Bereményi Géza 80. születésnapja alkalmából, 2026. január 25-én jön ki a Spotifyon Járai Márkkal közös albumuk Összevissza tánc a világ címmel. A Halott Pénz formációból ismert Járai Márk zenéi és Bereményi szövegei – akárcsak anno a Cseh-Bereményi dalok – javarészt egy konyhaasztal mellett születtek. A tíz dal hamarosan vinylen is megjelenik a Berg Records gondozásában.

„Én kínálkoztam föl, egyszerűen rákívántam a hangjára” – mondta a Hadik Kávéházban tartott sajtóbeszélgetésen Bereményi Géza arról, hogyan is kezdődött a közös munka Járai Márkkal, akivel addig is kölcsönösen követték és tisztelték egymás munkásságát. Az író, aki 2026. január 25-én ünnepli a nyolcvanadik születésnapját, viccesen beszélt arról is, hogy mindig az énekes a győztes.

A szövegíró kopott kis ember, az énekes viszont koncert után két-három lánnyal távozik

– mondta, nevetve hozzátéve, hogy csak az irigység beszél belőle. Szerinte a női nem egyébként is a hang után megy, így van ez a madaraknál is.

Az Összevissza tánc a világ bemutatója

Fotó: Berg Records

Vannak dalok, amelyek nem szórakoztatni akarnak, hanem keményen megmutatják a valóságot. A cs.kalotas és Gently Da Spittah’ legújabb dobása, a Nothing Can Save Me pont ilyen: egy skizofrén hullámvasút, ahol a belső démonok nemcsak suttognak, hanem üvöltenek. A klip mögött ráadásul egy nemes küldetés is áll, mert néha a zene az utolsó kapaszkodó.

A magyar underground hip-hop bugyraiból időről időre előkerülnek olyan kollaborációk, amelyek után az embernek kedve lenne felhívni a terapeutáját. A cs.kalotas | K6 és a mindössze 19 éves Sánta Dániel, azaz Gently Da Spittah' legújabb közös munkája nem a rádióknak készült, és nem is a nyári strandoláshoz fogjuk dúdolni. Ez a dal egy sötét szobában született, ott, ahol a falak már elkezdenek befelé dőlni.

Amikor egy négyszáz éves dallam és a modern animáció találkozik, az ember hajlamos gyanakodni: vajon nem vész-e el az eredeti mű mélysége a látványos képek között? A szopránénekesnő, Bodrogi Éva és a Veduta Musica legújabb videója, amely Barbara Strozzi Che si può fare című áriáját dolgozza fel, rácáfol erre a félelemre. Sőt bebizonyítja, hogy a barokk zene valójában sokkal közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk.

Robbie Williams új albuma szemérmetlen kilencvenes évek-nosztalgia, de legalábbis erősen és nyilvánvalóan rájátszik erre az érzésre. Igazából egyszerre nyilvánvaló nosztalgiabuli és nem az, de erről majd később.

A lemez címe sem hagy különösebb kétséget afelől, hogy mire gondolt a költő: Britpop. Ez persze mind nem meglepő: Robbie Williams nagy évtizede az 1990-es évek volt, akkor futott be a Take That tagjaként, majd szólópályára lépve, némi döcögés után néhány évre a világ egyik legsikeresebb popsztárja lett. Tartott ez egészen a kétezres évek elejéig, akkor valahogy kipörgött a korszellem az énekes alól, nem tudta megőrizni sem az ihletet, sem a nyerő alkotói formát, sem a relevanciát, és bár azért sikeres maradt, és továbbra is meg tudott tölteni nagy helyeket, de valahogy mégis az lett belőle, amit az angolszász zenei újságírás a „has been” fordulattal ír le, szóval valaha volt fontos előadó.

Ezt a lemezt szerette volna megcsinálni 1995-ben, miután kilépett a Take Thatből, mondja Robbie Williams – ez minden bizonnyal egyszerre őszinte közlés és promóciós fordulat is.

Meghízott, lefogyott, majd apuka lett

Ami Williams magyarországi percepcióját illeti, 2003-ban lépett fel első alkalommal Budapesten – a Papp László Arénában, remek koncert volt –, éppen egy évvel utolsó igazán fontos, de legfontosabb lemezei közül legkevésbé izgalmas albuma, a 2002-es Escapology megjelenése után – éppen ezzel a lemezzel ütötte át a hazai mainstream népszerűség üvegplafonját.

Pedig akkor már túl volt pályafutása legjobb lemezein, az 1997-es Life thru a Lens című albumon, az 1998-as I’ve Been Expecting Youn és csúcslemezén, a gyakorlatilag hibátlan 2000-es Sing When You’re Winningen; valamint a jól sikerült és szellemes 2001-es Swing When You’re Winning című, feldolgozásokból összeállított szvinglemezen. 2015-ös Sziget-koncertjén ironikusan reflektált pályaívére:

Robbie Williams vagyok, a kilencvenes években voltam híres. Jártam iskolába, kirúgtak, voltam annak a táncolós zenekarnak a tagja [itt fejhangon belekezdett a Could It Be Magic című Take That-számba], voltam elvonón, aztán kijöttem, aztán megint bevonultam, meghíztam, lefogytam, megint meghíztam, közben pedig nemzetközi popsztár lettem.

Robbie Williams 2016-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan adott ki lemezeket, közepeseket és kevésbé sikerülteket egyaránt, néhol még egy-egy sikerültebb dal is összejött, de úgy istenigazából egyszer sem tudott összejönni neki.

A 2016-os The Heavy Entertainment Show című lemez óta – melyen együtt dolgozott nagy korszaka szerző-producerével, Guy Chambersszel, akivel 2013-ban egyébként a korábbi szvinges sikereket is próbálták megismételni a Swings Both Ways című albumon – azonban nem adott ki hagyományos, új dalokat tartalmazó Robbie Williams-szólólemezt. Időközben kijött pár B oldalakat tartalmazó válogatás, valamint 2023-ban Williams Lufthaus nevű elektronikus zenei projektjének bemutatkozó nagylemeze.

Ami viszont valóban hullámokat vert Robbie Williams körül, az a dolgokat nem különösebben megbonyolítva Robbie Williams címmel ellátott 2023-as netflixes dokumentumfilm-sorozat, amely egyszerre tekinti át a popsztár zenei pályafutását és személyes élettörténetét. Hogyan lett egy Stone-on-Trentből érkező srácból – aki úgy kerül a popbizniszbe, mint Pilátus a krédóba – tinisztár, majd menő fiatal felnőtt popikon, nemzetközi szólógigasztár, többszörösen szétesett junkie, majd – ahogy a film és ő maga is állítja – önmagát és a magánéleti örömöket megtaláló középkorú férfi, és magával is békét kötő boldog apuka. A sorozat egyszerre szórakoztató, vicces, komoly és őszinte-szembenézős, és csak egy kicsit nyálasabb a kelleténél.

A Sugarloaf zenekar legújabb klipje, a Tánc az Ördöggel nem szórakoztatni akar, hanem megszólítani, elgondolkodtatni és párbeszédet indítani egy súlyos, mégis sokszor tabusított témáról: a nők elleni erőszakról és a családon belüli bántalmazásról.

A dal és a hozzá készült videóklip egy érzelmileg megterhelő, de őszinte történeten keresztül mutatja meg, hogyan válhat a szeretet illúziója fokozatosan félelemmé, kiszolgáltatottsággá és csenddé. Muri Enikő szerint:

A tánc metaforája azokra a láthatatlan körökre utal, amelyekből az áldozatok gyakran nagyon nehezen tudnak kilépni – különösen akkor, ha a környezet hallgat. A dal nem megoldást ad ezekre a problémákra, de lehet az első mondat egy régóta halogatott beszélgetésben, nem válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel – és néha ez a fontosabb. Nem az a kérdés, miért nem lépett ki az áldozat, hanem az, miért volt kényszerű benne maradnia, akár kiskorúról, akár egy felnőttről beszélünk. A családon belüli erőszak nem ritka – csak ritkán kerül felszínre, sajnos. Ha csak egy ember felismeri magát ebben a dalban, már volt értelme.

A Geolier és 50 Cent együttműködéséből született PHANTOM egy igazi kulturális mérföldkő az olasz zenében, különösen a nápolyi rap számára. Ez a dal nemcsak egy egyszerű kollaboráció, hanem egyfajta „stafétaátadás” és elismerés a hiphop őshazájából.

Hosszan lehet arról merengeni és értekezni, mit ad hozzá egy filmhez a zene, és főleg, hogy mivel emelhet meg egy jó filmet egy jó filmzene. A filmzenének összességében az a feladata, hogy új dimenziókat, plusz érzületeket, a kép lehetőségein túli mélységet, tágasságot adjon egy mozgóképes alkotásnak. Ismerjük azt az érzést, amikor egy filmet nézünk, és a zene éppen valami olyasmit mond el, amit a kép és a beszéd nem képes, vagy, amikor azt érzékeljük, hogy a film egy adott pontján a rendező nem beszéddel vagy narrációval akar közölni vagy érzelmileg fölfesteni valamit, hanem egy dallal.

A jó filmzene elidegeníthetetlen eleme a filmnek, olyan, mint színek, szagok és élethelyzetek kapcsolata – az egyikről rendre beugrik a másik. A filmzene jó esetben olyan, mint a madeleine sütemény Az eltűnt idő nyomában című Marcel Proust-regényfolyamban – érzéki trigger, érzelmi kapcsolódás, emocionális link, ami egyfajta művészeti formából tart egy másik fajta művészeti forma felé. Pontosabban összeköti azokat. Az emblematikus filmzenékre ugyanúgy emlékszünk, mint az emblematikus filmekre. Egy jó filmzene egyben életünk filmzenéje is.

A nagy filmzeneszerző–rendező-párosokat is hosszan sorolhatjuk. Steven Spielberg és John Williams, Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann, Christopher Nolan és Hans Zimmer, Sergio Leone és Ennio Morricone, Tim Burton és Danny Elfman, Jim Jarmusch és Tom Waits. És azokat a zenész-alkotókat is, akik nem feltétlenül egyetlen kitüntetett filmessel dolgoznak együtt, de nagyot alkottak a filmvásznon is. Nick Cave és Warren Ellis, ők most már tucatnyi mozihoz írtak fantasztikus kísérőzenét, ahogyan a Nine Ninch Nails-alapító Trent Reznor és alkotótársa, Atticus Ross is, és ugyanez a helyzet Jonny Greenwooddal, a Radiohead gitárosával, vagy éppen az izlandi Hildur Guðnadóttirral, aki a Csernobil-sorozatot vagy az első Joker-filmet látta el egészen különleges zenés kulisszával.

És ilyen partnerség volt – igen, mostantól már végképp a múlt idő indokolt – Tarr Béla és Víg Mihály között. Közös munkájuk az Őszi almanach című filmmel kezdődött, de az első igazán fontos együttműködésük a Kárhozat című mozi volt 1987-ben. Ekkor Víg Mihály már évek óta a hazai underground ismert alakja, a Balaton alapítója, a Trabant tagja, aki egy időre mindezek mellett bekapcsolódott az Európa Kiadó munkájába is, valamint – ha már filmek és zene – többek közt az Eszkimó asszony fázik című Xantus János-mozi filmzeneírásában is részt vett. Tarr és Víg közös munkáját szinte kikövetelte alkotói megközelítésük, művészi világaik közelsége. Vagy tán inkább egylényegűsége. Ahogyan Krasznahorkai Lászlóról és Tarr Béláról is elmondhatjuk, szükségszerű volt, hogy előbbi regényeiből, novelláiból, később filmforgatókönyveiből legyenek Tarr-alkotások.

Víg Mihály

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Szóval a Kárhozat. A film Titanik bárjában hangzik el az egyik legemlékezetesebb Tarr-filmdal, a Kész az egész. Odakint sötét, eső, persze mindez fekete-fehérben, a bárban egy dizőz énekli, hogy „mindennek vége, vége már, nem lesz másik, nem lesz jó soha már, soha talán”. A létbevetettség fölött érzett megrendültség, a megadás, a feladás és a melankólia, és a mégis, mégis ezek fölött lebegő különös emelkedettség – ezek rokonok a Krasznahorkai-művekben, a Tarr-filmekben és a Víg Mihály-dalokban. „Ez van, ezt kell szeretni”, halljuk a Kész az egészben, ugyanakkor – idézet a Werckmeister harmóniákból – „(…) nincs ok a félelemre. Még nincs vége. Mert a Nap izzó gömbjének túloldalán lassan kiúszik a Hold. És a Nap most újra felragyog. És a Földre lassan visszatér az élet. És áradni kezd újból a meleg. És mindenkit megindultság fog el, felszabadul a sötétség súlya alól.”

Van olyan, amelyiket meg is könnyeztük, néhányra táncra perdültünk, és az is lehet, vezetés közben dúdoltuk, vagy egyszerűen csak hallgattuk. Mert 2025 sem telt el remek dalok és albumok nélkül, így most megírjuk, nekünk melyik tetszett a legjobban, és miért.

Apa

bongor

F. Tóth Benedek

Ezt a dalt tanítani kellene. Bárhol, nem csak az iskolában. Erről a dalról beszélgetni, egymást nézve hallgatni kellene. Bárhol, nem csak az iskolában. Az iskolában lassan semmit nem tanítanak. Persze mindent is, de az életről szinte semmit. Legkevésbé azt, hogy miért ilyen nyomorultul elcseszett ez a világ.

Az nyom a legmélyebbre, akinek felemelnie kellene, abban csalódsz leginkább, akire fel kellene nézni. Ha nem vernek otthon, megvernek máshol. Ha sehol nem szeretnek, legkevésbé otthon. A valóság mindent átitat, mint fagy a csontot. Ebből kellene felállni, emberré válni.

Bongor idén megjelent lemeze, az Extázis olyan, mint egy mondott regény. Dalai egymásra épülnek, az album komplett önvallomás.

Terápia. Kibeszélés, megmondás. Dal is, vers is. Slam poetry. Kegyetlenül őszinte.

Generációs átok elbaszott sorsok

Ma feltakarítom utánatok a mocskot

Ha egy dolgot elérek, már megelégszem bőven

Hogy az én gyerekem nem fog félni tőlem

Szükség van az ilyen albumokra. Többet érnek, mint bármilyen ideológiába, ígéretbe mártott rendelet. Ha te gyógyulsz, talán a társadalom is. Valahol el kellene ezt kezdeni. Ha másképp nem megy, egyedül. Ettől üt igazán szíven az Apa. Megtanít szembenézni a sorsunkkal, mielőtt végleg elvesznénk.

Mayhem

Lady Gaga

Gáll Anna 

A 2024-es év albuma válogatásban már megkockáztattam, hogy 2025-ben Lady Gaga (akkor még készülő) albumának adom a képzeletbeli aranyérmet. A Mayhem idén márciusban debütált, és ahogy azt reméltem, nem okozott csalódást; a lemez több értelemben is Gaga karrierjének csúcspontja. Változatos, ütős, friss, mégis nosztalgikus, és olyan slágereket adott nekünk, mint a rekordot rekordra döntő Die With a Smile és az Abracadabra – és akkor az album kevésbé felkapott dalairól még nem is beszéltünk.

Az album egyébként 7 Grammy-jelölést kapott a 2026-os Grammy-díj-átadón, ezzel a Mayhem lett az énekesnő legtöbbet jelölt albuma, Gaga pedig az év legtöbbet jelölt női előadója. (Az év albuma, az év felvétele, az év dala, a legjobb pop vokális album, a legjobb pop szólóelőadás, a legjobb dance pop felvétel és a remix kategóriában jelölték.) Ki mást választhattam volna? Na ugye…

Érinthetetlen a dal címe, mégis muszáj hozzáérni. Merthogy ez a Chowteez új dala, és a zenekar azt ígéri, hogy „számunkra ismerős témát boncolgat”, és feltesz egy olyan kérdést is, ami mindenkiben felmerülhet: „Egyedül kell-e megküzdenünk problémáinkkal, hogy mást ne sebesítsünk meg, vagy elfogadhatjuk a segítséget bűntudat nélkül?” Csakhogy a dal mintha nem erről szólna.

Visszaugrottunk az időben harminc–negyven évet. Hangulatban, érzésben mindenképp. Alagsorok underground zenei világában járunk. Az intróból még bármi lehet, a verse viszont már alter is, meg nem is az. Végül elnyújtott fájdalomballadát kapunk, nincsen nagyon emelkedése, sem süllyedése, a dal áttolja magát önmagán.

Zene és szöveg elmegy egymás mellett

Gyakran mindegy is, mert a zeneipar ilyen is, hogy egy dal miről szól, bár tagadhatatlan, hogy igazán örökérvényűvé többnyire azok a nóták válnak, amelyekben a zene és a szöveg korrelál. A Chowteez új dalában azonban – és ezúttal – mintha ez a kettő elválna egymástól. Persze, a mélybánat összetartja, de úgy is mondhatnánk, hogy a szöveg elénekel a zene mellett. Miközben a zene az erősebb.

Chowteez

Fotó: Emma

Persze, gonoszság volna azt írni, hogy a zenének új szöveg kellene, a dalszövegnek pedig másik zene, hiszen a Chowteez ezt a dalt, az Érinthetetlent így álmodta meg, így rakta össze produkcióvá, vagyis számukra ez fontos, belőlük ez, most, 2025 telén, ebben a formában lett az övék – és immár mindenkié.

Fónyad Anna, a Chowteez énekese és dalszövegírója ezt írja az Értinthetetlennel kapcsolatban: 

Nem akarom, hogy mást is magammal rántsak, hogy velem együtt süllyedjen el az, aki próbál kihúzni. A súlyok a vállamon időnként túl nehézzé válnak, de nekem kell cipelnem őket. Amikor saját gondolataimba merülök, és belesüppedek a fájdalomba, a magány felemészt, mégis én választom a társaságát. Azért, hogy megóvjam a hozzám közel állókat, akik nyújtják a kötelet, de nekem még nincs erőm belekapaszkodni. Újra és újra visszatér a fájdalom, súlytalanul lépked felém. A bűntudat elhiteti velem, hogy nem vagyok fontos, hogy teher vagyok a külvilág számára. Így váltam érinthetetlenné.

Így érthető is, hogy számukra, belőlük fakadóan miről is szól ez a dal, ám kívülről nézve inkább mélyen depresszív hatása van, és így nem érinthetetlenné, hanem csak mérhetetlenül magányossá válunk.

A dalszövegben pedig éppen arra a kérdésre – ha már kérdés – nem kapunk választ, hogy: „Egyedül kell-e megküzdenünk problémáinkkal, hogy mást ne sebesítsünk meg, vagy elfogadhatjuk a segítséget bűntudat nélkül?” Mert ez a felvetés amúgy nagyon is érvényes, a magányba, a lelki fájdalomba bele lehet halni, szenvedjen attól idős vagy fiatal. Így örülnénk egyfajta – Chowteez-féle – válasznak, ám ebben a dalban inkább csak egy mélybe húzó örvény kavarog, a dalszöveg pedig csapongva keresi önmaga értelmét:

Nem lehetek seb az arcodon

Nem vállalom

Hát távozom

Nem tehetek semmit ellene

Hagyj fel velem

Nem kergetem

A napot

Ez a dal kapott most lyrics videót, Horváth Emma munkája.

Az idei év egyik legnagyobb slágere Olaszországban Alfa, azaz Andrea De Filippi A me mi piace című dala, amely hónapokon át uralja a toplistákat, és belopta magát a közönség szívébe.

Magyarországon Alfa neve talán még kevéssé ismert, pedig a fiatal énekes-dalszerző már 25 évesen olyan kapcsolatot épített ki rajongóival, amilyenre kevés művész képes: a közönség nemcsak sztárként tiszteli, hanem barátként is támogatja. Ez a fajta közönségi kötődés a popzenében ritkaságnak számít, és már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.

Alfa 2025. november 29-én Rómában, Olaszországban

Fotó: Roberto Panucci / Corbis / Getty Images Hungary

Alfa titka a hitelességben rejlik. Zenéjében nem próbál másnak mutatkozni; tapasztalatairól énekel, miközben megszólítja a fiatal generációt, amely a mentális egészség, a szabadság és a valóságos élet iránti vágy kérdésein gondolkodik. Az A me mi piace című dalban Manu Chaóval működött együtt, de a könnyed, popos hangzás teljesen Alfa saját stílusában született újjá. Alfa maga így nyilatkozott a dalról: 

Manapság a közönség könnyen megérzi, mikor születik egy dal sürgősségből, és mikor építik fel a tervezőasztalon. A dalom könnyed, nem mély, de hiteles.

Egészen lendületes, kifejezett üdítő, magas szabadságfokon rezgő Regán Lili Blue Heart című dala, amit Chris Willisszel együtt ad elő. Olyan dal ez, amit kifejezetten hallgatni érdemes, de meg is mozdít, s még vezetés közben is működik, vagyis rádióbarát. A klip ugyanakkor bosszantó. És nem azért, mert mininálban készült. 

Az mindig örömteli, ha egy zenész, egy DJ a dalaival, a sikereivel ad hírt magáról, nem pedig a válásáról szóló beszámolókkal vannak tele a lapok. Valahol érthetetlen is, hogy a rajongóknak vajon mi köze van ahhoz, hogy kedvencüknek éppen milyen a családi állapota, és ez akkor is így van, ha erre meg sokan azt mondják, hogy az élet már csak ilyen. Nem, a média ilyen, meg a kíváncsiság, hogy sokmindenről tudni szeretnénk. Arról is, amihez amúgy nincsen semmi közünk.

Újabb lépés a világhír felé

Regán Lili esetében igazából mégcsak az sem fontos, hogy milyen színű a haja (persze, ez is egyfajta attribútum), hanem inkább az, hogy háromszoros Rádió 1 DJ-válogatás győztes, ikonikus DJ, és nem mellesleg ő az, aki Jennifer Lopez idei, budapesti nyári Dome-koncertjén a világsztár előtt léphetett színpadra.

Erről érdemes beszélni, meg arról, hogy Blue Heart című dalát Chris Willisszel – a gospelből az elektronikus zenére sikeresen átnyergelő amerikai legendával – énekli.

Klip vagy termékelhelyezés?

Ami viszont bosszantó, az az, hogy ha már elkészült ez a dal, amelyről megírásának pillanatában sejteni lehetett, hogy újabb mérföldkő lesz Regán Lili pályafutásában, mi szükség van arra, hogy telenyomják szépségipari termékelhelyezéssel.

Oké, mindenki pénzből él, és támogatás, szponzorok, valamint reklámok nélkül a zeneipar is kiszolgáltatott óriás, de ha ez olyannyira feltűnően érkezik, azt már szinte fáj, az elvesz abból az élményből, amit a Blue Heart amúgy önmagában ad.

Még egy kedd címmel megjelent az Anna and the Barbies új dala. Idén több újjal már nem jelentkeznek. Nem mintha ez ne volna elegendő, sőt – különösen advent idején. S bár azt írják, hogy ez egy intenzív, társadalomkritikus dal, amely 2025. december 12-én a Dürer Kert színpadán is felcsendül, a szövegét hallva inkább komoly egyéni felelősségre hívja fel a figyelmet. Talán ezért sem a karácsonyfa alá kerül, hanem megkapjuk egyenesen az arcunkba.

Nézzük a leiratot, amit az Anna and the Barbies elküldött a szerkesztőségünknek is: a „Még egy kedd a modern élet ritmusát és az emberi kiégést fogalmazza újra ironikus és sűrű, rapszerű előadásban”. S ha a dalszöveget nézzük, még hajlanánk is arra, hogy erről szól:

Fejed a párnába fúrva,

Titokban magadhoz nyúlva,

Folyókon lefele evezni,

Versenybe be sem nevezni.

Ám ez a dal semmi olyan társadalomkritikát nem tartalmaz, amitől a sarkából dőlne ki bármi is. Annál inkább szól az egyéni felelősségről, arról, hogyan fordítunk hátat bárminek, miért nem teszünk eleget bármiért. S hogy ennek szummája az már valóban társadalmi probléma, az oké, de ezt nem fentről nyomják ránk, hanem magunknak okozzuk, s ezáltal másoknak is. 

Heves vitákat váltott ki az olasz kulturális és közösségi médiában Andrea Bocelli és Jannik Sinner közös dala, a Polvere e Gloria. A világhírű tenor és az olasz teniszbajnok együttműködése elsőre romantikus, baráti vagy marketingcélú keresztpromóciónak tűnt, valójában azonban egy meglepően furcsa, motivációsvideó-hangulatú zenei kísérlet született, amely erősen megosztotta a közvéleményt.

A projekt nem pusztán a figyelemfelkeltésről szól. Jannik Sinner és Andrea Bocelli egy jótékonysági kezdeményezés részeként alkotta meg a számot, a bevételből pedig gyermekeket, egyedülálló anyákat és szociálisan rászoruló családokat támogatnak Olaszországban és világszerte. 

és most népszerűségét felhasználva igyekezett konkrét segítséget nyújtani azoknak, akiknek valóban szükségük van rá. A dal tehát nem a pozicionálás vagy a láthatóság utáni vágyból született, hanem egy klasszikus „jogos ügyből”: a társadalmi rászorulók támogatásából.

Meglepődnék, ha HAXEL új dala, a Néma csend nem kúszna felfelé a slágerlistákon. Az ok egyszerű: bár ez a nóta is a szakításról szól, jó a dallamtapadása,  a dalszöveg pedig kifejezetten igényes – ami, lássuk be, amúgy nem volna feltétel egy slágerhez.

Mégis, a Néma csendben egymást kiegészítve erősíti egymást dallam és szöveg, és ez a kombó megül a fülben. Jó hallgatni, utazás közben kifejezett élmény. Pontosan abból a zajos és szinte már bántó közéleti hangzavarból szakít ki minket, és visz el egy olyan univerzumba, amire a lelke mélyén minden harmóniára vágyó ember vágyik. 

Mondjuk, az, hogy ez a dal is a szakításról szól, elsőre kicsit fejvakarós, hiszen nem éppen egyedi témaválasztás, ám ha a nagyon is letisztult zenei alapokhoz ilyen dalszöveg társul, hogy: 

Most a szívem szakad meg, 

lehet, kettétört,

a padlón esik most darabokra.

Nincs itt más, csak a csend és én,

akkor mindent meg lehet bocsátani. Meg amúgy is, mi másról is szól a világ könnyűzenei irodalma, ugye, ha nem arról, hogy van a szerelem, azon kívül meg valami olyasmi is, amit úgy hívunk: élet. És ha a szerelem nem jön össze, az élet még mindig lehetséges opció.

Néma csend – werk

Fotó: HAXEL

HAXEL, ami nem szóló

A Néma csend HAXEL Tűz és Jég című új EP-jének talán legintimebb dala. A dalok folyamatosan érkeznek. A Néma csend ezek közül a poposabb, a mai mainstreamnek megfelelő hangzást képviseli, és annak felismeréséről szól, hogy: „Ez már nem az a srác, már nem az a lány, akik voltunk még, anno, ketten.” Vagyis, ebbe a szakításba most egy kicsit bele kell halni, de a holnap majd érkezik.

Az nem egészen világos, hogy a klip elején miért takarták le HAXEL száját, hiszen amiről énekel, annak úgy is ki kell jönnie. A dal erről szól. Ehhez képest a szalag a klip végén visszakerül a szájra, ám ezzel messze nem lesz olyan a hatás, hogy upsz, most ennyit lehetett mondani, de igazából ezt sem kellett volna, hanem inkább az, hogy minek, ha egyszer már lekerült az a szalag. Keretes szerkezetnek viszont keretes.

HAXEL 2016-ban indult útjára Harsányi Alex szólóprojektjeként. Kezdetben a rap és hiphop útján járt, de már akkor is érezhető volt, hogy azért ott van a pop is. HAXEL 2024-ben adta ki az első, 15 dalt tartalmazó stúdiólemezét, a Felhőket.

A Néma csend klipje már HAXEL új zenei elképzeléseit is megmutatja. Ugyanis megalakult a HAXEL Live, a szólókarrier kiegészül zenekari formációval – Harsányi Alex rap, ének; Strausz Bogi ének, vokál; Villás Péter gitár; Popovics Mátyás dob.

Először ad koncertet a Papp László Budapest Sportarénában a magyar könnyűzene egyik meghatározó zenekara, az Ismerős Arcok. 2026. január 24-én lesz a csapat eddigi legnagyobb fellépése, a közönség együtt énekelheti majd csaknem három évtized nagy slágereit. A műsor egyik legemlékezetesebb pillanata várhatóan a Nélküled című dal lesz.

Az Ismerős Arcok 1999-ben alakult, és azóta a magyar rockzene egyik meghatározó formációjává nőtte ki magát. Zenéjük ötvözi a rockot, a bluest, a jazzt és a világzene elemeit, a dalszövegeik a hazaszeretet, az összetartozás és a közösség értékeit hangsúlyozzák.

A készülő Aréna-koncertünk mérföldkőnek tekinthető a zenekar életében. Amikor mások koncertjeire jártunk az Arénába vagy az egykori Budapest Sportcsarnokba, dédelgetett álmunk volt, hogy egyszer mi is itt játszhatunk, és ez most megvalósul

– idézte fel Nyerges Attila énekes-gitáros.

Ismerős Arcok

Fotó: Grépály András Zoltán

Meglehetősen rádióbarát az Adam Rimay my CRAZY little SONG című dala, már-már azt mondanánk, hogy társaságban is bátran énekelhetően dallamos. Ám ennek oka van. Erről is beszél az Indexnek Rimay Ádám, valamint a FROM-ról, és arról, mit és miért akarnak lerombolni, miközben valami újat építenek.

Persze, mindig ez a szabadságfok, de nélküle mit is érne bármilyen dal vagy alkotás. Az Adam Rimay ezt a dalt, ezt a tényleg őrült flowban kavargó my CRAZY little SONG-ot olyan könnyedén rakja elénk, mintha egy családias, baráti vasárnapi ebéd volna. Nem fáj, nem bánt, inkább átölel. Bekúszik a fülünkbe, megtapad, meg eljut az agyunkba is, a lelkünkről nem is szólva.

A zene és a szöveg mintha ellentmondásban állna, de ez csak látszólagos. Már az elején magával ragad, elrabol, egyetlen pillanatra sem enged el. A my CRAZY little SONG egyszerre pop és rock, minden ízében XXI. századi és glam is, ám amitől igazán izgalmas, hogy olyannyira kortalan, hogy simán elviszi 2025-öt, ahogyan beilleszthető 1983-ba is. Éppen abban a zenei tartományban mozog, amitől az X és a Z generáció is a magáénak érzi. 

Persze, megkérdeztük Rimay Ádámot, hogy a dalnak miért a my CRAZY little SONG címet adta:

Mert amikor készült, az szó szerint az őrületbe kergetett. A cím írásmódja is ezt idézi fel. Még javában a szóló előadói időszakomat éltem, amikor az alapötlete megszületett. Tucatszor írtam újra, és kezdtem azt hinni, hogy sosem lesz belőle semmi, közben pedig az olyan dalok, mint a The Killing Touch és a MONSTERKILL már szinte el is készültek.

Időközben megváltozott Ádám dalszerzési struktúrája is. Rengeteg elektronikus effektet használt, és közben ott ült ezzel a sokszorosan feltámasztott dallal, ami „még abban a klasszikus írási metódusban született, ahogyan egy zenekar a hetvenes, nyolcvanas években lement a próbaterembe, és elkezdte összerakni hangszereken a számait. „Öreg volt, idegen, fáradt, én meg egyre mérgesebb rá, pedig nagyon akartam szeretni, és nagyon akartam, hogy felnőjön a feladatához. Akkor még nem tudtam, hogy a feladata az lesz, hogy címében és üzenetében összefogja a debütáló EP-t, és a soron következőt is. De rájöttem, hogy én is olyan vagyok, mint ez a dal. Fejben öreg, szinte idegen ehhez a furcsa, eltúlzott világhoz, mint a múlt ezred rockzenéje, de közben nem tagadhatom le, ahogy abból táplálkozom, az adja az alapokat. Hatással van rám a jelen, ahogy a my CRAZY little SONG-ra is volt. Ez a dal az igazai határvonal a FROM stílus megszületése, és klasszikus pop-rock zenei érám között.”

De mi is az a FROM?

A FROM magyarázatához annyit tegyünk hozzá, amit Ádám a holnapján is ír, hogy belefáradt abba, hogy „amikor egy kevertebb stílust kell megnevezni, akkor rendre azt mondják, hogy alter vagy indie. Ennek a két irányzatnak is megvannak a saját stílusjegyei, amelyek nem feltétlenül állják meg a helyüket a mi dalainknál, ezért létrehoztam egy olyan kifejezést, ami magába foglalja a kísérletező, kreatív, határfeszegető megközelítést. Ez lett a FROM (Freedom of Music), ami korlátok nélküli alkotást jelent”.

A my CRAZY little SONG-ról ugyanakkor most azt mondja, az EP számai közül ez a kevésbé FROM stílusú dalokhoz tartozik: „Mivel klasszikus alapokból született, így csak a rajta lévő vakolat és máz torzítja el a rockzenei formáját. Ilyen az intró és a hangzás néhány elektronikus vetülete. Tartalmában már jobban képviseli a FROM üzenetét, de mint határvonal a zenekarunk életében nem az a szerepe, hogy zászlóhordozója legyen valami olyannak, ami voltaképp utána keletkezett.”  

Persze, ehhez az is kell, hogy az Adam Rimay tagjai különböző zenei univerzumból érkeztek – Almási-Berényi Petra: basszusgitár, vokál; Gyomlai Lili: ének, fuvola, midi eszközök; Almási Gerrgely (Georgie): dob; Tímár Richárd: gitár; Rimay Ádám: ének, gitár, zongora –, és úgy tűnik, hogy most, itt a Földön, eléggé ütős közös halmazban tudják megmutatni mindazt, ami nekünk, hallgatóknak adni tudnak. 

Adam Rimay

Fotó: Fekete Tímea

Adam Rimay, a zenekar

Igaz, az Adam Rimay zenekar mindezt nem halmaznak fogja fel, hanem „a zenei korlátok teljes lerombolásának.” Erre példa a debütáló EP-jük és a FROM is. Ádám azt is mondja, hogy a bandájától sokszor megkapja azt a kritikát, hogy dalszerzéskor elrugaszkodik a valóságtól, nem ír rendes refréneket, a dalokat 6-8 percesre nyújtja, a dalok szövegei meg annyira kacifántosak, hogy rajta kívül senki sem érti.

Új zenével rukkolt elő kedd este a Kneecap. A kétperces single-ön, a No Comment címet viselő szerzeményen a DJ és producer Sub Focus is közreműködik. Az erőteljes, drum and bass hangzással átitatott szám szövegében az egyik csapattag, Mo Chara – polgári nevén Liam Óg Ó hAnnaidh – elleni jogi eljárással foglalkozik, amelyet szeptemberben ejtettek.

A Kneecap így nyilatkozott a No Comment című dalról: 

A No Comment arról szól, hogy a brit állam zaklatja az embereket. Ennyi. Mi, írek, már régóta megszoktuk, évszázadok óta így van. Öröm volt Sub Focusszal együtt dolgozni ezen a dalon, ő egy legenda.

A Kneecap együttes 2025. június 28-án

Fotó: Ki Price / Getty Images Hungary

Két hónappal ezelőtt, 2025. szeptember 26-án a bíróság elutasította Liam Óg Ó hAnnaidh, a Kneecap egyik tagja ellen felhozott terrorizmus vádját, a bíró szerint ugyanis a vádemelés során eljárási hiba történt. A brit hatóságok korábban azzal vádolták az északír rappert, hogy egy betiltott szervezet mellett állt ki, amikor tavaly novemberben egy londoni koncerten állítólag magára terített egy Hezbollah-zászlót.

Izrael-ellenességük, valamint a háború nyugati támogatása elleni felszólalásaik igencsak megosztó figurává tették a belfasti csapatot, több külföldi koncertjüket is törölték, és az amerikai vízumot sem kapták meg. A bíróság elé állított előadót három évre kitiltották Magyarországról, így a Kneecap nem léphetett fel a Sziget Fesztiválon sem.

Annalisa és Marco Mengoni duettje, a Piazza San Marco pillanatok alatt a legnépszerűbb olasz rádiós sláger lett. A dal Velence éjszakai utcáiban játszódó klipjével és a két énekes első közös együttműködésével az olasz pop egyik legnagyobb sikerévé vált.

Annalisa és Marco Mengoni

Fotó: EarOne

Fehér bárányok között feketében járni olyan, mint megmutatni, miről szól az élet a Földön. Örök kontraszt minden, fény és árnyék, dönteni kell, melyik úton botorkálunk. Csinszka az Én vagyok az, aki nem jó című dalában semmit nem bíz a véletlenre. A szerzemény az énekesnő második, TRANSFORMANIA című stúdióalbumán hallható, már meg is nézhető.

Csupa égi és régi jel sűrűsödik Csinszka dalába, a klip tele van ősi szimbólumokkal. Mert kezdetnek mindjárt itt a – tőle nem szokatlan – hárfa, amiről sokan úgy tartják, hogy az az angyalok hangszere, és aki azon penget, azzal olyan éteri zeneszót áraszt a Földre, hogy attól kozmosz lesz a káoszból, a lélek megtisztul, és felemelkedik oda, ahonnan érkezett, és ahová a szíve mélyén minden ember visszavágyik.

Hat évvel a Grammy-díjra jelölt LP5 című albuma után Sascha Ring, azaz Apparat új fejezetet nyit a karrierjében: 2026 elején jelenik meg A Hum Of Maybe című új lemeze, amelyet egy teljes zenekaros turné követ. A körút egyik kiemelt állomása Budapest, ahol a berlini zenész 2026. április 9-én a Dürer Kert színpadán lép fel.

Apparat

Fotó: Stefan Hoederath / Getty Images Hungary

Fricska ez is, csak éppen zenében népet táncoltatós. Lehetne az egymással mindent összekeverők himusza is, de kocsmadalnak is simán elmegy, és még csak inni sem kell hozzá. A Fiúk jól összelapátoltak itt mindent, a Születésnap című daluk nem finomkodik.

A zeneipar országtortája. Ilyen a Fiúk dala és klipje, a Születésnap. Benne van minden, ami ma Magyarországon ritmus, rigmus, felhang, ábránd és teli torok. Mert másként hogyan is lehetne azt érzékelni, amikor ezt éneklik, hogy

Születésnapom

Harminc éve van

Az orvosom még praktizál

Csak Ausztriában

A kommunista tanárnőm

Meg szélsőjobbos férfi lett

És buszsofőr is másodállásban

Nem, ez bizony nem sz@r, nem szappan, de még csak nem is szalámi, hanem a rögvalóság életérzése. Olyan, amilyennel minden magyar találkozik – akár jár kocsmába, akár nem, akár olvas újságot, akár nem, akár érdekli a közélet a politika, akár nem –, ha meg mégse, akkor is szembejön vele.

Fiúk

Fotó: Fiúk/ YouTube

A Törpe Kerék magasba repít

Mindezt olyan felépítményben nyomják a Fiúk, ahol az intro a refrén, a bridge a verse – vagy ki tudja, mi hová kerül –, de a lényeg az, hogy váltakozó ritmusban, verbunk-popban forogjon a világ, hiszen minket ebben a nagy társadalmi vidámparkban a Törpe Kerék repít a magasba.

Micsoda távlatok nyílnak meg előttünk, micsoda találkozások várnak ránk, ha és amikor és amennyiben

Régi vendéglő

Öreg zenészek

A társadalmi problémáknak

Háttérzenélnek

Baszhatjuk a kultúrát

Kihűlt mint a húsleves

Megfújták nekünk a rendszerek

Ezek után pedig nekünk, a nótákon inneni világ lakóinak mi maradna más, minthogy meghallgassuk a Fiúk dalát. A címe: Születésnap. Lemez helyett forogjon a lovacskás karusszel.

Heteken belül új albummal jelentkezik a Carson Coma. A zenekar következő lemeze, a Purgatórium 2025. november 28-án jelenik meg, az anyagról pedig már két előfutár single is napvilágot látott: az áprilisban debütált Libikókát október végén az Isten, haza, család követte. A dal egy visualizerrel együtt érkezett, amely betekintést nyújt a készülő lemez arculati világába is.

Tizenegy új dal és számos feat: Krúbi, Beton.Hofi, Dzsúdló és Indigo is feltűnik a hónap végén megjelenő Purgatóriumban, amelynek második, a napokban debütált single-je, az Isten, haza, család felteszi a kérdést: 

Mi történik, ha egy ateista imádkozni kezd a turbulenciában?

A zenekar az új dalban ironikusan és kívülről szemlélve idézi fel a pillanatot, amikor a félelem rádöbbenti az embert arra, hogy mennyi minden maradt ki az életéből – és arra, hogy nagy baj esetén milyen könnyű hirtelen hinni, ígérgetni vagy mindent megbánni.

Az intim, mégis társadalmi vonatkozású dal egy belső monológ a zuhanás szélén, ugyanakkor

Bár nincs kimondva, a YouTube és az Instagram kommentelői szerint a dalszöveg (sőt már maga a cím is) erősen áthallásos − igaz, ez már a dalhoz készült sajtóközlemény szövegéből is érzékelhető.

Mint egy hosszú csendet megtörő kiáltás, olyan élmény Lily Allen West End Girl című lemeze. A londoni énekesnő hét év szünet után jelentkezett új stúdióalbummal 2025. október 24-én. A lemez egyszerre bensőséges és személyes, mégis színpadias és határozott: lenyomata egy kapcsolat összeomlásának, tele finom humorral, na meg a viccek mögött megbúvó gyásszal és dühvel.

Lily Allen új lemezén nem finomkodik, félelem nélkül kiteregeti a szennyest, az album pedig egyetlen pillanat alatt egy házasság boncolásává alakul – a kapcsolat felbomlása, megaláztatásai, a hírnév és a közösségi média mérgező összefonódása – mind ott az új lemezen. 

Az énekesnő, bár nem mondja ki szó szerint, a négy évig tartó, a Stranger Things színészével, David Harbourrel kötött házasságának összeomlásáról éneken új lemezén.

Az énekesnő korábban azt nyilatkozta, hogy az album körülbelül két hét alatt készült el tavaly decemberben, amikor magánélete válságba került – a  West End Girl ennek a válságnak a lenyomata, a valóság és fikció keveréke.

Felrobbantotta az internetet Rosalía, aki hétfőn jelentkezett új, Berghain című dalával és a hozzá tartozó videóklippel. A katalán popzenész nem aprózta el a dolgokat, karrierjének talán legzseniálisabb anyagával rukkolt elő – nemcsak zeneileg, de vizuálisan és narratív értelemben is. 

Már Rosalía előző albuma, a 2022-ben debütált MOTOMAMI is valódi experimentális anyag volt, hiszen több műfajt is felölelt, ráadásul az énekesnő kivételes hangi adottságait is kihangsúlyozta, miközben olyan bulislágereket adott nekünk, mint a Bizcochito. Rosalía negyedik, 2025. november 7-én megjelenő albuma azonban egészen biztosan más lesz, mint a korábbi zenéi, ráadásul új szintre emelheti az énekesnő karrierjét és munkásságát, elég csak meghallgatni a napokban debütáló Berghaint.  

Az énekesnő LUX című, hamarosan debütáló albumának első kislemeze, a Berghain a nagybetűs művészet, a YouTube és az Instagram kommentelői szerint legalábbis

A videót a CANADA produkciós cég készítette, rendezője pedig az énekesnővel régóta együttműködő Nicolás Méndez. A klipet Varsóban forgatták, és Rosalía egy özvegyasszony szerepében látható, aki megpróbálja összerakni az életét.

A 33 éves Rosalía korábban soha nem mutatta meg ilyen nyilvánvalóan és erőteljesen klasszikus zenei képzettségét (az énekesnő zenetudományt tanult az Escola Superior de Música de Catalunyában). Egy három nyelven, németül, angolul és spanyolul komponált, szinte teljes egészében koloratúrákból álló produkciót tett le az asztalra. A dalban ráadásul két zenei nagyágyú, Yves Tumor és Björk is megszólal, ami tovább fokozza a hangulatot.

Rosalía

Fotó: Marc Piasecki / Getty Images Hungary

Lotfi Begi elkészítette Király Viktor tavaly kiadott Run című slágerének remixét. Az eredmény egészen pazar. Mindent megőriz az eredeti dalból, mégis más. Friss, és a szabadságfoka olyan hatalmas, hogy az égig ér.

Egy éve, amikor Király Viktor egy amszterdami dalszerző tábor után előállt a Run című dalával – két ausztrál és egy holland producer, valamint testvére, Király Linda társaságában írta –, azonnal tudni lehetett, hogy valami egészen univerzális szám született.

Az ötlet, hogy a Run című dalra készüljön remix, persze Lotfi Begitől származott, de nyitott fülekre talált. Éppen azért, mert az eredmény egy dinamikus, elektronikával átitatott újragondolás lett, amely még inkább kihozza a dal érzelmi feszültségét és impulzusait.

Király Viktor

Fotó: Magneoton Music Group / MMG

Belső harcok, félelmek

Király Viktor Run című dalának szövege az énekes belső harcairól, elköteleződéstől való félelméről szól, a vágyott, ám elérhetetlennek tűnő szerelemről. Mindez most Begi kezei alatt kapott még energikusabb, táncolhatóbb formát.

A dalhoz érkezett közleményből kiderül, hogy a frissen debütált újdonság nemcsak zeneileg fontos mérföldkő, hanem érzelmileg is szimbolikus az alkotók életében. Begi és Viktor zenei karrierjében és magánéletében egyaránt vannak hasonlóságok: mindketten éltek át mélypontokat, de újra és újra képesek voltak felállni – például a Sztárbox című műsornak is köszönhetően. Nem véletlen, hogy mindketten az ökölvívás szerelmesei, mely (ki)tartásra nevel. Ahogyan azt a Run üzenete is tükrözi:

A remixhez forgott videóklip egyfajta mini road movie: betekintést nyújt a fellépések világába, bemutatja Lotfi Begi és Király Viktor közös munkáját.

Kétéves sincs a zenekar, az imago mundi mégis felkelti a figyelmet. A szegedi dark-pop-rock-alter-hiphop zenei formáció dalai olyan tempóban szólalnak meg, hogy mire beleélnénk magunkat egy dalba, az már véget is ér, és jön is a következő. Mint az Elszállnék című, legújabb daluk.

Az imago mundi dalai tényleg olyanok, hogy vezetés közben önkéntelenül erősebben nyomjuk a gázpedált. Elkezdődnek hatezres fordulaton, és végigtolnak minden szót és hangot sajátos zenei atmoszférájukon. Szó szerint átpréselnek minket a dalon, és akit beszippant, az velük robog.

imago mundi

Fotó: Szoboszlai Tams

Elszállnék imago mundi módra

Életérzés ez, persze, a dalok tökéletes lenyomatok, tagek a frissen meszelt falakon. A dalukhoz csatolt szövegből az derül ki, hogy az Elszállnék kicsit sötétebb hangvételű, mégsem szomorú, s hogy a tervek megvalósításáról és az ebből fakadó belső lendületről mesél

Kaizer Péter, a zenekar frontembere azt mondja, hogy „A dal a huzavonáról szól. A terveink megvalósításáról, amiben tulajdonképpen elszállunk – egy flow-élményt ír le, aminek a részesévé akartam tenni a hallgatót.” Ez, amúgy sikerül is, és bár első gondolatra kissé környeztetidegennek tűnik a színházi tér, s hogy a színpadon két táncművész, Gyimesi Eszter és Búza Richárd mozdulatsorain keresztül érkezne a flow-élmény, mégis működik. Zene és tánc tökéletesen kiegészíti egymást, valamint az is tetten érhető, hogy bár a dal tempója így is iszonyatosan erős, a mélyén – szemben például a Mehet, a Kapkodj című dallal – sokkal szelídebb világ mutatja meg magát, ami amúgy meghúzódik az Élessz Felben, a Vársomban is, és ott lakik a Szedatív mélyén is.

Így már érthető az is, amit Kaizer Péter az Elszállnék apropóján megfogalmaz: „Szeretnénk, ha látszana a boldogabb, világosabb, poposabb oldalunk is. Ilyen dalok készültek és készülnek, ezeket nemsokára meg is mutatjuk.”

Most pedig következzen az imago mundi Elszállnék című dala, amit a zenekar tagjaival együtt fotelben ülve hallgathatunk meg. 

Elkészült a Nádasi Projekt első dala és klipje. A címe Visszatérni hozzád. A formációt a The Wallkidsből ismert Nádasi István és Mészáros Joci hívta életre 2025 júniusában, a dalokat a két zenész írja. A duó az élő fellépésekre négy főre bővül – Simon Ádám basszusgitár, Gachal Gábor dobok –, és „vidám pop-rock nótákat játszanak némi elektronikus fűszerezéssel”.

Nádasi István neve nem ismeretlen a Stenk olvasói előtt, csak a Nádasi Projektben tűnhet újnak. Pedig Gibbon ugyanaz a zenész, mint aki volt, csak most egy újabb formációban mutatja meg önmagát és a benne rezdülő világot. A Nádasi Projekt alapvetően saját nótákkal jelentkezik, de azért játszik Mom's favorite-, valamint The Wallkids-dalokat is.

Nádasi Projekt

Fotó: NP / NP

Minden, ami Gibbon 

Gibbon azt mondja, hogy ebben a projektben benne van az egész múltja, a jelene, és azt reméli, hogy a zenekar jövője is. A formációt azért hívta életre Jocival, hogy műfaji megkötés nélkül alkothassanak:

Lehet, furcsán hangzik, de úgy akarunk zenélni, hogy a kezünk nincs megkötve. Ha egy keményebb dalt írunk, akkor az is belefér, ám ha lírikusabb, akusztikus szerzeményt akarunk kihozni, akkor az is rendben van. A legújabb dalunk, a Látszólagos igazság például punkosabb dalnak indult, de a gitártémát Joci átírta hendrixes vonalra, így ebből lett egy totál táncolós darab.

Az új formáció apropóján Gibbon arról is beszél, hogy a mai zenei világ kicsit fura lett számára. Sokszor azt látja, hogy „az értéktelenség az érték, és az érték az értéktelenség”. Megérinti, de próbál ezzel nem foglalkozni: „Járom a saját utamat, mint az elmúlt 30 évben. Mindig próbáltam úgy élni, hogy leszűkítettem a külvilág vonalát. Saját értékrend szerint élek, amiben nagy szerepe van a lelki dolgoknak, Istennek. Nekem fontos a lojalitás a barátaim, a szerelmem vagy a családom iránt, ahogyan a zenekaraim vagy a zene iránt is. Sokszor észre sem vettem, mi zajlik a világban, de ezt pozitívumként mondom. Csak azt néztem, ami érdekelt, minden más ment a levesbe.”

Vallomás és visszatérés Istenhez, szerelemhez

A Visszatérni hozzád című dalról Gibbon azt is elmondja, hogy:

Egy része szerelmi vallomás a páromnak, a másik fele pedig az Istenhez való visszatérésről szól. Még egy utolsó élet, ahol beteljesedik egy utolsó szerelem, és a következőben egy lelki síkon játszódó visszatérés az eredetihez. Csak az eredeti számít nekem, minden más csak egy másolat másolata.

A dalhoz készült kisfilmet Simon Ádám forgatta, a klipben hegedül is. A srácok a zenéjükkel ismét nem akarnak mást, csak szórakoztatni, és a szövegben sem kell nagy titkokat megfejteni.

Új dallal jelentkezett Azahriah – ez az előadó harmadik új dala az elmúlt két hétben. A burka című, majdnem 6 és fél perc hosszú nóta vasárnap késő délután került fel a YouTube-ra és a Spotifyra, éjféltől pedig az összes streamingplatformon elérhető.

Azahriah hamarosan visszatér a színpadra, egy év kihagyás után 2025. október 17-én, 18-án és 19-én az MVM Dome-ban lép fel, de az énekes addig sem tétlenkedik. A rajongók legnagyobb örömére az elmúlt hetekben több új dallal is jelentkezett.

Azahriah 2024. december 22-én

Fotó: Tövissi Bence / Index

Az első új dal a Young Flyjal közös, igencsak személyes hangvételű vemzavr! volt, amit egy héttel később a pörkölt követett. A szombaton droppolt burka egy újabb különleges, változatos stílusú dal, ami sokszínűsége ellenére remekül illeszkedik az előadó portfóliójába, azaz hozza a megszokott azahriah-s hangzásvilágot.