Arról énekel a Take That a March Of The Hopeful című új dalában, hogy az emlékek felhők, és csak egy csepp kell, hogy esőt hozzanak. A Take That emlékfelhőjéből bármit meg lehet formázni, akár a kilencvenes évek első felét is, amikor egy szélgép elénk sodorta a lobogó ingekben egyszerre táncoló fiúkat. Az emlékfelhőkből még egy új Take That-lemezt is megformázhatunk, és lőn: ez lett a This Life, amit Gary (Barlow), Mark (Owen) és Howard (Donald) hozott össze a 2017-es Wonderland után. Eltelt tehát hat év. Nem hajtotta őket a tatár, néhány évente összehoznak egy különös nosztalgiajáratot, amely ünnepi fényvillamos is egyben. És ezzel nincs semmi baj.
Azért sem, mert ők azok a szépfiúk, akik szépen öregszenek, az albumot nyitó Keep Your Head Up például olyan, mintha egy kései A-Ha-szám lenne, mézédes melankólia, némi hygge-érzéssel. Ugyanakkor az album második felvétele is meglepően szerethető, itt is van némi a-hás báj, de az egészbe vegyült némi Americana-érzés is. Az érett, soft-rockos harmóniák között felfedezhetjük az Eagles, Crosby és a Stills & Nash folk-rockos büszkeségét is. A címadó This Life viszont a hetvenes években készült családi sitcomokat juttatja az eszünkbe, amikor néhány másodpercre egy külső helyszínt is láthatunk, hogy azt higgyük: a sorozat mégsem stúdiódíszletek között készült, hanem egy New York-i bérházban.
Az albumot az Egyesült Államokban rögzítették, Nashville-ben és New Yorkban, talán ezért is van némi amerikai zamata. Maga a Take That úgy lett családtag a legtöbb angol háztartásban, ahogyan a Jóbarátok színészei lettek azok az Egyesült Államokban. Így aztán, amikor az ünnepekre megjelent a kilencedik stúdióalbumuk, a This Life, ugyanúgy megveszik az apukák a feleségüknek, ahogy ők is kapnak egy szarvasos pulcsit. A Take That már rég túl van a Relight My Fire, az Everything Changes és a Babe című slágereken, a March Of The Hopeful című új dalukat némi jóindulattal az Oasis is játszhatná, szóval lehet, hogy nem tekersz tovább a rádión, ha nem tudod, hogy a dalt a karcsúsított, slim fit Take That játssza.
Írtunk már AViVA-ról, a fiatal ausztrál énekesnőről, aki a minimalista popzenét keveri rockzenei elemekkel, miközben igyekszik saját killer queen kultuszát felépíteni. Akkor ugyan elmélyültünk a munkásságában, de botor módon nem követtük nyomon zenei kalandjait havi rendszerességgel. Ez addig eszkalálódott, hogy az elmúlt két évben öt lemezt dobott ki a hölgy, számos dalban kooperált, és számtalan single-t adott ki.
Alkotói szcénáját megszégyenítő sebességgel dolgozik, az igazán nagy kérdés azonban épp emiatt az:
Vajon hatékony ez a munkafolyamat?
Az alapszámok azt sugallanák, hogy igen, hisz havonta cirka kétmillió ember hallgatja csak Spotify-on, míg a részletes elemzés már kevésbé, mivel az új megjelenéseinél aránytalanul csökken a hallgatottsági szám.
Legújabb lemezét november végén adta ki Hate 2 Luv U címmel, amely érezhetően eltér a 2020-as debütáló lemezétől, noha számos jellegzetes vonás továbbra is megtalálható benne. Annak jártunk most utána, hogy egy feltörekvő alkotó, aki képes megcsinálni saját szerencséjét, az a mai streamingvilágban mennyire tud önerőből nagy névvé válni. Ez AViVA és a Hate 2 Luv U.
Ha végignézünk a magyarországi zenei térképen, nem biztos, hogy arra a konklúzióra jutunk, mely szerint hazánk technónagyhatalom. Ennek ellenére a műfajban alkotó lemezlovasokból képesek vagyunk nemzetközi sztárokat felmutatni, élükön Jay Lumennel. Noha előadói neve nem ezt sugallja, a DJ magyar alkotó, aki a bolygó összes kontinensét megjárta. Turnézott már Kínától kezdve Ausztrálián át egészen Dél-Amerikáig mindenütt.
A folyamatos, kemény munka, valamint az aktív alkotómunka idővel kifizetődött. Az egyik legjelentősebb nemzetközi elektronikus zenei vállalat, a Beatport minden idők tíz legjelentősebb technó DJ-je közé sorolta folyamatosan frissülő statisztikái alapján, amelyet a Beatstats összesít. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni a művésszel, kicsit jobban belelátni abba,
miként is gondolkodik az ágazatról, a zenéről, és alapjában véve a világról.
A december eleji latyakos időben, kissé átfagyva érkeztünk egy kellemes kávézóba Budapest belvárosában. A pultot támasztva vártuk Jay Lument. Mikor belépett, azon kezdtünk tanakodni, vajon tényleg őt vártuk? Nem egy világsztár aurájával tépte fel az ajtót, maga elé idomítva a vörös szőnyeget. Megjelenése természetes volt, mindennapi jelenség.
Huszonnyolc éve kezdett dolgozni Peter Gabriel az i/o projekten, aminek címe nemcsak az input/output rövidítést jelenti, de szinte ez a Jupiter egyik holdjának is a neve (Io – a szerk). A bemenet: 1995, a kimenet: 2022. Idén, január 6-tól kezdve Gabriel minden teliholdkor új kislemezt adott ki.
Annyi csavar, egymással különös mátrixot alkotó művészi terv állt itt össze, hogy a megfelelő fénytörésben talán csak akkor láthatjuk az albumot, ha mi magunk is a Jupiter egyik holdján állunk. Az i/o-t nyitó Panopticumban azt mondja Peter Gabriel:
Az összes bizonyítékot megtalálták
Nézd meg az utcáról
És mi az égből nézünk le
Átlátunk a gátakon
Átlátunk a hazugságokon
…derítsük ki, mi folyik itt!
…lássuk, hová vezetnek a nyomok…
Ennél jobb meghívás, ennél izgalmasabb felütés régen született a pop csillagege alatt. Lehet, hogy az i/o az égit és a földit, ezt a perspektívát is befogja, láthatjuk a mindenséget, a kezdetet és a véget, mindezek nyomait, átvágva a hazugságokon. És ezt az ambíciót el is várhatjuk a pop talán leghosszabb ideig készülő albumától.
Hogy hol a helye az i/o-nak, nem tudjuk, csak azt, hogy valahol a Jupiter mellett. És az is biztosnak tűnik, hogy ez lehet az életmű záróköve, ami afféle meditáció az öregségről, egy olyan témáról, ami különösen indokolt egy 73 éves művész esetében.
Persze, amikor Gabriel írni kezdte, még csak 45 éves volt, de mire elkészült, már megírhatta azt is, hogy 1995 óta mennyit változott a világ. Szinte említésre sem érdemes, hogy Peter Gabriel az i/o esetében is ragaszkodott rövid címadási gyakorlatához. Mióta beleegyezett abba, hogy nem sorszámokat ad a lemezeinek, hanem címekkel látja el, a lehető legrövidebb szavakat használja: So, Us és Up. Ebbe a sorba illik az i/o is. Hogy érzékeljük az idő távlatait: amikor 1995 tavaszán megfogalmazta az album alapötletét, még meg lehetett volna akadályozni, hogy a boszniai szerbek elfoglalják a muszlimok lakta Srebrenicát, és azt, hogy meggyilkoljanak nyolcezer embert.
Arról énekel a hatvan éve elhunyt Edith Piaf a Non, je ne regrette rien című slágerében, hogy nem érdekli a múlt, hogy az emlékeiből tüzet rak, mert nincs már rájuk szüksége. Szerencsére ezt ő sem gondolta komolyan, ahogy a hagyatékát kezelők sem, így aztán tavaly is megjelent négy lemeze, és idén is ugyanennyi, szóval ezeknek a publikációknak inkább az árufeltöltéshez van közük, mintsem az exkluzivitáshoz.
A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 című,a Europe 1 rádió felvételét tartalmazó korong mindenképpen különleges, kimondottan szép kiadvány.
Maga a korong piros színű, a tasak pedig megidézi az ötvenes évek végének vizuális karakterét, a Coltrane pop-artos jazz covereit, a Szajna-parti antikvitásokban kapható egykori plakátokat, a lefóliázott Paris Match-címlapokat.
Szóval pont olyan, mint egy emlék, amit Piaf tűzbe dobna.
A lemez bizonyára sokaknak csak afféle atmoszféra, olyan, mintha kinyitnának egy zenélődobozt, amiben egy balerina piruettezik. Vagy éppen beleszagolunk egy parfümbe, aminek üvegét valamiért nem dobta ki a feleségünk. Eszünkbe juthatnak Piaf filmjei, vagy éppen a Piaf halála után néhány évvel bemutatott, Jacques Tati-féle modernista burleszk, a Playtime is, vagy bármi más, ami megidézi Párizst.
A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 tehát bizonyos szempontból olyan, mint egy nagy méretű hűtőmágnes, illetve egy olyan poszter, ami az erzsébetvárosi airbnb-lakások ún. párizsi szobáit díszíti a New York-i lakosztály mellett.
Az album dalai egytől egyig ikonikusak, a rajtuk szereplő felvételek nem egy esetben önálló lemezek címei is. Itt van a Comme moi, a La foule, a Les grognards, a Mon manege, a C'est a Hambourg, a Bravo pour le clown, a Hymne a l'amour és persze – jelenkori bónuszként és tisztelgésként – a Je ne regrette rien.
Persze, hosszan sorolhatnánk a hiányokat is (Padam, padam, La vie en rose, Milord), de a lemez így is reprezentatív gyűjtemény.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,
küldjenek lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os vagy marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:
Bizonyára kevesen fogadtak volna arra a rock and roll háza tájáról, hogy a poptörténet legviccesebb zenekara fogalmazza majd a legerősebb kételyeket a Covid-járvánnyal kapcsolatban, de most valami ilyesmi történt. S hogy mindezt komolyan gondolják-e, vagy ez is csak egy tréfa?
A Theatre of the Absurd Presents C'est La Vie című új albumon ez is kiderül. Azt énekli a Suggs a Set Me Free (Let Me Be) című dalukban, hogy
ahogy múlik az idő, nem értem, miért éljük ezt az életet. Sírni akarok tőle. Bezárva ugyanabban a szellemvárosban. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész már több kárt okoz, mint hasznot.
Mielőtt nagyon megijednénk, az album minden ízében Madness, azaz foglalkozásuk körében elkövetett móka, kacagás és táncőrület.
Ehhez képest mégis azt állítják az albumot nyitó dalban, a Theatre of the Absurdban, hogy amit majd hallunk, az a legfeketébb fekete komédia az abszurd házból. De valójában nem is ezzel a dallal kezdődik a műsor, hanem egy prológussal, amit Martin Freeman, a Madness elvakult rajongója olvas fel.
Persze, nem akármilyen rajongóról van szó: ő volt Zsákos Bilbó a Peter Jackson által rendezett A hobbit című fantasykalandban, de játszott az Igazából szerelemben, a Fekete párducban, és a Galaxis útikalauz stopposoknak filmváltozatában is.
Hogy a Madness mekkora intézmény az Egyesült Királyságban, azt jól mutatja, hogy Helen Mirren – szintén intézmény – a The Radio 2 Breakfast Show című műsorában felolvasta az album néhány dalszövegét.
Ennél is fontosabb azonban, hogy hét évvel a 2016-os Can't Touch Us Now után új lemezzel jelentkezett a zenekar, és hogy tizennégy évvel The Liberty of Norton Folgate után új konceptalbumuk jelent meg.
Kétségtelen, a Madness számos válogatáslemezt dobott piacra, voltak haknigyanús feldolgozásalbumaik is, és ők a nyári fesztiválok családi bulizenekara, ugyanakkor – ahogy ez a néhány napja megjelent album is bizonyítja – még mindig aktuális zenekar.
Olyan formáció, amelyik képes a megújulásra, és érvényes közlendője van világról. Mindezt karneváli erejű slágertűzijátékban mesélik el, miközben az album többek között a klausztrofóbiáról, a bezártságról, a szorongásról, és az elszegényedéséről szól.
Persze, a kérdést érdemes lenne tovább bontani északi és déli féltekére is, vagy európai, ázsiai és amerikai vonulatra – a különbség óriási. Múlt hét végén jelent meg a Spotify összesítő listája 2023 leghallgatottabb dalairól és előadóiról, a magyar listákat pedig – nem meglepő módon – Azahriah vezeti. Nemzetközileg Taylor Swift, a The Weeknd és Miley Cyrus uralja a piacot, de mi a helyzet más országok saját listáival?
Nálunk a top 10 slágerbe egyetlen külföldi név egyetlen dala fért be, azonban a kedvenc előadók listáját már két név is díszíti. Az viszont más kérdés, hogy ez miként alakult a többi ország listáin: a világ melyik részein uralkodik lokálpatrióta muzsika, és hol vették át a vezető szerepet a nemzetközi trendek.
Ennek jártunk most utána, és érdekes megfejtésre jutottunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy északon, délen, keleten vagy nyugaton nézünk szét, és hogy adott országtól mennyire áll távol az angol nyelv. A mintából az is kiderül, hogy a magyar streaminghallgatóság mely más országok ízlésvilágára emlékeztet a leginkább, és mekkora eltérések alakulhatnak ki akár kontinenseken belül is.
Hideg zóna a kísérleti rockzene. Kevesen lakják, a többség a keményebb metál vagy a lágyabb pop felé húzódott, ahol mára természetes az új területek felfedezése. A kettő közti állapot még mindig keresi önmagát, de lakatlannak nem mondanám. Ahogy az olyan bandák, mint a Palaye Royale, a Nothing But Thieves vagy a régi motoros Muse is keresi a benne rejlő lehetőségeket, és a 2010-es évek vége óta hasonlóan tesz egy német zenészpáros is, amely Saint Chaos néven fut.
A csapat 2018-ban kezdte lassú fejlődéssel, akkor még csak egy-egy dalt kidobva. Még Bill Withers legendás slágerét, az Ain’t No Sunshine-t is feldolgozták, biztos, ami biztos, az áttörés mégsem jött el. Ez az alternatív, elektronikus elemekkel operáló modern rock ritkán igazi arénaműfaj. Többnyire a klubélet színfoltja, ráadásul Európában több neves képviselője is megtalálható.
Kis közönség, sok versenytárs, nehéz terep.
Ennek ellenére a srácok nem adták fel, 2021-ben megjelentették első nagylemezüket, amelynek a címe Seeing Red volt, és megjött az áttörés. Azóta okosabban csinálják a dolgaikat, mostani, második albumuk – amely a kezdőnóta címét, a Stayt viseli – pedig kicsit olyan, mint a régi mobilos játék, a Snake. Előbb single volt, majd EP lett, egyre több dalt zabált fel, mára pedig albummá nőtt, és ki tudja még, hogy meddig fejlődhet. Furán hangzik? Valóban az, és mindjárt el is magyarázzuk, hogy miért.
Erős albummal tért vissza 2020-as Metanoia című lemeze után a magyar extrém és groove metal egyik zászlóshajója, az Omega Diatribe. A banda nem hazudtolta meg magát. Noha a dalok zöme most inkább az energikus elemekre fókuszál, azért kapunk poliritmikus részeket is,
valamint előtör némi kísérletezés is a számokban a metál különféle ágazatainak keverésével.
A kilencdalos lemezről korábban jelentek már meg előzetesen nóták, mint a Mindreader vagy a My Sphere. A zenekar egy dal erejéig kooperál is az ismert amerikai énekessel, a Sinsaenum tagjával, Sean Zatorskyval. Eddigi munkásságuk méltó folytatásának ígérkezik a mostani album. Ez az Omega Diatribe és új lemezük, a Deviant.
Pozitív meglepetés a magyar popéletben jó minőségű, eredeti, zeneileg komplex, mégis közönségbarát lemezt hallgatni. Hiába nem kell itthon nagyítóval keresni a zenei tudást, ez nem mindig köszön vissza lemezek formájában, most mégis megtörtént, ráadásul kifejezetten érdekes kompozícióban.
A Kőbányai Zenei Stúdió – a magyar könnyűzenei oktatás egyik kiemelt helyszíne – számos profi tanárt foglalkoztat, akik évről évre igyekeznek átadni tudásukat az aktuális növendékeknek. A Szakadáti Mátyás vezetésével megalakult MattSet együttes ezekből a zenészekből áll. 2016-ban indult útnak a banda, harmadik albumuk, a Hazavágyó pedig most érkezett meg a streamingoldalakra.
A csapat még tavaly mutatta be A Dal című műsorban új szerzeményét, a Most vagy soha című számot,
amely az idei lemezükön is szerepel. A 12 trackből álló album kimagaslóan profi, közben pedig meglepően hangulatos, fülbemászó, 2023 egyik legjobb magyar lemeze. Ez a MattSet és a Hazavágyó.
Joni Mitchell és a DEVO frontembere, Mark Mothersbaugh egyszer összefutott a menedzserirodájuk folyosóján. A művésznő megkérdezte, hogy ha egy bizonyos filmben szerepet vállalna, odaadná-e a zenekar a Swelling Itching Brain című dalukat. Mothersbaugh visszakérdezett, hogy miért azt a dalt? Mitchell ezt válaszolta: „Mert ez a legidegesítőbb, legvisszataszítóbb szám, amit életemben hallottam.” Erre a DEVO-főnök lelkesen csak ennyit mondott: Kérlek, használd!
Ez a szerzemény nem található a 50 Years Of De-Evolution (1973–2023) című válogatás dupla lemezes változatán, de ne keseredjünk el, inkább szerezzük be a zenekar webshopjából a legendás energiakupolájukat, azt a bizonyos, legóra emlékeztető műanyag sapkát, amely 1980 óta a védjegyük. Hogy miért?
Ha az ikonikus energiakupola – ahogy azt a zenekar állítja – az ember fejéből kiáramló, elpazarolt energiát újrahasznosítja, akkor arra is jó lehet, hogy a kisebb csalódásokat leföldelje. Azon túl, hogy egy-egy kedvencük lemaradt, más csalódás nem érhet.
Az album reprezentatív, jó, fókuszált válogatás az amerikai art-rock, a brutalista szinti-pop, a konceptuális poszt-punk – hívd, ahogy akarod – nagymestereitől.
Aki azt gondolja, hogy a DEVO érintetlenül hagyta a magyar popot, az nagyobbat téved, mintha azt mondaná: az energiakupolák virágcserepek. Miközben minden a groteszk vonatkozásaik ellenére halálosan komoly. Amikor a DEVO billentyűse és ritmusgitárosa, Bob Casale 2014-ben meghalt, és elhamvasztották, urnája egy energiakupola lett. Kinek van erre energiája?
Csak remélni tudjuk, hogy nem piros színűbe helyezték, ugyanis nem csak a piros sisak volt a hivatalos. Amikor 1984-ben szerepeltek egy Diet Coke-reklámban, a DEVO tagjai fehér kupolákat viseltek, de már léteznek szivárványszínűek is. De hogy mi köze van a DEVO-nak a magyar színtérhez? Nagyon is sok.
A DEVO hangképe számos honi újhullámos bandánál lett jellegadó motívum. Sőt, a válogatásalbumon is hallható Girl U Want című new wave himnuszt zavarba ejtő eredményességgel használta fel a Rolls Frakció a Belvárosi üvegház című dalában.
Noha ezen a téren erősen megoszlanak a vélemények, nemegyszer hallani, hogy a párok életük egyik legfontosabb eseményeként gondolnak vissza az esküvőjükre. Minden nász más és más, de a zenészek esetében ez sokszor leginkább speciális. A Fatal Error billentyűse és a Kontraszt énekesnője nem is olyan régen összekötötte életét – a házasságból pedig közös dal született.
A Fatal Error énekese, Rimóczi Zsola úgy döntött, barátainak egy dalt ajándékoz esküvőjük napjára, amihez felkérte a két zenekar tagjait, és titokban, a jegyespár tudta nélkül rakták össze a számot. Miután a dal nagy sikert aratott, úgy döntöttek, stúdióban is elkészítik, így született meg a Fecskék című szám.
Sok zenész barátunk van, ezért az esküvőnkön szabad volt a színpad: bárki felmehetett eljátszani egy-egy dalt. Egy ponton Zsola is kiállt a színpadnak kijelölt szőnyegre, és azt mondta, hogy nem igazán tudta, melyik dalt válassza ki erre az alkalomra, úgyhogy inkább írt egy újat. Elkezdte a dalt egy szál gitárral, majd egyszer csak sorra sétáltak fel mellé a két zenekar tagjai, míg végül már nyolcan álltak a színpadon, és együtt játszották nekünk a dalt. Nekem meg csak folyt a könnyem, és próbáltam elhinni, hogy ez most tényleg megtörténik
– emlékezett vissza Mirtse Korinna, a Kontraszt zenekar énekesnője a hozzánk eljuttatott közleményükben.
A dal könnyed, nem túlbonyolított, hangzásában és világában tökéletesen kiszolgálja az „érzést”. A szöveg egyszerű, a szóképek tartózkodnak a közhelyektől, tördelése szokatlan. A két bandának sikerült közösen olyan dalt alkotnia, ami nem egy negédes esküvői ballada, hanem valóban az összetartozás himnusza.
A cím is erre utal, legalábbis erről mesél Rimóczi Zsola, a Fatal Error énekese:
Hogy miért pont fecskék? Mert ösztönösen összetartanak. Mindig.
Az énekes korábban azt hitte, barátai esküvői a nagy berúgásokról és a féktelen szórakozásról szólnak majd, de maga is meglepődött. Látva, ahogy barátai felnőnek, rendre meghatódik ezeken az eseményeken. Úgy döntött, félreteszi a felesleges keménykedést, és bevallja magának tévedését. Hogy ez a beismerés mennyiben járult hozzá a Fecskék című dalhoz, nem tudni, de a szövegben visszaköszön az érzés.
A rock and rollban sosem ér véget a báli szezon, mindörökké farsang van, és tombola, és mindenki álarcot visel. A Pál Utcai Fiúk számára már 1987 óta tart a bál, ekkor jelent meg ugyanis A bál című demójuk, aminek köszönhetően
a zenekar győztesen érkezett a rendszerváltás küszöbére, maguk mögött tudva akkor még a Tankcsapdát és a Kispált is.
A magyar poptörténet egyik legnagyobb talánya, hogy a Pecsát és a Körcsarnokot is megtöltő, majd a Budapest Sportcsarnokban is fellépő zenekar miért került lépéshátrányba negyedik, Szerelemharc (1993) című lemeze után. Miért nem kaptak később báli meghívókat? Ezt néhány éve meg is kérdeztem Leskovics Gábortól.
1993 körül nagyon pörögtek, akkor voltak a csúcson. Sorra jöttek az interjúk, a címlapok, de ezt Lecsó nem élvezte. Mindent neki kellett csinálnia, a levelezést, az interjúkat, a többiek pedig csak zenélni akartak. Muszájból látta el ezeket a feladatokat, és a dalszerzésre nem maradt elég ideje. Ezután jött az 1993-as, tízéves születésnapi koncertjük a BS-ben, amikor is a menedzsment azt kérte, hogy egy évig ne játsszanak. Ezt nagyon rosszul élte meg. A BS-koncert és a telt házas Körcsarnok-buli is rengeteg idegeskedéssel és hercehurcával járt, és a későbbiekben már nem akart ekkora léptékben gondolkodni.
A menedzsment azt is kérte tőlük, hogy vegyék fel az LGT-től a Neked írom a dalt, amit Lecsó nem akart, de aztán mégis megjelent A bál című albumon. Ezt a hangfelvételt publikálta most a zenekar vinylalbumon. A bál albumnak kulcsszerepe volt abban, hogy a Pál Utcai Fiúk végül a Budapest Sportcsarnokban kötött ki. És persze talán meg kellett volna állni a telt házas Körcsarnoknál, hiszen egy indie-pop zenekarnak abban az időben még nem álltak jól a BS-léptékű terek, a szaxofon jobban visszhangzott a kelleténél, és a Lecsó-féle antisztárság a kisebb helyeken működik igazán.
Megjelent Dolly Parton legújabb lemeze, amelynek minden nagyzolás nélkül csupán annyi a címe, hogy Rockstar. Nem ok nélkül, hiszen a több mint két óra hosszúságú alapkiadásban is harminc dalt tartalmazó óriáslemez egyfajta válogatás a múlt század legnagyobb rockslágereiből, kiegészítve Dolly Parton néhány saját szerzeményével.
A szőke countryénekes kérésére több mint húsz, a rockzenét meghatározó művész gyűlt össze, hogy közreműködjön az albumon. A végeredmény igazán grandiózus lett – ahogy el is várható egy ilyen koprodukciótól. Nem kell nagy, tematikus albumra számítani, inkább egyfajta best of azokból a dalokból, amelyeket Parton is imád, és szívesen énekel. Ennek ellenére a zenéket jól válogatták össze, a sorrendiség is hatásos, szépen fűzik egymásba a számokat.
Hogy pontosan miért is akart Parton előrukkolni egy ekkora volumenű alkotással? Erről korábban írtunk is:
Be akarták iktatni a Rock and Roll Hall of Fame-be, amit nem akart elfogadni, mondván, ő country-, és nem rockénekes.
Végül mégis elfogadta a megtiszteltetést, és cserébe megígérte, hogy beváltja régóta dédelgetett álmát – amit férje is sokszor javasolt neki –, vagyis előrukkol egy igazi rock and roll albummal.
Lehetünk szkeptikusak a fenti gondolattal, de a 2023. november 17-én megjelent lemez valóban szinte hiánytalan sztárparádé. A kérdés azonban továbbra is fennáll: Dolly Partonnak van-e helye a neves rockzenészek soraiban? Mondjuk is, mire jutottunk.
Lol Tolhurst (e-The Cure) és Budgie (ex-Siouxsie and the Banshees) Jacknife Lee legendás indie-rock producerrel szövetkezve egy különleges digitális meditációt jelentetett meg, Los Angeles címmel. Aki azt gondolja, hogy a két dobos projektje olyan lett, mintha egy halottaskocsi hangrendszeréből szólna valami, az nagyon téved, mert az album közelebb áll az indusztriális rave-hez, mint mondjuk a goth-rock csilingelő, halálfejes ékszerdobozához.
Vagy mondjuk inkább azt, hogy ilyen lehetne a gótikus elektronika, ami az esőáztatta Londonból a napfényes Los Angelesbe teleportálja a dark hatású poszt-punkot?
Ami viszont biztos: az albumon olyan A listás vendégek építenek sajátos turisztikai brandet Los Angelesből, mint James Murphy, az LCD Soundsystem frontembere, The Edge, a U2 gitárosa, Bobby Gillespie, a Primal Scream énekese és Isaac Brock, a Modest Mouse énekese.
Budgie és Lol Tolhurst 1979-ben találkozott először, amikor a Cure a Siouxsie And The Banshees előzenekara volt. Négy évtized múlva úgy döntöttek, hogy lekottázták a naptej illatú Los Angeles pokoli ritmusát. A legszebb az lett volna, ha a projektben marad Kevin Haskins, a Bauhaus dobosa.
Igen, ez lett volna az igazán valószerűtlen, hogy összeáll három dark-rock dobos, és csinálnak valamit. De éppen akkor indult Haskins egy nosztalgiaturnéra a Bauhausszal, így kiszállt a sessionökből.
Hogy még valószerűtlenebb legyen az egész, eláruljuk: az album munkálatai a Mötley Crüe dobos, Tommy Lee házi stúdiójában kezdődtek.
Pamela Anderson egykori férje bizonyára elkerekedett szemmel ismerkedett a dark-rock ikonok esőáztatta világával. Bizonyára kiugrott jég a whiskyjéből, és elhalványult a mellkasán a tetoválás, amikor meghallotta a brutalista big beat ütemeket és a futurisztikus krautrock effekteket.
A rock and rollban nemcsak egy slágerbe kell jókor belépni, de egy menedzseriroda tárgyalójába is, és nemcsak egy koncerten kell elkapni a flow-t, hanem a tágabb terekben is.
Vagyis ha az örökkévalóságnak is pózolunk egyet, akkor egy adott műfajjal akkor érdemes elköteleződni, amikor az fellendülőben van, de még nem ért a csúcsra, hogy aztán az adott hullám és a szélirány pont a mi zenekarunkat emelje a legmagasabbra, és megbillentse a szórakoztatóipar nagy anyahajóját. A New York-i Helmet már 1992 körül bevihette volna a nu-metál innovációját a szabadalmi hivatalba, de valószínűleg ők sem voltak tisztában azzal, hogy milyen találmány van a birtokukban.
Új, egyben kilencedik, Left című albumuk a legjobbkor jött. Már rég vége a nu-metál féle aranyláznak, már csak a belső flow és belső szélirány számít. A kilencvenes években a Rage Against The Machine és a Deftones lett a nemzedéki kikiáltó, a Helmet megmaradt kult státuszban, miközben a Pantera hangzására is komoly hatást gyakoroltak.
Talán erről is szól a Make Up című számuk: Verseny, elismerés / Találj valakit, akit hibáztathatsz / Alaptalan vádaskodás / Eltűntél nyomtalan. Világos: már nem az a korszellem, ami a Meantime (1992) vagy a Betty (1994) idején volt, amikor a Helmet gyakorolta a legnagyobb hatást a formálódó nu-metal korszakra. Épp elég az, ha a Left emlékeztet a korszak csúcsteljesítményeire.
Van itt minden, felpörgetett poszt-hardcore, dicsőséges thrash metal és ízfokozónak némi noise rock, miközben a közös nevező a nu-metál. A zenekart alapító – és egyben nagy Bartók-rajongó – Page Hamilton gitározása még mindig etalon. Abban a pillanatban, amikor hozzáér a hangszeréhez, érezzük, hogy a fickó zseni.
A Gun Fluf lehengerlő, egy szuszra előadott tekerés, de maga a 11 számos album sem hosszú, épp csak eléri a fél órát. Ráadásul az utolsó felvétel, a Resolution egy laza, John Coltrane-t idéző geg, olyasmi, mint amikor bekapcsolva marad a felvétel gomb, és a zenekar tagjai még matatnak a hangszereiken. Világos, azt csinálnak, amit akarnak.
Nem elég, hogy a Rolling Stones új lemezt készített, a napokban megjelent Hobo legújabb albuma, a Hobo Rádió is. A lemezen 16 vadonatúj dal mellett természetesen egy dedikált Rolling-feldolgozás is hallható. Az anyag jelentős részben a művész Az utcazenész című önálló estjéhez kapcsolódik. Olyannyira, hogy lemezre került DJ Hobo felkonferálásával Tardos Péter KISZ-kompatibilis Satisfaction-fordítása is, amely hosszú évtizedek óta ott hangzott el újra. De nem ez az egyetlen meglepetés a lemezen. Aki ott lesz, élőben is meggyőződhet erről a 2023. november 17-i lemezbemutató koncerten a Nemzeti Színházban.
A Hobo Rádió egy felkonffal indul. Egy bizonyos Dördülő cövek nevű zenekar számát jelenti be, amelynek szövege Tardos Péter sajátos fordításában válik hungarikummá. És becsap a „Getnó” magyarul. A csodálatos refrén tényszerűen az Acél-korszak popzenei mindentudója, Tardos Péter tehetségét dicséri:
Miért kell várnom, csókot kérőn, ó miért, miért kell várnom... héj, héj, héj.
A „máj máj mutter, máj máj bébi, máj máj fatter, máj máj bébi indő szkáj, no szexeksön” szövegrészek pedig a kor szellemét idézik, amikor is a Rádió Luxemburgban hallott új számokat azonnal lelopták a magyar beatzenészek, angol tudás híján ehhez hasonló halandzsával helyettesítve azt, amit nem értettek.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő és kezdő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,
küldjenek bár lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben sem kiadó, sem PR-os vagy marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. Az mostani PickUp három előadója:
A pásztoridillnek sem utolsó lemezborítón egy fiú játékrepülővel a kezében szalad a gyerekkor hímes mezején. James Blunt pedig felteszi a kérdést: kik voltunk, és erre meg is adja a választ a Who We Used to Be című új albumán. Ő például többek között az a fiú, aki Nagy-Britannia egyik legfiatalabb pilótanövendékeként, mindössze tizenhat évesen megszerezte a magánpilóta-engedélyét. Felkapcsoltam a lámpákat, és felküldtem egy jelzőrakétát – énekli a Saving a Life című új dalában.
A jelzőrakéta az új albuma, amely a négy évvel ezelőtti Once Upon a Mindot követi. Persze, minek úgy sietni, amikor még ki sem élvezte saját ünneplését, amit a menedzsmentje a The Stars Beneath My Feet (2004–2021) című válogatásalbuma és az azt követő 2022-es turnéja köré szervezett...
És máris itt lenne a következő nagy ünneplés, ugyanis Blunt jövőre lesz ötvenéves, az új albuma és az ezt követő, 2024-es turné is ennek a bűvös számnak az együtthatóira épül. A You're Beautiful előadója más számokban is jó, milliós eladásokkal, letöltésekkel és Grammy-díjakkal büszkélkedhet.
Ötven évvel ezelőtt katonai kórházban született, majd a Brit Hadseregnél szolgált 2002-ig, ahol századosi rangig vitte. Egyesek úgy beszélnek róla, mint nemzeti kincsről, nemzeti intézményről, ami egy monarchiában kifejezetten jól hangzik. Hogy intézmény-e, azt nem tudjuk, mindenesetre van egy faháza a svájci Verbierben, ahol sífelvonót is elneveztek róla, annak tetején pedig éttermet nyitott Carl Fogarty motorversenyzővel és Lawrence Dallaglio rögbijátékossal.
Már nem Nagy-Britanniában él, nem is Svájcban, hanem Ibizán. Hogy ez bonyolult lenne? Blunt mindent tisztáz az új lemezével egy időben megjelent életrajzi könyvében, a Loosely Based on a Made-Up Storyban. Hogy mennyire komolyan gondolja az ötvenedik születésnapja körüli felhajtást, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a szellemesnek szánt One Brit Wonder címmel megjelent dokufilm is, amely decemberben kerül a mozikba.
Blunt első osztályú celeb, feleségével, Sofia Wellesley-vel – aki Wellington nyolcadik hercegének unokája – részt vettek Harry herceg és Meghan Markle esküvőjén. Két fiuk van, a nagyobbik keresztapja Ed Sheeran, keresztanyja pedig Carrie Fisher, az egykori Leila hercegnő volt.
Már az felér egy kisebb szenzációval, hogy az LGT Zenevonata, Balázs Fecó Regisztere és a Tátrai Török Tandem Aligátor című albuma után újra magyar hanglemez borítóján látható Fujkin István festőművész egy új alkotása. A szintén Török Ádámhoz köthető 25 év rock című Mini-albumon láthatjuk a már Torontóban élő Fujkin alkotását, amelyen egy almát körülölelő, fúvós hangszerre emlékeztető kígyó tekereg.
Hogy a jazz-rock maga a bűnbeesés vagy éppen a feloldozás, ki-ki döntse el maga, az viszont biztos, hogy végre tisztességes borítóval, remaszterizálva jelent meg vinylen egy hányattatott sorsú anyag, amelyet az Úr mintha kiűzött volna a pop paradicsomából.
A zenekar 25 éves fennállását ünneplő 1993-as BS-koncert főpróbáját tartalmazó hanganyagot már a nagykoncerten árulták, aztán a kiadványt mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Tegyük hozzá, hogy az 1993-ban a Lézer Kft. gondozásában megjelent album fekete-fehér, fénymásolatot idéző covere úgy nézett ki, mint az 1990-es önkormányzati választásokra készült MDF-es szórólap, azzal az üzenettel, hogy október 23-ig vigyék el végre a Béke parkból a T–34-es tankot. Még élt Török Ádám, amikor a Moiras Kiadó vezetőjével, Kovács Lászlóval leültek, és a borítóról beszélgettek, a coverképet maga Török bácsi választotta ki több Fujkin-festmény közül.
Egyébként nem ez az első a Moiras történetében, amikor egy tasak már ismert MHV-s képi világra utalt, itt van például Radics Béla nemrég megjelent Aranyalbuma, amely erősen rájátszott a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Aranyalbum sorozatának arculati elemeire. És az is milyen jó, hogy sikerült az anyagot rendbe tenni, azaz nemcsak a hanganyag kapott remasztert, de a csomagolás is afféle élvezeti cikk lett.
Miközben elmerülünk a jazz-rock hullámaiban, Fujkin képeit nézegethetjük. Persze érdemes futni egy kört azzal, hogy a főpróba vajon rockörténeti esemény-e, hiszen a koncertalbum az, ami ténylegesen desztillálja az emlékeket, az a hitelesített dokumentum, nem pedig a koncert előtt néhány héttel rögzített próba.
2024 nyarán ismét Budapestre látogat a Scooter. A német elektronikus zenei együttes már számtalanszor tiszteletét tette hazánkban, 2021 nyarán az EFOTT-on léptek fel, de idén és tavaly is ellátogattak már hazánkba.
A legtöbben főleg a korábbi slágereiket ismerik, de a csapat a mai napig alkot. Csaknem két évtizeddel a csúcsidőszaka után is az egyik legismertebb német együttesnek számít. Annak idején a Hyper, Hyper című dalukkal robbantak be a köztudatba, amely a 90-es évek diszkókorszakában egyetlen buliból sem maradhatott ki.
Bár az alapítótagok közül már csak a karakteres megjelenésű, hórihorgas, hidrogénezett hajú H. P. Baxxter van a csapatban, a tagcseréket sikerült a Scooternek folyamatában átvészelnie.
Világszerte több mint harmincmillió nagylemezt adtak el, és nyolcvannál is több nemzetközi elismerést gyűjtöttek be.
A napokban a Budapest Park is bejelentette a Facebookon, hogy 2024-ben ismét hazánkba látogat a német együttes.
Nagy örömmel jelentjük be, hogy a SCOOTER 2024-ben visszatér a Budapest Parkba, és nálunk ünnepli fennállásának 30. évfordulóját! [...] Ez az este a zene, a tánc és a bulizás jegyében telik majd, és a Scooter garantáltan felrobbantja majd a színpadot! Legyél részese ennek az euforikus éjszakának, amely tele lesz féktelen energia és elektronikus zene iránti szenvedéllyel
– írják az esemény oldalán.
Brian Edwards, a Nyugat-angliai Egyetem (UWE) munkatársa egy fényképalbum átnézésekor találta meg az eredeti képet. „Azonnal felismertem a pálcás férfit” – mondta.
A Led Zeppelin brit rockegyüttes régi rajongója a BBC Radio Wiltshire-nek azt mondta, hogy
a felfedezés „egy igazi reveláció volt” számára.
A Wiltshire Museum azóta megszerezte a fényképet, és azt tervezi, hogy jövőre egy kiállításon bemutatja. Az 1971-ben, november 8-án megjelent Led Zeppelin IV. több mint 37 millió példányban kelt el világszerte, ezen volt először hallható a banda egyik legnagyobb slágere, a Stairway to Heaven című kultikus szám.
A Led Zeppelin III-at ért meglehetősen negatív kritikák után 1970 őszén a banda egyik alapítója, Jimmy Page gitáros elhatározta, hogy a következő albumnak nem lesz igazi címe; kíváncsi volt, hogy a zene önmagában el tudja-e adni az albumot, olvasható a Rock Diszkont ismertetőjében.
A legszomorúbb dalok képzeletbeli versenyén bizonyára olimpiai kvótát érne az Interior Space című Everything But The Girl-dal, amely a Fuse című új albumukon található. A felvétel szerint nemcsak a világ, de a saját fejünk is egy idegen hely, és csak az ad némi megnyugvást, hogy nem vérzünk. És igaz ugyan, hogy szabadok vagyunk, de mit ér mindez? – teszi fel a kérdést Tracey Thorn, a zenekar énekesnője. És persze fokozni mindent lehet, ezeket a gondolatokat is.
Szóval, az elbeszélő nem tudott sírni, de sosem tűnődött el azon, hogy miért. Még szerencse, hogy a 24 (!) év után visszatérő duó munkája alapvetően tánclemez, igaz, csak egy nagyon lassú koreográfiát tudnánk elképzelni hozzá. De nem kell táncolunk sem, akár úgy is felfogjuk a Fuse-t, mint afféle meditációt, amelyhez nem füstölőt gyújtjuk be, hanem fényűző art-popot.
És persze a dalok DNS-ében van egy csipetnyi lounge-os jazzkoktél, olyasmi, amiből a zenekar a nyolcvanas évek elején érkezett, és van benne perzselő ambient, soul-pop, deep house, drum and bass, és az új albumon még mindaz, ami a tánczenében a kétezres években történt, amikor Tracey Thorn és Ben Watt duója a közös gyerekeiket nevelte.
A Fuse ott folytatja, ahol a Temperamentallal abbahagyták a közös kreatív munkát, a lemez stilisztikája nem tér el a megszokott hangzásuktól. Mintha 23 év után újra elővették volna az űrszemét feliratú, régi kábelekkel teli IKEA-s dobozból az özönvíz előtti laptopjukat, és rányitottak volna a félbehagyott munkák feliratú file-ra. Egyszerűen befejezték a dalokat, de nem tudták figyelmen kívül hagyni az elmúlt negyed század digitális effektjeit, Auto-Tune-manírjait.
Negyed századdal ezelőtt a duó éppen visszautasította a U2 előzenekari ajánlatát, mert sokkal izgalmasabb kreatív kihívást találtak: családalapítással, három gyerek felnevelésével járó izgalmas feladatokat. Maguk sem gondolták, hogy egyszer még fantáziát látnak a zsibbasztó elekropopos downtempóban, az akusztikus minimálban, amit már csúcsra járattak a kilencvenes években.
De aztán 2021 márciusától dolgozni kezdtek a reunion albumon, amelynek az alapjait titokban rögzítettek az otthonukban. A Fuse szépenkidolgozott zenés történetekben meséli el, milyen túlélési technikákat ajánlanak a 2020-as évekre a mindennapi életünket dehumanizáló diskurzusokkal szemben.
A pop nagy kalendáriumában a legnagyobb piros betűs ünnep a karácsony, ilyenkor kötelező legyártani a fenyőillatú albumokat, ami a szórakoztatóipar nagy mézeskalácssütése. Ilyenkor az alapanyag nem mézes tésztából készült, hanem jórészt vinylből, és nem konyhaszigeten formálódik a finomság, hanem présüzemekben. Ahogyan a Duran Duran albuma is.
Valentin-napra is sokan időzítenek lemezmegjelenéseket, de erre az ünnepre inkább a filmipar repült rá, mintsem a lemezgyártás. Most viszont megjelent a Duran Duran tizenhatodik stúdióalbuma, a halloween tematikájú Danse Macabre, amely három új dalt, számos saját szerzemény dekonstrukcióját tartalmazza, illetve sok-sok feldolgozást is.
Jó, de akkor ez most egy saját lábon megálló album vagy feldolgozáslemez?
Nem olyan könnyű ezt eldönteni, már csak azért sem, mert az átiratok egy részében komolyak a beavatkozások, így kis túlzással akár önálló Duran Duran-dalokról beszélhetünk. De inkább mondjuk úgy, hogy egy zenés segédanyagról van szó a halloween zsánerű bulikhoz.
Akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a Danse Macabre afféle környezettudatos újrahasznosítás eredménye.
Az albumot ugyanis a 2022. október 31-i, Las Vegasban megrendezett halloweeni Duran Duran-koncert inspirálta, és ha már összerakták a show-t, akkor ki is adták a zenei anyagát. A dolgot csak a három új dal bonyolítja, amúgy egy biztos ízléssel összerakott feldolgozásalbumról van szó, a dolog se több, se kevesebb.
Olyan ez, mint amikor egy híres író kiadja a tárcanovelláit vagy a válogatott műfordításait, részint a kiadója baráti noszogatása miatt. A rajongók és monográfusok élvezni fogják a Danse Macabre albumot, ami arra mindenképpen jó, hogy lökést adjon a back catalogue albumok további értékesítéséhez. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy a lemezen játszik a zenekarból 2008-ban távozott Andy Taylor, akivel – ahogy a Duran Duran a Billboardban egyszer nyilatkozta – túl nagy szakadék van közöttük, és már nem tudnak együtt dolgozni.
Talán az is közrejátszott az egymásra találásban, hogy Taylor négyes stádiumú rákban szenved. Már nem tudott ott lenni a Duran Duran Rock & Roll Hall of Fame-beiktatásán, de állapota stabil, így néhány dalban játszott is a Danse Macabre albumon.
A napokban megjelent OMD-album, a Bauhaus Staircase leginkább azt mutatja meg, hogy a politika és a művészet viszonya közel sem olyan, mint a szintipop-harmóniák rendje vagy éppen a színek rendje. A politika – különösen a harmincas években – nem így képzelte el a rendet.
Erre utal Oskar Schlemmer német festő képének – Bauhaustreppe (Bauhaus lépcsőház) – megidézése, amit Schlemmer tiltakozásul készített, miután a nácik azzal fenyegették Walter Gropius művészeti iskoláját, hogy ha hatalomra kerülnek, betiltják azt. (Ez 1933-ban meg is történt.) Az album komoly tárgyi bizonyítéka annak, hogy a szintipop az új polbeat, azazhogy relatíve egyszerű zenei eszközökkel fogalmazhatunk meg közéleti kommentárokat.
A Bauhaus Staircase-t többek között a közelmúlt világpolitikája inspirálta, a Kleptocracy című dal célba veszi Donald Trumpot, Putyint és Boris Johnsont is, míg az Anthropocene és az Evolution of Species ökológiai látomásokat fogalmaznak meg. Hogy jól állnak-e a szintipopnak a megzenésített politikai publicisztikák, az egy másik kérdés, ugyanakkor a műfaj mindig is foglalkozott a kisebbségeket, többek között a meleg szubkultúrát ért sérelmekkel, lásd például a Bronski Beat Smalltown Boy című slágerét.
A Bauhaus Staircase a 2017-es The Punishment of Luxury óta az első új OMD-album, a szintipop-szubkultúrában tehát nagy ünnep, hiszen a hetvenes évek végén, az első nagy szintipopbumm idején feltűnt zenekar nem érte be azzal, hogy képzeletbeli nosztalgiavonattal utazzon el a haknigyanús nosztalgiafesztiválokra. Meglepő, hogy Andy McCluskey és Paul Humphreys duója nálunk sosem volt igazán népszerű, miközben a Depeche Mode minden koncertje telt házas Magyarországon.
Míg az OMD-hez hasonlóan a szintén az édesebb szintipopban utazó Pet Shop Boys kimondottan népszerű itthon, és komoly rajongói klubja van Budapesten a Bronski Beatnek vagy éppen a Communardsnak, addig az OMD-t csak azok ismerik, akikhez 1990 körül bekötötték a Music Televisiont, és kifogták az 1991-es Sugar Tax album két klipjét, a Sailing On The Seven Seast és a Pandora’s Boxot, illetve az 1996-os Universal album szerethető popgiccsét, a Walking On The Milky Wayt.
A zenekar nagy korszakában, a nyolcvanas években jórészt ismeretlen voltak nálunk, annak ellenére, hogy világszerte 15 millió albumot adtak el. Igaz, nem tűntek fel sem a Zenebutikban, sem a Poptarisznyában.
Szebényi Dániel dala, a Vigasztaló, nem ismeretlen a közönség előtt. A DAL 2023 televíziós versenyén Dani már – nem versenydalként – elénekelte. Amiért most mindez újból a figyelem középpontjába kerül:
elkészült hozzá a klip is.
Nem is akármilyen. Olyan, amely szépen halad, szinte folyik, pontosabban csordogál. A történetet egyetlen nézőpontból ismerjük meg, s ha nem volna animáció, Lehel Olivér rendezésében vágás nélkülinek mondanánk. Merthogy így is az.
A helyszín egy börtön, vagy nem az, csak ahhoz hasonlatos, és az sem biztos, ebben a sztoriban az a fogoly, a rab, akiről elsőre azt gondolnánk. Még az is lehet, mi, akik nézzük és hallgatjuk a Vigasztalót, mi élünk rácsok mögött – vagy között.
A Vigasztalót Szebényi Dániel Szepesi Mátyással közösen írta, az eredeti elképzelés szerint egy szál zongora-énekre. Lehet, ebben az is szerepet játszott, hogy éppen december volt, késő éjszaka, és a lélek ilyenkor többnyire elcsendesül.
Majd, ahogyan ezt Daniék írják, miután megszületett ez a zongorás változat, összeült a banda, hogy megnézze, hogyan is szól ez. Csak miután elkezdték játszani, az eredeti verziót, csak azzal, ahogyan hozzányúltak a zenei anyaghoz, egy egészen varázslatos világba repítették. A végső verziót a Gudics ikrek (Marcell és Martin) és Lugosi Dani által alkotott ritmus- (és gitár-) szekció mellett Gotthárd Misi szólója teszi teljessé. Szebényi Dani erről így fogalmaz:
Azt gondolom, hogy a legőszintébb ajándék, amit az ember adhat, az az önzetlen szeretet és a bizalom, a dal is (bár kimondva nem) ezt a témát járja körbe, és keresi az értelmét, vagy éppen azt, hogy milyen az, amikor valamiért nincs.
Aki a dalt élőben is szeretné meghallgatni, Szebényi Dániel 2023. november 17-i koncertjén, az Instant-Fogas Komplexum színpada előtt megteheti.
Újra összeállt az SZTK-szemüveges proletár-pop legnagyobb zenekara, a Pulp, koncerteznek is, 2023. december 31-én elcsíphetjük őket Edinburghban. És persze újra megjelent vinylen a Diffrent Class, a kilencvenes évek britpopjának koronaékköve, a narkolepsziás fehér indie-diszkó nagy meséje. Az album elnyerte a Mercury Prize-t, és mindig előkelő helyezéseket ér el a „minden idők legjobb lemezei”-féle magazinlistákon.
A Pulp a britpop-bumm nagy nevető harmadikja. Az évtized közepén minden az Oasis és a Blur közötti rivalizálásról szólt, és ez olyan kitüntetett szerepet kapott a híradásokban, mint a Premier League-összefoglalók. Az angol társadalom is beszállt a vitába, frontvonalak területi régiók és társadalmi osztályok között is húzódtak.
A manchesteri Oasis volt a munkásosztály zenekara, a colchesteri Blur a déli középosztályé lett, de mindezek felett állt a Sheffield iparvárosából származó Pulp, amelynek tagjai tényleg komolyan vették a részint szocialista elköteleződést. Mindezt úgy, hogy leginkább a művészeti iskolás arisztokratákat irigyelték, és modorosabbak voltak a szobrász szakos milliomos csemetéknél. Pont úgy, ahogy kell.
Az album címét, a Different Classt kifejezést Jarvis Cocker, a londoni Regent Street-i Eve's Club egyik Smashing klubestjén hallotta, ami abban a kontextusban azt jelentette: valami, ami külön osztályba tartozik. És persze a brit társadalom merev osztályrendszerére is utalt, amely az album egyik központi témája lett.
Ugyanakkor – ha élénk a fantáziánk – utalhatott akár az Oasis és a Blur zenés osztályharcára is. A Smashing klub műsora egyébként a hatvanas évek kultuszában gyökerezett, de ezer helyről kölcsönzött motívumokat, és részben afféle keltetője is volt a britpopnak. Megfordultak itt a Suede, a Blur és a Pulp tagjai is, de aztán a szcéna leáldozott, a gyerekek más partikra vágytak, a kokain helyett az extasy lett a népszerű étrend-kiegészítő. Már ebből sejteni lehetett, hogy véget ért a britpop, nem kellett megvárni az Oasis Be Here Now albumát vagy a Pulp This Is Hardcore-ját.
Albumkritikát életúttörténettel kezdeni elég nagy ostobaságnak tűnik. Mégis, van az a lemez, amit lehetetlen megérteni anélkül, hogy ismernénk a nyomort, amelyet az alkotónak fel kellett falnia, hogy az ilyen formában hasznosulhasson benne. Szóval van ez a csávó, Ren Erin Gill, vagy alkotói nevén szimplán Ren. Valószínűleg a többség nem hallott róla annak ellenére, hogy 2009 óta aktív, mostani lemeze pedig
a brit slágerlisták első helyén áll.
Ennek egyszerű oka, hogy egyszer már felfedezték, csak eltűnt. Még be sem töltötte a húszat, már a három legnagyobb zenei kiadó egyike, a Sony Music kínált neki szerződést. Majd Ren beteg lett, nem is akárhogy. 24-ből 23 órát ágyban fekve töltött, az orvosok pedig sokáig nem tudták, mi baja van. Évek teltek el, mire a félrediagnosztizált fiúnál rájöttek, hogy valójában Lyme-kóros.
Hiába indult el annak idején a lemezírás, a fellépések, az interjúk, miután felgyógyult, ott állt egyedül. Mindent megkapott, amire a legtöbb zenész vágyik, majd önhibáján kívül mindezt elvették tőle. Ekkor kezdődött Ren igazi története, új albumán is erről mesél. Ez a Sick Boi.
Folyamatos boksz a függetlenségért – ez Taylor Swift élete, amióta 2018-ban kiadót váltott. Korábbi otthona, a Big Machine Records rendelkezik az énekesnő dalai felett, mivel a számok végső kiadói változata hozzájuk tartozik. Hiába Swiftté az összes dal szellemi tulajdona, piaci értelemben nem sokra ment vele. A 2019-es tulajdonváltás után az énekesnő hiába próbált megegyezni a kiadó új fejével arról, hogy visszavásárolhassa a jogokat, olyan feltételeket szabtak meg, ami még neki is sok volt.
Végül úgy döntött, a Big Machine elmehet a búsba, inkább felveszi újra az összes lemezét, amit anno a kiadónál tett közzé. Tavaly már írtunk egy ilyen megmozdulásáról, amikor a Red című albumot élesztette újjá, most pedig az 1989 című lemezéből csinált saját verziót. A kettő között a Speak Now korong is „taylorosodott”, de mégsem írhatunk minden lemezéről disszertációkat – elkopna a billentyűzet.
Ahogy az előző albumnál is kiemeltük, nem kell igazán nagy zenei újraértelmezésre gondolni. Ezek a dalok kvázi ugyanazok, mint az eredeti lemezen. Minimális eltérések vannak, amiket a keményvonalas rajongókon és szakavatott füleken kívül nem sokan szúrnak ki.
Ami viszont jóval izgalmasabb , hogy ezzel együtt Swift négy lemeze született újjá abból a hatból, amely a Big Machine égisze alatt forrt ki.
Már látni a kritikusi értékeléseken és a hallgatottsági számokon, hogy valójában mennyire is érhette meg ez a fajta meló az énekesnőnek. Ahogy az 1989 címe is Taylor Swift születési dátumára utal – egyfajta újjászületést szimbolizálva –, úgy a mostani egy második újjászületés, ezúttal nem zenei, hanem függetlenségi szinten. És hogy mekkora a siker? Máris mondjuk.
Rovataink a Facebookon