Mondjuk ki, nem mind arany, ami sárga. Főleg, ha még illegális is. Vonatkozik ez folyó ügyekre és zenekari látványbűnözésre egyaránt. Egy bizonyos jóslat szerint száz év múlva már nem lesz hangszeres zene, és a jazzre úgy fognak emlékezni, mint valami öncélú kielégülésre. Azt, hogy a jóslat beválik-e, valószínűleg nem fogjuk megélni, de annyi fix, hogy a jóslat gazdáinak érvelése tökéletes, hibátlan – csupán minden értelmet nélkülöz.

Fotó: Csapó Vera

Egy újraéledt magyar banda első lemeze most gurult ki, sőt még bemutatókoncertet is adtak mellé. Az egyetlen, ami minden kétségen felüli, hogy az az agymenés, amit audioformátumban megkap az ember, azt élőben képesek fokozni, de épp csak ízlésesen, ahogy egy szemtelenül sárga stricibundához illik.

Ez a Gorg & Benzol és első nagylemeze, a Trip to Hatland.

Ugye mindenki fejében megvan az elvonuló, remete életet élő zenész képe? Kint, az erdő közepén, egyedül egy faházban. Csodás kilátás, friss levegő, epikus versenyzongora, plafonra akasztott szörfdeszka... bocsánat, hogy mondta?

Az újságírók jó része szeret személyesen beszélgetni interjúpartnereivel, de ebben a rohanó, modern világban megesik, hogy online ejtjük meg a találkozóinkat. Ilyenkor a videós beszélgetés hálás lehetőség, főleg

Ilyen módon beszélgettünk már Joss Stone-nal is, aki erdőszéli stúdiójából jelentkezett be, az ablakon át mutatva a szarvast, amely a kertjében sétálgatott. Most hasonló élményben volt részünk Martin Kohlstedt zeneszerzővel, zongoraművésszel, akinek háza fényárban úszik, a világos színű faszerkezetek pedig még inkább könnyed érzés élményét árasztják. Sok növény, hatalmas versenyzongora, isteni kilátás a város szélén, minden, ami szükséges az elvonuláshoz, alkotáshoz.

A német zeneszerző 2023. szeptember 23-án, szombaton ad koncertet az A38 nagytermében, de előtte nyitott volt egy interjúra az Indexszel, és számos dolog szóba került. Beszélgettünk arról, hogy

• valóban tátong-e szakadék a komoly- és a könnyűzene között,
• miért olyan innovatív a német zenei piac,
• és mennyiben akadályozó a dalszöveg, ha egy művész érzéseket akar kifejezni.

A popdalok rock és metál műfajba készült átdolgozása évtizedek óta népszerű a zenészek körében. Az viszont egészen ritka, hogy egy előadó a korábbi nótáit írja át ebben a stílusban. Demi Lovato most legnépszerűbb slágereit öltöztette metálos köntösbe. A Revamped című feldolgozásalbumon ráadásul olyan előadók szerepelnek, mint Slash és a The Used frontembere, Bert McCracken. 

Demi Lovato 2023. szeptember 12-én

Fotó: Christopher Polk / Getty Images Hungary

A Disney-színészből nemrég rocksztárrá avanzsált Demi Lovato 2022-es albumával bebizonyította, lehet hirtelen műfajt váltani. A Holy Fvck című stúdiólemezzel az énekes visszatért fiatalkori énjéhez, és újra a keményebb műfajokból építette fel dalait. A Revamped névre keresztelt feldolgozáslemezen Lovato tíz legpopulárisabb dala szerepel rock és metál átiratban. 

Női – illetve alapvetően nőkből álló – punkzenekarok dalaiból jelentetett meg vinylen válogatást a Trottel Records Riot Women from The Hungarian Wastland címmel, amiben a legjobb maga az alapötlet, hogy legyen egy ilyen lemez.

Hasonló izgalmakat ígér a borító is, még ha kicsit olyan is, mintha a Breaking Glass filmplakátját dolgozták volna át, vagy egy MOME-beadandó lenne a Vivienne Westwood, a punk és a fast fashion kapcsolatáról szóló munkához, de ami a lényeg: helyes, punkos csajpóló lehetne belőle. Jók a színei, az arányai, még ha kissé közhelyes is.

Ugye először az előadók névsorát nézzük meg, ha egy antológiát vagy kompilációt veszünk kézbe, és mivel punkbandákról van szó, szempont az is, hogy jók-e a zenekarnevek.

Néha a csajok is úgy vannak vele

Ebben a honi punkszcéna mindig erős volt, vö: Kutyahús, Anyátok, Gecizők, Tekintetes Úr, Mindig Vidám Bányásztörpék, Magyar Változat Munkatársai stb. Nos, a Riot Women tartalomjegyzékében mindent visz a Palánta név, és persze lefuttattuk a dalcímeket is, a Holnaplányoktól az Exeim a csicskáim lett a győztes, de sokat ígért a Plüssnapalmtól a Kocsmaszag című költés és a Kultivátortól a Buzilobbi is.

A dalok között szerény a slágerhányados, inkább a dühös protest kántálás megy, afféle krízis-rockos mélyütésekkel, miközben mi valami olyasmire számítottunk, amit legjobban az angol punk második hullámához tartozó énekesnős punkbandák is tudtak: zsigeri, mégis érzéki, ösztönös vadságra.

Mi jut eszedbe az énekesnőről? 

Ott van az Expelledtől a Goverment Policy vagy a Dreaming, ott az Action Pact Suicide Bag című punkos hisztériája, esetleg a Vice Squad Resurrectionje vagy a Last Rockerse. Ezek azok az ajánlatok, amelyektől a legkeményebb szívű punkok is elérzékenyülnek, és vagy bevallják, vagy nem, de a Crass és a Discharge mellett ezek a bandák a titkos kedvenceik.

A punksláger kritériumának leginkább a Plüssnapalm Kocsmaszag című dala felel meg, és van valami a Honlaplányok Darabolj fel! című számában is, utóbbinak helye lenne egy Lars von Trier-mozi soundtrackjén is. Persze a magyar punk történetében nem ismeretlenek a csajok, ott van például az Auróra egykori énekesnője, Botos „Tűz” Kriszta vagy Asztalos Ildi is, ő a nyolcvanas évek végén volt a Trottel énekesnője.

Vannak zenék, amelyek nem javasoltak otthoni fogyasztásra, de nem az esetleges háztartási balesetek miatt, hanem mert a lakás tere és akusztikája nem hozza ki a szettekből azt, ami bennük van. A sorlemeznek álcázott megamixek ilyenek, jórészt csak villamosremízekben, elhagyott gyárcsarnokokban szólnak jól, miközben a gépzsír és a Red Bull szaga járja át a denevérek közeli élőhelyét.

Ez is előállhat, ha az ember a Chemical Brotherst hallgat. Hiába lépett túl a duó a Hey Boy Hey Girlön, a New Order énekesével felvett Out Of Controlon vagy a Galvanize-on, ezek a slágerek jutnak eszünkbe akkor is, amikor meghallgattuk a For That Beautiful Feeling című, tizedik stúdióalbumukat.

Big Beat Brothers

A legnagyobb dolog, amit elmondhatunk a formációról, hogy 30 év után is léteznek, hogy az 1993-as Chemical Beats című felvételük a big beat úttörője is volt. A testvérek óriási hatást gyakoroltak a kilencvenes és a kétezres évek világára, a Vanília égbolttól a 2003-as Charlie angyalain át a Hannah, a gyilkos természet című filmekig tucatnyi moziban hallhattuk őket, a duó tehát afféle korfestő zenekar is egyben.

A legtöbb, amit a For That Beautiful Feelingről elmondhatunk, az az, hogy némi áttétellel emlékeztet minket a zenekarnak a filmekre, reklámokra és a korszak attitűdjére gyakorolt hatására, ami ma már egyfelől felfoghatatlan, és hát van ebben valami sóvárgás is az okostelefon előtti korszak iránt.

Partik népe

Felfoghatatlan a kor, amikor az illegális partikon a balkáni háborúból érkezett ketrecharcosokra lehetett fogadni, és az egyik szervező egy médiacsoport milliárdos társtulajdonosa volt. Ez az a kor, amikor nemcsak a kóla, de az olaj is szőke volt, talán igaz sem volt, de az majdnem biztos, hogy Budapest menő partijain hallhattunk Chemical Brotherst. 

Nemrég a duó egyik tagja, Tom Rowlands azt nyilatkozta a Varietynek, hogy csak a zenéjük érdekli az embereket, de ők maguk valójában nem érdekesek, és ez sokat elárul a formációról és a zenei környezetről. Valójában kit érdekel, hogy kik csavargatják a gombokat a DJ-pult mögött? Nyilván senkit. Mert mindez talán közelebb áll a szolgáltató szektorhoz, mint a művészethez?  Fene se tudja. És ugyan ki kíváncsi arra, hogy mondjuk egy padlásteret kiszintező kisiparos mikor borítja be gipszkartonnal egyszer, és mikor kétszer a falat...

Vannak legendás, fantasztikus és történelmi jelentőségű koncertek, de talán még egyikre sem mondták azt, hogy biblikus. Liam Gallagher tavaly Knebworthben megtartott koncertjeire viszont már igen. És ennek értékéből semmit nem vesz el az, hogy maga Gallagher tette ezt a megállapítást.

Egyfelől azért nem, mert az övénél nagyképűbb kijelentéseket is hallottunk már (vö. John Lennon megállapítása, amely szerint a Beatles népszerűbb Jézusnál). Gallaghernek nem kellett osztoznia Paullal, Ringóval és George-dzsal vagy bárki mással, egyedül vitte vásárra a bőrét, nem állt mögötte az Oasis és gyűlölt testvére, Noel sem, aki az Oasis-dalok nagy részét írta. És persze részben ezekre épültek Liam Gallagher 2022. június 3-án és 4-én megtartott koncertjei. Erről a biblikus eseményről persze megjelent egy koncertlemez is, a szellemes Knebworth 22 címmel.

Pezsgőfürdő

Liam tehát nem azt kérte, hogy engedjétek hozzá a gyerekeket, a Bibliát félretéve azt mondta a közönségének, hogy balf*szok vagytok, majd a Stone Roses legendájával, John Squire-rel lenyomta a koncertet záró Champagne Supernovát. És ez rávilágít arra a sajátos viszonyra, amely mindig is jellemezte Liam és a rajongók kapcsolatát, azaz hogy mindent elnéztek neki, mert ez a tahó modor pont úgy tartozott hozzá, ahogy a jellegzetes kapucnis széldzsekije. 

A Hello és a Champagne Supernova között ott volt a teljes koncert, sőt, valójában két koncert, mert két egymás követő nap lépett fel Knebworthben 2022 nyarán, megidézve 1996 augusztusát, amikor az Oasis szintén két show-t csinált, egyet 10-én, a másikat pedig 11-én. Szóval a két dal között ott volt az elmúlt több mint negyedszázad is.

Szólószámok

De nemcsak Liam ragadtatta el magát, hanem anno az angol sajtó is, hiszen az 1996-os koncerteket a brit pop csúcsának nevezték, így aztán a tavalyi szellemidézést is minimum történelminek titulálták, már azelőtt, hogy elkezdődött volna a buli.

Kétszer 85 ezer, azaz 170 ezer néző, ez önmagában is lefegyverző. Nem az 1996-os nézőszám, hiszen az egy csúcson lévő zenekar diadalmenete volt, egy korosztály megdicsőülésével... De az, hogy ugyanezt – immár szólóban – meg tudta ismételni az Oasis egykori énekese, ez minimum meghökkentő. Liam Galagher mindig is szeretett rivalizálni, a kilencvenes évek közepén főleg a Blurrel vívta a csatáit.

A rock and rollhoz a lefogott akkordokon kívül szükség van még zajokra, olyanokra, mint a vibráló elektromosság és az erre erősen hasonlító rajongói ovációk.

A brightoni Royal Bloodnál általában mindkettő adott, a dob és basszusgitár felállású duó (!), ha dalt ír, belekomponálja a zajt is, talán még a kottákban is jelöli, és a legtöbb esetben a közönség ovációjával sincs problémájuk. A napokban új albumuk jelent meg Back to the Water Below címmel, így érthető, hogy szinte mindent elvállaltak, hogy promózzák a lemezt.

Elvállalták a Big Weekenden, a BBC zenei fesztiválján való szereplést is a skóciai Dundee-ban, 2023. május 28-án. (A Big Weekenden a korábbi években olyan popsztárok is színpadra álltak, mint Harry Styles, Billie Eilish, Taylor Swift és Ed Sheeran.)

Ha vért akartok

Idén a szintén ebben a populáris regiszterben mozgó Lewis Capaldi, valamint Niall Horan és Anne-Marie popénekesek léptek fel a Royal Blood mellett. A popra érzékeny, szülői felügyelettel érkező tinédzserek azonban nem rezonáltak jól a Royal Blood ösztönös ősrockjára, amit a duó énekes-gitárosa, Mike Kerr nem vett jó néven, és beszólogatott a tiniknek:

Nos, azt hiszem, be kellene mutatkoznunk, látva, hogy senki sem tudja, kik vagyunk. Royal Bloodnak hívnak minket, és ez rockzene. Ki szereti a rockzenét? Kilenc ember… Zseniális… Ő Ben Thatcher, ő dobol, mindenki köszönjön Bennek…

Az osztályfőnöki órára emlékeztető utolsó másodpercekben Mike Kerr a középső ujját a közönség felé tartva sétált le a színpadról.

Valami váratlan

Persze egy rock and roll matiné akkor dörren meg, ha a váratlanságról szól, arról, hogy majd valami nem úgy alakul, ahogy az unásig ismert három és fél perces dalokban lenni szokott. Itt nemcsak a kamaszok, hanem azok is ledermedtek, akik élőben hallgatták a BBC iPlayer-közvetítését.

Láttunk már ilyet, 1988 őszén a debreceni IPK-ban (Ifjúságpolitikai Klub) Hegyi Zoltán leállította a Sexepil koncertjét – azt mondta, hogy csak akkor folytatják, ha a közönség táncol. Valószínűleg táncolt volna felszólítás nélkül is, talán csak néhány percet kellett volna várni, de akkor is, volt ebben valami váratlan. Ahogy abban is, hogy Hegyi Hill néhány hónap múlva már nem volt a zenekar tagja, őszinte sajnálatomra, mert az egyik legjobb színpadi előadónk volt.

Mindig kérdés, hogy egy zenekar vajon mennyire meghatározó a könnyűzene történetében. Az olyan előadók, mint a Led Zeppelin, a Queen vagy a The Beatles kétségkívül az élvonalba tartoznak, de sok olyan banda is akad, amelyek hiába tűntek el, a mai zenekarok és előadók akarva-akaratlanul magukon hordozzák a stílusjegyeiket. 

Ilyen csapat a Talking Heads is, akik zeneileg kivételesen széles skálán mozogtak. Dalaikban megjelent a new wave, a post-punk, a dance-rock és az art pop is. Ha kísérleti, mégis slágeres zenéről beszélünk, akkor az ő munkásságukat mindenképp meg kell említeni. A formáció a kilencvenes években feloszlott, de a tagok 2002-ben újból összeálltak, amikor beiktatták őket a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. Most, több mint húsz év után, újból összeáll a zenekar egy különleges alkalomra.

Hát igen. Megadtuk azt a pár évet, hátha berobban a potenciál. Szerettem volna Olivia Rodrigo második albumáról azt írni, hogy „ez a zene zseniális”, de nem lehet.

A stúdió az énekesnő mögött akkora biztonsági játékos, mint egy fociklub, amelyik leszereli a kaput, és betonfalat épít félpályára. Az ex-Disney-hercegnő lehetett volna érzelmet túlpörgető díva vagy erőteljes pop-rock fronthölgy. Ehelyett megragadt a zenei kékvérűség és a látszatlázadók keresztmetszetében. Ez Olivia Rodrigo és új lemeze, a Guts.

A zenekar 2005-ben jelentetett meg utoljára lemezt, ami teljes egészében új, saját dalokból állt, A Bigger Bang címen, most azonban a világ egyik legrégebbi zenekara, közel a nyolcvanhoz friss albummal rukkol elő. A Hackney Diamonds névre hallgató album ma, 2023. szeptember hatodikán debütál egy speciális YouTube-livestream keretein belül – adta hírül a BBC. A lemez maga október huszadikán érkezik, amelyen 12 felvétel lesz hallható.

ami akkor feldolgozásokat tartalmazott Little Waltertől és Howlin’ Wolftól, akik miatt ők is elkezdtek zenélni a hatvanas években.

The Rolling Stones együttes a SIXTY-turné során az Anfield Stadionban 2022. június 9-én

Fotó: Jim Dyson / Getty Images Hungary

Új korszak

Ez lesz a zenekar első kiadványa Charlie Watts, egykori dobosuk halála óta, amin már nem kizárólag ő üti a bőröket. Halála előtt még néhány felvételt elkészített, de ezek csupán a lemez egy részét teszik ki. A zenekar legendás gitárosa, Keith Richards úgy fogalmazott:

Hogy is mondjam, még korántsem hallottatok mindent Charlie Wattstól.

Az Omega szimbóluma felbukkant már gabonafölön a 2006-os Égi jel borítóján, míg az 1986-os A Föld árnyékos oldalán coverén holdbéli tájon láthatjuk, de a jel legbiztosabb helye persze a szívben van.

Ha az album nem a honi pop legbizarrabb évében, 1986-ban jelenik meg, nagyobbat is szólhatott volna. Ez az az időszak, amikor feloszlik a P. Mobil, a P. Box, a Karthago, a Korál, a Rolls Frakció, amikor leáll az LGT, és eljött a Zizi Labor és a Modern Hungária korszaka, Ekkor tűnnek el a művházakból az élő fellépések, ekkor nyílnak a presszókban sorra a videó diszkók, hogy elkápráztassák a bőrnyakkendős, bajszos srácokat.

Árnyékvilág

Az Omega A Föld árnyékos oldalán című lemezén jórészt akkor használ gitárokat, ha szólókkal kell feloldani a zenekari részeket, a súlyos riffeket, mint valami űrszemetet kidobták a csillagközi térbe. Az 1982-es, újhullámos zsánerű XI. című album mérsékelt sikere után a zenekart termékeny tanácstalanság jellemezte, hiszen pont a leginkább trendérzékeny albumuk maradt nemzetközi kiadó nélkül.

A hazai piacra készült new wave-vel csak elhasalni lehetett, de az Omega olyan erős brand volt, hogy nem tudott megbukni. Az 1986-os lemez viszont már visszatért a a space-rockos szubzsáner világához, igaz, hogy pont annyi szintetizátort használnak, mint a négy évvel korábbi new wave-es karakterű albumukon.

Hullámtörők

Amikor az Omega az 1981-es Az arcon elhagyta a space-rockot – amiben éppúgy volt Uriah Heep mint Giorgio Moroder –, az 1973-75 közötti hard-rockját frissítette fel, és készítette el az egyik legjobb, a modern rock lemezét. Talán az lett volna a szerencsés, ha ezt az áramvonalas irányt viszik tovább, de Mecky, Benkő és részben Mihály Tamás is hanyatt esett a Szalay testvérek új szintetizátor fejlesztéseitől.

Debreceni Ciki még a hamburgi Markthalléban mutatta meg Kóbornak az újhullámos Idealt, és Meckyt majdnem úgy delejezték meg a tesók, ahogy 1973-ban adta meg magát a Dark Side Of The Moon-nak. Néhány éve beszélgettem vele, azt mondta, hogy a XI-es album volt életük legnagyobb tévedése, nagyon jó dalokat állati rossz hangszerelésben csináltak meg.

Mindig izgalmas, amikor egy előadó sok év után új albummal akar visszatérni a nagyközönség elé. Az Icona Pop svéd electropopduó a 2010-es években meghódította a világot, viszont ikonikus, 2013-as lemezük óta csak egy-egy dalt adtak ki. Tíz év után megérkezett harmadik stúdióalbumuk, a Club Romantech, de az anyag sajnos közelében sincs az egykor minden klubban agyonjátszott slágerek színvonalának.

Fotó: Timothy Hiatt / Getty Images Hungary

Az Icona Pop név valószínűleg sokaknak egyáltalán nem ismerős, pedig az I Love It című, Charlie XCX közreműködésével készült klubhimnuszukat mindenki hallotta, akár akarta, akár nem. A svéd duó olyan előadókkal járta be a világot, mint Miley Cyrus, Katy Perry és a One Direction. Az I Love It sikerét követően Caroline Hjelt és Aino Jawo a legsikeresebb elektronikus előadók közé került, ám ezt a címet nem sikerült megtartaniuk. A nagy siker után persze egy-két single bekerült a legtöbb klub lejátszási listájába, de azt a szintet egyik sem érte el, mint az I Love It. Ezért a műfaj rajongói izgatottan várták, hogy tíz év után mivel rukkol elő a duó.

A populáris country műfajában gyakorta megjelentek az átlagemberek gondjaira fókuszáló dalok, és néhol még a társadalomkritika is helyet kapott. Az USA-ban az egyik legnépszerűbb zenei irányzatnak számít a country, évente albumok millióit értékesítik ebben a stílusban. Ennek ellenére hosszú évtizedekig nem volt arra példa, hogy a legnépszerűbb dalokat összesítő slágerlisták élén countrydalok tömörüljenek.

Közel negyven év után ez most újra megtörtént, ráadásul az évben másodjára. Az, hogy pontosan mi okozza a műfaj ismételt népszerűségét, nem teljesen egyértelmű. Ennek ellenére van rá esély, hogy az Egyesült Államok mostani, szélsőséges politikai hullámzása, a konzervatív oldal egyre feszültebb hangulata tükröződik vissza a slágerlistákon.

A mai könnyűzene egyik vitathatatlan forrása az afroamerikai stílusokban, kiváltképp a bluesban gyökerezik. Az ágazat ikonikus előadói szinte kivétel nélkül az Egyesült Államokból származnak, ott építették fel karrierjüket. Mégis, néha előfordul, hogy az Európából Amerikába tévedő zenészeknek is terem némi babér, legyen szó akár egy magyar alkotóról, aki maga írja, játssza, énekli és adja elő dalait, körbeturnézva az államokat.

Little G Weevil

Fotó: Kaszás Tamás / Index

Little G Weevil neve valószínűleg nem ismeretlen a hazai közönség előtt, attól függetlenül, hogy az áttörést a tengerentúlon érte el. Ő azon ritka blueszenészek egyike, akik nem az Egyesült Államokban születtek, de az ottani közeg elismerte őket. Hazánkban egyesek híres kooperációinak köszönhetően, mások az X-Faktor ötödik évadának mentoraként emlékeznek az alkotóra.

Az If I May... című album visszanyúl Little G munkásságának kezdetéhez. Ennek apropóján beszélgettünk az előadóval zenei világlátásáról, élettapasztalatairól, hogy miképpen tekint a hazai és nemzetközi zenei piacra, és bennfentesként hogyan látja, van-e még haszna az olyan tehetségkutatóknak, mint az X-Faktor.

„Még mindig a csúcson vagyok...” – rappeli Travis Scott Thanks God című új dalában a blockbusteri ambíciókkal elkészített, fenségesen filmzenés, prog rock hangmintákkal tetszelgő rapalbumán, az Utopián. És az is lehet, hogy a tíz halálos áldozatot követelő, 2021 novemberében a texasi Houstonban megtartott koncertjére gondolt, ahol megindult a tömeg, és tíz fiatalt halálra taposott. (Scott nem állította le a koncertjét – állítása szerint nem érzékelt az eseményekből semmit –, és a tragédia után még megnézte Drake fellépését.) Számára ez az év nemcsak annak az ünnepe, hogy Utopia címmel négy év után megjelent egy közel 75 perces új lemeze, de annak is örülhet, hogy június 29-én a texasi esküdtszék elutasította, hogy vádat emeljenek ellene.

Ha vért akartok, hát tessék!

Mindenki eldöntheti, hogy milyen embernek tartja Scottot, de most inkább azon kéne gondolkodnunk, hogy jó lemez-e az Utopia. Amikor meghallottuk az albumot nyitó Hyaenát, és csettintettünk egyet, még csak gyanús volt, hogy a dal a lemez legérdekesebb motívuma, aztán leesett, hogy az egy hangminta, a Gentle Giant 1974-es, The Power and the Glory című albumának Proclamation című nyitánya.

De ugyanígy hangmintára épül a másik csúcsdal, a Sirens fő témája is, itt Scott a bostoni New England Explorer Suite című albumának címadó dalát hasznosítja újra. Persze a hiphopban ez természetes, de akkor eszünkbe juthat az is, hogy a prog rock második vonala mennyivel izgalmasabb, mint a milliárdos streameléseket virító kortárs előadók ajánlata, de ez legyen a mi bajunk.

Sokat akar

Scottot rabul ejtette a prog rock, fellépett Pompeiben, ahol a Pink Floyd is 1972-ben, saját stílusát pszichedelikus rocknak nevezi, amivel csak növeli a bűnlajstromát, és idén megpróbált koncertet szervezni a gízai piramisok mellé, mert szerinte neki is kijár az a dicsőség, ami a Grateful Deadnek, akik itt rögzítették a fenséges Rocking the Cradle című koncertjüket. Van, aki mások sikerének fényében fürdik – Scott is valóságos pop all star csapatot trombitált össze Beyoncétől Kanye Westten és Drake-en át The Weeknig –, de neki ez sem elég, ő a legendás helyszínek auráját is akarja. Hiába, ambíció nélkül a hiphop sem jutna semmire.

Az Asking Alexandria kétségkívül a metálszcéna egyik legsikeresebb zenekara. Tizenöt éve tartó pályafutásuk legújabb fejezetéhez érkeztek nyolcadik stúdiólemezükkel. A Where Do We Go From Here? egy dinamikus albumba csomagolja be a banda összes időszakát.

Fotó: Katja Ogrin / Getty Images Hungary

Az Asking Alexandria megalakulása óta a metalcore és a keményebb zene egyik legfontosabb zászlóvivője. A műfajban mozgó zenehallgatók között nincs olyan, aki nem üvöltötte még a The Final Episode (Let’s Change the Channel) című dal „Oh My God”-ját, vagy ne emlékezne az énekes, Danny Worsnop 2015-ös távozására. Worsnop azóta visszatért a zenekarba, az Asking Alexandria pedig kisebb-nagyobb kilengésekkel tartja a színvonalat.

A szakmai kritikának van egy fontos ismérve. Hiába nem lehet sosem száz százalékban objektívnak maradni, törekedni kell rá. Mégis minden zeneszerető embernek van legalább egy olyan előadó az életében, akinél ezt nem olyan egyszerű tartani, mert sokkal komolyabb szálak fűzik az adott művész vagy művészek munkásságához.

Amikor elmaradt a Hollywood Vampires budapesti koncertje, rengetegen bosszúsak és bánatosak voltak. A közönség egy részét elsősorban viszont nem az zavarta, hogy nem láthatja Johnny Deppet rocksztárként színpadra állni, hanem az, hogy a shock rock királya, Alice Cooper itt van a magyar fővárosban, mégsem lehetünk részesei egy valódi rock'n roll élménynek, pedig anno a Fezen Fesztiválon bebizonyította, hogy ő már az a háromgenerációs előadó,

Bár a fellépés elmaradt, a szóló előadóként régóta beígért új lemeze most megérkezett. A Road című album visszarepít minket Alice Cooper hőskorába. Első sorban a legendás Trash album korszakát idézi fel, de azért tiszteletét teszi még a kilencvenes és hetvenes évek hangzásvilága is, jóllehet, a kísérletezés ezúttal nem volt célkeresztben. Inkább azt az igazi hard rock hajtotta, dögös rock'n rollt kapjuk, amivel a kezdetekben meghódította a shock rock legnagyobb mai neve a színpadokat.  

Állj félre az útból, ha nem bírod a tempót! – kántálja a The Hives a Step Out Of The Way című dalukban, és hogy mennyire így gondolják, jelzi az is, hogy e dal a The Death of Randy Fitzsimmons című új albumuk utolsó felvétele, azaz a fiúk akkor is a csilláron lógnak, amikor már lekapcsolták a villanyt. A svéd The Hives tagjai azonban nemcsak a bútorok sérelmére elkövetett bűnökben jeleskednek, hanem a gitárokat is a megfelelő módon gyötrik, így aztán nem csoda, ha nem vádolhatók szerénységgel. Az énekes, Howlin' Pelle Almqvist nyilatkozta a Rolling Stone-nak: „Cápák vagyunk. A cápák évmilliárdok óta ugyanolyanok, és még mindig ők uralkodnak. Nincs szükséged fejlődésre, ha cápa vagy, hiszen semmi sem öl meg téged.”

Kopoltyús zsenik

A garázsrock cápái mindent megengedhetnek maguknak, akár azt is, hogy 11 évig ne adjanak ki új albumot. A The Death of Randy Fitzsimmons több mint egy évtizeddel követi a Lex Hivesot, és erre még a cápák is azt mondanák, hogy nagyon laza, hiszen a harminc éve létező zenekar nem éppen a termékenységéről volt híres. A 2023-as albumuk csak a hatodik a sorban, és az sem különösebben hosszú, ahogy a többi lemezük sem, ezúttal is alig félórás. De az is megengedték maguknak, hogy a Bay City Rollers tinirockslágerét, az I Only Wanna Be With Yout lenyúlják a Crash Into the Weekend című dalukban, és erre egyetlen okuk van, az, hogy miért ne. Talán még az is, hogy magát a lemezt az ABBA-tag Benny Anderson tulajdonában lévő stúdióban vették fel, Stockholmban.

Északi fény

A dalokban azonban sokkal inkább van benne a hetvenes évek eleji Stones, Iggy Pop és az MC5, ugyanakkor a The Hives nagy tudománya abban van, ahogy a rock and roll őserejét képes közös nevezőre hozni a slágerrockkal. És ez különösen veszélyes elegy, aki látta őket a Szigeten, az tudja, a fesztivál történetében elsősorban nekik volt esélyük arra, hogy úgy bontsák el a színpadot, hogy azon éppen játszanak. Oké, ebben hasonló eredményeket ért el a szintén skandi Turbonegro, a szólóban is nagyot alakító Hank von Hell vagy éppen a Hellacopters. Szóval az északi tesók verhetetlenek a partyrock-paródiákban, ráadásul a műsoraikat, ha akarjuk, éppenséggel komolyan is vehetjük.

A hazai közönség számára nem ismeretlen a Dirty Slippers nevű formáció, amely most kemény fába vágta a fejszéjét. Angliai karrierjüket beindítandó egy teljes, tízdalos, angol nyelvű lemezt rögzítettek a világ – talán túlzás nélkül mondhatóan – leghíresebb stúdiójában, az Abbey Roadon.

A legendás helyszín története még a The Beatles előttig nyúlik vissza, és a legnagyobb világsztárok vették fel ott albumaikat az elmúlt kilencven évben. A legendás négyes számtalan kísérletezést hajtott végre itt a hatvanas években, egyik lemezük címe is Abbey Road.

A Dirty Slippers ezen a helyen rögzítette új albumát, amely hamarosan megjelenik. A népszerűsítéshez készült számos interjú is helyi rádiókkal és újságokkal, azóta pedig új daluk, a Honest Kid rádiós toplistára került Birminghamben, Manchesterben, valamint az ausztráliai Canberrában. Néhány napja a londoni Islington Radio is bemutatta a dalt az MTI tudósítása szerint.

Az eső egyre csak esik a bohócra, aki megint egyedül van – énekli Johnny Lydon a Down On The Clown című új Public Image Ltd. felvételen, amely a zenekar pár hete megjelent End of World című albumán hallható. A bohóc nyilván maga Lydon, aki már a Sex Pistols regnálása idején – még Rottenként – is egyedül volt. Csak nem az orra volt piros, hanem a haja. Már a Pistols idején is felmerült, hogy valódi zenekarral van-e dolgunk, vagy csak a menedzserük, Malcolm McLaren művészi koncepciójáról, egy afféle anarchista zenés divatszínházról szól a dolog. A valódiság kérdése egész pályafutása során kísértette Lydont. A PIL kapcsán is többször felmerült, hogy a zenekar inkább csak zenés geg, amit egy erős brand köré építettek.

Vásott kölyök

Lydon a világ talán leghíresebb punkzenekarának, a Sex Pistolsnak volt az énekese, mindegy volt, hogy mit csinál a hátralévő életében, Velux ablakokat épít be tetőterekbe, vagy éppen politizál, az mindenképpen érdekes lesz. Az is izgalmas volt, amikor 1980. május 17-én fellépett az American Bandstand című, tiniknek szóló zenei műsorban, és közben felhagyott a playbackféle tátogással, majd a közönséget a színpadra hívta, miközben szólt a zene. Néhány héttel később meginterjúvolták az NBC The Tomorrow Show-ban, ahol Tom Snyder, a műsorvezető megkérdezte tőle, hogy a PiL egyáltalán zenekar-e, amire azt választ kapta, hogy nem vagyunk zenekar, egy cég vagyunk… és semmi közünk a rock and rollhoz.

A nagy new wave svindli

Nos, lehetséges, hiszen a rock and roll nem is létezik üzleti tervek nélkül, a PIL pedig 2015-ben adott ki utoljára lemezt What the World Needs Now címmel. Az elmúlt 45 évben rengeteg zenész fordult meg Lydon mellett, és nem egy esetben adtak ki blöffnek tűnő dalokat. Nem véletlen nyilatkozta egykori basszusgitárosuk, Jah Wobble a Selcet magazinnak, hogy a PiL egyszerű dolog volt, négy különböző ember különböző időpontokban különböző drogokat használt. Ennek fényében meglepő, hogy az End of World egészen jó album, hogy a zenekar milyen autentikusan hozza a hetvenes évek végi new wave hangzást, amikor a műfajban még annyi düh volt, mint a megtagadott punkban.

A szerettek elvesztése olyan dolog, amivel a legtöbb ember szembenéz élete során, akár többször is. A nagyszülők és dédszülők távozása olyan, amit sokan már gyerekként megtapasztalnak. Rengeteg emléktöredék kapcsolódik hozzájuk, amelyek a szeretet és gondoskodás minden válfaját megmutatják. Sokszor csak egy mosoly, egy gesztus, a sütemény illata vagy egy ikonikus bútor, szövet, egy fél mondat, egy szófordulat. Valami, amiről eszünkben jut az,

A Here We Are zenekar nagyjából egy hete jelentette meg legújabb dalát, az Együtt egyedült, amely zeneileg, lírikusan és prozódiailag is nagyon erősre sikeredett. A zenekarra jellemző elektronikus hangzás és a metál keverése itt sem változott, csak sokkal jobban eltolódott az utóbbi irányába.

Arról énekel Post Melone a Too Cool to Die című új dalában, hogy túl menő ahhoz, hogy meghaljon. Ezt a kijelentését folyamatosan tesztelte az elmúlt években, az eredményt pedig az Austin című, önmagáról elnevezett új albumán publikálta, amely egy egész estés melodráma arról, hogy milyen nehéz leállni a függőségekkel.

Ebben semmi új nincs,  mégis érdemes odafigyelnünk rá, már csak azért is, mert nem sokan adnak el manapság 80 millió lemezt, és nincsenek sokan azok sem, akiknek a legnépszerűbb listavezető dalait már több mint másfél milliárdszor (!) streamelték.

Malone volt az is, aki megdöntötte Michael Jackson több évtizedes rekordját. Míg a Thriller (1983) 76 hetet töltött a Billboard R&B/Hip-Hop Albums listáján, addig Post Malone 2018-as Beerbongs & Bentleys című száma 77-et. Egyik sztár sem volt elégedett az arcával – míg Jackson kifehérítette, addig Post Malone széttetováltatta.

Öl, butít, nyomorba dönt

A hiphoppal szinte mindent keverő Post Malone új albuma afféle gitárlemez, amely csalódás a rap-rajongók számára, és csalódás azoknak is, akik a Covid idején látható live stream előadás után – amelyben Malone Nirvana-dalokat adott elő a lakásában – azt gondolták, hogy megmutatja: ő valójában rocker.

Igaz, hogy az album minden dalát telegitározta, de attól az Austin nem lett rocklemez, inkább olyan, mint amikor egy Disney-rajzfilm vége főcímében azt látjuk, hogy az összes állatka keményen gitározik, de a gitársoundot elnyomja az autotune.

A gitár tehát csak díszlet, ahogy az a Modern Talking-klipjeiben is az üveggolyók és a neonpiramisok között. Várható volt, hogy Malone részleletesen beszámol a függőségeiről, Howard Sternnek adott 2022-es interjújában elárulta, hogy régóta küzd az alkoholizmussal.

Miszter Alkohol

A lemez mélyebbre ment, mint Stern kérdései, ott van például a lágyan ringó ballada, a Novacandy, amelyben arról beszél, hogy felhúzta régi kabátját, és drogokat talált benne, és hogy meg akarja köszönni a fiatal éjének, hogy elcseszte az életét. Ez izgalmasan hangzik, ugyanakkor több mint 50 perc után sem jutunk el A-ból B-be, csak megy a végtelenített önsajnálat, amelynek fejezeteit nem számokkal jelölhetjük, hanem whiskys poharakkal.

Íme, egy album, ami olyan, mintha az éneksávokat nem mikrofonba, hanem egy szűk 0,75-ös üvegbe énekelték volna. Persze vannak felemelő pillanatok is az albumon, ilyen az önfeltárulkozó Don't Understand, a himnikus erejű Something Real, a slágergyanús Chemical, az arcpirítóan popos Sign Me Up, vagy éppen a lemezt lezáró, keserédes Laugh It Off.

A Marillion 1989-es, Berlin című dalában arról énekel Steve Hogarth, hogy

• milyen érzés megérinteni az emlékezet labirintusának falait,
• milyen kockázatot vállalni és a senki földjén ragadni a reflektorfényben.

A senki földje lehet a fallal elválasztott Berlin, de lehet a Marillion metaforája is. A formáció éppen elvesztette legendás énekesét, Fisht, de – kockázatot vállalva egy majdnem ismeretlen sráccal – megpróbál átkelni a képzeletbeli falon a Seasons End című albummal, amely most kapott egy vinylre optimalizált új remixet.

Persze 1989-ig már számos példát láttunk arra, hogy az új frontemberrel felálló zenekarok sikeresek maradtak (AC/DC, Van Halen stb.), de a Marillion esetében Fish több volt énekesnél: ő a neoprog zenekarnak afféle művészeti vezetője is volt.

Változnak az évszakok

A zenekar ötödik stúdióalbuma, a Seasons End főleg azért emlékezetes, mert ez volt Steve Hogarth belépője az akkor még arénákat megtöltő, szupersztár státuszú zenekarba. Ezúttal is igazolni látszott a régi mondás, mely szerint

Arról nem beszélve, hogy – valljuk be – a kopaszodásnak induló, félhosszú hajú Fish inkább civilnek tűnt, akinek nem állt olyan jól a rocksztárszakma, inkább néztük volna villanyszerelőnek, aki dübelezés közben arról panaszkodik a nagyinak, hogy nehezen talált parkolóhelyet. Viszont Steve Hogarthnak kimondottan áramvonalas a fellépése, bár ez a prog-rock világában mellékes körülmény.

Progresszív társadalmak

Volt-e érvényessége az alter-rock és a grunge megdicsőülése idején a populáris regiszterben megszólaló prog-rocknak? Ott voltak ugyanis a nyolcvanas évek második felében a Tears For Fearstől a Simple Mindsig olyan cool zenekarok, amelyek olyan igényesen hangszereltek, mint a prog-rock istenek, de volt körülöttük némi alternatív aura, szóval azoknak sem kellett az aktuális prog-rock zenekarokhoz menekülniük, akik briliánsan szóló lemezekkel akarták belőni az új hangrendszerüket.

Ekkorra dőlt el az is, hogy a prog-rock céhek a mainstream popból kikerülve önjáró, önfenntartó, erős szubkultúrát hoztak létre, telt házas stadionkoncertekkel, nagy eladásokkal, tehát a popban is tovább erősödtek a párhuzamos társadalmak.

Talán nem is annyira elfeledett, negyven évvel ezelőtti hangulatot idéz meg a Mandoki Soulmates Devil's Encyclopedia című dala. Az Ördög Enciklopédiája azt a zenei sokszínűséget vegyíti, amely egykor alapjaiban határozta meg a könnyűzenei világot.

A progresszív rock kora ugyan már történelem, igaz, születése óta folyamatosan tartó, de úgy tűnik, a téma is, amiről ez a dal is szól. És ebből a szempontból mindegy is, hogy milyen a fúziós zenei irányzat, mert az a tanulságos, ami miatt az emberiség történelme folyton zsákutcába fordul.

Az ördög enciklopédiáját ugyanis az ember írja, és ez egy öröktől tartó folyamat. Amióta az ember ebben az univerzumban megjelent, és ezen a planétán is olyan régóta dalol az áhított békéről, az egymás megértéséről, a másik elfogadásáról, hogy lényegében mindegy is. A bárdok, a dalnokok is csak a történelem nótásai, a lelkiismeret pillanatainak bajnokai.

A Devil's Encyclopedia című dalban olyan nevek dolgoznak, mint Ian Anderson (Jethro Tull), Jesse Siebenberg (Supertramp) és Tony Carey (Rainbow), valamint a zenekar vezetője, Leslie Mandoki, illetve két fúziós legenda, Mike Stern és Richard Bona.

„Kicsit mexikói, kicsit spanyol, kicsit roma”, ezt mondja Pápai Joci a Megbabonáz című daláról, amelyhez klip is készült. A dalról azt írják, hogy vidám, könnyed, nyári, fülledt hangulatú, de mindez inkább csak a klipre igaz. Az ugyanis tényleg olyan, mint egy kamerák elé állított, felhőtlen nyári este: „fiatalokat látunk, akik önfeledten táncolnak, énekelnek, jól érzik magukat.”

A dal azonban valóban olyan, hogy ha akarom, lehet sodró lendületű, lehet érzelmes, akár fülledt is, és tökéletesen illeszkedik Pápai Joci egyedi hangzású életművébe.

A The Ducks albuma kör alakú emléktáblája azoknak a zenekaroknak, amelyek nem futottak be, de az emlékeiket katalógusszerűen archiválóknak mégis fontosak maradtak. Neil Young pont ilyen fickó, rendszerezi, tisztogatja az emlékeit, mint a nénik a vitrin mögött az üveghalat, a porcelánfácánt és a férjük MLSZ-zászlócskáját, amit Mezey György küldött emlékbe. Ráadásul Young nemcsak részese volt valaminek, hanem alakítója is. 1977-ben három hónapig együtt játszott néhány bárzenésszel, név szerint Jeff Blackburn gitáros-énekessel, Bob Mosley basszusgitárossal és a dobos Johnny Craviottóval.

Hápogó kacsa

Ők voltak a The Ducks, akik Santa Cruz környéki kocsmákban háromdolláros belépőért szórakoztatták azokat, akik egy kis sörrel, whiskyvel és blues-rockkal akartak lelazulni, miután behajtották a csordát és bepácolták a steaket. 45 év után előkerült Young legendás páncélszekrényéből egy hangszalag, amely a The Ducks fellépéseit rögzítette, ebből állt össze közel fél évszázad múlva a High Flyin' című dupla album. A kacsák 1977 nyarán afféle helyi szenzáció lettek, miután a lapok megírták, hogy Young a városba költözött és a The Ducks nevű új bandában zenél. A hírnév elől és a szórakoztatóipar elől menekült, számára mindez afféle rekreációs gyakorlat is volt.

Kivonulás a szórakoztatóiparból

A The Ducksban mindenki énekelt, demokratikusan alakították ki a setlistet,  és Young nem akart zenekarvezető lenni. Hogy ez egy megkésett hippi társadalmi kísérlet volt akkor, amikor a punk rárúgta az ajtót az elüzletiesedett szórakoztatóiparra? Kis túlzással talán ezt is mondhatjuk. A The Ducks Younggal összesen 22 koncertet adott, szóval az egész afféle egynyári szerelem volt. (Hasonló, de jóval hosszabb ideig tartó kísérlete Müller Péter Sziáminak is volt, a zenekar felállása 1990 után Nemesrádón szerveződő helyi erőkből állt össze, hozzájuk köthető például a Testből testbe című album is.) Szerencsére Young már akkor is mindent mániákusan dokumentált, a legtöbb koncertet rögzítette, a fellépések alatt a közeli sikátorokban mobil felvevőkocsikat lehetett látni.

Ha a szélsőségek harcáról van szó, akkor a világ egyik legforrongóbb csatamezeje minden bizonnyal az USA. A konzervatív és liberális eszmék ütközési pontjában egymást gerjesztik a szélsőséges kilengések, hol kisebb, hol nagyobb lendülettel. Ez nem korlátozódik a politikára, a kultúra is éppoly csatatérré változhat, ha ideológiákról van szó.

Erre a legjobb példa Jason Aldean dala, a Try That In A Small Town. A szám, ami eredetileg egy konzervatív, a kisvárosi közösségek önvédelmező – vagy elfajult helyzetben önbíráskodó – mechanizmusait dicsőíti pillanatok alatt népszerű lett, és a slágerlisták élére került. 

Családi nyaralás, baráti lazítás, agyrém a dugóban és lángos. Mostanában ezekre asszociál az ember, ha a Balaton kerül szóba. Minél népszerűbb egy természeti közeg mint nyaralási úti cél, annál kevésbé marad meg a képletben a természet. Ettől függetlenül nem tűnik el, csak nehezebb megtalálni azt a pillanatot, amikor az embert nyugtató csönd karolja át, és az egyetlen, amit hallunk, a víz, a kavicsok, a nádas – alkalomadtán a békák.

Fotó: Kaszás Tamás / Index

Egy különleges program vette kezdetét a Balatonnál az EKF (Európa Kulturális Fővárosa) program keretein belül, a BALATORIUM, amelyről korábban már mi is beszélgettünk meghívott vendégeinkkel. Ennek kapcsán készült most el egy zenei album, amelyen 12 előadó egy-egy dalával visszaad nekünk valamit a Balatonból, amire sokan már nem is emlékszünk, vagy talán sosem tapasztalhattuk meg igazán.

Mi értelme van Avalont építeni, ha nem lehetsz boldog, amikor elkészül? – énekli Damon Albarn, a Blur énekese a zenekar új, Avalon című dalában. A dolog sokaknak ismerős: már semmit nem éreznek, mire elkészül a lakásfelújítás, a ház, vagy éppen a lemez. A Blur visszatérő albumának, a The Ballad of Darrennek ugyanúgy van statikája, ahogy egy épületnek, és ahogy egy kapcsolatnak is. Többek között ezekről is szól a The Ballad of Darren. Ha azt mondjuk rá, hogy szakítós album, akkor ez igaz. Szakítás a nemzedéki illúziókkal is. „Minden generációnak megvannak a maga aranyozott pózerei” – énekli Albarn a Barbaric című dalban, és valószínűleg magára gondol.

Bandaháború és béke

Nem Liam Galagherre, ahogy tette volna 1995-ben. A nagy britpop háborút annak idején az Oasis nyerte, a pozőr háborút is, de Damon Albarn a Gorillazzal, a The Good, the Bad & the Queennel, az operákkal, és még tucatnyi izgalmas produkcióval a legfontosabbat, a kreativitás versenyét réges-rég behúzta. Arról nem beszélve, hogy a generációs fétiszenekarát, a Blurt is bármikor összetereli, ha éppen van ideje két projekt között, míg az Oasis alfája és omegája, a két Galagher rendre külön ünnepli az Oasis évfordulóit. A The Ballad of Darren a Blur kilencedik stúdióalbuma, a 2015-ös The Magic Whip óta pedig az első.

Unatkozom! Mit csináljak? 

Albarn a 2022-es Gorillaz-turné közben készített demóiból alakult ki a The Ballad of Darren törzsanyaga, A nyitódal, a The Ballad a Half a Song című 2003-as demófelvétel átdolgozása, amit Albarn 2003-ban vett fel a Blur Think Tank turnéja alatt. Az album producere James Ford volt, aki korábban a Gorillazzal és Graham Coxon zenekarával is dolgozott, nem volt kétséges tehát, hogy ő lesz a közös nevező. És hogy a lounge-pop jellegű, melankolikus dalok mennyire emlékeztetnek a Gorillazra? Nos, csak annyira, hogy azokat is Albarn énekli. Persze, egy 16 éves Gorillaz-rajongó talán összekeverne néhány felvételt, de azok az ötvenes családapák, akik magukból kivetkőzve énekelték július 8-án és 9-én a Blur Wembley-ben megtartott zenés osztálytalálkozóján a Country House-t, nos, ők biztos, nem hibáznak.

Húsz éve, 2003-ban hunyt el az egyik legjobb hangú énekesnőnk, Cserháti Zsuzsa, aki már az első slágerében, a Kicsi, gyere velem rózsát szedni című bukolikus táncdalában arról énekelt, hogy „addig szeretnék a csúcsig jutni, míg van napsugár”. Hogy mi számít csúcsnak, nehéz megmondani, ahogy azt is, hogy megjósolta-e a dal e művészi pálya alakulását: „Távolból jön a felhő, meglátod, utolér... Ez a világ sora, nincs mit tenni...”. Amit biztosan tudunk: az évfordulóra az újra aktív Proton kiadó megjelentetett négy kevésbé ismert dalt Elveszett felvételek címmel, és nemcsak CD-n, de vinylen is kiadták.

Játszd újra, „szem”!

Persze, kérdezhetnénk azt is, hogy mi ebben a rendkívüli, hiszen a művésznőnek több tucat kiadatlan rádiófelvétele van a mai napig. Nos, leginkább az, hogy ezeket az összetartozó, a rendszerváltás környékén született dalokat (Játszd újra el! A várj, a Play It Again és a Wait!í) így nem hallotta a közönség. Az album jelentőségét az sem csökkenti, hogy a Play It Again és a Wait! valójában a magyar nyelvű dalok angol verziói, tehát valójában csak két új számot kaptunk. Jó kérdés, mitől elveszettek, amikor egy 1999-es BMG-s válogatáson már szerepeltek, de ne legyünk ünneprontók. Az biztos, hogy e két (négy) dal összetartozik, ezek az első verziói, és így, együtt reprezentálják a rendszerváltás világát, szóval, hadd szóljon!

Elveszett illúziók

És a majdnem elveszett dalok mellé majdnem elveszett interjú dukál, amit a kilencvenes évek végén készítettem a művésznő erzsébetvárosi lakásán, akkor, amikor ismét a csúcson volt. Szerény bérházban, egy félig sötét lakásban élt. Olyan volt az egész, mintha egy évek óta nem látott nagynénihez mentem volna fel, Cserhát Zsuzsa kimondottan kedves volt, megkockáztatom: kiegyensúlyozottnak tűnt. A beszélgetés egy turisztikai magazinnak készült, jórészt azok a szakmabeliek olvasták, akiket inkább az érdekelt, hogy mi a különbség a jordániai és az egyiptomi all inclusive szállások között, ebből az elveszett beszélgetésből érdemes néhány gondolatot a nyilvánosság elé tárni.