Új, véresen romantikus dallal érkezett Geszti Péter és Péterfy Bori. A szokatlan páros még sosem dolgozott együtt korábban, ez a szám pedig remek indítás, mivel egyfajta ösztönös kompozíció. Az énekesnő vokáljai remekül passzolnak az ország egyik legismertebb rapperének mainstreames hangzásához, az a pimaszság pedig, ami mindkettejükben megvan, csak erősíti a másikat.
Noha a dal zeneisége alapvetően alter popos, nyári sláger szagú, leginkább a Geszti Péterre jellemző rádióbarát hangzás és a Péterfy Borit idéző, némileg elvont érzet szüli meg a sajátos végeredményt. Nagy zenei újítás nem történik a számban, de célját, hogy a szeretet függésének témáját körbejárja, miközben egy táncolható, nyárindító dalként álljon helyt, teljesen betölti.
Szigeti Zsófi, azaz Solére tanult zenész és énekesnő, aki nem tétlenkedik, ha az alkotásról van szó. Szövegeket és zenét is ír, méghozzá a trendeket teljesen figyelmen kívül hagyva. Hangzásvilága Magyarországon teljesen egyedi. Kicsit visszafogott, mégis feszültséggel és energiával teli éneklése könnyen felismerhető. Az énekesnő egy kicsit melankolikus, érzelmes világot épített fel, amiben irgalmatlan magabiztossággal és határok nélkül mozog.
Az új albumon, ami a BOLDOGOK VAGYUNK-E címet viseli, hét dal szerepel, és mindent megkapunk, ami az ízléses modern popzene keretein belül megtalálható.
A lemez az All In című dallal kezdődik, ami megadja az alaphangulatot. A ritmikus kezdés rögtön berántja a hallgatót a kicsit 80-as évek világát idéző hangulatba. Az énekesnőre jellemző, kicsit suttogós verze után egy énekelhető és fülbemászó refrén robban be.
Forog címen az egyik legerősebb dal került másodikként a korongra, ami a korábban már említett védjegyeket szintén felsorakoztatja, ám a drum & bass-es alap olyan húzást ad neki, hogy halkan nem lehet hallgatni. A szintén kicsit sötét hangulatú dalban Solére megmutatja, hogy a már-már rapbe hajló éneklés sem okoz neki kihívást.
A harmadik dalban csillogtatja meg igazán énekhangját és tudását az ígéretes előadó. A Mindenki énekel című szám
nagy valószínűséggel óriásit fog durranni a Coldplay előtt,
ugyanis modern megszólalása és slágeres refrénje pontosan azt az életérzést adja, amit a fesztiválheadlinerektől és az arénákban koncertező popzenekaroktól várunk.
Mint azt az Index megírta, Tompos Kátya hosszan tartó betegség után ma hajnalban meghalt. A színésznő operett–musical szakon végzett, a zene már gyerekkorától meghatározó volt az életében.
Két lemezt adott ki, az elsőn, a Keresztül Európán címűn több dalt is énekelt anyanyelvén. Mint ismeretes, édesanyja orosz, így Kátya óvodás koráig sokkal jobban beszélt oroszul, mint magyarul.
Volt egy franciás bája, kisugárzása, és imádta a sanzonok világát, nem véletlen hát, hogy többször merített francia dalokból.
De legalább ennyire imádta a roma muzsikát is, és ezekbe a nótákba bele tudta engedni minden energiáját. Nagy sikerrel játszott a Cigánykabaré című darabban is, ahol mindig hatalmas ovációval jutalmazták, amikor kiengedte a hangját.
Több olyan feldolgozást is készített, amiben világslágereket ötvözött magyar dalokkal, mi több, verssel. Ilyen volt a With or without you című U2-dal társítása a Tavaszi szél vizet áraszttal, Kosztolányi Hajnali részegsége Jimi Hendrix Little wing című nótájával összeadva, vagy a Sej, elaludtam című népdal átúsztatása a Feeling good című Nina Simone-örökzöldbe.
Bár Kátya életéből kimaradt az esküvő, a színpadon megélhette ezt. Ilyen pillanat volt, amikor Zorán koncertjének egyik vendégeként együtt elénekelték az Esküvő című dalt.
DJ Premier több mint harminc éve van a hiphop élmezőnyében, és mára a világ öt legjobb rapproducereinek egyikeként emlegetik. A Gang Starr egykori DJ-je karriereket indított el és mentett meg, most pedig június 2-án, vasárnap az Akvárium Klubban ad leckét raptörténelemből.
A kilencvenes évek elején a legsúlyosabb New York-i hangzást olyanok hozták el, akik messze a Nagy Almától nőttek fel. A Gang Starr rappere, Guru Bostonból, DJ-je pedig Houstonból érkezett, végül Brooklynban keresztezték egymást az útjaik, és váltak a keleti part megkerülhetetlen figuráivá. Guru fiatalon, 2010-ben halt meg, DJ Premier azóta sem lassított, fáradhatatlanul szórja a beateket az arra érdemeseknek. Hogy milyen formában van a hiphop 58 éves trackdealere, arról június 2-án, vasárnap az Akvárium klubban bárki meggyőződhet.
Nincs mit tenni, a Bring Me The Horizon nem bír magával. Az elmúlt években minden konvencióval szakított a banda, ami új lemezüknél sincs másként. A metalcore egyik legismertebb neve már évek óta nem korlátozza magát csupán a dallamos refrének és üvöltött breakdownok keverékére. A sokszínűséget új kiadványuknál is hozták.
Mostani lemezük a 2020-as Post Human: Survival Horror egyfajta folytatása. A banda énekese, Oliver Sykes már akkor belengette, hogy négy darab Post Human előjelzésű EP-t tervez a banda kiadni sorozatként az elkövetkező években, mivel elegük van az albumokból. Ezzel szemben már az első kiadványra kilenc dalt hozott össze a csapat – az énekes akkor be is vallotta, nem számított rá, hogy ennyi jön össze végül –, a mostani pedig a maga 16 trackjével már ezen is jócskán túltett.
A majd egyórás játékidejű album az eddigi egyik legszélesebb skálán mozgó BMTH-lemez.
A mostani kiadást többéves készülődés előzte meg, hisz az első beharangozó dal már 2021-ben megjelent. Eredetileg tavaly ősszel debütált volna a korong, azonban ezt eltolták, és most, akár derült égből egy jókora mennydörgés villámviharral kísérve, 2024. május 24-én be is csapódott a banda hetedik stúdiólemeze, a POST HUMAN: NeX GEn.
Arról énekel Beth Gibbons l Floating On A Moment című új dalában, hogy egy határ felé tart, és egy olyan úton megy, ahol élők, akik túlságosan is féltek a szabadságtól, még sosem jártak. A Portishead egykori énekesnője is eljutott egy határra a Lives Outgrown című első szólólemezével, még pedig a popzene határára.
Persze az is kérdés, hogy ha ez az album nem pop, akkor micsoda, és hogy kinek készült? Azoknak, akik éppen a semmibe tartanak? Nos, talán nekik lenne a legnagyobb szükségük erre a vigasztaló, fájdalmasan szép albumra, amely könnyen lehet, hogy az év tíz legfontosabb albuma között szerepel majd a decemberi összesítésekben.
Beth Gibbons egykori zenekara, a Portishead kerek harminc éve, 1994-ben jelentette meg Dummy című korszakos triphop albumát, a műfaj koronaékkövét, de ehhez az évszámhoz vajmi kevés köze van a Bristolban élő énekesnő szólólemezéhez. Gibbonst akkor sem érdekelte a promóció, amikor még fiatalabb és ambiciózusabb volt, anyazenekara albumait éppúgy nem népszerűsítette, és interjúkat sem igen adott, ahogy most sem izgatja fel a nyilvánosság tere.
Utoljára 16 éve volt közel ahhoz a létformához, amit jobb híján a rock and roll szóval írnánk le, akkor jelent meg az utolsó Portishead-album, a Third. Ezután Gibbons a Lengyel Nemzeti Rádió Szimfonikus Zenekarával adta elő Henryk Górecki III. szimfóniáját, majd 2022-ben közreműködött Kendrick Lamar Mother I Sober című dalában.
És hogy mennyire öntörvényű és kiszámíthatatlan, arra a legjobb példa a brit metálzenekarral, a Gongával való kollaborációja. Mindenkit meglepve elénekelte a Black Sabbath önmagáról elnevezett dalát Black Sabbathot (az ő verziójukban Black Sabbeth címmel).
Öntörvényű, hiszen közel hatvanéves korában (1965. január 4-én született) jelentette meg első szólóalbumát, 22 évvel azután, hogy elkészítette a Talk Talk basszusgitárosával, Paul 'Rustin Man' Webb-bel közös Out of Season (2002) című lemezét. Gibbons azért adta föl most a Lives Outgrown albumával időlegesen az önkéntes száműzetését, mert az utóbbi időben sok barátját, hozzátartozóját veszítette el. Gibbons azért is öntörvényű, mert a Lives Outgrown-on teljesen mellőzi a Portishead jellegadó, elektronikus és némileg filmszerű textúráit.
Olyan lassan múlik az idő – énekli Madonna az ABBA hangmintára (Gimme! Gimme! Gimme!) épített Hung Up című dalában, amely a Celebration című válogatás nyitófelvétele is egyben. Persze nemcsak ez a kritika, de maga az idő is relatív, szóval van, akinek iszonyú hosszúnak tűnhet a 36 dalt tartalmazó két és fél órás program, másnak pedig épp rövidnek, mert még mindig Madonnát tartja a pop királynőjének.
Mindenesetre remek szerkesztői ötlet a művésznő több évtizedes best of csomagjának indításakor a lassan múló időre utalni, de minden, ami ezután jön, magyarázatra szorul. Na jó, nem minden, hiszen itt van az életmű szinte minden tükörcserepe a képzeletbeli diszkógömbről.
A dalok sorrendje nehezen védhető. Nem tartja a kronológiát, ami nem lenne feltétlenül probléma, de mit keres a 2005-ös Hung Up és a 2000-es keltezésű Music után az 1990-es Vogue, és miért a Justin Timberlake-kel előadott, 2008-as 4 Minutes zárja az A-oldalt? Szóval, ha a művésznő 2000–2010 közötti partyrockját reprezentálná az A-oldal, akkor miért iktatták közé a jóval korábbi Vogue-ot?
Ez a következetlenség jobban kiugrik a vinylen most először megjelent válogatáson, mint a 2009-es CD-formátumon. Már az sem érthető, hogy miért kellett 15 évet várni arra, hogy Madonna harmadik válogatásalbuma a CD után végre vinylen is megjelenjen.
De most itt van, és ez nagyon klassz, különösen azoknak, akik nem akarnak a back catalogue-gal bíbelődni, és megvenni a kevésbé sikerült, kétezres években készült albumokat, mert itt van szinte minden, ami naggyá tette Madonnát. A négy (!) korongot tartalmazó gyűjtemény nehezebb, mint az a kétkazettás retró magnó, amit Madonna becipel a táncterembe a Hung Up klipjében. A művésznő 1990-ben jelentette meg The Immaculate Collection címmel első válogatásalbumát, majd egy évtized múlva, 2001-ben a GHV2-t (Greatest Hits Volume 2), amely a nagyszerű karrier második évtizedéből válogatott az 1992-es Eroticától a 2000-es keltezésű Musicig.
Az emlékek felemésztenek, mintha felnyitnák a sebeket, újra darabokra szedem magam – énekli Chester Bennington, a Linkin Park 2017-ben elhunyt énekese a Breaking The Habit című dalban.
Valami hasonló történhetett a napokban megjelent Papercuts című válogatásalbum szerkesztésekor is, hiszen a zenekar még élő tagjai felnyitották a sebeket, és darabokra szedték az életművüket. Közel negyed századdal azután, hogy megjelent a Linkin Park több mint 30 millió példányban értékesített Hybrid Theoryja – ami az Appetite For Destruction óta a legjobban fogyó rockdebütálás volt –, boltokba került a Papercuts című dupla válogatáslemezük, rajta a Qwerty című dallal, amely eddig csak a rajongói klub számára kiadott LP Underground 6.0-n volt hallható.
És van itt egy kiadatlan felvétel is, a Friendly Fire, amit a csapat utolsó albumának, a 2017-es One More Lightnak a sessionjei között találtak, rajta a már hét éve elhunyt Chester Bennington hangjával. Ahogy a grunge 1990 körül, úgy tíz évvel később a nu-metal lett a nemzedéki közös nevező. Mindkét korszak hozott technikai újításokat, nyugaton korábban, de nálunk a rendszerváltást követően a CD lett a mindent vivő formátum, 2000 körül pedig már az MP3. Vannak, akik zenés műfajokat is összekötnek egy-egy technológiai újítással és társadalmi változással, így el is túlozhatják egy-egy szubkultúra vagy zenekar jelentőségét. Az viszont biztos, hogy a Linkin Park 2000-es berobbanása Magyarországon egybeesett a plázakultúra kiteljesedésével.
Ekkor már állt a Duna Pláza, a Pólus, a Mammut, 1999 végén pedig megnyílt a Westend is, és 2000-re tehető a kamaszok körében elterjedt plázázás mint életforma. Azok a tinik, akik addig a Rákóczi út és a Nagykörút butikjait bámulták hatodik óra után, az ezredforduló idején már a plázákban ücsörögtek, vagy éppen a Media Markt CD-osztályán nézegették a Linkin Park bemutatkozó lemezét.
A pop számos előremutató albumot ismer, olyanokat, amelyek hangzása, artworkje olyan, mintha a jövőből küldték volna vissza. Ilyen volt a Kraftwerk Trans Europe Express című lemeze, amely a szintipopnak adott hatalmas lökést, és máig monolitja a popkultúrának, ilyen Bowie Heroes című albuma, ami maga volt a proto new wave, és még hosszasan sorolhatnánk.
Ismét új dallal jelentkezett Azahriah. A „tripla Puskás” előtt két nappal egy különleges koprodukciót osztott meg rajongóival a fiatal előadó: a francia hiphopduóval, a L’Entourloop formációval készítette el a Don’t Turn the Bass Down című muzsikát.
A L’Entourloop érdekessége, hogy elsőre azt hinnénk, nem is állhatnának távolabb Azahriah-tól, hiszen tagjai, Sir James és King Johnny már közel hatvan éve dolgoznak a zeneiparban, mégis úgy tűnik, megtalálták a közös hangot.
A reggae/hiphop stílusú formáció hangzásvilága igen közel áll Azahriah-éhoz. Olyannyira, hogy tavaly októberben a L’Entourloop veszprémi koncertjén Azahriah is felbukkant. A találgatások már akkor elindultak, többen megtippelték, hogy közös dal sülhet ki a „barátságból”.
Miért változtat a jól bevált recepten egy zenész? Miért nem a biztos sikert választja a kérdéses fogadtatás helyett? Van-e helye a mostani zenei világban a hatvan-hetven évvel ezelőtti slágereknek? Megjelent Slash legújabb albuma.
Saul Hudson, művésznevén Slash korábban nem arról volt híres, hogy megveti az italt, a cigarettát és a kábítószereket. Annyit füstölt a 80-as, 90-es és kétezres években, hogy ha ellátogatott volna a Vatikánba, mindenki azt hitte volna, hogy új pápát választottak. Természetesen az önpusztító életmódot nem tudta büntetlenül folytatni, jelenleg is pacemakerrel él, és felhagyott korábbi életvitelével.
Amióta nem a folyamatos bulizás és kábulat tölti ki a napjait, sokkal több időt fordít a dalok írására, valamint saját gitárjátékának fejlesztésére, amit mi is végigkövethettünk az utóbbi húsz évben. Eleinte sokan méltatlannak tartották a gitárhős titulushoz, de az biztos, hogy azóta bőven kiérdemelte, hogy ikonként tekintsünk rá.
Könnyen zavart okozhat egy családi autós kiránduláson Billie Eilish Hit Me Hard and Soft című új albumának Lunch című dala, amelyben Eilish egy lányról énekel, akit megenne ebédre, akinek a nyelvén táncolna, és akinek olyan az íze, mintha ő lenne az igazi. Mit mondjon anyu a tízéves lányának, aki éppen azért duzzog, mert a szülei nem engedik, hogy kékre fesse a haját… Mit mondjon erre a leszbikus történetmesélésre? Ilyenkor jól működik az elterelés technikája. Emeljük ki inkább a dalból az Ő a fényszóró, én vagyok a szarvas idézetet, aminek van költői ereje, és tényleg érdemes elmerengeni azon, hogy miért blokkol le a szarvas a fényszóró előtt.
Miért blokkolt le a világ a 2001 decemberében született Billie Eilish minden képzeletet felülmúló sikere láttán? A kétszeres Oscar-díjas, kilencszeres Grammy-díjas, kétszeres Golden Globe-díjas amerikai énekesnő debütáló albuma, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? 2019 márciusában jelent meg, amikor Eilish még csak 17 éves volt. Vajon hogy dolgozta fel azt, hogy az album első helyen debütált a Billboard 200-on, és hogy 2019 legtöbbet eladott albuma lett? Ezzel ő maga is eleget foglalkozik a dalaiban. A Billie Eilish-jelenség jobban rávilágít a generációk közötti szakadékra, mint a TikTok algoritmusa. Az új album nem akar tolakodóan konceptlemeznek tűnni, nem törekszik világuralomra, nem akarja újradefiniálni az Egyesült Államok kultúrantropológiáját, mint a pár héttel korábban megjelent Cowboy Carter című Beyoncé-lemez.
És nem is olyan hosszú. Míg a Cowboy Carter 80 perces, addig Eilish albuma a 45 percével szinte feleannyi. Ugyanakkor laza tematikus szálakat Eilishnél is felfedezhetünk: például a második dal, a Lunch és a nyolcadik felvétel, a Dinner. De nem csak az ebéd és vacsora teremt kohéziót az albumon, kijelölve az idő keretét, ott van a madármotívum tükröződése is a Blue című záró tételben és a Skinny című nyitódalban. Utóbbi egyben önértelmezés is: Amikor lelépek a színpadról, madár vagyok egy kalitkában. És persze az albumon a legerősebb tematikus vonal az énértelmezés, ami már a Skinnyben is megjelenik: Vajon most már a koromnak megfelelően viselkedem? – teszi fel a kérdést a sebzett és zaklatott művésznő. A tracklistán tíz felvételt találunk, de a többségükben más dalok is megbújtak, azaz az eredeti számok elágaznak.
2021-ben meghalt Siklósi Örs, vele pedig kicsit a magyar metál zene is. Az énekes távozása hatalmas űrt hagyott maga után a zenekarban és a rajongókban egyaránt. Sokáig kérdés volt, mi lesz a banda sorsa, 2023-ban azonban végleg eldőlt: új énekessel tér vissza a csapat. Ki is adták első, közös dalukat Odaát címen, itt debütált a lágy hangú, kiforrott, technikás énekes, Stefán Tamás.
Az együttes mostanáig további öt single-lel állt elő, amik sorban a 2359, a Ketten képzeletben, a Fények nélkül, a Nincs árnyék és a Senki nincs már ébren. A teljes új lemez Innen szép nyerni címmel 2024. május 10-én, pénteken debütált a streamingoldalakon. Noha hat dalt már hallhatott a közönség az albumról, a 12 tracket tartalmazó kiadvány – mint egységes kompozíció – ezzel nyert értelmet. Csupán egy kérdés maradt: képes-e talpra állni és megújulni az AWS mostani felállásában, és újra a hazai metál élére állni? Mindjárt mondjuk.
Sia új, Reasonable Woman című albumának borítóján egy subába bújt, szemeit eltakaró nőt látunk egy kislány mellett. Ez meglehetősen beteg ábrázolat, leginkább az 1978-ban forgott magyar ifjúsági sci-fi tévéfilm, a Snuki juthat eszünkbe, aminek főhőse egy szőrmók űrlény volt, kifordított, kékre színezett bekecsben, pirosan villogó szemekkel. Bizonyára Siának is bejött volna Sík Ferenc filmje, az is tele volt gyerekekkel, ahogy Sia klipjei is, ráadásul főszereplője egy másik világból jött. Láttunk már ilyet Björk földszagú, csírázásokat is beindító ambient operáiban. Sia maszkok mögé bújt imázsa azonban a mai napig idegesítő. Egy olyan művészről van szó, aki álarccal és mindent elfedő diszkós csuhákkal védi integritását.
Ugyanakkor aki a szórakoztatóipart választotta az önkifejezés terepének, és nem akar a színpad fényében eggyé válni a rajongóival, az legyen producer, húzódjon a keverőpult mögé, mert az arcot eltakaró bújócska igazán csak a KISS-nek állt jól. Sia azonban a rádióbarát diszkót és a power balladákat választotta, hozzá pedig egy orkánszerű, szenvedélyes előadásmódot. Elképesztő kézügyességgel készíti motivációs himnuszait az újrakezdésről, már a nyitódal, a Little Wing is olyan, mint valami Insta-poszt egy patak fölött repülő fecske természetfotójával, Sia támogató dalának szövegével: Nem tudod abbahagyni a sírást / De a könnyek felszáradnak, amikor repülsz.
Sia akármilyen szenvedélyesen énekel, bármilyen jól skálázta be magát a felvételek előtt, akkor is nyilvánvaló lesz az ellentmondás szenvedélyes, képzett hangja és az elektropop frázisai között. Hiába mutatkozik meg vokális kvalitása, az önsegítő dalok nem állnak össze egy nagy egésszé, mintha kimaradt musicalbetétdalokat hallanánk. Pedig ő egy olyan művész, aki az acid jazzből indult, majd az elektropop alvó ügynöke és slágergyárosa lett, tucatnyi listavezető dallal. Sia azok közé a kiváltságosok közé tartozik, aki nem egyszer állt a Billboard-lista élén, aki a szakma krémjének (Rihannának, Beyoncénak és Adele-nak) írt dalokat, aki egyszerre slágeriparos, producer és világszínvonalú előadó.
Megjelent a Doggos legújabb száma, a pici szíved. A zenekar egy éve nem adott ki új anyagot, mostani daluk azonban gyorsan elkezdett felpörögni. Az underground banda tavaly már bizonyított olyan számaival, mint a Klór vagy a Hozzám van szerencséd, de első ránézésre a mostani alkotás
még ezeket az dalokat is lekörözheti népszerűségben – legalábbis az eddigi megtekintési számok erre utalnak.
A magát indie rock bandaként kategorizáló zenekar korábban (2019-ben) a Keret blog tehetségkutatóján, a Kikeltetőn mérettette meg magát, ahol olyan zenekarokkal került be a legjobbak közé, mint az Analog Balaton vagy a Carson Coma.
Több mint harminc évvel megalakulása után a Mandoki Soulmates zenekar az új A Memory Of Our Future című albumával precizitást hozott, mely a szenvedély csúcsát képviseli. A teljes korongot analóg eszközökkel rögzítették és állították elő, hűen megőrizve a művészi folyamat autentikus élményét az első hangtól a kész lemezig.
Leslie Mandoki szerint ez az analóg hangzás még egy telefon kis hangszóróján is átjön ebben a digitális világban, ahol a legtöbben streamingben fogják hallgatni. „Egy kézzel, töltőtollal írt levél a közönségünknek.”
„A történet oda vezethető vissza, hogy a kezem ügyébe keveredett egy 1990-es koncertünk felvétele, és kicsit rám tört a nosztalgia. Nagyon mozgalmas, mondhatni, forradalmi éveket éltünk akkoriban, a zenekar a megalakulást követően néhány év alatt jutott el az ismertségig. Még nem is reggae-t játszottunk, hanem skát” – mondta Bodnár Tibor, az LB27 vezetője, gitárosa az MTI-nek.
Hozzáfűzte, szerette volna, ha az akkori időszak felvételeit is rögzítik profi körülmények között, és a projektre tavaly sikeresen pályáztak a Nemzeti Kulturális Alapnál. A zenekar az 1987–1990 közötti felállásában rögzítette az anyagot, a mai tagok közül hárman – Bodnár mellett Hertelendi „Rasta” István basszusgitáros és László M. Miksa énekes – már akkor a Ladánybene 27-ben zenéltek, mellettük Szarka Sándor (billentyűs hangszerek), Tary Zsolt (szaxofon), Tóth Gábor (gitár, basszusgitár, ének) és Árokszállási Tamás (dob) szerepelt az akkori csapatban. Közülük egyedül utóbbi nem tudott ott lenni a régi dalok rögzítésén, őt az LB27 jelenlegi ütőse, Hertelendi Anna helyettesítette.
Az akkori csapatból csak Szarka úr nem zenél, de nagy örömmel csatlakozott hozzánk újra. Tóth Gabi Tádé jó ideje ismét ott van az együttes környékén, dalokat, szövegeket írt nekünk. Három dalban egy másik korábbi tag, a később a Besh o droM-ba került Barcza Gergő fújta a szaxofont a lemezen. Első szaxisunk, Tary Zsolt Svájcban él, de ő is velünk lesz a lemezbemutatón
– sorolta Bodnár Tibor.
Kitért arra, hogy ez a Menekülés című lemezen hallható anyag az első, 1991-ben megjelent nagylemez előtti évek termése, amikor az LB27 számos tehetségkutatón szerepelt sikerrel, és alapvetően még a ska stílust képviselte.
„A számok közül csak néhány jelent meg az elmúlt évtizedekben. Az Új ska felkerült a zenekar első, 1991-ben megjelent lemezére, a Hol a gibbon? a II-es albumra, a címadó Menekülés az 1994-es koncertanyagon hallható. A műsor ma is vállalható, nem hangszereltük át a dalokat, inkább dokumentáltunk. Örömteli játék volt visszanyúlni a vidám, vicces számokhoz, amilyen például a Schneider úr, a Kicsi Joe, a Filmsztár vagy a Próbababa, három szerzemény pedig előrevetíti a zenekart ismertté tevő reggae stílust, amely ma is a sajátunk” – tette hozzá.
St. Vincent arról énekel az All Born Screaming című új lemezének címadó dalában, hogy ahhoz, hogy a föld felett érezze magát, fel kell másznia a villanyvezetékekre és a hegyekre.
Ahhoz, hogy mi is érezzük a művészet magassági mámorát, nem kell az életünket kockáztatva betonoszlopokat mászni,
elég, ha meghallgatjuk az Anne Clark néven született énekesnő pár napja megjelent albumát. És ami a legjobb az egészben: ezúttal St. Vincent nem keresett alteregókat, perszónákat, hanem önmagát adja a nyers és nyughatatlan világával. Szerencsére ebben a világban egy pillanatra sem unatkozunk, hiszen van itt James Bond-parafrázis (Violent Times), Kate Busht idéző dream-pop (Sweetest Fruit), grunge hatású felvétel (Flea) és Nine Inch Nails-féle ipari metál-idézet (Reckless).
De lehet-e ennyire változatos és egyben önazonos egy album? Nos, igen, ha valakinek annyi személyisége van, mint St. Vincentnek. Az egyik személyiség a producer, ugyanis ezúttal maga lett belső hangjainak zenei rendezője, nem hívta el a csúcsproducer Jack Antonoffot, mert azt mondta, hogy olyan hangok voltak a fejében, amelyeket igazából csak maga tudott megidézni.
Ha azt mondta volna a szakma valamelyik nagyágyújának, hogy olyan albumot szeretne, ami olyan, mint egy színházi kelléktár, azaz van benne minden, mégis látja a rendet az egészben, akkor a legtöbb producert azt felelte volna, hogy maradjunk egy jól körülírható hangképben.
De St. Vincent öltözőjében ott a reggae, a lounge, a noise-rock, a barokk-pop, a kamara-pop, a grunge, a sci-fis ambient és a funk is. Igen, sok a jóból, de St. Vincent alakváltó, és pont attól érdekes, hogy egy dalon belül is képes az átváltozásokra. Hogy ez olyan „bowie-s”?
Nos, a The Power's Out finoman megidézi David Bowie Five Years című dalának ritmikáját és hangulatát, de egyébként Bowie nem az album mumusa. Míg a legutóbbi, Daddy's Home című albuma a hetvenes évek glam-rock hommage-a volt, addig most minden és mindenki játszik, még Dave Grohl is dobol két számban (Broken Man, Flea). Az All Born Screaming egy kockázatvállaló, zsúfolt és nyugtalan album, amely még beidézi Zappát is, szóval elsőre tényleg azt gondolnánk, hogy ez megülné a gyomrunkat.
A napokban jelent meg az Amber Smith Once Upon a Time című új albuma, ami örvendetes hír, már csak azért is, mert Magyarországon az inide pop szcéna gyakorlatilag megszűnt. Mintha nem is lettek volna azok a bizonyos nullás évek a Hangmással, a Jackeddel, a The Mooggal, mintha meg sem történt volna az a bizonyos kis popforradalom, amikor a csőnadrágos britpopper fazonoknak köszönhetően 2004–2008 között úgy tűnt, hogy az Oktogon lesz a kelet-európai Piccadilly Circus. Aztán, amikor a 2010-es évek elején megnyílt a Budapest Park, ez a korosztály már nem akarta megváltani a világot, jött a lakossági hiphop, ami megteremtette a maga sztárjait.
A Budapest Park pedig, mint valami keltetőgép, különböző produkciós cégekkel felépített egy iparszerűen működő szórakoztató vidámparkot, amiről leginkább a skinnercipős-dobozokra vetített TikTok-videók juthatnak eszünkbe. Szóval a 2010-es évek nagy vesztesei az indie pop zenekarok voltak. Hiába írtak nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó lemezeket, csak a klubok telnek meg rájuk.
Persze itthon akkor is megbukna egy reunion Oasis koncert, ha Knebwortben néhány nap alatt másfél millióan néznék meg a Galagher testvérek kibékülését. Hiába, nálunk nem vivőanyag az, amit egyezményesen coolnak hívunk. Csak akkor lehetsz alternatív sztár Magyarországon, ha úgy nézel ki, mint egy kazánfűtő az óvodában, vagy ha Jancsó kasztingolt volna Kapa és Pepe mellé.
Ehhez képest az Amber Smithről inkább Bowie jut eszünkbe, ahogy a nyugat-berlini Hansa Stúdióban a Checkpoint Charlie forgalmát bámulja, és úgy gyújt rá egy mentolos Salemre, ahogy csak Marlene Dietrich tudott. Ettől a világtól viszont azonnal lefagynak a kereskedelmi tévék show-műsorainak szerkesztői, és Mari néni is, aki a független polgármesterjelölt szórólapjára írta fel éppen a lottószámokat.
Az Amber Smithben az a jó, hogy húsz éve folyamatosan készítik a prémium indie pop lemezeiket, és egyszer sem gyengültek el, nem dolgoztak együtt olyan zenészekkel, producerekkel, akik közelebb vitték volna őket a Supermanagment esztétikájához. Hiába lett anno, a Fonogram-díjátadón az Introspective 2008-ban a legjobb magyar alternatív album, a zenekar megmaradt a klubszcénában.
Elemi őrültséggel jelentkezik új dalában a Bohemian Betyars, amihez nem akármilyen közreműködőt kért fel. A falu rossza című számot a Parno Graszttal közösen készítették, a videóklipben pedig egy hatalmas lagzi történetét mesélik el, amelynek végén elszabadul a pokol. A két zenekar barátsága régre nyúlik vissza, a mostani nem az első közös daluk, és valószínűleg nem is az utolsó.
Néptáncosként gyerekkorom óta szeretem a Parno Graszt zenéjét, amit azóta is legjobb cigányzenének tartok. Egyszer egy pécsi koncerten zenéltünk egymás után, és az öltözőben elindult az ismerkedés, látszott, hogy jó a kémia a két csapat között. Egyértelmű volt, hogy egy közös számmal kellene meghálni a nászt, ebből született meg a Ha menni akarok.
Aztán jöttek az első vendégszereplések egymás koncertjein, majd néhány év után lementünk Pálházára egy hétvégére összerakni egy koncertet, ahol 12-en minden este hajnalig zenéltünk, énekeltük. Azóta számtalan koncertünk volt együtt, amelyek a nyarak üdítő pillanatai, és úgy érzem, ez a harmadik számunk ismét nagyon fog tetszeni mindkét közönségnek
– emlékszik vissza Palágyi Máté Kakas, a zenekar frontembere a hozzánk eljuttatott közleményükben.
Sosem lehetett azt mondani, hogy egyhangú lenne az Elefánt zenekar hangzásvilága, de ötödik, Semmi című nagylemezükön még inkább szétfeszítették a határokat, és egy életre bebizonyították: náluk nem léteznek konvenciók.
Nincs két egyforma dal vagy egyforma üzenet a lemezen. Mindenféle szűrő nélkül folyik ki a hang és a szó a fejekből, kezekből, miközben az eredmény eklektikus, de nem puszta káosz. Van benne rend, nem is kevés.
Kevésbe a hétköznapok, és sokkal inkább az egzisztenciális jellegű kérdésekkel foglalkozunk, annak filozófiai értelmében. Ilyen például a halál vagy a semmi – én szeretem körbejárni ezeket a témákat, és van ezzel kapcsolatban mondanivalóm is. Mi nem arról mesélünk, hogy mi történik velünk vagy körülöttünk, sokkal inkább arról, mi zajlik le a fejünkben
– idézi a hozzánk eljuttatott közlemény Szendrői Csabát, a zenekar énekesét.
A banda előző két albumával egyfajta hármas gondolati univerzumot alkot. Ez zeneileg is érződik, ám mivel egy elme teljes zavarába és zavaros rendjébe kapunk bepillantást, a mostani inkább a fal, mintsem egy végtelen kör utolsó harmada.
Dua Lipa csúcsidőszakát élte az elmúlt években. Dalai pörögtek a rádióban, szinte minden fesztivál nagyszínpadán megfordult, a 2022-es Sziget Fesztiválén is. 2020-as lemeze, a Future Nostalgia minden száma a százmilliós hallgatási kategóriában landolt, három alkotás – a Don’t Start Now, a Break My Heart és a Levitating – pedig belépett a milliárdos elérésű nemzetközi csúcsslágerek közé, a rádiók is rommá pörgették őket.
Hírneve fokozódott, hála a 2023-as Barbie-filmnek: a vezető bulidalt, a Dance The Night című számot énekelte – producere és szerzője is a méltán híres Mark Ronson. Az alkotás annyira sikeres lett, hogy még az Oscar-gála betétdalának is ezt választották –
ezt lehetett hallani a felvezetőkben és az összekötő részekben.
Az énekesnő 2023-ban jelentette be készülő, harmadik nagylemezét, ami négy évvel a Future Nostalgia után landolt idén, május 3-án. Noha a promóciós időszakban rengeteget lehetett hallani arról, milyen különleges, érdekes megközelítésben készül az album, meghallgatva a végeredményt, túlzás nélkül állíthatjuk: nem ez lesz Dua Lipa karrierének csúcsa.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:
Vannak, akik a közösség nevében szétverik a közösségeket, és sokan kérdezik: mi lehet az a felület, amelyre mindenki ráfér? A Pet Shop Boys 15., Nonetheless című albumán meg is találhatjuk a választ.
Neil Tennant a Loneliness című szelíd diszkójában arról énekel, hogy van egy olyan ügy, ami közel áll a szívemhez, és ez a magány elleni küzdelem. Beljebb lennénk, ha létezne egy olyan koreográfia, amit követve könnyebb a békés egymás mellett élés. Ehhez a képzeletbeli társadalmi táncrendhez a Pet Shop Boys az elektropop-esztétika jegyében írt tíz új dalt, a producer pedig az a James Ford volt, aki a Depeche Mode utolsó két lemezét is gondozta.
A Neil Tennant és Chris Lowe a berlini diszkópunk-trilógiájuk után (Electric 2013, Super 2016, Hotspot 2020) tovább szerette volna növelni a kreatív hozamot, mégpedig úgy, hogy az új lemez legyen tele szoció hatású queer életképekkel. A covid után már nem akartak Stewart Price-szal dolgozni, James Fordtól vártak újabb impulzusokat, akinek éppúgy voltak ajánlatai a nyolcvanas évek másik nagy szintipopzenekarának, a Depeche Mode-nak, ahogy a Z-generációs Artic Monkeysnak is.
Az album nem csak időtlen minőséget kínáló, korrekt szintipopdaloskönyv, a Pet Shop Boys legjobb tíz albuma között a helye, rajta a Loneliness című kapitális slágerrel, amelyet bizonyára rátesznek majd a későbbi best of lemezekre is.
Az album bombasztikus szintipopja megszólaltat digitális kürtöket, és az ünnepélyes popfanfárjaitól kicsit olyan az egész, mint egy karácsonyi vacsoraasztal, trombitáló kerámiaangyalkákkal. És csak néhány név a vendéglistájáról: Rosetti, a preraffaelita művész (Feel), a legendás balett-táncos, Rudolf Nurejev (Dancing Star), Bowie (New London Boy) és az ex-Beatle Ringo Starr (Loneliness).
Persze az album nem csak karaktertanulmányok tartalmaz. A főként a covid-zárlat alatt írt album afféle képeskönyv a queer szubkultúra történetéről, amikor Tennant, a fiatal meleg fiatalember Londonban utazott, hogy a glam klubok neonfényes világában rájöjjön, ki is ő valójában.
Új dallal jelentkezett DESH. A Strawberry névre keresztelt single május 2-án került fel a Spotifyra, de a számhoz készült videoklip már május 1-je óta elérhető a YouTube-on.
A klip két autóbalesetet szenvedett fiatal lány történetét meséli el, akiket DESH kelt életre, pontosabban plasztikáz meg és ad nekik új külsőt a tragédia után. A hölgyek ezután makulátlan környezetben kezdik meg a lábadozást, királynő módjára élnek egy óriási rezidencián.
A sztori helyszínéül DESH-ék a nádasdladányi Nádasdy-kastélyt választották, amely a XIX. század második felében, Tudor-stílusban épült, és különleges hangulatot ad a kisfilmnek, valamint a történet mondandójának.
A klip másfél nap alatt több mint 300 ezer megtekintést ért el a videómegosztón.
A klip producere és a mixing/masteringért felelős embere Somogyvári Dániel, a rendező és az operatőr Rádli Bence, míg a szöveg a rapper érdeme.
A 30 éves Anima Sound System Derkovits című új albuma nem zenés brigádnapló beragasztott belépőjegyekkel, még ha meg is idézik a Tel Aviv-i Museum of Artot, nem is egy lakógyűlés jegyzőkönyve a szombathelyi Derkovits-lakótelepről, annak ellenére sem, hogy az album címe legalább annyira utal a panelvárosra, mint a szociálisan érzékeny festőművészre, akinek alakját a lemez megpróbálja újrapozicionálni.
„Gyula vörös nem volt, de annak hazudták a Vörösék ” – hallhatjuk az album felütésében. Vajon kíváncsivá tesz minket egy távoli, lakótelepi mikrokörnyezet? Belelapozunk-e a Vas Népébe vagy a Kisalföldbe, ha hozzánk a Békés Megyei Népújságot dobják be? Sikerül-e Szombathely lakótelepét beemelni a pop centrumába?
Már most megadjuk a választ: igen. Az Utánam, srácok! és a Vakáció a halott utcában című ifjúsági sorozatban izgalmas lokalitás volt a lakótelep, és Murányi Kristóf kortárs képei is meghívnak minket a nyolcvanas évek siófoki lakótelepére.
A telep valójában azok számára is ismert volt, akik hengerelt falú vályogházukban figyelték, hogyan színezte el az Antikoksz koromtalanító por az olajkályha tüzét, mert a lakótelepi kulissza megjelent a diafilmek, az alsó tagozatos tankönyvek illusztrációin, a Gazdálkodj okosan! játékban is. Az Égigérő fű című ifjúsági filmben (zene: Lokomotív GT) a fiatal pár, megunván a belvárosi polgár bérházat, lakótelepre vágyott.
Lakótelepi játszótereket láttunk a Pajtás címlapjain, Békés Pál A kétbalkezes varázsló című ifjúsági regénye is egy panelrengetegben játszódik, de a Jégkrémbalett című Bizottság-filmben még dal is szól a békásmegyeri rabszolgatelepről.
Azariah-val és számos telepi hiphopsztárral el is érkeztünk a mába. És akkor nem beszéltünk még a Derkovbois nevű lokálpatrióta skinheadzenekarról, amelyik a kocsmagőzben abált streetpunkjával a helyi közösséget szólítja meg.
A Derkovits identitáslemez, s ez rendben is van (vö. Sweet Home Alabama), és a helyi ízek mellett mindent megmutat, ami Prieger Zsolt identitásában, felnövésében kulcsfontosságú volt.
Ezerszer hallottuk már, hogy visszatér a Linkin Park. Lassan a rajongók könyökén jönnek ki ezek a pletykák, azonban a mostani eset némileg más. Maga a Billboard hozta le, hogy
bizalmas forrásokból szereztek információt arról, mi folyik az LP háza táján.
Noha már egy ideje voltak találgatások, és egy női énekes ténye is felröppent, a zenei toplistákat tömörítő oldal most olajat öntött a tűzre. Saját, zenekarhoz közeli forrására hivatkozva ismertette, hogy a Linkin Park menedzsmentje éppen felméréseket végez, szervezőkkel egyeztet, mekkora a fesztiválkereslet a bandára, amely 2025-re tervezné a visszatérést. A női énekes kérdése azonban más tészta.
Május 9-én kizárólag magyar zene szól majd az ország több üzletében, szállodájában, éttermében és benzinkútján is. Az Él a zene! kezdeményezés célja előtérbe helyezni a magyar szerzőket, előadókat és dalokat. Az Artisjus Egyesület által támogatott kezdeményezés nagykövete négy hölgy, akik munkájukkal hidat képeznek a dalok és a közönség között.
Az Él a zene! 2022-ben indult, amikor mintegy ezer magyarországi üzletben egy napon át kizárólag magyar zene szólt. A kezdeményezés tavaly további boltokkal bővült, idén pedig még többen csatlakoztak hozzá.
Az ügyet zászlajára tűzte négy háttérzene-szolgáltató, a MoodMedia, a 3G Multimédia, Music Engine és a KittoMedia, az ő közreműködésükkel több mint kétezer üzletben, bútoráruházban, gyorsétteremben, hipermarketben, szállodában, benzinkúton, étteremben, fitneszteremben, cukrászdában, liftben szól magyar zene május 9-én. A kezdeményezéshez sok rádió és zenetévé csatlakozott, köztük a Radiocafé, a Manna FM, a Magyar Katolikus Rádió, a Klasszik Rádió és a Sláger TV – derült ki az MTI közleményéből.
Amikor a biztos kezű hivatalnoklírát szembeállítják a kreatív káosz poklával, sokszor hangzik el az érv, amely szerint Itália földjén háborúztak, gyilkoltak, de ebből lett például a reneszánsz, viszont Svájc, a testvériség földje csak a kakukkos órát adta a világnak.
Könnyű lenne ezt átrakni a drogkalandokban leépült The Libertines zenekarra, amelynek két vezéregyénisége, a bulvárlapokkal is meghitt viszonyt ápoló Carl Barat és Pete Doherty is háborúzott, verekedett, folyt a vérük. Szóval minden adott volt az ihlethez, ami két kellemes, garázspunkot és bömbölő beatet kínáló albumot (Up the Bracket, 2002, The Libertines, 2004) eredményezett, és számos The Sun-címlapot.
Aztán még egy korrekt visszatérő albumot 2015-ben (Anthems for Doomed Youth), de a kiválóságukat igazán akkor tudták megmutatni, amikor pár hete megtisztulva, újjászületve megjelentették az All Quiet on the Eastern Esplanade című valószerűtlen remekművüket. Valószerűtlen, mert a kétezres évek elején Pete Doherty élete olyan volt, mint egy valóságshow, talán a fogadóirodáknál még arra is lehetett tenni, hogy túléli-e a 27. életévét, ami nem sikerült sem Hendrixnek, sem Kurt Cobainnek. De ami meglepő: egyszer csak a drága francia sajtokat választotta a még drágább heroin helyett, és a francia tengerpartos családi fészket a Camden Town kocsmái helyett.
És most minden együttható összeállt, ráadásul a fiúknak volt kilenc évük arra, hogy készítsenek egy tisztességes albumot. Az All Quiet on the Eastern Esplanade a zenekar eddigi fő műve, ami akár furcsán is hangozhat, hiszen a 27 év alatt mindössze négy albumot sikerült írniuk. Végre a producerükre figyeltek (Dimitri Tikovoï), nem a dílerükre, ugyanakkor megmaradtak a punkos energiák, de a Clash-en kívül beszivárgott a dalokba a Blur és Tom Waits világa is. Viszont még mindig maradt annyi kosz a produkcióban, hogy inkább érezzük izgalmas demónak, mint egy jól megkevert anyagnak. A zenekar végre nem saját magával volt elfoglalva, hanem társadalmi kérdésekkel, a menekültválsággal, Ukrajna megszállásával, az eltűnő Albion világával.
1988 májusában a New York Daily News beszámolt az Aloha Airlines 243-as járatának balesetéről, amikor is szerkezeti hiba miatt repülés közben levált a gép teteje. Az egyik utas megállapítása szerint csak Isten volt felettünk. Ez a mondat lett a Vampire Weekend napokban megjelent új albumának, az Only God Was Above Usnak is a címe.
Az album nagy kérdése, hogy mi van alattunk. Mi van, mondjuk New York alatt? Mi van a csatornahálózatában? Mi van a tudatalattijában? Mi történt a várossal, miután a zenekar tagjai otthagyták, és a napfényes Los Angelesbe költöztek? Hogyan viszonyul a zenekar egykori védőszentjéhez, Paul Simonhoz és a Graceland című albumához? Nos, ezúttal sem feledkeztek el róla.
Az Only God Was Above Us a Vampire Weekend ötödik stúdióalbuma, és egyben az első munkájuk, amit Ezra Koenig énekes-gitáros, Chris Baio basszusgitáros és Chris Tomson dobos trióként vett fel, miután a billentyűs, Rostam Batmanglij 2016-ban elhagyta a csapatot. Nem siették el, öt év telt el azóta, hogy legutóbbi, Father of the Bride (2019) című albumuk megjelent.
Az új lemez sokat merített a múlt századi New York pop-kulturális esztétikájából, már maga az albumborító is utal a kulturális sokszínűségében folyamatosan megújuló, egyszerre mocskos és fénylően kreatív világvárosra. Természetesen a Vampire Weekend új albuma nem egy New Yorkról szóló turisztikai blog, tele dalszerű bejegyzésekkel, Tripadvisor-ajánlásokkal, és még csak nem is egyfajta nosztalgiafutam az elhagyott, de még mindig szeretett szülővárosról.
Ha a zenekar a múlt felé fordul, azt csak azért teszi, hogy találjon valami újat a régiben. Önmitológia helyett őszinte feltárulkozásról van szó, és inkább a történelem kerül a fókuszba, mint a kamaszkori emlékkönyvek. Ezra Koeniget az a New York érdekli, amely egykoron fölnevelte őt, a szellemisége, a galériák, a klubkoncertek világa, azok a hősök, akiket a város a hatása alá vont, ők pedig hatással voltak a globális kultúra alakulására.
Az album színes, mint maga New York. Van itt indiai raga, hip-hop, a The Strokesra utaló motívumok, miközben a Vampire Weekend pont a 2000-es évek elején feltűnt áramvonalas New York-i trendek ellen dolgozott.
Hideg, borzoló fájdalom vájkál az emberben a Vad Fruttik frissen kigördült számát hallgatva. Olyan érzés, amiből úgy hisszük, nincs menekvés.
A Nincs vissza című dal valós történeten alapszik, Likó Macell legjobb barátjához köthető. Egy széthulló kapcsolat szűrők nélküli, lelki útját kísérjük végig, amibe néha behallatszik a barátok támogató hangja.
A szerzeményt intenzív videóklip kíséri Rusznák András színművész főszereplésével. A szövegek inspirációjául valós Messenger-beszélgetés szolgált.
A legjobb barátom egyik napról a másikra került krízisbe, miután a feleségével szétmentek, és Messengeren írta le valós időben, hogy mi történik vele. Ezek az üzenetek annyira mélyek, őszinték voltak, hogy versként láttam őket. Ilyen állapotban az ember nem mérlegel, nem szépít, nem alakít a mondanivalóján, minden gátló effektus eltűnik, megszűnik a szuperego. Az alapok ezekből a közlésekből épültek fel, a refrének pedig az én vigasztaló szavaim
– idézi Likót a zenekar hozzánk eljuttatott közleménye.
A vaskos témán – amit krémes, finomra vett hangszerelés lazít – uralkodnak az elektronikus effektek. Noha ez a zenei világ eddig sem állt távol a banda hangzásától, a mostani dalban kiemelt szerepet kapnak a még inkább kevert stílusú, alternatív zenei ötletek, ami feltehetően iamyank produceri gondolkodásához is köthető.
Rovataink a Facebookon