Nem mondhatok le magamról című dalában az öngyilkosság témáját feszegeti a témát a Konyha zenekar.

Hozzánk eljuttatott közleményükben arról számol be a csapat, hogy naponta átlagosan négy magyar fiatal keresi fel a Kék Vonal lelkisegély-szolgálatot, mert fél, hogy kárt tesz önmagában. Éves szinten több mint 2000 esetben keresik fel a szervezetet olyanok, akik őket ért bántalmazásról számolnak be. A zenekar arra próbálja felhívni a figyelmez új dalával, hogy van kihez fordulni. 

A tudósok szerint minden ember életében van 8-10 nagyobb krízis, mindenkiében máskor és más jellegű. Ezekben a helyzetekben könnyen érezhetjük azt, hogy fájdalmunkban elveszítjük az irányítást a sorsunk fölött, és nem mindegy, hogy ilyenkor milyen döntéseket hozunk. Ez a dal is egy – utólag szerencsére átmeneti – krízishelyzetben született, egy szakítás utáni este, amikor azt éreztem, hogy bár kecsegtető lenne ámokfutásba kezdenem

– fogalmaz a dal keletkezéséről Szepesi Mátyás, a Konyha zenekar frontembere.

A dalhoz készült videóklip Lehel Olivér rendezése, főszerepben pedig Palugyai Sárát láthatjuk. Az alkotás operatőre Ritter Doron volt.

A magyar könnyűzene ikonikus színfoltja a négy frontemberes banda, az Irie Maffia, amely a 21. századi underground és mainstream közönséget is meghódította sokrétű zenéjével. A kétezres évek óta bejárták a pop, a rock, a reggae, a hiphop, a dancehall, a funky és számos egyéb stílus útvesztőit, és szinte mindből bajnokként tértek haza – csúnya, belsős poén, szégyellem is magam.

Most is új zenei hatásokkal kísérleteznek friss, Mellettem című dalukban. Ezt megelőző utolsó számukat majd egy éve adták ki Nem a jó fiúk néven, azóta viszont nem igazán rukkoltak elő más durranással. A zenekartagok saját projektjeiken dolgoztak, a banda énekesnője, Sena Dagadu például a 2023-as jubileumi István, a királyban játszott. 

Ariana Grande az új, Eternal Sunshine című albumának nyitódalában az Intro (End of the World)-ben azt kérdezi: honnan tudható, hogy jó kapcsolatban élünk-e? Ez még azokat is érdekli, akiknek éppen nincs párja, vagy akik nem szeretik a prémium R&B kollekciókat. Szerencsére nem kell sokat várnunk, a meglepően rövid, mindössze 35 perces album utolsó felvételéből, az Ordinary Thingsből kiderül, miből következtethetünk arra, hogy rendben van-e a magánéletünk. Nos, ha úgy érezzük, hogy nem tudunk jóéjt-puszit adni egymásnak, akkor ideje szakítani. A jóéjtpuszi-teszten kívül vannak itt egyéb titokzatos dolgok is, például a tarot-kártya, az asztrológia vagy éppen a bulvársajtó.

Most és mindörökké

A vallomásos popnak a közösségi média elterjedésekor jött el az aranykora, amikor is a sztárok családi fotóikat is megosztják. Minden követő családtag lett, így aztán a sztárok exeiről is mindent tudni akarnak a rajongók, és ennek az igénynek a kiszolgálásában épp a legsikeresebb női előadók, Taylor Swift, Adele és Ariana Grande járnak az élen. Nem könnyű azoknak a férfiaknak, akik velük szeretnének járni, mert előbb-utóbb dalok dolgozzák fel, hogy milyen szemetek, hazugok, és rosszak az ágyban... Talán már léteznek olyan szerződések, amelyek biztosítják a feleket, hogy nem lesznek dalszövegek negatív hősei, nem kerülnek fel az Instagramra... 

Napot hoztam, csillagot

Nos, Ariana Grande exei nem készítettek ilyen szerződéseket, mert rendre megjelennek a dalokban. A Grammy-díjas művésznő tavaly betöltötte a harmincat, de nem kell szomorkodnia, egy évtizedes karrierje során minden albuma platina lett. A kategóriás világsztár, mindennapjaiban pont úgy mosódtak el a határok a valódi élete, a dalszövegei és a tabloid újságcímek között, ahogy a sorozatsztárokról is sokan azt hiszik, hogy a tévében látott karakterük megegyezik az adóalanyokéval. Grande a dalszövegeiben nem egy esetben játszik ezekkel a felvetésekkel, kommentálja R&B-s monológjaiban. Persze lehet, hogy nemcsak a közönség, de maga Grande sem tud különbséget tenni szerepei és a hétköznapi létezése között, hiszen az élete nagy részét nem a napköziben vagy a gyerekszobájában töltötte, hanem a színpadon.

Britney Spears The Woman in Me című memoárjából tudható, hogy Justin Timberlake lelki nyomást gyakorolt rá, hogy vetesse el közös gyermeküket. Az évtizedek múlva kiderült kényszerítés megtépázta Timberlake nimbuszát, és nem popbaleset volt, valószínű, hogy ez lehetett az egyik első lépcsőfoka az egykori tinisztár pokoli utazásának, és akkor még nem hoztuk szóba Britney apját. Maradjunk annyiban, hogy úgy járt Justin Timberlake, mint Gandalf Moria tárnáiban, amikor is a szörny tüzes ostora lerántotta a feneketlen mélységbe, amikor már úgy tűnt, hogy a varázsló legyőzte a bánya gonoszát. Timberlake sem ért át sértetlenül a túloldalra. 

Többé nincs megállás

De Justin Timberlake-nek nem ehhez a filmhez van köze, hanem egy másikhoz, igaz, mindkettőben vannak trollok. Ez a film a Trollok című animációs mese, amelynek a legnagyobb slágere Timberlake csillámfényes dala, a Can't Stop the Feeling! volt. A kérdés inkább az, hogy vajon a napokban megjelent Everything I Thought It Was című hatodik, és egyben leghosszabb, 77 perces albumán találhatóak-e ekkora dalok? Ja, a No Angels, a My Favorite Drug, a Fuckin' Up the Disco vagy éppen a Fame például nagyot szólnak. Ugyanakkor a közel nyolcvan perc könyörtelenül hosszú, ha feleennyi lenne a játékidő, ha megtalálták volna a fókuszt, beljebb lennénk. Semmi nem indokol ilyen hosszú albumot, a diszkó-funk esztétika esetében.

Funky esztétika

Még akkor sem, ha a produceri munkákban olyan nagyágyúk vettek részt, mint Calvin Harris, Timbaland, Danja, Angel López. Szóval, az album kitakar egy remek negyvenperces anyagot − igen, el kellett volna dobni a másik negyven percet. 2024-ben Timberlake nem tudta megismételni a valóban grandiózus és szintén fárasztóan hosszú albumát, a 2006-os FutureSex/LoveSounds-ot. A recept nem volt túl bonyolult, Michael Jackson Off the Wall című 1979-es lemezét keverte össze Timbaland a produceri fantáziáival. Az Everything I Thought It Was nem korrigál, nem igazít semmit Timberlake karrierjén, leginkább a múlt dicsőségén mereng, de a hosszúságán kívül semmi nem utal az ambícióra. Igaz, viszont jobban sikerült, mint a karrier megbillenését jelző, hat évvel ezelőtt megjelent Man of the Woods.

Európa egyik legjelentősebb nemzetközi dalversenyének történetében a mai napig Bayer Friderika a legsikeresebb magyar versenyző. Harminc évvel ezelőtt, 1994-ben a negyedik helyig jutott Dublinban Kinek mondjam el vétkeimet című dalával az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében.

Az Embernek maradni című szám a háborúskodás, a konfliktus és viszály mindennapiságára hívja fel a figyelmet. A mögöttes üzenet arra próbál rávilágítani, hogy az érvényesülésért vívott harc közben sem szabad elfelejteni embernek maradni.

Szinte napra pontosan nyolc évvel a Kung Fu Panda harmadik része után érkezik a széria negyedik felvonása. A főszereplő sárkányharcost, Pót szinkronizáló Jack Black a tőle megszokott extravagáns formában pörgette fel a mozis jegyértékesítést, nem is akárhogy. Kyle Gass-szel közös, bombasztikus zenei duójuk, a Tenacious D rendre dolgoz fel világraszóló dalokat,

A kerek rockerek az énekesnőt megszégyenítő tánctudással adják elő a (Hit me) …Baby One More Time című számot, amely annyira nagy durranássá nőtt, hogy nem csak a trending videók közé került fel kb. minden média platformon, de alig tíz nap alatt milliók hallgatták és nézték meg. És ez még korántsem minden.

A metáltól sosem állt távol a fegyverkezési verseny, minden nap honvédelmi nap, így aztán a Judas Priest a tűzerő növelése után (Firepower, 2018) pajzsot is adott a kezünkbe (Invincible Shield, 2024). Mivel hasonló színvilág (vörös és sárga) jellemzi a két albumot (Mark Wilkinson munkája), az első kérdés minden rajongóban ez volt: vajon az új album is maga lesz a metálmegváltás? Azaz eléri az Invincible Shield a Firepower zsenialitását, az élő szövet a fémvázon érzését?

Ez a kérdés azért sem spórolható meg, mert a 2018-as albumnak nemcsak a Judas Priest életművében lett kitüntetett helye, de a metál bőrkötésű lexikonjában is.

Pajzsra emelés

Pont úgy, ahogy a Painkillernek (1990), a Defenders Of The Faithnek (1984), a Screaming for Vengeance-nek (1982) vagy éppen a Killing Machine-nek (1979). A Judas Priestnek azok a legjobb albumai, amelyek kísérletet tettek a metál soundjának megújítására. Ezek az albumok is ezekkel az ambíciókkal készültek. Különösen igaz ez az idén negyvenéves Defenders Of The Faithre és a Painkillerre. Új irányokat jelöltek ki, tökéletesítették a metal soundját. Megmutatják, milyen a forró fém jéghideg érintése, milyen az, amikor

Ilyen zseniális album lett a Firepower, amely mindent és mindenkit lever, kivéve a lécet nem, épp ezért a nagy szakállú Rob Halford, a metál mikulása erre nem is tett kísérletet.

A tűzerő legyen veled

Fél évszázaddal a debütáló Rocka Rolla után itt a zenekar tizenkilencedik, Invincible Shield című albuma, amelyről az a legszemetebb kijelentés, hogy nem olyan revelatív, mint a Firepower, viszont nagyon jó lemez. Az új album egyszerűen más, de ugyanolyan teátrális, a műfaj dicsőségét megéneklő dalok gyűjteménye, mint a Firepower, ugyanakkor a hangzása inkább visszanyúlik a Judas Priest nyolcvanas évek eleji soundjához.

Ez nagyon is átgondolt döntés volt, hiszen ennek az albumnak is Andy Sneap, a zenekar turnégitárosa a producere, ahogyan a Firepowernek is. Az új albumon négy évig dolgozott a zenekar. Először a pandémia akasztotta meg a folyamatokat, majd amikor feloldották a járványügyi korlátozásokat, a Judas Priest elindult 50 Heavy Metal Years világturnéjára, ami szintén nem kedvezett a dalok írásának.

Néha muszáj visszatérni az alapokhoz, pláne ha az ember haladna, de az irány zavaros. Érdemes letisztázni, miért is épp arra megyünk, amerre – és pont ezt teszi most a brit popsztár, Holly Humberstone is. Mielőtt megkezdi első észak-amerikai turnéját idén májusban, kicsit felfrissítette zenei repertoárját, amely 2023-as albuma óta mindössze néhány dallal bővült.

Most egy négyszámos kislemez érkezett, és ezzel Humberstone kezdeti stílusához nyúl vissza, amelyet még 2020–2021-ben kaptunk tőle. Azért vannak benne elemek abból a csapásból is, amely tavalyi albumán dominált, de szerencsére a korábbi hangzásvilág a vezérfonal, vagyis az, amiért a közönsége első körben megkedvelte. Az EP címe − work in progress − utalás, hogy még korántsem hallottunk mindent az énekesnőtől.

Azt kéri Norah Jones az All This Time című dalában, hogy mutassák meg neki, hogyan kell álmodozni. Nos, elhallgatva az új, Visions című lemezén hallható programot, inkább tőle kéne eltanulni az álmodozás művészetét, az összhangzattanról már nem is beszélve.

A művésznőnek a számolatlan Grammy-díjával már nem kell senkinek bizonyítania, csak saját magának. Több mint húsz éve, a meghökkentően érett Come Away with Me című debütáló albuma óta ő a jazzhatású zongorapop etalonja. Azóta őrzi a státuszát és eleganciáját, annak ellenére, hogy most éppen nem olyan divatos, mint amilyen 2002 körül volt.

Fáradt boldogság 

Persze nem könnyű az érdeklődés középpontjában maradni, ha semmi mást nem akarsz magadról közölni, csak azt, amit a dalaidban elrejtettél. Ezt hívják eleganciának. Jones hangja hol fáradt, füstös, hol derűs, dalai tele vannak ragyogással és érzékiséggel, miközben mindig van egy-egy hangszerelési megoldás, alig észrevehető többlet, játék a dinamikával, a hangsúlyokkal, így Jones a mai napig izgalmas maradt.

Olyan az egész, mint amikor reggel, még félig benne az álom buborékában, lefőzünk egy kávét. Évek óta ugyanaz a minőség, mégis más a hozzáadott keksz, a péksütemény, mást hoz a terasz ajtaja elé a kutya, másképp tűnik át a kerten a szomszéd utcában kanyargó kukásautó narancsos villogója.

Én táncolnék veled

Nincs két egyforma Norah Jones-album. Hol a folkos americana hangzás az erősebb, hol a blues, hol a jazzy pop, esetleg az indie-rock. És az a legjobb az egészben, hogy minden olyan természetesen ér össze, mint egy jól megtervezett modern enteriőr a Pinterest válogatásában.

Persze szó sincs hazug idillről, Jones benyújtja a párkapcsolati panaszkönyvét is, az egész albumot hallgatva mégis érezzük a nyugalom ölelését, sőt a művésznő táncolni akar, ahogy az kiderül az I Just Wanna Dance című évődő dalból. 2002 körül az volt a jó, hogy Norah Jones mindent vitt, díjakat, filmszerepeket, ő lett a minőségi pop szinonimája, 50 millió eladott lemez pedig maga a parancsoló érvényű siker.

Persze nyugton is maradhatnának az egri srácok, de egy punkzenekar, különösen, ha rockmuzsikát játszik, és attól sem riad vissza, ha az a dal romantikus, sosem pihen. Meg különben is: a punkok soha nem halnak meg. Csak játszanak.

Ismerős a nóta. Írtunk már róla. Csak most klip is készült hozzá. Amikor tavaly ősszel a dalt bemutattuk, a The Wallkids alapító frontembere, Nádasi István, alias Gibbon azt mondta, hogy a 

dal visszakanyarodás tinédzser éveimhez, tisztán előjött az, amit akkor gondoltam a szerelemről.

Naná, miért is ne kerülhetne elő ez a téma, még a punkoknál is, ugye, srácok… Miközben a szerelem, atyaég, mennyi, de mennyi formában és alakban érkezik. Lesben áll, támad, szellőként fúj, átölel. Jön is, megy is, ritkán hosszú vendég. No de ne csigázzuk a kedélyeket, nézzük, milyen lett mozgóképen az, amikor egy punk szerelmes. (Figyelem, csak erős idegzetűek nézzék meg! A történet fiktív, és ne akarják utánozni!)

Ismét Budapesten lép fel a Lordi. A világhírű finn szörnymetál csapat legfrissebb, Screem Writers Guild című lemezét március 23-án mutatja be a Barba Negrában.

A Lordi nevét tizennyolc éve egész Európában megismerték, miután a csapat Athénban Hard Rock Hallelujah című dalával megnyerte a 2006-os Eurovíziós Dalfesztivált – számolt be az MTI.

Lordi Athénban a 2007-es Eurovíziós Dalfesztiválon

Fotó: Johannes Simon / Getty Images Hungary

Mr. Lordi, azaz Tomi Putaansuu nemrég egy interjúban elmondta: bár hosszú évekig nagyon zavarta, hogy időről időre erről az egy versenyről kérdezik, mostanra megbékélt ezzel.

Oké, igazából büszke vagyok arra, hogy mi is része vagyunk az Eurovízió történelmének, és fordítva. Akárhogy is nézem, a zenekar ismertsége sokkal kisebb lenne e nélkül az egy tv-szereplés nélkül. Abszolút nem bántam meg, hiszen semmi rosszat nem tudok elmondani az Eurovízióról. A problémát csak az okozta, hogy hosszú éveken át rengeteg olyan emberrel, újságíróval találkoztunk, aki szinte semmit sem tudott rólunk, leszámítva ezt az egy szereplést

– fogalmazott a frontember.

Dua Lipa kész a megújulásra, maga mögött hagyja a Future Nostalgia erát. Érkezőben a harmadik nagylemez Radical Optimism címmel. Az album május 3-án jelenik meg, és tizenegy dalt tartalmaz, amelyek között ott a Houdini és a nemrégiben megjelent single, a Training Season is.

Az énekesnő önfelfedezése által ihletett Radical Optimism egy olyan anyag, amelyben értelmet nyer a tiszta öröm és boldogság megélése azokban a helyzetekben is, amelyeket korábban lehetetlennek tűnt elfogadni azokat.

Dua Lipa fellép a 66. Grammy-díjátadón, amelyet a Los Angeles-i Crypto.com Arénában tartottak 2024. február 4-én

Fotó: Robert Gauthier / Getty Images Hungary

Az énekesnő szülővárosa, London energiájával átitatott albumban testet ölt az 1990-es évek brit popjának nyers, őszinte, magabiztos és szabad mivolta. A lemez álomszerű popvilágba repíti hallgatóját. 

Pár évvel ezelőtt egy barátom megismertetett a radikális optimizmus kifejezéssel. Ez egy olyan fogalom, ami visszhangra talált bennem, és egyre kíváncsibb lettem, ahogy elkezdtem játszani vele, és beemelni az életembe. Megdöbbentett – az ötlet, hogy kecsesen is keresztülmehetsz a káoszon, és az érzés, hogy bármilyen vihart átvészelhetsz. Ezzel egy időben azon kaptam magam, hogy teljesen beleástam magam a pszichedélia, a trip hop és a britpop zenetörténetébe. Ez a korszak mindig is annyira magabiztosan optimistának tűnt számomra, és ez a típusú őszinteség és hozzáállás egy olyan érzés, amit belevittem a stúdiófelvételekbe

– idézi a sajtóközlemény Lipa szavait.

A pop teátrális dramaturgiája megkívánta Manchester két meghatározó zenekarának, a Stone Rosesnak és az Oasisnak a nagy találkozását. Törvényszerű volt, mint Michael Mann Szemtől szemben című filmjében a gengszter Neil (Robert De Niro) és Vincent hadnagy (Al Pacino) kávézása.

És 2024-ben eljött az évtizedek óta várt pillanat, amikor is Liam Gallagher, az Oasis egykori frontembere és John Squire, a Stone Roses legendás gitárosa egyesítette erőit, és közös albumot adtak ki. Míg Liam harminc éve, az Oasis debütálása óta a csúcson van, és mára nemzeti intézménnyé vált, addig Squire a Marshall's House című 2004-es szólólemeze után nem sok életjelet adott magáról, eltekintve a Stone Roses néhány bátortalan feltámasztási kísérletétől.

Nagy találkozások

Arról nem beszélve, hogy Squire gyakorlatilag visszavonult a zenélésétől, hogy a festészetnek szentelje az életét. A 2020-as csuklósérülése után azonban elhatározta, hogy visszanyeri kézügyességét, és újból gyakorolni kezdett a gitárján.

Mondhatjuk azt, hogy ez a bizonyos duettalbum a Stone Roses egykori gitárosának fontosabb volt, mint Liamnak, hiszen Galagher nemrég cirka 170 ezer ember előtt lépett fel Knebworthben, idén nyáron pedig négy estén át fogja az O2 Arénában fellapozni a Definitely Maybe nagy, generációs daloskönyvét. Ugyanakkor Galagher nem felejtette el, minek köszönheti, hogy végül a rock and roll szakmát választotta érettségi után.

Nincsen rózsa

1988 májusában Liam és Noel Gallagher élete gyökeresen megváltozott, amikor a manchesteri International 2 éjszakai klubban látták az akkor még jórészt ismeretlen Stone Rosest. Liam a koncert hatására alapította meg az Oasist, amihez később bátyja, Noel is csatlakozott. Liam nemrég azt nyilatkozta a The Timesnak, hogy ha húszévesen egy stúdióban összefutott volna Squire-rel, valószínűleg halálra nyalja.

Szerencsére csak később találkoztak, így aztán az együttműködésükben máshová kerültek a hangsúlyok, és végül 2024-ben összehoztak egy közös albumot. A kapcsolatuk akkor mélyült el igazán, amikor Squire vendégeskedett Gallagher legutóbbi knebworthi koncertjein.

2024-ben van mit ünnepelnie az osztrák zenésznek. Pont húsz éve jelent meg első lemeze, novemberben pedig betölti az ötvenedik életévét. A kettő között viszont átnéz hozzánk, és augusztusban koncertet ad a Budapest Parkban, a Parov Stelar 20 éve turné egyik állomásaként. 

Parov Stelar – eredeti nevén Marcus Füreder – az elektroszving stílus úttörője héttagú zenekarával lép fel a Budapest Parkban, 2024. augusztus 16-án – tudatták a szervezők szerdán az MTI-vel.

Már egész éjjel táncolhatunk. A többi rajtad múlik – énekli Ricky Wilson a Feeling Alright című új Kaiser Chiefs-dalban. És valóban, a zenekar új, Easy Eighth című albumán semmi mást nem akar, csak azt, hogy mindenki táncoljon, és hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a táncból.

Ezt akarták húsz éve is, amikor a kétezres évek új britpophullámának kellős közepén megpörgették a táncparkettet az Oh My God című kislemezükkel, ami a hatodik helyig jutott a brit kislemezlistán. A leedsi csapat 2005-ös debütáló albuma, az ötszörös platina státuszú Employment a post-punkos britpophullám első vonalába repítette a zenekart. A következő albumukkal, a Yours Truly, Angry Mobbal és a No 1. slágerükkel, a Rubyval még tudták tartani a tempót, de aztán gyorsan elfáradtak.

Út a funky erdején keresztül 

Aztán ahogy a tüskés gitárokra épülő post-new wave az évtized végére kifulladt, a Kiaser Chiefs mint a nagy slágerbeszállító (I Predict A Riot, Modern Way, The Angry Mob) menthetetlenül lecsúszott a második vonalba, és ott is maradt. Nem lettek generációs ikonok, ahogy a kilencvenes évek közepén a Galagher testvérek vagy éppen Damon Albarn.

Mivel a 2000-es korosztály nem termelte ki a nemzedéki hőseit, húsz év távlatából az egész szcéna sem tűnik olyan fontosnak, pedig a brit sajtó anno naponta kiáltott ki egy új John Lennont és David Bowie-t. A Szigeten többször is fellépő zenekar azonban nagy túlélő. Wilson remek frontember, jó karakter is, mégsem tudta ikonikus státuszba emelni a zenekarát, így aztán életjeleknek megmaradtak a kissé arctalan slágerek.

Őrizzük a lángot

A Burning in Flames például leginkább olyan, mintha a Zootropolis rajzfilm soundtrackjét hallanánk, de a The Job Centre Shuffle is inkább a Gorillazt idézi, mintsem a 2007 körüli Kaiser Chiefst. Ezek után nemcsak a nyolcast tudjuk értelmezni a lemez címében, hanem az easyt is.

Nyilvánvalóan értékelhetők a zenekar popösztönei, az alkalmazkodóképességük, az, hogy a britpop mellett kipróbálták a funky discót és a fiúzenekaros popot is, de az album leginkább az önfeladás dokumentuma lett. Kétségtelenül tele van slágergyanús dalokkal, mégis fantáziátlan az album. A Feeling Alright gitárkezelésében van némi INXS-hányados is, és még ez sem lenne probléma, de úgy tűnik, elveszítettük magát a Kaiser Chiefs zenekart, helyette kaptunk egy funky-diszkós Maroon 5-ot.

Megjelent Beton.Hofi legújabb albuma, a 0. Ez az előadó harmadik nagylemeze, amely sok helyen továbbviszi a korábbi kettő, a comic sins és a PLAYBÁNIA történeteit. A rapper korábban arról beszélt, sokat változott azáltal, hogy ezeket a szálakat összehúzta. Új albumát szeretteinek, barátainak és eltávozott mamájának címzi.

Az anyag 2024. március 8-án jelent meg, és húsz track van rajta, abból kettő átvezető. Beton.Hofitól megszokott módon számos kooperáció hallható a lemezen, Pogány Indulótól Hundred Sinsen át egészen VZS-ig rengeteg előadóval és alkotóval dolgozott együtt. Szimplán a featek közt is majd egy tucat név szerepel.

A rapper közönsége először április 13-án hallgathatja meg a dalokat élőben az MVM Dome-ban. Beton.Hofi eddigi legfontosabb show-jaként hivatkozik a készülő koncertre. Mi is átrágtuk magunkat a lemezen, és megnéztük, milyen átalakuláson ment keresztül az előadó harmadik lemeze során, és ezúttal mivel lepte meg közönségét.

Egy popdalt számos nem várt irányból revitalizálhat a szórakoztatóipar, például feltűnhet sorozatokban, főcímekben, és akkor afféle egynapos csodaként újra a listákon találjuk. Volt, hogy eredeti szerzője vette fel újra egykori majdnem-slágerét, és másodszori nekifutásra már igazi klasszikus lett. A popdal sorsa olyan, mint a nagybetűs élet, tele van vélt igazságtalanságokkal, és ha a sorsot nem is lehet leírni egy titkos akkordmenetben, tanulságai azért vannak. Az MGMT-nek akkor nyújtott segítő jobbot a TikTok, amikor épp kirúgta őket a Columbia kiadó. A 2018-as Little Dark Age című albumuk címadó dala a TikTok és a streaming nagy durranása lett, cirka 600 millió lejátszást könyvelhettek le a Spotifyon.

Elveszett évek

Talán ez a siker is hozzájárult, hogy ne adják fel, és hogy hat év után Loss Of Life címmel új lemezzel álljanak a nyilvánosság elé. Tudták, hogy még mindig kíváncsiak rájuk, hiába engedték el az innovatív barkács-pszichopopot, amivel 2007-ben berobbantak. Az Oracular Spectacular című debütáló lemezük akkor jelent meg, amikor épp kifulladt az a poszt-new wave hullám, amely 2001 körül, a The Strokes Is this It című albumával szökött szárba. Az MGMT a tüskés gitárok helyett bedobta a villanyorgonákat, közös nevezőre hozva a progresszív rockot, a diszkót, a space-rockot, a funkyt, és egy kellemesen bizarr, játékos univerzumot építettek.

Legkisebb jégkorszak

A VanWyngarden és Ben Goldwasser alkotta duó gyakorlatilag 2007 óta erodálja az első lemezzel kialakított státuszukat, hiszen egyre többet kísérleteztek, és egyre kevesebb slágert írtak. Így jutottunk el a 2010-es Congratulations, a 2013-as MGMT után a 2018-as Little Dark Age című albumokhoz, a gótikus szintipop közhelyeiből összerakott hatalmas slágerekhez. A nem különösebben termékeny zenekarnak tehát volt ideje eldönteni, hogy milyen irányba menjen tovább, hogy visszatérjenek-e az édes-melankolikus indie-diszkó felé, vagy a zajos siker helyett a zajt válasszák.

Nos, van itt pop kimérve rendesen, Mother Nature-ben például beköszön a The Beatles bandériuma és a Magical Mystery Tour világa, de rögtön feltűnik az is, hogy a duó sokat hallgatott Bowie-t, főleg a berlini korszak albumait, illetve Simon and Garfunkelt, na meg kiegészítő gyakorlatként Oasist is.

Amikor egy popsztár szvingalbumot készít, kicsit ki is csekkol a rock and rollból, hiszen aki szvinget énekel, az csokornyakkendőt és sok kompromisszumot köt, amire egy rockhős nem lenne hajlandó. Szóval, amikor Rod Stewart húsz éve a Great American Songbook sorozattal belekezdett a nagy meséjébe, kiszállt a popból, de még jócskán belül maradt a szórakoztatóiparon. Egy szvinglemez akkor tud eseményszámba menni, ha az, mondjuk, Rod Stewarthoz köthető, vagy éppen Jools Hollandhoz és az ő a Rhythm & Blues Orchestrájához. Vagy akkor, ha ők egyesítik az erőiket. És ez lett a szellemes című Swing Fever.

A láz, amit szvinggel kell gyógyítani

És persze, ha a két ikonikus zenész együtt mutatja meg, mi az a szving, ott erősebb fokozatra kapcsol az art deco színpadokon a futófény. Jools Holland a Squeeze nevű, kellemes indie-popos slágerzenét játszó zenekarban múlatta a nyolcvanas éveket, majd ő is kicsekkolt a popból, amikor a BBC alkalmazásába került – többek között ő az 1992 óta a BBC2-n sugárzott Later... with Jools Holland című zenei műsor házigazdája. Harminc év alatt egyszer sem hívta el a show-jába Rod Stewartot, ez esetleg ad némi pikantériát most az együttműködésüknek, lévén, hogy egy ideje mindketten a szving nevű szórakoztatóipari üzletágban dolgoznak. Holland már évtizedekkel ezelőtt összehozta a Rhythm & Blues Orchestrát, amelynek a játékossága, vagánysága közel áll Stewarthoz.

Mi a legédesebb dolog? 

Például a Love Is The Sweetest Thing című dalt a hatvanas évek ska hangulatában vették fel. Játszik a dalban Michael Bami Rose is, aki az egyik meghonosítója volt a hatvanas években az angliai skának. És persze simán elfér ennyi játékosság két olyan művésztől, aki modellvasutat is gyűjt. Rod Steward annyira emblematikus alakja a brit popnak, hogy a ruhái is azok lettek, kezdve a Saling klipjében látható matrózszettől a párducmintás felsőkön át a spandexnadrágokig. 

Volt egy nagy slágere, a Da Ya Think I’m Sexy?, amit a magyar butikvilág olyan vagánynak talált, hogy 1985-ben ez a felirat virított fagylaltszínű női trikókon. Nem sok előadó mondhatja el magáról, hogy a keleti blokkban egyik slágere leszalad a listákról, egyenesen a pólókra és kantáros szoknyákra.

A zavarba ejtő rock and roll feldolgozásokat már a hetvenes években is láthattuk a Muppet Show-ban, szóval amikor húsz éve, 2004-ben a Nouvelle Vague előállt az egyszer használatos, rumbatökre és akusztikus gitárra álmodott new wave átiratokkal, már túl voltunk az Elvis-imitátor, The King Nirvana átdolgozásán (Come As You Are) és a Laibach lánctalpas indulókat idéző The Beatles-feldolgozásokon. Arról nem beszélve, hogy már a home decor kiegészítőket árusító Butlersben is megvehettük a nappalink világát leginkább kifejező bossa nova vagy Café del Mar hatású CD-összeállításokat. A Nouvuelle Vague már húsz éve sem tett mást, mint brandingelte, benyugtatózta és bossa novára ültette át az újhullám legnagyobb slágereit. 

Menni, maradni vagy feldolgozni

Ezt tette most is, amikor a jól bevált receptet elővéve összerakta a Should I Stay or Should I Go című új válogatást, ami közel sem annyira kellemetlen, mint azt elsőre gondolnánk egy olyan sorozatról, amit tizenöt éve abba kellett volna hagyni. Kezdjük ott, hogy aki zenei könyvtárat épít, ugyebár saját ízlésének rabja. Vannak, akik a prog-rock kevésbé ismert előadóira hajtanak, vannak, akik Led Zeppelin bootlegekre, mások krautrockra, de szép számmal vannak olyanok is, akik ikonikus, vagy éppen a második vonalhoz tartozó new wave albumokat gyűjtenek. A Nouvelle Vague kollektívája az utóbbiakhoz tartozik. Amikor Marc Collin és Olivier Libaux (1964–2021) húsz éve, 2004-ben létrehozta Nouvelle Vague-projektjét, még úgy volt, hogy ez az egész afféle egyéjszakás kaland lesz.

Nyugalmunk érdekében

Csak hát nagyon bejött a bossa novás jazzy-pop, olyannyira, hogy talán senki sem tudná megszámolni, hányszor léptek fel csak Magyarországon. Hazajáró vendégek az A38 hajón, játszottak az Akváriumban, a Balaton Soundon, Villányban, a Budapest Parkban, de a produkciót VIP-rendezvényekre is megvették. Mi a baj mégis a Nouvelle Vague-gal? Nemcsak az, hogy túlnyerték magukat, hanem az is, hogy az eredeti new wave dalokban pont az volt az izgalmas, hogy innovatív módon közelítettek a zenéhez, most pedig olyan az egész, mintha a feleség minden ételbe tenne két kanál Vegetát, így ételízesítő íze van a rántott húsnak, a húslevesnek és a pörköltnek is.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os, sem marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Mörk,
• Fluidia,
• Iceboyz.

Hét év után ismét Magyarországon ad koncertet az SBB. A legendás lengyel progresszívrock-zenekar október 17-én a fővárosi Erkel Színházban lép fel – írta az MTI.

A közlemény szerint az est a Nagy Generáció koncertsorozat részeként valósul meg. Az 1971-ben alakult eredeti SBB-ből ketten, Józef Skrzek és Antymos Apostolis ma is a csapat tagjai, a dobos 2007 óta Németh Gábor.

SBB koncert 2013-ban

Fotó: Jarosław Pijarowski / Wikipedia

A Katowicében alakult SBB a Silezian Blues Band – más források szerint a Szukaj, Burz, Buduj, vagyis Keresd meg, zúzd szét, építsd fel – rövidítése. A lengyel rockzene történetének egyik legfontosabb alakja, Czeslaw Niemen az elsők között figyelt fel az SBB-re, és szerződtette saját kísérőegyüttesének. Józef Skrzek (billentyűs hangszerek, basszusgitár, ének), Antymos Apostolis (gitár) és Jerzy Piotrowski (dob) hamar Közép-Európa legjobb progresszív zenekarát alkotta.    

Fertőző állapot a zenekarként aposztrofált szólóprojekt, ahol bandanév van, de banda nincs. Erre tökéletes példa a Panic! at the Disco és Brendon Urie esete, de hasonló Dallon Weekes és az I Dont Know How But They Found Me (röviden IDKHow) története is. Ami poén, hogy a két zenekar közös múltra tekint vissza, amitől még furább a helyzet. Weekes tagja volt Brendon Urie bandájának, 2014-es Too Weird to Live, Too Rare to Die! című albumukon dalszerzőként is közreműködött, majd azért lépett ki, mert a Panic! inkább külső dalszerzőket kért fel.

A fenti két bandánál fordítva ment az, ami a Bon Jovinál volt – adott egy név, és amögé sorakozik fel egy zenekar. Persze nem fekete-fehér a helyzet, hisz náluk is van egyfajta fura balansz a hierarchiában – ha csak Jon Bon Jovi és Richie Sambora szakítására gondolunk –, míg a Panic! at the Discónál és az IDKHow-nál volt időszak, amikor valóban zenekarról beszéltünk, de ez mindkettőnél megszűnt.

Az IDKHow új lemeze azonban annál frissebb, épp hétnapos, ráadásul ez az első, ahol a banda arca, Dallon Weekes egyszemélyes zenekarként működik, hisz zenésztársa, Ryan Seaman, akivel az elmúlt nyolc évet együtt húzták le, elhagyta a bandát. Ez a szakítás valószínűleg nem volt zökkenőmentes, mert Weekes egy Twitter-bejegyzésben arról írt, hogy megtört a bizalom, és egy 15 éves barátságnak kellett búcsút mondani.

Az új lemez új kiadóval is párosult, Weekes és az IDKHow a Concord Records gondozásában adta ki új, Gloom Division című albumát, amelynek producere Dave Fridmann volt. A cégcsoport olyan előadókkal dolgozik és dolgozott korábban, mint Michael Bolton, Elvis Costello, Lindsey Stirling vagy a Postmodern Jukebox. A végeredmény kellően pazar.

Évek óta egyre magasabbra és magasabbra ível a pop metal zenekar, az Amaranthe. Náluk valóban látni a lassú építkezés eredményét, így 16 évvel 2008-as indulásuk után eljutottak oda, hogy Budapesten a Barba Negrában a Dragonforce mellett lépnek fel, de előzenekarkodás helyett társbandaként.

Azonban mielőtt ez a nőnapi koncert megtörténne – mert mikor máskor jönne Elize Ryd bandája hozzánk –, most debütált friss lemezük The Catalyst címen. Ez az első album, amelyen az új screamer, Mikael Sehlin már főállásban működik közre.

mert reméljük, hogy a koncerten így több nótát megszólaltatnak majd a kimondottan diverz, mégis – a zenekartól megszokott módon – pofátlanul dallamos lemezről. Ahelyett, hogy előző, Manifest című albumuk világát építenék tovább, egy egészen más érzet jött a mostani korongon. Mondjuk is, mire lehet számítani.

Jonny Greenwood, a Radiohead gitárosa 2021 májusában megosztott a Facebookon egy részletet Ted Hughes The Smile című verséből, hogy felhívja a figyelmet arra, honnan is kapta az akkor formálódó új zenekara a nevét. „És éppen e pillanatban érkezett a mosoly... / Mely megérintette az ajkait, megmásította a szemét / S egy pillanatra / Mindent meggyógyított.” A vers magyarul is olvasható Báthori Csaba fordításában (Ted Hughes: Varjú, Orpheus kiadó, 1997). Jonny Greenwood mellett a The Smile-ban zenél a szintén Radioheadből ismert Thom Yorke, és csatlakozott hozzájuk a dobokon és szintetizátorokon játszó Tom Skinner is.

Mosolyalbum 

A formáció második lemezének, a Wall of Eyes-nak is hasonlóak az ambíciói, mint a versnek. Meg akarja változtatni a látásunkat, és legalább egy pillanatra meg szeretne mindent gyógyítani. Az albumot – amelyet Oxfordban és a londoni Abbey Road stúdióban rögzítettek – ezúttal nem a Radiohead legendás producere, Nigel Godrich gondozta, hanem Sam Petts-Davies, aki Thom Yorke 2018-as Suspiria című filmzenéjét felügyelte.

Petts-Davies zenés víziójában az eklektikus jelleg kapott hangsúlyokat, az, hogy a produkció bátran vállalja fel, hogy a három erős egyéniség miképp reagál a jelzésekre, miközben ő megpróbál stúdióra emlékeztető reaktorban ezekből az elemei részecskékből energiát termelni. A lemez alapjait a trió még az első albumuk, az A Light for Attracting Attention (2022) turnéján dolgozta ki.

Játszd újra, szem! 

A címadó dalt, a Wall of Eyes-t és az album kulcsdalát, a nyolcperces Bending Hectic-et már ekkor is játszották, de az alapötletek egy része még a Covid–19-járvány ideje alatt keletkezett. A The Smile a Wall of Eyes-on alaposabban felrúgta a pop útalapjának rétegrendjét, és olyan fúziós art-rockot csinált, ami kereskedelmi sikert tudott elérni. A produkció mégsem Radiohead prog-rock kozmológiájában tett űrutazása, nem is egy indie-pop kitérő, hanem önálló entitás, egy fejlődni, formálódni képes zenekar érett produkciója.

Persze vannak, akik nem tudnak nem a Radioheadre gondolni, már csak Yorke éterien modoros hangja miatt sem, pedig itt az anyazenekartól eltérően minden sokkal lazább, könnyedebb, itt nincsenek görcsök és elvárások, csak az áramló art-rock.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os, sem marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Soulnote,
• Villő,
• Sonic Bear Punch.

1969-ben még előfordult, hogy Philip Glass minimalista előadása annyira felidegesítette egy hallgatóját, hogy az felment a színpadra, és miközben az ifjú zeneszerző játszott, a zongorájához lépett, és leütött még néhány hangot, hogy változatosabb legyen az előadás. Glass pedig – míg egyik kezével folyamatosan játszotta a témáját – a másikkal állon ütötte a tiszteletlen zenerajongót.

A South Park alkotói messzebb mentek. Az egyik karácsonyi epizódban a gyerekelőadásra pont Glasst hívták meg. És amikor polgármester asszony felkiáltott, hogy mi a fene ez, kitört a tömegverekedés. Azóta sokat változott a világ, a 87 éves művész nemcsak a klasszikus zene, de a populáris kultúra ikonja is.

A meghívás fennáll

A napokban megjelent, Solo című új albumán saját zongoráján játszotta el életműve legfontosabb alkotásait. Az album afféle beavatás, hiszen Glass nemcsak hogy a saját zongoráján játszik, azon, amelyen a legtöbb zeneművét írta, de ott rögzítették a felvételt, ahol évtizedek óta alkot, New York-i lakásában. Szóval – ha akarjuk –, a kompozíciókba belehallhatjuk a város ritmikus zaját is. Glass úgy gondolta, hogy ezzel az albummal mintegy meginvitálja hallgatóját egy afféle baráti látogatásra. A Solo intim, bensőséges portré is, amit a Covid-járvány idején rögzített Glass, hogy ha már a várossal nem lehet kapcsolata, akkor majd saját magával és az ő vendégeivel alakít ki egy mélyebb, őszintébb viszonyt. Finoman átdolgozott a legismertebb műveiből hét kompozíciót, kb. ennyi történt.

Átkelés az üvegen

Itt az 1982-es Glassworksre írt Opening, itt az 1989-es Solo Piano számos tétele és a kafkai ihletésű Metamorphosis sorozatának az I-es, II-es, III-as és az V-ös tétele is. Szintén az 1989-es Solo Pianóról ismerjük a Mad Rusht, amit Glass eredetileg még 1978-ban komponált, amikor a dalai láma az első nyilvános beszédét tartotta New Yorkban. És újra eljátssza Peter Weir The Truman Show című filmjének soundtrackjéről ismert Truman Sleeps című darabot is. (Egyébként maga Glass is cameózik a film egyik kulcsjelenetében, és épp ezt a művét játssza.) A 87 éves komponista az avantgárd legnagyobb államférfijai közé tartozik, akinek sztár státusza pont az Openinggel kezdődött, ami az 1982-es Glassworks bevezetése volt.

Talán nem ismeretlen infó a rockzene szerelmeseinek, hogy nincs minden rendben a Mötley Crüe háza táján: a zenekar jól ismert gitárosa, Mick Mars már egy ideje nem zenél együtt a csapattal a koncerteken. Eredetileg arról szólt a fáma, hogy Mars a gerincbetegsége miatt – elterjedt nevén Bechterew-kór – hagy fel a turnézással, azonban a banda teljes értékű tagja marad. Nem telt sok időbe, hogy kiderüljön, nem biztos, hogy ez az igazság.

Ahogy arról már korábban írtunk, Mick Mars komolyan berágott (most már) volt zenésztársaira, mivel úgy érzi, zenei hagyatékától szakítják el, miközben anyagi bevételei egy jelentős részétől is elvágják. A zenész ezért 2023-ban pert indított exkollégái ellen, hogy visszaszerezze azt, ami szerinte jogosan megilleti.

A glam metalon túl

A kilépésről szóló bejelentés már 2022-ben is gyanús volt sokaknak, többek között John Corabi, a Mötley Crüe ideiglenes énekese is hangot adott ennek. Legyen bármi is az igazság, annyi biztos, hogy az elsődleges csörte Mick Mars és Nikki Sixx – a banda basszusgitárosa – között zajlik, ami jogi harcokon túl durva vádaskodásokat is takar.

Már 2014-ben is szó esett arról, hogy saját anyaggal rukkol elő a zenész, de az elmúlt évekig erre nem került sor. Azonban a 2022-es „visszavonulást” követően szinte azonnal robbant az infó, hogy Mars szólólemezzel készül, első teljesen saját albumával. A The Other Side of Mars című lemez most megérkezett, mi pedig alig vártuk, hogy belemélyeszthessük a fogunkat. Mutatjuk is, mi az eredmény.

Nem aZorka az első énekesnő, akinek költő az édesapja. Ott volt korábban a Kisszínes formáció Kemény Zsófival és Kemény Lilivel, nekik, míg kicsik voltak, apjuk, Kemény István József Attila-díjas költő olvasta fel A Gyűrűk Urát és a Bibliát. És itt van aZorka, akinek Lackfi János az apukája. Ő tehát eredetileg Lackfi Zorka, de Lackfi János eredetileg Oláh János lenne. Senki nem mondta, hogy könnyű művészek gyerekeinek lenni.

Lackfi esete duplán nehéz, hiszen az ő édesapja Oláh János ugyanúgy költő volt, ahogyan az édesanyja, Mezey Katalin is az. Mondd, mit tehet egy lány, hogyha imádja a rock and rollt – kérdezte annak idején Kristály Kriszta, azaz a virágnak megtiltani nem lehet. 

Játékmadarat tolláról

A napokban jelent aZorka bemutatkozó, Játékmadár című albuma, amely egy huszonéves lány közérzeti jelentése. Érett albumról van szó, erős lírai sorokkal, harmonikus vonalvezetéssel és hangszerelési együtthatókkal. Szerencsére nem olyan lett, mint a lánykás szobazenék egy Koppenhága melletti falu hygge hatású nappalijában. Somody Áron, a lemez producere és Jancsó Gábor, a Blahalouisiana gitárosa mindent tudnak a 2020-as évek hangképeiről, olyan effektekkel és alkotói szemlélettel segítették aZorka dalvázlatait, hogy a végeredmény egy igazán kellemes album lett.

Enyém a kártyavár

Az aZorka-produkció annak ellenére hiteles, önazonos, hogy a fiatal művésznő nem szaladt a DM-be, hogy zöld festékkel kenje össze a tincseit, a keze és a pulóverének ujja nem sárgállik a temperától, azaz nem úgy néz ki, mint egy kisképzős a hatodik óra után. És szerencsére nem is olyan hangon énekel, mint a tízéves kiskamaszok reggel háromnegyed hétkor, amikor a Sakura anime pizsijükben azt mondják az apjuknak: nem akarok iskolába menni! Egyik klipjében sem folyik Holló tus a szeméből, mint Billie Ellish When The Party’s Over című videójában. Zorka nem a járulékos rock and roll gesztusoktól hiteles, hanem a dalaitól, a megélt, lírai szövegeitől, a halálvágyától, a depressziójától, attól, ahogy megpróbálja magát kihúzni a gödörből.

Lackfi Zorka, aZorka

Fotó: Németh Kata / Index