Amikor Nelly Furtado 2006-ban éppen a Maneater című fülledt, érzéki dance-dalát vette fel, tűz ütött ki a stúdióban. Timbaland játszani kezdte a dal alapjait, és szó szerint kigyulladtak a hangszórók. A felvétel klipje a hiperszexualizált imázs egyik ikonikus darabja, meglepő módon Kamala Harris használta egy TikTok-posztban. Hogy a napokban megjelent 7 című albumon lesz-e olyan dal, amelytől leégnek a hangfalak, nem tudjuk, de az biztos: a 2010-es években némileg eltűnt, és az anyaság minden örömét kiélvező művésznő nagyon is vissza akar térni.

És erre jó oka van: a TikTok-korosztály a Maneater mellett felfedezte Say It Rightot, és Promiscuoust, többek között azért is, mert a poptörténetben kevesen tudják olyan ihletetten riszálni a feneküket, mint Nelly Furtado.

Kulturális transzfer

Na jó, Shakira és Jennifer Lopez is versenyben vannak, de a farmeres versenyszámot a kanadai művésznő nyerné. De ennél sokkal fontosabb, hogy Furtado dalait azért őrizte meg a dance-pop múló emlékezete, mert ezekben a szerzeményekben volt valami, ami túlmutatott a pop hagyományos kulturális transzferein. A kanadai és portugál felmenőkkel rendelkező énekesnő új albumának felütése egy multikulturális karnevál, mintha Al Jazeera televízió főcímeiből, a portugál folkból, a trapból és az EDM-ből mixelte volna egy ottawai bérház hetedik emeletén a helyi Azahriah. Az dance-pop kategóriájában az album nagyon is korrekt munka, nyilvánvaló, hogy Furtado nemcsak erős, karakteres egyéniség, de még mindig különlegesnek számít az orgánuma.

Mesék a dance-pop nyelvén 

Azon lehet vitatkozni, hogy alulértékelt-e a művészete, hogy elmúlt-e már a trendformáló kulturális hatása, de az biztos: a 2010-es években már nem találta a helyét, és hét évvel az utolsó kereskedelmi kudarcot jelentő lemeze után (The Ride, 2017) biztosra akart menni, és készített egy kockázatmentes dance-albumot, ami arra mindenképpen jó, hogy újra forgalomba hozza a nevét.

A kislemezdalok (Love Bites és a Corazón) nem mentek nagyot a listákon, de kár lenne azonnal leírni a lemezt, mert lehet, hogy, mondjuk, a Ready For Myself vagy a Better Than Ever című powerballada betalál, és húzza magával az albumot. És nem lesz olyan nagy bukás, mint Katy Perry minden szempontból elhibázott idei visszatérése, mert Furtado albuma hiteles, önazonos, kellemes produkció, a művésznő még mindig tud történeteket mesélni a dance-pop nyelvén.

Több évnyi (félresikerült) próbálkozás után az ikonikus brit rockzenekar, a Pink Floyd megállapodást kötött a Sony Musickal, és 400 millió dollárért eladta a zenei felvételeik és a nevük felhasználásához való jogot − erősítették meg források a Varietynek.

A megállapodás annak ellenére köttetett meg, hogy a zenekar tagjai, különösen a fő dalszerzők, Roger Waters és David Gilmour között évtizedekig nézeteltérés volt. A dobos Nick Mason, valamint a billentyűs Richard Wright és az alapító énekes-dalszerző Roger „Syd” Barrett hagyatéka is érintett az ügyben.

Pink Floyd 1968 augusztusában, Los Angelesben

Fotó: Michael Ochs Archives / Getty Images Hungary

Megtört a jég, ami úgy tűnt, hogy antarktiszi vastagságúra fagyott. Egy évtizedbe telt, mire a kétezres évek egyik legsikeresebb rockzenekara, a Three Days Grace tagjai elásták a csatabárdot, és újabb pár évbe, mire ennek gyümölcsét a közönség is megízlelhette. A csapat bejelentette, hogy korábbi énekesük, Adam Gontier, akivel olyan number 1 slágereket adtak ki, mint az I Hate Everything About You, a Chalk Outline, az Animal I Have Become vagy a Break végre visszatér a frontra és azt is elmondták, mi lesz a sorsa a Gontier távozásakor érkezett Matt Walstnak. 

Nem fogunk hazudni, vártunk valami hasonlóra, hiszen 2022-ben már képesek voltak egy asztalhoz ülni a srácok, az elmúlt évben pedig több olyan koncert is volt, ahol Adam Gontier is vendégszerepelt pár dal erejéig. Sejtettük, hogy készül valami,

Eleinte csak néhány titkosított üzenet érkezett posztokban, amiből csupán annyi derült ki, hogy Gontier és a banda aktívan kommunikál. A közösségi média felületen azonban nem rég egy új poszt jelent meg a legutolsó, Explosions című lemezt promotáló poszt mellett, amiről kiderült, hogy az utolsó olyan album lesz, amit a banda az elmúlt tíz évben megszokott felállásban készített.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• +4,
• Telehold,
• Russian Girl.

Az A-ha a pop egyik leginkább félreértett zenekara, amit főleg a kerek negyven éve, 1984 októberében megjelent Take On Me slágerüknek, és a hozzá készült Steve Barron-féle képregényes klipnek köszönhettek. Az A-ha évekig küzdött a tinisztár imázzsal, oly' annyira, hogy a pályájukat összegző Time and Again: The Ultimate című albumuk cover fotóján már nem látszik a rockabillys frizurájuk.

Már csak azért sem, mert mindhárom tagon nagykabát van és kalap, és úgy néznek ki, mintha a volt osztályfőnökük temetésén fotózták volna őket, ahol bejátszották a Living Daylightot, és Harket a gyászbeszédében idézte volna a dal egyik sorát:  Eljön a reggel és a fényszórók elhalványulnak. Az élet a halálunkban rejlik.

Vedd magadhoz a válogatást!

A múló idő ellenében született a Time and Again: The Ultimate album, amely először jelent meg vinylen. Rövidebb törzsanyaggal és egy remixeket is tartalmazó bónuszkoronggal CD-n már 2016-ban publikálták ezt a műsort, hogy az akkor boltokba került Cast In Steel című stúdióalbum turnéját népszerűsítse. Most viszont a remixek – nagyon helyesen – lemaradtak, viszont a 19 dal mellé felkerült két, a CD-n nem szereplő dal is. A dupla lemez utolsó előtti felvétele a This Is Our Home a 2017-es Summer Solstice című MTV Unplugged albumról és az I'm In a 2022-es True Northról, utóbbi klipjében egy tradicionális norvég gyászszertartást láthatunk. De ha az A-hának létszámfeletti válogatásalbuma jelent meg eddig, akkor mi legitimálja a Time and Again: The Ultimate gyűjteményt?

Plexit le!

Nos, elsősorban az, hogy ez a kollekció eddig csak CD-n volt elérhető, és most vinylen is megjelent, és a bónusz daloknak köszönhetően ez lett az egyetlen olyan A-ha-válogatás, amely az összes stúdióalbumról tartalmaz dalokat. Arról nem beszélve, hogy a felvételek vinylen sokkal jobban szólnak, mint CD-n vagy éppen streamelve. És ez az A-ha esetében különösen fontos, hisz éteri popzenéjüknek nagyon is jól áll a hagyományos formátum, izgalmasak az elektronika és az akusztikus hangszerek egymásra épülő struktúrái. Vannak, akik a hetvenes években csak azért vettek hifit, hogy hallják, mit hoz ki Jean-Michel Jarre Oxygène albumából a gép, és talán akadnak olyanok, akik pont az A-ha-lemez különleges hangzása miatt emelik le lemezjátszójuk plexi tetejét, miközben elindíthatnának egy playlistet is a Tidalről.

A World Music Charts Europe szeptemberi toplistájának első helyezettje a Söndörgő Gyezz című albuma, amelyet a világhírű jazzszaxofonossal, Chris Potterrel rögzítettek. A lemez az amerikai GroundUP Music kiadónál jelent meg. A délszláv zenei hagyományokból merítő zenekar a London Jazz News szerint igazi kortárs európai jazzlemezt készített. A Gyezzt kritikájában a Jazzwise és a Songlines Magazin is négycsillagosra értékelte, az utóbbi Top Of The World listájának is az első helyén debütált. A lemezt a magyar közönségnek 2024. november 15-én mutatják be az Eiffel Műhelyházban.

A közel három évtizede alakult Söndörgő zenéje délszláv hagyományokra épít, de folyamatosan keresik azokat az irányokat és zenei utakat, amelyekkel úgy tudnak a tradícióhoz hozzáadni, hogy az a jelenben is érdekes és érvényes legyen. Elsődleges hangszerük a szerb és magyar népzenében egyaránt népszerű tambura, de hangzásképük fontos elemei a fúvósok és a harmonika is.

A Söndörgő zenekar

Fotó: Söndörgő

Megjelent, vagyis mától elérhető a streamingoldalakon Ákos Metropolis című dupla albuma, illetve korlátozott számban CD-n és szintén komoly kivitelű dupla LP-n  is megvásárolható. Harminchat éve tartó dalszerzői-előadói munkája során ez Ákos első dupla stúdióalbuma. Törzsközönsége a Facebookon követhette a visszaszámlálást, és nem csupán a dalokkal ismerkedhettek meg, hanem Ákos személyes gondolataival is.

Kevesen vállalkoznak ma már arra, hogy album formátumban alkossanak, amelynek van egy gondolati íve, és egyben hallgatva – mint Ákos új dupla albuma – egy nagyjátékfilmnyi impulzust tartalmaz.

Ez olyan, mint egy regény, ami egyben más hatást kelt, mint fejezetenként

– mondta Ákos a Metropolis című dupla albumot bemutató sajtótájékoztatón. A huszonkét dalt természetesen lehet külön-külön is hallgatni, de egyben többet adnak.

Ákos

Fotó: Mudra László

A kiadvány, vagyis a Metropolis északi és déli oldalra tagolódik: az előbbi tizenegy számban a gitár, az utóbbiban a szintetizátor dominál. Ez a szerzemények a legutóbbi, 2019-es  Idősziget- lemez óta eltelt időszakban születtek. A szövegeket, mint mindig, ezúttal is Ákos írta, emellett tizenhárom tétel zenéjét szerezte és hangszerelte, de a szerzői és előadói feladatok mellett – szokás szerint – producere és művészeti vezetője is volt az albumnak. Szerzőtársai közül Lepés Gábor négy dal zenéjét jegyzi, ő volt hangmérnökként Ákos legfőbb alkotótársa. Madarász Gábor gitáros és az exbonanzás Menczel Gábor billentyűs két-két dal zenéjét szerezte.

Hosszú évek után új dalt adott ki a kultikus brit zenekar, a The Cure, ráadásul a gótikus elemekkel operáló post-punk banda azt is bejelentette, hogy az Alone című dalt még több követi a november 1-jén megjelenő új lemezükön. A Songs From a Lost World már a 14. albuma lesz a zenekarnak, ami legutóbb 16 évvel ezelőtt adott ki lemezt 4:13 Dream címmel.

Új dallal jelentkezett a brit kultikus zenekar, a The Cure, ami mellé az új album megjelenésének időpontját is bejelentették – szúrta ki többek között a The Billboard.

A Robert Smith vezette zenekar annak ellenére, hogy legutóbb 2008-ban adott ki új dalt és lemezt, azóta is folyamatosan turnézott. Ugyanakkor mint kiderült, emellett új dalokon is dolgoztak,

A közel hétperces dalt egyébként az elmúlt két évben a nyitódaluk volt a koncertjeiken, azonban most már hivatalosan is kiadták, bejelentve mellé, hogy azt továbbiak követik a november 1-jén megjelenő Songs From a Lost World című lemezen.

Összefolynak, szűnni nem akaró érzelmi hullámot képeznek a Seether új lemezének dalai. A The Surface Seems So Far című album azt a megszokott grunge, post-grunge és metál fúziót hozza, amelyben a zenekar a legjobb, témái pedig ismételten Shaun Morgan életének aktuális élményei, amelyek az elmúlt négy évben és a pandémia alatt gyűltek össze.

„A hatalmak azt mondták, hogy nem számítok, nem vagyok fontos személy, és a megélhetésem sem volt az sokáig” – fogalmazott a zenekar frontembere egy Billboardnak adott interjúban a Covid-időszakról.

Az énekes aggódott a családja megélhetése miatt, hiszen nemrég született meg a harmadik gyermeke, épp azalatt a másfél év alatt, amikor a mostani lemez munkálatait végezték. 2022-ben kezdett helyreállni a zenei világ, de legutolsó albumuk, a Si Vis Pacem, Para Bellum épp a lezárások kezdetén, 2020-ban debütált, ami elgondolkodtatta a szerzőt. 

Súlyos szerelmi bánat égette Fekete Pákó szívét és ajkait, de végre visszatért a kicsi lány, akit úgy várt. Új dalából kiderül, hogy lehet az a nagyváros vagy a tengerpart, a szenvedélyes szerelemnek semmi sem szabhat gátat, a jó dolgokra pedig érdemes várni.

Megjelent Lapite Oludayo, közismert nevén Fekete Pákó új száma Gyere és csókolj címmel, ami a két éve kiadott Pusz Pusznak a folytatása. Olyannyira a folytatása, hogy ismét Tarkan Şımarık (Kiss Kiss) című dalának alapjára született, de ezúttal más végeredményben. A tavaly magyar állampolgárságot szerzett előadó, alkalmazva a modern technológiák vívmányait, hogy érzéseit még teljesebben átadhassa, némi autotune-nal tisztította hangját, így a szenvedélytől átfűtött énekdallam most már – szemben a Pusz Pusz egyes részeivel – teljes mértékben kivehető.

A két dalnak nem csupán az alapja, de a szövegezése és dallamvezetése is hasonló, ezzel is jelezve, hogy egy évek óta tartó, türelmes várakozás teljes eposzi költeményét öntötte kétrészes zenei formába az előadó. A sorokból kiderül, hogy a lányra gondolva, aki egyszer felperzselte szívét, szenvedély tölti el, miközben csókjának bizsergető emlékeit még mindig ajkain őrzi.

Nick Cave a fia halála után több meditatív, csendes lemezt készített, de a most megjelent Wild Godban ismét a teljes zenekar részt vett, Cave pedig az öröm lemezeként hivatkozik rá. „A Wild God már egy erőteljes életigenlés. Nem véletlen, hogy az album munkacíme sokáig Joy volt” – írtuk az új lemezről.

Állandó alkotótársa és legjobb barátja, Warren Ellis most a hvg.hu-nak adott interjút, amelyben többek között elmondta:

• Nem volt könnyű a Wild God lemezfelvétele, de sosem az. „Ha könnyű, az csak annyit jelent, hogy túl könnyen megelégszel a saját munkáddal. Ha viszont nehéz, az arra utal, hogy talán tényleg eljutsz majd valahová. Mindig nehéz a munka, mert ahogy haladunk, úgy lesz előttünk egyre kevesebb útelágazás.”

A pop nagy kalendáriumának egyik piros betűs ünnepe szeptember 23. A nap nemcsak „Battonya felszabadulásának évfordulója”, de 1962-ben az Omega is ezen a napon adta első koncertjét, és szeptember 23-án volt a Budai Ifjúsági Parkban az utolsó koncert, a P. Mobil 1984-es Elektromos temetése, valamint 1979. szeptember 23-án rendezték a Piramis A nagy buli című koncertjét is, amelynek hangfelvételét minden idők legjobb magyar koncertlemezeként tartjuk számon.

Közismert, hogy a Piramis fénykorát megörökítő album a teljes koncert felét tartalmazta, és alapvetően az új dalokra fókuszált, így A nagy buli félig új sorlemeznek is tekinthető. Közismert az is, hogy a zenekar a teljes koncertet szerette volna kiadni dupla lemezen, a legendák szerint ehhez el is készült egy dupla, úgynevezett gatefold tasak, ezt azonban senki sem látta. 

A teljesség igénye

Nyilván az lett volna a legjobb, ha előkerül, és eleve azzal az arculattal jelenik meg a teljes koncertet tartalmazó album, amit most, 2024-ben, a buli 45. évfordulóján a kezünkbe foghatunk. Ám nemcsak az eredeti tasakterv veszett el, de magáról a koncertről sem került elő jó felbontású fotó; olyan, amit nyomdai minőségben a coverre lehetett volna tenni.

Az albumot kiadó Moiras Records végül négy címlapot állított elő, minden lemezoldal kapott kvázi-covert. Az jogos, hogy úgymond ne hazudjon a cover, és ne rakjunk rá olyan koncertképet, ami nem azon a bulin készült, ugyanakkor már eleve A nagy buli borítóján sem az 1979. szeptember 23-i koncertről készült fotó látható. Ha hinni lehet a Becsület című dalban elhangzó zenekari bemutatásnak, akkor semmiképp.

Nagyobb, hosszabb, vágatlan

Ugyanis így mutatják be Révészt: „Még egy ember hátramaradt a bemutatásból, itt táncol a színpad közepén, talpig fehérben…” Nos, ha ez valós leírás, akkor beláthatjuk: a címlapfotó nem azon a koncerten készült, hiszen Révészen fekete bőrnadrág és bőrdzseki látható, és egy matrózcsíkos póló. Ráadásul az új albumon van egy belső tasakfotó, ami tényleg A nagy bulin készült, ott viszont tényleg talpig fehérben látható Révész.

arról nem is beszélve, hogy a hangfelvételt feljavították, de úgy, hogy abba bele is játszottak. Erről majd később.

A Moiras nem ment bele kegyes csalásokba, nagyjából egy évig keresték a képes dokumentumokat A nagy buliról, de megfelelő méretű coverképet nem találtak, így az album külleme nem is tükrözi azt a dinamizmust, ami a koncertanyagot jellemzi.

Mindig egyfajta öröm Manu Chaót hallgatni. Pokolian kemény világról énekel a francia születésű zenész, de mégis úgy teszi, hogy az embert kellemes érzés fogja el. Nem ítélkezik, nem kioktat, nem szemrehány, hanem megmutatja, hol lehet a mindennapokat élhetővé tevő apró örömöket meglelni. 14 évet vártunk rá, hogy Manu Chao új lemezzel térjen vissza, és újabb különleges dalokkal lepje meg a hallgatóságát, a Viva Tu című albummal pedig most meg is tette.

Kicsit ellentmondásos a dolog, hisz dalainak van egy erős társadalomkritikus vonulata, de valahogy tőle úgy hangzik a kritika, mint amikor a gyerek megégeti a kezét a forró vízzel, mire a szülő leszidja, de közben mégis megöleli, próbálja szeretettel elnyomni az ijedség és a fájdalom okozta rossz érzéséket.

Manu Chao számaival rávilágít a világ hibáira és a periférián rekedt emberek történeteire, amelyek között akadnak elég kemények, akár a São Paulo Motoboy című dalban, amihez még dokumentumfilm is készült. Ettől függetlenül nem érezzük, hogy szégyenkezni kéne, hanem inkább azt, hogy tenni kell azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. 

Új lemeze, a Viva Tu ezt a különleges életigenlő hozzáállást viszi tovább. Az album az előadó elmúlt másfél évtizedének utazásait, az általa megismert történeteket ülteti át dalokba. Leginkább a hétköznapi emberek élete van a fókuszban, az ő örömeik, csalódásaik, nyomoruk vagy épp sikerük.

Ezekben a vad, bizonytalan időkben az üres égboltot kérdezem: ki tartja mozgásban a dolgokat, kinek énekeljek hozsannát? – kérdezi David Gilmour az A Single Spark című dalában, amely a Luck and Strange című új lemezén hallható. Már az önmagában ünnep, hogy kilenc évvel az utolsó, Rattle That Lock (2015) című szólólemeze után Gilmour új anyaggal jelentkezett, de az külön figyelemre méltó, hogy szerinte ez a legjobb albuma, amit az 1973-as The Dark Side Of The Moon óta készített.

Persze, az ilyen megjegyzések inkább reklámfogások, de valóban meglepően izgalmasak a Luck and Strange kreatív együtthatói, és ez többek között annak köszönhető, hogy a Pink Floyd egykori gitárosa az Alt-J és a Madness producerével, Charlie Andrew-val dolgozott együtt.

A család zárt áramköre

Szóval, Andrew tartotta mozgásban a dolgokat, és arra inspirálta Gilmourt, hogy felejtse el a rajongók elvárásait. Korábban Gilmour nem alkalmazott producereket, így most  távolabb tudott lépni az egójától, aminek köszönhetően Charlie Andrew közvetlenséget, némi intimitást és koncentráltabb munkát vitt a gitárzseni hangzásába. És végül kinek énekelt hozsannát? Nos, elsősorban a családjának, a feleségének, ugyanis a Luck and Strange a legjobb értelemben vett családi vállalkozás, Gilmour lánya, Romary énekel az albumon, fiai Gabriel és Charlie háttérvokáloznak, a szövegek nagy részét pedig felesége, Polly Sampson írta. Míg ez egy zárt áramkör, harmónia van a családtagok között, addig a Pink Floyd történetében hangsúlyosak a Gilmour és a Waters közötti ellentétek.

Ördögűzés gitárral

Persze a legtöbben Waterst tartják a neveletlenebbnek, ugyanakkor Gilmour is úgy beszél a Pink Floyd egykori turnézenekaráról, hogy abban nincs köszönet, szerinte néhányan a bandából jobban jártak volna, ha egy Pink Floyd tribute zenekarban játszanak, ezért úgy gondolta, hogy most olyanokkal veszi fel az új lemezét, akik valóban kreatívak. Persze Alt-J ide vagy oda, aki azért vesz meg egy Gilmour-szólólemezt, hogy a Pink Floydot is hallja, az annak ellenére kap extra dózist a zenekarból, hogy Gilmour már jó ideje minden erejével túl akar lépni a múlt árnyékán. Szinte minden mozdulata afféle ördögűzés, a gonosz pedig maga Roger Waters. Ugyanakkor a címadó dalban hallhatjuk a néhai Rick Wright orgonajátékát.

Mindig is sztár voltam – mondja Nellie (Margot Robbie) Mannynek (Diego Calva) a Hollywood hőskorát bemutató szélesvásznú filmben, a Babylonban. Paris Hilton is mindig popsztár volt, csak éppen meg kellett várnia, míg lemezt készítenek neki, hogy karakterének legyen zenés kiterjesztése is, hogy ne csak egy partiarcot lássunk benne, aki paparazzóknak pózol, és akiről az a legtöbb, ami elmondható: sok pénze és sok barátnője van.

2006-ban készített egy albumot, amin a reggae-s hatású Stars Are Blind igazi sláger lett, így aztán saját jogon is beállhatott fotózkodni a divatmárkák rollupja elé. Paris Hilton maga a nagybetűs celeb és influenszer, aki a 2006-os Paris című semmitmondó, de a maga nemében korrekt dance-pop műsora után idén Infinite Icon címmel új lemezzel jelentkezett.

Végtelen történet

Hiltont Sia bátorította arra, hogy ébressze fel szunnyadó popkarrierjét, vegyen fel új popalbumot, aminek majd ő lesz a producere. Az Infinite Icon egyáltalán nem kellemetlen, inkább csak jellegtelen dance-pop hibrid, Megan Thee Stallion, Rina Sawayama, Sia és Meghan Trainor kollaborációival. A lemez pont olyan, mintha egy dubaji nyaralás TikTok-szkeccseinek aláfestő zenéje lenne. Az Infinite Iconon érződik, hogy Hilton korábban már kipróbálta a lemezlovas foglalkozást, tudja, mi az, amitől kiesik Miley Cyrus és Meghan Trainor követői kezéből a csillogó Prada retikül. A lemezt úgy pozicionálják, hogy nőknek és melegeknek készült, érett, önreflexív munka, amely olyan kérdésekkel foglalkozik. mint a mentális egészség és az anyaság.

Vigyázó szemetek Parisra vessétek!

Ehhez képest az egyik húzódal a Megan Thee Stallion közreműködésével készült BBA (Bad Bitch Academy) című klubhimnusz, ami tanácsokat ad ahhoz, hogyan legyél menő ribi. De azért ott a Siával közösen előadott Fame Won't Love You, melynek a Brandon bababolt promófilmre emlékeztető klipjében Paris és a férj, Carter Reum virágkompozíciók és luxusbabaholmik között ölelgetik a gyermekeiket. A dal ráadásul olyan bölcsességet ad útravalóul minden tradwife anyának, hogy a hírnév nem fog úgy szeretni, mint egy anya és egy apa. A Paris in Love című valóságshow-műsorában nyomon követhettük az esküvőjét,  láthattuk, hogy önálló celebkarrierrel rendelkező kutyusa hogyan ugrabugrál az esküvői ruhája uszályán.

Viharos jogi vita alakult ki a toplistás brit rapper, Ren és a zenei producer, Kujo közt. Utóbbi azzal vádolta meg az előadót, aki tavalyi lemezével a brit slágerlisták élére tört, hogy egyik dalában jogtalanul használta fel az őáltala kreált zenei alapot, ezért visszamenőlegesen is komoly anyagi elégtételt követel tőle. Az előadó nemrég egy hosszú videóban tette közzé a történet részleteit, amiben kifejti, hogy szerinte valójában mi történt. Ezt követően egy dalt is kiadott, amiben nagyon kiosztotta Kujót és barátnőjét, akikkel hosszú heteken át vitázott az ügy miatt.

Számos olyan online felület található, ahol különféle ritmusokat, dallamokat, témákat tesznek közzé alkotók, amiket meg lehet vásárolni, hogy annak segítségével dalokat kreáljanak szerzők. Vannak, akik inspirációs alapként nyúlnak hozzájuk (például Ren is), mások pedig teljesen erre építik számaikat.

A hiphop világában nem ritka, hogy egyes dalokat vagy dallamokat sample-ként (egyfajta zenei elemként) használnak producerek és szerzők, azonban ennek teljesen eltérőek a jogi megkötései, mint amikor valaki átdolgoz egy másik számot. A fő ok, hogy itt az eredeti alkotás egyes részei teljes egészében szerepelnek az új számban, és nem csupán a dallamot vagy a szöveget gondolja újra az alkotó.

Láthatunk a sample használatra példát Megan Thee Stallion, és átdolgozásra Desh esetében. Azonban ha valaki jogi értelemben rosszul nyúl az ilyen eszközökhöz, akkor hasonlóan járhat, mint anno Kanye West, amikor a Gyöngyhajú lány dallamát építette be egyik számába.

Ezzel a nehézséggel szembesült most a brit rapper, Ren is. Legutóbbi albuma, a Sick Boi címadó dalához vásárolt egy alapot, amely az alkotási folyamat során inspirációként szolgált számára, így be is építette azt számába. Bár a zenész többnyire maga készíti zenéit,

A zenész úgy vélte, hogy korlátlan felhasználással vásárolta a jogtiszta tartalmat, amit jogi és kiadói csapata is megfelelően kezelt. Kiderült, hogy a folyamat több ponton is megbukott, amivel már csak akkor szembesült, amikor dalát a YouTube szerzői jogi visszaéléssel való vádak alapján letiltotta. Nagyjából két hete egy több mint félórás videót tett közzé, amiben részleteiben elmeséli az egész történetet.

Ha a vinyl korunk hűtőmágnese, tehát szuvenír, amit nem a fridzsideren lehet lejátszani, hanem lemezjátszókon, akkor a Nick Cave and The Bad Seeds 18. albuma, a Wild God nemcsak egy emlék marad a reptéri váróból, hanem egy utazás teljes dokumentációja. A tengerben fürdés egyben keresztelés is, a Costa del Sol melletti hacienda pedig a paradicsom méretarányos mása.

A Wild God Nick Cave portfóliójának egyik magaslati pontja, vallásos meditáció, testen kívüli élmény, a kihordhatatlan gyász után az emberre váratlanul rátörő öröm. Nick Cave-nek tinédzserfia, Arthur 2015-ös, majd 31 éves fia, Jethro 2022-es halála óta a gyász szerepel az életműve centrumában.

Gyászfeldolgozó tréning

Negyven éve sokak szemében még úgy tűnt, hogy Cave afféle Iggy Pop, táncdalos, kandúr bandis öltönyben, de aztán hamar bebizonyította, hogy Bowie, Lou Reed, Leonard Cohen és Bob Dylan mellett a helye, aki minden körülmények között megőrizte művészi integritását. Zenéje az elmúlt évtizedek alatt nem lett könnyebben hozzáférhető, sőt egyre nagyobb kihívások elé állította hallgatóját. Cserébe Cave saját magát tette hozzáférhetővé, a gyásza afféle segítőművészeti projekt lett, az albumai gyászfeldolgozó tréningek, viszont a Wild God már egy erőteljes életigenlés. Nem véletlen, hogy az album munkacíme sokáig Joy volt.

Gospel punk

Most viszont a lemezt hallgatva a hatvanas évek táncdalhatású filmzenéi jutnak eszünkbe, és egy szerpentinútra gondolunk, ahol egy kabrióban lobog a napszemüveges vamp selyemkendője, és azt hisszük, hogy ez egy Campari-reklám, de aztán egy másodpercre mégis úgy tűnik: maga a valóság. Cave akkor is hiteles maradt, amikor Kylie Minogue-gal duettezett, és akkor is, amikor celebek karéjában ült Károly király koronázásán.

A Wild God afféle többtételes örömóda, ünnepi kórusokkal, a második vonalbeli szimfonikus space-rock felülírásával, mellotronszerű szintetizátorokkal. Az apokaliptikus blues-rock és gospel punk cirádáival meghív egy evangelizációra, ahol már nem a gyász pompáját dagasztja, nem azt gyászolja, ami elmúlt, hanem azt ünnepli, ami megmaradt a távozó emlékéből, ami még mindig megmaradt a világból.

„A csillagok olyan közelinek tűntek, hogy meg lehetett volna érinteni… Mindig is hittem, hogy a repülés csábítása maga a szépség csábítása” – mondta nem sokkal a halála előtt Amelia Earhart, az első női pilóta, aki arra adta a fejét, hogy első nőként körberepülje a Földet.

Hogy Laurie Anderson róla szóló zenés égi balettje, az Amelia a szépség csábítása-e, nos, ezt nem is olyan könnyű eldönteni. 35 percbe zsúfolva kísérhetjük el Amelia Earhartot az utolsó repülésére. Ha hosszabb ideig tartana ez a kortárs zenei történelemóra, valószínűleg olyan turbulencia lépne fel az elménkben, hogy kénytelenek lennénk képzeletbeli kényszerleszállást végrehajtani.

Utazási magasság

Laurie Anderson meditatív repülése ugyanis szintén veszélyes küldetés, igaz, nem végzetes kimenetelű. Earhart 1937. május 20-án szállt fel Oaklandből, és átrepülte Amerikát, Afrikát és Ázsiát, mielőtt gépe július 2-án eltűnt a Csendes-óceán felett. Az Amelia leginkább egy avantgárd oratórium – vagy egy rádiójáték, amelyben nincsenek igazi dramaturgiai csomópontok, inkább dokumentumok dalszerű illusztrációi kortárs klasszikus zenével, jazzes improvizációkkal és az elektronika effektjeivel. 

A produkció tehát nem musical, nem rockopera, hanem afféle koncept lemez, amely az emberi szabadság határtalanságát, a tenger és az ég végtelenjét mutatja meg, miközben folyamatosan halljuk a repülőgép motorhangját.

Ugye eljönnek a repülők?

Ez a zaj, amely nem egy igazi repülő jellegzetes hangja, hanem olyan kollázs, amit Anderson épített néhai férje, Lou Reed gitárjának és erősítőinek hangjából, megidézte Reed Metal Machine Music című dalát. Ebben a sound desingban hallhatunk még brácsát és murván guruló autót is. Az album tehát nem dokumentarista alkotás, még ha számos naplószerű dokumentumot és tényadatot sorol is fel. Ezek csak illusztrációk ahhoz, hogy érzékeltessék a küldetés nagyságát, és adjanak némi ellenpontot a lírai tájfestészethez, az égi kartográfia koordinátáinak rögzítéséhez.

Ritka, hogy egy ikonikus személy és hang elvesztése után egy banda talpra tudjon állni. Hét év telt el Chester Bennington halálát követően, mire a Linkin Park eldöntötte, mégis folytatja a karrierét. Új frontemberük, Emily Armstrong elsőre úgy fest, hogy képes helytállni, ráadásul a zenekar friss lemezzel is készül, amelyen már az énekesnő szerepel. Ennek ellenére sokakban van kétség, hogy hosszú távon miként alakul a banda sora ebben a felállásban. Lapunk most olyan ikonikus zenekarokat szedett össze, amelyeknek egy karizmatikus frontember elvesztése után kellett talpra állni. Az ő példáikon keresztül vizsgáljuk, hogy a Linkin Park milyen esélyekkel indul. Listánk, a – sajnos – meglehetősen sok hasonló történet miatt a teljesség igénye nélkül készült.

Ahogy a zenetörténet mutatja, tucatnyi példa van arra, amikor egy kultikus frontember halála befoltozhatatlan űrt hagy maga után. Erre számos különböző módon reagálhatnak a zenekarok a feloszlástól az új énekes megkeresésén át egészen az emlékformációkig, de arra is volt már példa, hogy valóságshow-ban kerestek új frontembert.

Elsősorban azokat a történeteket vesszük most elő, ahol az énekes meghalt, de a zenekar újraindult. A The Doors esete például, ahol Jim Morrison karizmáját nem tudták pótolni (ezért végül befejezték), még úgy sem, hogy új énekes helyett a zenekartagok vették át a frontemberi posztot, nem mérhetők a mostani esethez. Szintén listán kívüli a Queen helyzete (és a hasonló cipőben járó zenekaroké), akik a régi dalaikat játsszák, csak vendég frontemberekkel Paul Rodgers vagy Adam Lambert személyében, és nem törekednek arra, hogy az új frontemberekkel olyan közös alkotói munkát végezzen, mint anno Freddie Mercuryval.

A hosszú távon fennmaradó zenekarokon van ezúttal a hangsúly, így többek közt olyan bandák történeteihez nyúlunk, mint a Lynyrd Skynyrd, az AC/DC, a Stone Temple Pilots, a Grateful Dead vagy a Thin Lizzy.

Ha reklámokról van szó, a Pepsi ritkán aprózza el a dolgokat. Feltehetően a cég karrierjének egyik legnagyobb szabású kampánya volt a 2004-es, gladiátoros reklám, amelyben a három perc hosszúságú hirdetés számos világsztárt hozott össze, Rómáig vitte a stábot, ráadásul egy arénát is felhúztak nekik. Itt a résztvevők előadták a Queen jól ismert We Will Rock You című dalát. Ezt a bravúrt igyekeztek most feleleveníteni húsz év távlatából a készülő Gladiátor 2-re reagálva, új csapattal és baromi sok CGI-jal megspékelve.

Az eredeti reklámfilmre biztos sokan emlékeznek. Néhány évvel korábban jött ki a mozikban Ridley Scott ikonikus filmje, a Gladiátor, ami akkoriban sokakat megmozgatott a művészvilágban és a reklámszakmában is. A Pepsi pár évvel később úgy döntött, csinál egy nagyszabású promóciót, amelyben számos világsztárt hozott össze egy arénában (a Colosseumban), ami azóta is a cég egyik legnagyobb, legköltségesebb és legismertebb kampánya.

A reklámban a zenekar két tagja, Roger Taylor és Brian May is feltűnnek, akik a lelátóról figyelik az eseményeket. A három énekesnő felfegyverkezve lép a küzdőtérre, ahol visszautasítják, hogy gladiátorként egymással kelljen küzdeniük. Szembeszállnak a gonosz császárral (akit Enrique Iglesias alakít), előadják a dalt a közönséggel együtt, majd jóízűen kortyolnak egyet a kólából, a maradékot pedig szétosztják a nézők között.