legautentikusabban reprezentálni a nyelveket, ami ennyi embernél összességében figyelemre méltó teljesítmény – még ha egy-egy szónál érezhető is a nyelvi korlát.
A stílusok közös dimenzióba emelése is szépen kidolgozott.
Nem csapongásnak érzi a hallgató, ahogy Elton John, a Queen, az ír népzene és a kórusművek elegyednek, a lemez felépítettsége igényes és alapos. Egyedül talán a végén mélyedünk el túlságosan a klasszikus művekben – néhány finom ellenpont belefért volna, mely nem töri meg az áhítat és a rétegzett érzés folyamát, hanem ráerősít egy könnyítéssel –, de ennek megítélése már a hallgatóság ízlésén múlik.
A hangszerelésre érdemes külön odafigyelni, mivel a kórus – bár főként a capella dolgozik a lemezen –, mikor beemeli a különféle hangszeres hatásokat, főként a dalok csúcspontjait és crescendóit erősíti fel, helyezi egy még magasabb szintre. A hallgatóság így továbbra is azt érzi, hogy a hangzás egységes, a váltások koherensek, nem esnek szét a dalok.
A férfi és a nő
Az album témájáról maga a zenekar úgy fogalmaz, hogy szakrális és hétköznapi oldalról is tekintik a férfiak és nők individuális létét, egymáshoz való viszonyát, melyre a Kings & Queens cím is utal. A dalokat is igyekeztek ezen tematika szerint összeállítani. A kétszer tizenegy dal első csoportja, a férfiak dalköre Leonard Cohen Hallelujah című szerzeményétől indul és a Joy of the World ig tart. A nők dalcsokra a Queen zenekar Heaven for Everyone számától a lemezt záró Bozha Maty-ig ér.
A Szent Efrém Férfikar húszéves pályafutása során rengeteg albumot adott ki, pontosabban a mostani Kings & Queens lemezük már a tizenhatodik a sorban. Húsz év és több mint egy tucat album után felmerül az emberben, hogy mi van még egy alkotóban, mi az, amivel még hozzá tud járulni a világ művészeti mivoltához, de talán nem érdemes mindig ilyen magasztosan belenyúlni a kérdésbe.
Annyi bizonyos, hogy ez a lemez nem hiába készült el,
profi munka, amit érdemes végighallgatni. Amennyiben az ember idegenkedik a templomi énekektől, úgy is nagy valószínűséggel talál rajta kedvére való alkotást, akik pedig azért szeretnék hallgatni a kart, mert elsősorban a tőlük megszokott, klasszikus énekekre vágynak, azok sem fognak csalódni. Minden előítélettől és prekoncepciótól függetlenül alapos és minőségi alkotás a Kings & Queens a Szent Efrém Férfikartól, mely méltó egy húszéves zenei múlt megünneplésére.
(Borítókép: Odpictures Art Studio Ltd Buda)
Ezektől a magyar daloktól azonnal szerelembe estünk
A szerelem azon témák egyike, amiről lehet tárgyilagosan beszélni, de egyrészt minek, másrészt pedig nem a legideálisabb közlési forma. Hiszen ha szerelmesek vagyunk vagy épp összetört a szívünk, olyan heves érzelmeket élünk át, amiről szinte csak hallgatni lehet.
Ám ha mégis világgá kürtölnénk boldogságunk (vagy épp fájdalmunkat), azt leginkább túlozva lehet megtenni. Így nekünk is könnyebb feldolgozni, illetve másokkal is egyszerűbb megértetni aktuális állapotunkat.
Ha pedig elfogytak a szavak, vagy csak nem asztalunk ilyen módon kifejezni magunkat, de szeretnénk megérteni mindazt, ami bennünk háborog, önkéntelenül olyan művekhez fordulunk, amelyek helyettünk beszélnek. Ilyenkor versek, regények, filmek, festmények, sorozatok és dalok sietnek a segítségünkre. Ebben pedig semmi szégyellnivaló nincs, hiszen arra is születni kell, hogy például olyan egyszerűen fogalmazzunk meg egy összetett érzelmet, mint ahogy Fodor Ákos tette Szerelem című versében:
ahogy a szél meglebbenti a függönyt: / nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.
Bizonyos arcokra azért emlékezünk, hogy majd elfelejtsük őket
Ha szeretőt akarsz, akkor ne keress tovább! – hallhatjuk a Roxy Music 1972-es, Ladytron című dalában. Ha kiváló elektropopzenekart keresel, akkor ne keress tovább, itt van a Ladytron zenekar, és itt az új, Time’s Arrow című albumuk is.
Lehet, hogy Brian Eno, a Roxy Music korai szakaszának meghatározó művésze a kelleténél jobban megilletődött attól, hogy egyik dalukról nevezte el magát a liverpooli zenekar, mert azt nyilatkozta róluk 2009-ben, amikor fellépett velük a Sydney-i Operaházban, hogy a Ladytron az angol popzene legjobbja.
Kezdjük máshol! Valamikor 2007-ben még úgy állt, hogy Budapest számára a coolság képzeletbeli versenye olyan fontos lesz, mint, mondjuk, megrendezni egy olimpiát.
Ki szavatolja a lady biztonságát?
Talán van, aki emlékszik, voltak olyan rendezvényeink is, mint a Nagy Britmánia a Millenárison, ahol az egy négyzetméterre jutó Fred Perry-pólók száma akkor éppen kettő volt. Fellépett a Ladytron is, ami nagyon cool volt, nagyon brit, mániákusak is voltak, szóval ott volt a helyük, most pedig Time’s Arrow címmel új lemezzel jelentkeztek.
Ebből a buliból sok mindenre nem emlékszem, végül is inkább afféle hakni volt, de az esemény két házigazdája aztán sajátos módon került be a kortárs magyar irodalomba, valamint Térey János életművébe, ugyanis „Viva Patricia” és Fabricius Gábor voltak az esemény arcai, belőlük alkotta meg Térey A Legkisebb Jégkorszak című könyvében Patricius és Fabricia karaktereit. Így függ össze kb. minden mindennel.
Az idő kérdése
Az album címadó dalában hangzik el, hogy az idő nyila soha nem néz vissza, nekünk mégis érdemes ezzel a nyílvesszővel kezdenünk valamit. Mondjuk azt, hogy egymáshoz öltsünk különböző időszakokat.
Ott van például a 2002-es Light & Magic című bemutatkozó albumukról a Seventeen, amelyik már egy ideje vírusként terjed a TikTokon, összehozva a Z és az Y generációt, miközben mindaz, ami ebből az egészből táplálkozik, az a Human League-féle new wave hatású szintipop, tehát a dolog az X generációtól indult. (A dal arra figyelmezteti a lányokat, hogy lesznek, akik csak akkor akarják őket, amikor mindössze 17 évesek.) És erre az idővonalra szintén a Time’s Arrow című dalban kapunk magyarázatot: nem számolhatunk az idővel, mert mint a kígyó, úgy tekeri körbe magát.
Színes, szagos, és csak egypár évet késett
A gyerekkori kedvenc zenéink meghatározzák felnőtt ízlésünket – mintha egy kéretlen brit tudós írná. Van, amiből kinövünk, van, amit viszünk magunkkal. A kihaló stílusok világában akadnak örök visszatérők, amik sosem tűnnek el teljesen. Időről időre felütik a fejüket, a közönség mulat rájuk egyet, majd néhány telet átalusznak, mielőtt újból felkapja őket a közízlés.
Sokak gyerekkorát itatta át pop-punk és pop-rock világa, az előbbi a Green Day, a Blink 182 és a Sum 41 „szentháromságával” uralta akkor a rádiókat. A női énekesek vonalán ezt a csapatot erősítette Avril Lavigne vagy a most friss albummal előrukkoló Paramore zenekar híres frontemberével, Hayley Williamsszel. A banda 2017 óta nem adott ki lemezt, most azonban új anyaggal és új hangzással tértek vissza. Ez a This Is Why.
Néha úgy érezzük, hogy az élet a markában tart, és nem ereszt
Az amerikai Pierce The Veil lassan tizenöt éve a post-hardcore műfaj egyik legkiemelkedőbb zenekara. Legújabb albumuk, a The Jaws of Life friss, nyugodtabb hangulattal vegyíti a banda korai, keményebb stílusát.
A csapat San Diegóban indult 2006-ban, és első lemezükkel egyből felkerült a zenei térképre. A 2010-ben kiadott Selfish Machines első helyen szerepelt a Billboard toplistáján, a két évvel később megjelent Collide with the Sky pedig mai napig a műfaj egyik legsikeresebb albuma. A zenekar nemrég a TikTokon is nagyot futott, hiszen 2012-es, Kellin Quinnel közös daluk, a King for a Day virális lett, ezért a Billboard Hard Rock Streaming toplistájának élén landolt – egy évtizeddel a megjelenése után.
Akasztás, vérátömlesztés és nagy érzések a roncstelepen
Amikor 1983 nyarán a Petőfi Rádió Vasárnapi koktél című műsorában Komjáthy György beharangozta az Edda III-as nagylemezét, és beadta az Óh, azok az éjszakák című dalt, éppen fát fűrészeltem az udvaron, és arra gondoltam: azért szól ilyen tompán a bakra akasztott Sanyo rádió, mert a hangszórójára szállt a fűrészpor.
A dal tetszett, és alig vártam, hogy másnap elmenjek a Tejivó helyén nyílt könyvesboltba, és megvegyem az új Edda-lemezt, amit azóta vártam, hogy 1981 tavaszán megjelent a második albumuk. A borítón roncstelep, és ez is milyen rockos, gondoltam, amikor a bérmálásomra kapott kék színű Csepellel tekertem el a sportpálya fagyizója előtt, és megláttam a popper, citromsárga répanadrágban feszítő csajokat.
Ez az egész olyan most – jutott még eszembe, amikor megugrattam a biciklit –, mint valami ifjúsági film főcíme, ami alatt az Edda szól, mondjuk, az Óh, azok az éjszakák. És már otthon, amikor a második dal szólt (Nehéz dolog), benne a szaxofonnal, megfogalmazódott bennem: itt valami nem oké, riasztok mindenkit, nem várhat a dolog, míg elkezdődik néhány nap múlva a Mecseket bejáró vándortábor.
A Rockénekesnél felhangosítottam a Ziphonia lemezjátszót: mi ez a mollos, bizonytalan szám? A Rockénekesben bemutatnak egy zenekart, amelyben van két gitáros („ők tudják ezt játszani”), egy kemény dobost (aki mindig a háttérben van), és egy énekes… Meglepő módon a billentyűs kimarad a felsorolásból. Majd jött az Érzés, az legalább a régi Edda volt, még ha lírai hangvételű is. Erre meg kellett inni egy nagy pohár szénsavas zöldalma-üdítőt, mert a helyzet komoly volt.
A játék véget ért?
Az 1983 márciusában rögzített lemez valószínűleg akkor nem hozott új rajongókat, de így is lazán aranylemez lett, mert akkor az Edda olyan erős brand volt itthon, mint az Adidas, az MZ motor, a Ritmo cipő és a jugoszláv Cézár konyak együttvéve. És azért volt rajta négy jó dal. A már említett Óh, azok az éjszakák, az Érzés, a Fekete élmény és A játék véget ér. Ennél több jó dal egy Piramis-albumon sem volt. Pont a fele, legyen elég. De nem az Edda esetében! Az első két lemeznek ugyanis minden felvétele remeklés volt, ráadásul a Rossz állapoton kívül nem volt kemény szám az albumon. Sőt, az sem volt igazán kemény, egy közepes dal, azt is a régi, kevésbé sikerült nóták közül húzták elő, és puhították meg, ahogy a Rockénekest is.
Eljön a csillagtalan égbolt ideje
Párhuzamos világokban létezünk, vannak a populáris kultúrának olyan területei, amelyek kívül maradnak a nyilvánosságon. Ilyen például a doomból, goth-rockból és progresszív rockból is építkező Katatonia életműve.
A svéd formáció énekese és gitárosa, Jonas Renkse azt éneklik az új, Sky Void of Stars című albumuk Colossal Shade című dalában, hogy ők a kolosszális árnyék mérnökei, akik elengedik a napfényt. Valóban, az 1991-ben alapított zenekar 12. albumán főleg a csillagok nélküli eget kémlelhetjük, így aztán a csapat csak annyi napfényt enged be, hogy a lemezjátszó mellett állva lássuk, hogy melyik a korong A és B oldala. A Katatonia nagy utat járt be, míg harminckét év alatt eljutott a Sky Void of Starsig.
A kétségek rituáléja
A doom birodalomból indultak szerencsét próbálni, és ahogy ilyenkor lenni szokott, rátaláltak a goth-rockra, majd övék lett a meditatív progos metál fele királysága. Most valahol ezen irányzatok között állnak. A levitatív témák mellett az albumon éppen elég a súlyos riffekre épülő dinamikusabb felvétel, hogy a lírai futamokkal teli, költői ihletettségű album egy pillanatra se legyen unalmas.
A szaggatott ritmikára építő Austerity látomásos lírája megadja az album hangütését: A kétségek rituáléjában… a városi fények porszemként szóródnak az ablaküvegre… Nos, nemcsak a dalszövegek kidolgozottsága győzi meg a hallgatót, hanem a gitárszólók is, amelyek nincsenek túldíszítve, csak annyit mutatnak meg, hogy érezzük: a sötét atmoszférát részletgazdag, ugyanakkor melodikus gitárszólókkal is el lehet érni, de ami a legfontosabb: a Sky Void of Stars tartalmaz három olyan dalt, amelyek úgymond eladják a lemezt.
Madárdal
Ott van az Opaline komor varázslata, amelynek a trombita hangszínét idéző orgonatémája már-már slágergyanússá teszi a dalt, és ott a Birds dimanikus dark-rock himnusza, ami olyan, mintha a Fields Of The Nephilim kiadatlan slágere lenne, de azért sokaknak a Paradise Lost is eszükbe juthat majd róla. A harmadik kulcsdal a Impermanence, amely bámulatos gitárszólóival, lebegős témáival megmutatja, milyen is az ihletett, minőségi metál.
A Sky Void of Starson ott pulzál egyfajta sötét, melankolikus ambient is, és a dark hatású groovee-ok, és bár kortalan az album hangzása, azért mégis azt érezzük, hogy csakis a 2020-as években készülhetett. Az elektronika olyan szépen simul például az album legnagyobb slágerébe, a Birdsbe, hogy azt még a Paradise Lost is megirigyelné, és a Drab Moon szintis díszítését akár Benkő László is írhatta volna az Időrablóra.
Nekik köszönhetjük a popkultúra egyik legdurvább borítóját
Ha a Uriah Heep a szegény ember Deep Purple-je, és az utóbbi zenekarról is bizonyos zenész körökben csak annyit mondanak, hogy parasztrockot tolnak viharlámpás lőcsös szekéren, akkor messziről kell indulnunk ahhoz, hogy olyan ajánlattal álljunk elő, mint az 54 éve (!) létező Uriah Heep Chaos & Colour című albuma.
Kezdjük azzal, hogy a Uriah Heep magyar popra gyakorolt hatása sokkal nagyobb, mint az elsőre tűnik. A néhol prog rockos mintázatú, slágeres hard rockjuk hatott például az Omegára, Benkő László játékán érezni, hogy figyelemmel kísérte a billentyűs Ken Hensley életművét, de a slágeres, mégis erőteljes Heep-megszólalás hatott a Taurusra, a P. Mobilra és a Korálra is, így aztán nem is a Deep Purple Machine Head-je a magyar hard rock napja és holdja, hanem a Uriah Heep Look At Yourself című albuma.
A fenevad szabad
Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy a zenekarnak itthon különösebb kultusza lett volna. Amikor 1982 őszén felléptek a Kisstadionban, az akkor nagyot szólt, hiszen a hírneves rocknégyesből (Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, Uriah Heep) először érkezett zenekar Magyarországra, miközben akkorra már a Led Zeppelin megszűnt, a Deep Purple is csak 1984 körül szerveződik újjá. Aztán mégsem lett olyan emlékezetes a koncert, mint az 1984-es BS-parkolós Iron Maiden vagy a Queen 1986-os pesti fellépése.
Mégis, ami megmaradt sokak emlékezetében, az az 1981-es Popzsebkönyv kazettaborító-mellékletében található Uriah Heep-féle borító, az 1982-es Abominog album covere, amely a betiltott Poptika 1982. novemberi (egyetlen) számában volt látható. Bár a Rainbow Down to Earthjének melodikus rockja köszönt vissza, mégis a popkultúra egyik legdurvább borítójaként üdvözölhetjük a valóban félelmetes ördögfejes ábrázolatot.
Nem ez volt a rock egyetlen kontrasztos coverje, a Nazarethnek szinte mindig „metálos” tasakjai voltak, miközben még az ingerszegény hetvenes évek Magyarországán is nyálasnak tartották őket a csövesek. (Érdekes, hogy egy évvel később, 1983 augusztusában, a pilisborosjenői Fenevad-fesztiválon – ami egy amerikai horrorfilm forgatásához rendelt buli volt – pont a Nazareth lépett fel.)
A Uriah Heep itthon az Equator (1985) albumig volt érdekes – rajta a pazar hangszerelésű Poor Little Rich Girl című dallal –, aztán a heavy metal hulláma idején már tényleg dinoszaurusznak tűnt Mick Box zenekara. Persze a Uriah Heep ezután is sorra jelentette meg az albumait, sőt még 2023-ban sem álltak le. Itt van például a meglepően fickós, kiváló dalszerzői teljesítményt nyújtó Chaos & Colour, amely ha 1979-ben jelenik meg, talán a mainstraim listákra is felkerült volna.
A 81 éves lábfetisiszta, aki majdnem megváltotta a világot
Vannak afféle emlékhordalékok, amelyek néha nekicsapódnak az agyunknak, és bár nem különösebben fontosak, valamiért mégis megőrizzük. Ilyen volt e sorok írójának az az 1988-as őszi szombat délután, amikor a Magyar Rádió leadta John Cale Honi Soit című albumát.
Maga a lemez kvázi bukás volt, annak ellenére, hogy felkerült a Billboard 200-as listájára, ami tegyük hozzá az art-rock művész esetében kisebb csoda volt. Talán másoknak is beakadt az album, és bizonyára vannak, lehetnek, akiknek ez volt a rendszerváltás előtti egyetlen John Cale-élménye. Szintén afféle emlékhordalékokból áll Mercy című új lemeze, amely a 81 éves walesi zenész tizenhetedik stúdióalbuma.
Bíborszél
Persze egyéb John Cale-élményekben is részesült a hazai alternatív nyilvánosság, ott van például a Velvet Underground, amelynek Cale ugyebár Lou Reed mellett a társalapítója volt, hatásuk a kortárs popzenére szinte felmérhetetlen, mégis azt mondta David Bowie Cale-ről, hogy ő a rocktörténelem egyik legalulértékeltebb zenésze.
Most azonban úgy tűnik, hogy helyreáll a renoméja, főleg azok után, hogy tavaly bemutatták Todd Haynes Velvet Undergroundról szóló dokumentumfilmjét, amelynek egyik állítása szerint Cale zajos avantgárd víziói nélkül a Velvet nem futott volna be. (A film világpremierje a cannes-i fesztiválon volt 2021-ben, utána került be az Apple TV+ csatorna műsorára.) A filmnek is köszönhető, hogy talán soha úgy nem vártak John Cale-albumot, mint a Mercyt, és az érdeklődést csak fokozta, hogy több mint tíz éve jelent meg utoljára új dalokat tartalmazó Cale-lemez.
Apokalipszis itt és most
Az album már egy ideje elkészült, de az art-rock főpapja nem kapkodott a megjelentetésével, elvégre még csak 81 éves. Az apokalipszis megéneklésével pedig különben sem kell kapkodni. Ilyenkor persze mindenki megilletődik, hogy még mindig dolgozik, hogy tiszta a tudata és hogy alkot, de nem kell megszeppenünk, fiatal, többek között az elektronikai szcénából ismert művészekkel dolgozott, köszöni jól van, szépen összefésülte a legmodernebb tánczenei trendeket a klasszikus avant-rockkal, kortárs klasszikus zenével.
Aki persze R&B-t keres a lemezen, annak csak a DNS-ét találja, az albumot nem az 54-es Club diszkós bacchanáliái ihlették, hanem az öregedés, a Brexit, a COVID-19, a klímaváltozás, és hát igen, maga az apokalipszis, vagy legalábbis a régi világunk eltűnése.
Amit fricskának szán, nem provokatív, amit érzelmi mélységnek, a felszínt kapargatja
Talán senkinek sem kell bemutatni Shania Twaint, a legendás country pop énekesnőt. A ’90-es évek végének egyik legnagyobb sztárja, akinek népszerűsége még a kétezres évek közepéig is töretlenül kitartott, az elmúlt években próbál újból a reflektorfénybe kerülni, de ez nem tűnik egyszerű kihívásnak a számára. Új lemeze, a Queen of Me könnyed, szórakoztató, boldog dalokban dúskáló album, ami itt-ott próbál némi mélységet is megragadni. Utóbbi azért nem mindig sikerül.
Meghasadtunk tőle, de a végén minden jobb lett
Bevallom, kicsit izgultam az elején. Amikor az ember meghallgat egy főként instrumentális lemezt, amely szeretne átadni egy üzenetet, gyakorta szkeptikus. Nehéz feladat, és az alkotók sokszor nem gondolnak bele, hogy a közönség abszolút nem úgy hallgat zenét, ahogy ők. A Bolyki Tamás Quartet első nagylemeze, a GPS ennél mégis többről szól. Meg tudja mozgatni a zenei fantáziát, az ernyedt, táncra vágyó izmokat, de amikor már feladná a hallgató, kiderül, hogy közvetlenül az érzelmekre is tud hatni. Fájdalmat okoz, aztán megnyugtat. Gondolatot ébreszt, aztán elhessegeti. Elfáraszt, aztán feltölt. Ez a GPS.
Hogy kerül Takáts Tamás egy szekcióba a Pa-Dö-Dővel és Dollyval?
A Magyar Zene Házában megnyílt Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című kiállítás szórakoztatóbb, mint a címe, és fontos is, hiszen a honi popkultúrát ilyen szemléletesen, érzékletesen itthon még nem dolgozták fel. Erős túlzással persze, de olyan, mint az amerikai témaparkok, ahol felül az ember egy ride-ra, és egyből a popcornos zacskón marakodó élethű dinók földjén találja magát, és minden annyira hihető, hogy egy papírzacskó kidurranásakor is azt hisszük: most csapódik be egy meteorit.
A kiállítás legfontosabb motívuma tehát az élményszerűség,
ami azért is különösen fontos, mert ehhez még akkor sem szoktunk hozzá, ha a Terror Háza Múzeum már két évtizede pont az átélhető, szituatív, interaktív elemekre építette állandó kiállítását.
Sohasem utaztam a szellemvasúton
Mert a történelmi tárgyú kiállításokról leginkább egy vár jut eszünkbe, nagyság szerint sorba állított ágyúgolyókkal vagy agyagkorsókból „kiömlő” dénárokkal, esetleg neogótikus bútorokkal berendezett lovagteremmel. Az Október 6. utcai Budapest Retro Élményközpont is afféle Kádár-kori Disneyland a lakótelepi házakat formázó szekrényekkel, amelyek teli vannak relikviákkal, de vannak itt régi Híradó-stúdió-díszletek és tucatnyi interaktív elem.
Bizonyára alaposan megnézte a popkiállítást szervező team is ezt a tárlatot, ahogy a külföldi rock and roll-múzeumokat is. Helyes. Világos volt, hogy a Magyar Zene Háza, az ország kulturális innovációjának szimbóluma sem engedhetett meg magának olyan kiállítást, amely egy Balaton-felvidéki látványtárra emlékeztet egy pajtagalériában.
Mert ugyebár nem az az attrakció, hogy egymás mellé állítunk húsz gitárt, a pengetőkből pedig kirakunk egy mandalát. Szóval, a Nekünk írták a dalt! nem relikviagyűjtemény, hanem egy popzenei hullámvasút, egy olyan ride, amely a magyar popkultúra társadalmi hatását, történetiségét mutatja be 1957-től a rendszerváltás időszakáig.
Fontos kérdés, hogy mit akar mondani maga a tárlat, hogy rámutat-e olyan kutatási eredményekre, amelyek új színben mutatják meg a honi pop egy-egy eseménysorát.
Ilyen új állítás nem történt,
pedig számos újonnan megjelent interjúkötet került forgalomba az elmúlt 10-15 évben, rengeteg új információ látott napvilágot, készültek interjúk roadokkal, egykori tévés szakemberekkel, szövegírókkal, zenészekkel, sőt a kiállítás háttércsapata is sok életútinterjút készített. Persze ez egy kiállítás, nem konferencia, még ha a pop annyi érdekes történetet kínál is, amelyből legalább tíz új játékfilmet lehetne forgatni.
Drog, alkohol, szupermodellek és szex a kádban
A tavalyi Eurovíziós Dalfesztivál-győztes Måneskin azt énekli a Gossip című új számában, hogy üdvözlünk a hazugságok városában, ahol mindennek ára van... és mindent megkaphatsz, amit csak akarsz. A rock and roll topográfiáján megtaláljuk még Bowie Suffragette Cityjét, itt is megfordult az olasz glam-rock négyes.
A Måneskin Rush! című új albumát hallgatva bejárjuk a hazugságok városát, amelynek az építményei erősen emlékeztetnek az Eurovíziós Dalfesztivál LED-falaira, VIP-várótermeire, és úgy tűnik, nincs más dolgunk, mint szavazni. Szeretnénk-e idegenvezetőknek a travi kinézetű srácokat, és persze gyorsan tegyük hozzá: a basszusgitáros Victoria De Angelis éppenséggel lány, és ez is milyen jó.
Tinédzserek vad élete
A zenekar tudja: az ingerküszöb nem ott van, ahol Londonban, még 1972-ben, amikor a Ziggy-turnén a narancssárga hajú Bowie úgy térdel le Mick Ronson gitároshoz, két kezével megszorítva annak fenekét, hogy az akciót egy pillanatra még a zenekar technikusai is félreértették. Azóta ötven év telt el, mégis működik a Timezone című Måneskin-dalban a kisfiús nagyotmondás, hogy leszarom a szerződéseket, amiket aláírtam, mondhatnak bármit..., ma este megduglak.
Annyira működik a dolog, hogy még Keith Richards is kijelentette róluk: nem tudom, ki a f*szok vagytok, de remekül csináljátok. Nos, ha ő mondja, abban lehet valami, még akkor is, ha a zenekar szinte minden dala emlékeztet valamire, ami már megtörtént a popban. Ott van ugyebár a Supermodel, amelynek riffje a Nirvana Smells Like Teen Spiritjét hozza, de ez nem baj, hiszen már a Nirvana is lopta az összes gitártémáját, de még Cobain kinyúlt kardigánját is.
Versenyszellem
A Måneskinnek semmi se szent, legkevésbé a rock and roll, így aztán elindultak, és meg is nyerték Zitti e buoni című dalukkal a 2021-es eurovíziós dalversenyt. Ez a felvétel lett Olaszország harmadik eurovíziós diadala Gigliola Cinquetti 1964-es Non ho l'età című slágere és Toto Cutugno 1990-es Insieme: 1992 című felvétele után.
Legalább ilyen problémás lehetne az is, hogy a Måneskin 2017-ben elindult, és a második helyen végzett az olasz X-Factorban. De a siker őket igazolta: többmilliárdos streamingdiadalok, előzenekari státusz a Rolling Stonesnál. A Måneskin akár olyan globális popsztári státuszba is kerülhet, amilyenben a Queen volt a hetvenes évek végén, csak – tegyük hozzá – közel se tudnak olyan jól zenélni.
A legnagyobb magyar sláger nem kapott platinalemezt
Minden előadónak fontos mérföldkő az első arany- és platinalemez, de vajon mit is jelent ez pontosan? G.w.M. és Szabyest összetűzésekor vetődött fel ez a kérdés, ezért megnéztük, mikor kapja meg egy-egy album ezeket a minősítéseket.
A MAHASZ (Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetsége) oldalán végig lehet böngészni a listákat és a feltételeket, így össze tudjuk hasonlítani a magyar és a külföldi kritériumokat. Hazánkban 2000 eladott lemez után arany-, 4000 után platinalemezzel gazdagodik az előadó. 1992-ig ez a szám 100 ezer és 200 ezer volt, az évek során pedig egyre csak csökkent.
Ez a „kézzel fogható” lemezek népszerűségének hanyatlása miatt következhetett be, bár ma már a digitális lemezeladást és a streaminget is hozzáadják a számokhoz. Így lehetséges az, hogy olyan dalok és albumok is többszörös platinalemezek lesznek, amelyeket nem adtak ki hard copy formában.
Ez a nagyon hangos könyv ott kezdődik, ahol a nászutak általában véget érnek
Ha akarjuk, az Utas és holdvilág identitásregény, ha akarjuk, beavató könyv, az azonban biztos: sokan egész életükben nem tudnak szabadulni a hatása alól. Vannak, akik listát őriznek a titkos, szent köteteiről, amelynek köszönhetően az lett belőlük, aki. Ezt a titkos listát a reménytelenül hős szerelmes a kamasz kora óta csak az áhított nőnek mutatja meg – sok könyv pont az áhított nőről is szól – , de vannak olyan regények, amelyek nem maradtak titokban. Ilyen az Utas és holdvilág is. Szerb Antal klasszikusának képzeletbeli filmjéhez a Mórocz Tamás és Urbán Dániel alkotta Bermuda zenekar készített hangulatos soundtracket.
A rajongás akkor is veszélyes tud lenni, ha egy könyv a tárgya. Kérdés, hogy vajon meg tud-e küzdeni az anyaggal az, aki éppenséggel továbbgondolja azt, vagy csak az adott mű hatósugarában tartózkodik, és azt mondja fel. Nem mindegy, hogy egy drámatagozatos gimnáziumi osztály készíti el a Bánki-tó melletti táborban, az ofőnek, mintegy búcsúajándékként, vagy egy rendes zenekar nyúl hozzá, megalkotva az egyik érvényes koncepciót, azaz jelen esetben városdalokkal idézni meg a történetet, így lesz az egészből ez képzeletbeli zenés zarándoklat. Vannak erőtejes konceptalbumok (Laibach: Let It Be, Pink Floyd: The Wall stb.), a maga módján kimondottan erős a Bermuda víziója is.
Napozz Holddal
De vajon ki kell-e lépnie a rajongott mű árnyékából az alkotónak? Nyilván nem kell kilépnie, hiszen nem is lehet, akkor nem lenne az, ami, de vajon hozzá tud-e tenni valamit? Nos, igen, a Bermuda zenét tett hozzá, sőt előadást és a regényhez egy százpéldányos, fotókkal illusztrált könyvet is. Közismert, hogy az Utas és holdvilág Velencével kezdődik, ahol a nászutak kezdődni szoktak, majd szökéssel folytatódik, a turistaútvonalak pedig arra viszik hőseinket, amerre az ifjúság eszményei lehetnek. Mihály a nászútján döbben rá, hogy az ideák elől nem bújhat a menyasszonyi ruha mögé, az álmok attól megmaradnak, és ott kísértenek Ravennában, Sienában, Firenzében és Rómában. És a városokhoz dalok dukálnak, és afféle közjátékok is, amelyek megelőzik a zenét.
Megtaláltuk a világ legboldogabb dalát
Január az év legdepresszívebb hónapja, ahogy erről az Index korábban beszámolt. A sötét napokon öt tényező elég ahhoz, hogy rosszul érezzük magunkat. Ezt azonban már kimondani is szörnyű, éppen ezért – a teljesség igénye nélkül – összeállítottunk egy ötös listát, amelyben csak vidám dalok szerepelnek. Reméljük, hogy a válogatásban mindenki talál kedvére valót.
IstenEst feat Geszti – Lesz Még Rosszabb 2020
Az 1993-ban született Lesz még rosszabb című Rapülők-dalt Istenes Bence és csapata Geszti Péterrel együtt dolgozta fel. A zene 2020-ban az IstenEst nevű YouTube-műsoron debütált, írja az Atempo.
Geszti Péter a közös munkáról azt írta: „Vírus ide, vírus oda, Istenes Bence előugrott egy ötlettel, ami meglepett, és meg is tetszett. Az ötlet: dolgozzuk fel együtt a Rapülők Lesz még rosszabb című dalát, és készüljön ebből egy vidám, nyári, utazós klip. Így is lett, az eredményt, íme, van szerencsém közreadni!”
EZ VOLT AZ ELSŐ ALKALOM, HOGY FELDOLGOZTAK EGY RAPÜLŐK-DALT.
Ebben Lengyel Johanna és Zabos Regina énekesek, valamint Kurucz Sanyi (shaker), Sánta Dani (dob), Tempfli Erik (zongora) és Demko Mátyás (hangszerelés) vett részt a felvételen és a forgatáson is.
De hogy kerül Dorothy barátja Sam Smith albumára?
Sam Smith 2022 végén uralta a toplistákat és a TikTokot Kim Petrasal közös, Unholy című dalával. A rajongók közül sokan úgy érezték, hogy a Grammy-, Golden Globe- és Oscar-díjas énekes zenéje nem jó irányba változik, hiszen korábban nem a slágerpopban utazott. Legújabb albuma, a Gloria ügyesen vegyíti a szomorú balladákat és a táncolós popdalokat, mindezt őszinte és személyes szövegekkel fűszerezve.
Mintegy tíz év telt el azóta, mióta Sam Smith első stúdióalbumával és Stay with Me című dalával berobbant a köztudatba. Az angol énekes az évek alatt rengeteg díjat bezsebelt, köztük a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjat is. Többnyire zongorahangsúlyos zenéje nem sokat változott, most viszont kicsit kilépett a megszokottból, a Gloria inkább az R&B és a diszkó stílusjegyeit használja.
Új dallal varázsol el Magyarország egyik legkülönlegesebb énekesnője
Antonia Vai különleges hangjával és zenei stílusával a magyar zeneipar egyik legérdekesebb személyisége. A svéd–magyar énekesnő most legújabb lemezének első dalával varázsolja el a hallgatókat. A Where The Bluebirds Fly című szerzeményhez készített videóklip tökéletesen passzol a dal melankolikus hangulatához.
Néha úgy érezzük, hogy már mindent megcsináltak a zenében, amit lehet. Mégis egyszer-egyszer feltűnik valaki, aki olyan érzékenységgel nyúl a művészetéhez, hogy valami teljesen újat tud alkotni. Antonia Vai zenéje ötvözi a jazz stíluselemeit és a darkpopot, mindezt egy egészen egyedi énekhangszínnel. Az énekesnő 2012 óta feszegeti kreativitásának határait, most pedig megérkezett tavasszal megjelenő új albumának előfutára.
A nosztalgia F. O. rendszere, avagy a legsötétebb osztálytalálkozó
Tegnap este telt házas veterántalálkozón vehettünk részt az Akváriumban. Voltak, akik már órákkal az F. O. System koncertje előtt felidézték, hogy ők is ott voltak a D-napon, azaz már akkor látták az F. O. Systemet, amikor még nem is volt Fekete Lyuk. Egy családapa Spanyolországból érkezett nagyobbik lányával a koncert kedvéért, hogy megmutassa: mi volt számára a rendszerváltás előtti hónapok háttérzenéje. Az F. O. Systemet e sorok írója közel 35 éve látta először a Szegedi Szabadtéri Színpad sokat látott deszkáin, egy nyári Fekete Lyuk Fesztiválon, mert anno ilyen is volt. Koncert előtt küldetést hajtott végre, vásárolt egy Bibliát, a Szent István Társulatét, amely súlyra majdnem olyan nehéz volt, mint egy Gibson SG, az akkor megjelent kétkötetes Karnevál.
Utolsó utáni üvöltés
Szóval, a táskájában a Szentírással érkezett a helyszínre, és hát szükség is lett volna a tanításokra, mert éppen akkor az ETA játszott, Czeller Péter énekes pedig úgy dobálta fel magát, majd esett hatalmasakat a színpadon, hogy ezt vagy csak profi kaszkadőr éli túl, vagy az, aki intravénásan adja be magának a rock and rollt. (Aztán Czeller egy másik Biblia-fordítást használva kigyógyult, és a Hit Gyülekezetében találta meg a Föld show-ját.) Persze volt ennél is meglepőbb ezeken a deszkákon... Szörényi Levente mesélte egyszer, hogy anno az Illés is ott koncertezett, amikor előadás közben lovas rendőr vágtatott fel a színpadra, leugrott lováról, szalutált, majd igazoltatta őt. Sok évvel később, tehát 1988-ban persze a Sexepil miatt mentek a legtöbben a sokat látott helyszínre.
Akkor éppen ez a zenekar volt a legizgalmasabb Magyarországon, de a nagy meglepetés mégis az F. O. System lett. Már akkor is érezhető volt, hogy az Efó lesz a generációs zenekar, hogy úgy fognak sikoltozni a csajok a koncertjeiken, ahogy annak idején a Piramis-bulikon az Ifjúsági Parkban. Aztán sem a Hegyi-féle Sexepil, sem az F. O. System nem élte túl a rendszerváltás korszakát, de az biztos, hogy ha együtt maradnak, másképp alakult volna az a színtér, amelynek a Kispál, a Tankcsapda és a Bonanza Banzai lettek a meghatározó formációi. Mondjuk, soha nem volt olyan őrjöngés egy Kispálon sem, mint az F. O. System Lyukas Napok fesztiválos fellépésén, ami atmoszférában olyasmi lehetett, mint a Piramis nagy bulija 1979. szeptember 23-án, ahol valóban megtörtént az extázis 7-től 9-ig.
Idén ezek a magyar dalok lesznek 20 évesek
Az idő egy megfoghatatlan dolog, ám amikor olyan dalokat hallgatunk, amik élénken benne élnek az emlékezetünkben, majd kiderül, hogy már húszévesek, akkor hirtelen nagyon is érezhetővé válik a másodpercek alatt elröppent két évtized.
TikTokon szinte nincs olyan téma, amit még ne dolgoztak volna fel, nagyjából az élet összes szegmenséről gyártanak a felhasználók tartalmat. Van olyan, aki gyomnövényekből készült ételek receptjeit osztja meg követőivel, akad, aki hüllők gondozásáról oszt meg tippeket, és találtunk olyat is, aki pszichológusszemmel elemzi korunk ismert slágereinek szövegét.
A platformot arra is előszeretettel használják, hogy szexuális orientációról vagy nemi identitásról beszéljenek tabuk nélkül, sőt olyanok is vannak, akik a mainstream véleménnyel szemben fogalmazzák meg gondolataikat.
Harminchárom évet kellett várni az új dalukra, de megérte
Mert vannak lázadók, és vannak örök lázadók. Az F.O.System éppen ilyen. Mindkettő egyszerre – és még valami. A banda iszonyatosan nagy odázó. De legalább van öniróniája, már amennyiben legújabb dalának ezt a címet adta:
Mire vársz?
És igen, simán lehet, hogy ez a dal kicsitnagyon róluk is szól. Régi tüzet kérnek számon, régi lázat. Márpedig ilyen esetben nem lehet úgy tenni, mintha nem vennénk észre, hogy mindennek oka van. Egy rendszerváltó zenekari társulás ugyanis – amelyik még a nevét is onnan vette, hogy baja volt a rendszerrel, a hidegháborúban fennállóval – kizárt, hogy most csak úgy nosztalgiától átitatva jelentkezik új dallal. És ha mégis, az olyan, mint amikor a parázsból a tűz fellobban.
Az underground, punk, dark zenei világ lényege ugyanis az ébresztő. Szóljon az földbe döngölően, balladisztikusan, önmagából kivetkőzötten.
Ez most csak egy dal, de legalább dark
Ez az új dal amúgy olyan erős, minden tekintetben, hangzásvilágában és szövegében, hogy csukott szemmel hallgatva simán elhisszük, hogy a naptár 1989-et mutat – és akkor még honnan is sejthettük volna, hogy két év múlva, 1991-ben az F.O.System befejezi a közös zenélést.
Másrészről az nem egészen igaz, hogy a banda most harminchárom éves csendet tört volna meg, hiszen 2006 óta azért minden évben összeállnak egy-egy koncertre, 2009-ben pedig befejezték a húsz évvel korábban formálódó Utazás című dalt, de tény, amit a Mire vársz? dallal kapcsolatban Mátyás Attila alapító is megfogalmaz, hogy ez valami régiúj:
A dal alapja egy, a nyolcvanas évek végi próbai kísérletezésből született. Az eredeti basszusgitár- és dobötletek felhasználásával, valamint rengeteg új zenei ötlet, ritmika, harmónia és az énekdallam hozzáadásával készült 2022-ben. A szöveg is teljesen új, a jelenben íródott, a zenekarunk korosztályát is foglalkoztató érzésekről és gondolatokról.
Az F.O.System vadonatúj dala 2023. január 28-án, Budapesten, az Akvárium Klubban hallható először élőben. A zenekar egyelőre nem tervezi a folytatást, az új dalt a közös alkotómunka élménye inspirálta, valamint az, hogy közönség előtt is eljátsszák.
Rovataink a Facebookon