Lelki és fizikai egészségi problémák miatt lemondja szólóénekesként meghirdetett turnéját a Slipknot zenekar frontembere, Corey Taylor. „Ígérem, mindent megteszek, hogy olyan egészséges legyek, amennyire csak lehet” – írta Instagram-bejegyzésében az énekes.

Corey Taylor, a Slipknot frontembere „nehéz szívvel” jelentette be, hogy lemondja a soron következő fellépéseit, hogy az egészségére tudjon koncentrálni.

Corey Taylor 2013. július 4-én

Fotó: Rob Ball / Getty Images Hungary

„Az elmúlt hónapokban a lelki és fizikai egészségem megromlott, és olyan helyzetbe kerültem, ami egészségtelen volt a családomnak és nekem is – írta az Instagramon. – Tudom, hogy ez a döntés sokkoló lesz egyesek számára, mások pedig népszerűtlennek tarthatják, de miután alaposan megnéztem, hol vagyok, és hová tartok, vissza kell vonulnom, és otthon kell lennem a családommal ez idő alatt.”

Az énekesnek 2024. február 3-án kezdődött volna a turnéja Torontóban, mielőtt átutazott volna az Egyesült Államokba. Az eredeti tervek szerint március 3-ig kellett volna fellépnie.

Hat év után Our Songs címmel új albummal jelentkezett Anastacia, amit nem láttunk jönni a pop csillagporos útján, ugyanis a lemez német slágerek átiratait tartalmazza. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy felrúgta az eddigi pop status quót, és az amerikai soul-funk és az euro-pop sajátos keveréknyelve helyett a német kereskedelmi pop kétes dicsőségét akarja a világ felé tárni.

Ez afféle önfeladás is lehetne, mint amikor a kertvárosba költözött fiatal feleség egyszer csak elmegy rózsaszín Crocs papucsában a sarki közértbe. Ha Anastaciánál maradunk, a dolog ahhoz hasonlatos, mint amikor 2010-ben fellépett a zürichi Art on Ice nevű korcsolyashow-n. Persze, a legtöbb sztárnak vannak különös vállalásai, amikor nem tudnak elhajolni egy-egy ajánlat elől – Anastaciának eggyel több van a kelleténél.

A jó német

A művésznő hosszú utat járt be, míg harminckét évesen világsztár lett az ötmillió példányban értékesített diszkó-funk mélyütésével, a Not That Kind című lemezével. Előtte háttértáncos volt Salt 'N' Pepa videoklipjeiben, de esküvői énekesnőként is dolgozott. Szegény családban nőtt fel, mindent elvállalt, és már befutott, amikor mellrákot diagnosztizáltak nála. Meggyógyult, majd a betegsége kiújult, de ismét ő jött ki győztesen, és nyugodtan mondhatjuk: a mikrofonja lett a legfontosabb gyógyászati segédeszköze. 

A művésznő bámulatosan énekel. Amikor harminc éves kora körül jelentkezett az MTV The Cut című tehetségkutatójába, és második lett a Not That Kinddal, felhívta Michael Jackson, és szerződést ajánlott saját, MJJ Productions lemezkiadója nevében.

Jobb későn

Az ifjú művésznő, aki évekig hiába kilincselt, elutasította ezt, és a Sony/BMG-nél írt alá. És innen nem volt megállás, a 2000-ben publikált Not That Kind háromszoros platinalemez lett, ötmilliót adtak el belőle. Eddig ez egy szerethető történet. A harminckét éves lány, aki nem adta fel, aki kitartásának és istenadta tehetségének köszönhetően, megkésve ugyan, de világsztár lett...

De pont ezekre a karrierekre jellemző, hogy a művészek fenntartás nélkül adnak elő klasszikus rockslágereket és émelyítő melodramatikus balladákat, s ez szintén az önfeladással rokonítható, mint a Corcs papucs. Énekeljen Guns 'N' Rosest Oláh Ibolya vagy Tóth Gabi, de ne Anastacia.

Kapunk is, keresünk is zenét, miközben van, amit elcsípünk, és van, amit nem annyira. Az Index kultúrrovata egyaránt igyekszik figyelni az új, feltörekvő előadókat – ahogy ősszel indított PickUp sorozatunkban is tesszük – és a már sokat megélt, toplistákat döntögető neveket. Az év zárásaként úgy döntöttünk, szemezgetünk idei kedvenceinkből, albumokból és dalokból.

Három szerző ült össze 2023-as tapasztalatait egyesítve – ahogy tavaly is tettük –, idén fejenként két-két alkotást kiemelve a friss termésből. A zenei piac újból formálódni kezdett, izgalmas ötletek jelentek meg és törnek utat. Szinte lehetetlen minden topalkotásnak hangot adnunk, de igyekszünk elővenni azokat, amelyek tagadhatatlanul hatással voltak ránk is.

Dead Club City

Nothing But Thieves

Rimay Ádám

Van az a zene, ami megragad az emberben. Jó lüktetés, ütős szöveg, fülbemászó dallam és pofátlan profizmus. Ezt a Nothing But Thieves 2023-as lemezétől mind megkaptuk. A banda még nyáron dobta ki új albumát, amely rögvest a brit toplisták élére tört. Nem véletlen, hisz egy kvázi hibátlan lemezről beszélünk. 

Felépítettségében, dinamikájában, hangulatában is velős, miközben reagál a kor zenei trendjeire, de azokat saját képére formálja és eltolja a falig. A „hibák”, amiket a kritikában kiemeltem, mindössze minimálisak. Inkább csak szőrszálhasogatás, mert az összképen nem rontanak.

A Nothing But Thieves koncertje a Sziget Fesztiválon 2023. augusztus 13-án

Fotó: Kaszás Tamás / Index

Amikor olyan albumról írok kritikát, ami tetszik, mindig kerülnek dalok saját ismétlőlistámra, amiket rendre újrahallgatok, ha a hangulat megvan hozzá. Ez a lemez kivételes, mert nem csupán egy-egy dal kerül elő újból és újból, itt az egész lemez ismétlésen van azóta, hogy először végighallgattam. Semmi sincs a korongon, ami kizökkentene, miközben tele van olyan megoldásokkal, amik fenntartják az izgalmat. Végtelenül profi munka.

Megjelent a Rapülők harminc éve publikált Rapeta című, eredetileg csak CD-n és kazettán publikált lemeze vinyl formátumban, narancsszínű korongon. Lehet, hogy az alapanyagot használaton kívüli Swatch órák és schölleres jégkrémpálcikák megolvasztásából nyerték?

Geszti Péter az e két cég által szponzorált turnén több órát is felcsatolt a karjára. Abban az időben a reklámiparban dolgozott, és komolyan vette a termékkihelyezést. Vannak, akiknek a Kacsamesék 1990-es magyar bemutatója juttatta eszébe, hogy már egy másik rendszerben élnek, vagy éppen a Music Television Swatch óráknál is tarkább főcímei, viszont a Rapülők lemezei voltak azok, amelyek 1990 után egyfajta pozitív érzést sugalltak az országnak, ami éppen el volt foglalva az inflációval és a szellemi lövészárkok megásásával.

Sztereó hajszárító

Ezek a bizonyos lövészárkok már olyan mélyek voltak, mint később a négyes metró. És akkor jött MC Gesztenye a Rap 001-es rendszámú kocsiján, és mindenkinek elhozta a túrdöflancos rendszerváltást. Az ország apraja-nagyja úgy dőlt hanyatt, mint a Postabank macija. A tényleges rendszerváltást azonban az jelentette, hogy 1988 őszén végre boltokba került a Beatrice kb. tíz éve várt lemeze, hogy kiadták Orwell 1984-ét, mert ezek inkább afféle törlesztések voltak. Még csak nem is a MTV-n futó klipek, az MC Hammer U Can't Touch This című rapklasszikusára vágott Pepsi-reklám, vagy a görkoris Cindy világa hozta el az új korszakot, mert ezek a messzi Nyugaton készültek.

Viszont amikor 1993-ban előálltunk valami olyasmivel, ami mehetett volna az MTV-n is, akkor egy pillanatra elhittük: ha Amerikához nem is, de Ajrópához közelebb kerültünk.

Rap 001

A Rapülők óriási sikerében benne volt az is, hogy a rendszerváltás elmaradt katarzisa után mégis megpróbált mindenki boldogulni, és ennek a hurráoptimizmusnak a Rapülők lett az aláfestő zenéje. A zenekar egy korszakhatáron született, már itt voltak a multik, de valahogy mindennek volt még némi impexes, hungarotonos, oris szaga, mégis: a Rapülők vérprofi produkció, igazi energiabomba, amire éppen szüksége volt az országnak. Nem csoda, hogy az 1992-ben és 1993-ban megjelent Rapülők-albumokból félmillió példányt értékesítettek.

Ebben az időben még az volt a marketingstratégia, hogy mindenhol jelen kell lenni, így Gesztinek rádióműsora volt a Danubiuson, az állami tévében (Rockstúdió, Megáll az ész stb.), ő volt az, aki leginkább komolyan vette Hankiss Elemér felhívását, azt, hogy találjuk ki Magyarországot.

Vannak megszentelt poplemezek, amelyekhez akár privát korszakhatárokat kötünk, a megjelenésükbe beleképzelünk valami sorsszerűt, vagy a társadalmi és kulturális folyamatok összefüggéseiben értelmezzük, miközben a valóság sokszor egészen prózai.

A Joy Division fontjaival és minimalizmusával megjelent Substance című New Order-válogatására szokás úgy tekinteni, mint aminek törvényszerűen meg kellett jelennie. Hiszen a korhangulat azt sugallta, hogy szükség van a gyűjteményre, mert 1987-ben eljött az idő, hogy a csak maxikon megjelent, mégis legnagyobb slágereiket végre egyetlen katalógusba tereljék.

Gyűjtőszenvedély

A zenekar egykori basszusgitárosának, Peter Hooknak a post-punk.com-nak adott interjújából tudjuk, hogy a Substance csak azért jelent meg, mert a kiadójuk vezetője vett egy új autót, amiben már volt CD-lejátszó, és úgy döntött, hogy az első, amit lejátszik majd a kocsijában, az a New Order kislemezes gyűjteménye lesz.

Ez volt a zenekar legolcsóbb albuma, hiszen csak össze kellett válogatni a dalokat, mégis ez lett a legnagyobb példányszámban eladott kiadványuk. (1987-ben csak Amerikában kétmillió példány fogyott belőle.) Bár a Substance kompiláció, mégis albumértékű, mert olyan 12 inches dalok gyűjteménye, amelyek addig nem jelentek meg nagylemezen.

Lényeg a lényeg

Miközben pont ezek a dalok voltak a manchesteri zenekar legnagyobb slágerei. Sokan elhibázottnak gondolták a New Order kiadási gyakorlatát. Azt, hogy a nagy slágereket kiszervezik 12 inches lemezekre. Ám a zenekar hosszú ideig ragaszkodott a szerkesztési elvéhez, és a zenekar világa komplexebb, titokzatosabb lett Peter Saville minimalista artworkjeivel.

A Substance körüli misztikumot az is növeli, hogy az elődzenekar a Joy Division fontjaival – pontosabban a Closer album betűivel – jelent meg. Ráadásul egy év múlva magát a Joy Division-hagyatékot is Substance címmel publikálták, és az albumon szerepel két Joy Division-dal, a Ceremony és az In a Lonely Place – ezek a New Order 1981-es debütáló kislemezén hallhatók.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os vagy marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Slapstick?,
• The Curious Kind,
• Orient Fall.

Fotó: Mészáros Áron

Bár eddig havonta egy válogatással találkozhattak az olvasók, számos előadótól kaptunk friss tartalmakat az elmúlt időszakban, ezért úgy döntöttünk, decemberben duplázik a  PickUp. A mostani – nevezzük ünnepi különkiadásnak – szabályaiban azonos az eddigiekkel. Nem tudunk minden izgalmas bandát és zenészt belesűríteni jelen írásunkba, de januárban folytatódik a sorozat.

Frenk a mai magyar zenei élet egyik legegységesebben eklektikus figurája. Dobolt a HIPERKARMÁBAN, andalít és felráz a Budapest Bárban, Tom Waitsszel a Braindogsban, tolja saját zenekarával és szólistaként.

Boldogan lubickol a zene vizében, a new wave-től a popsanzonig bármiben pancsol, amiben épp jól érzi magát. Most fejezte be nyolcadik lemezét, és megint olyasmit csinált, amit eddig nem – egy elektronikus szintipopalbumot. Ez tulajdonképpen a hetvenes évek óta megjárt szintetikus popzenei út összefoglalója és frenkesítése. Az album zenei társproducere Tóth András DJ-zongorista.

Az eddig jórészt akusztikus produkcióiról ismert Frenk a következőkkel indokolja stílusváltását:

A zene annyiféle, hogy én sem akarom mindig ugyanazt csinálni. Most teljesen másra vágytam.

A lemez februárban kerül a közönség elé, de 2024. január 13-án az Akvárium Klubban, március 14-én a Turbinában már élőben is előadja néhány új számát.

Szinte semmit nem tudunk Vince Clarke-ról, az egykor a Depeche Mode-ban és a Yazooban is játszó, és lassan negyven éve az Erasure-ben szolgálatot teljesítő dalszerzőről – pedig több mint harmincmillió eladott lemez köthető a nevéhez. Mivel sokan a helyes szintipop dalaival és a kamaszos fizimiskájával azonosítják, talán lesznek, akik meglepődnek a Songs of Silence című szólólemeze monokróm borítóján.

Clarke bizony megöregedett. Ráadásul az albumon semmi nem emlékeztet az egyujjas, cicás Tiko-Time ébresztőóra csilingelésére, vagy arra, hogy ő írta a Depeche Mode-nak a Just Can't Get Enough-ot, az Erasure Sometimesát, vagy az ABBA-átiratokat.

Vesztegzár a hotelben

Amit hallunk, az a Covid-zárlat alatt stúdióban rekedt 63 éves művész minimalista, monofonikus zajokra épülő dark ambientje, ami megmutatja, milyen valójában a művész, aki negyven éve szinte csak slágereket gyárt szakmányban.

Az album baljós hanginstallációi kizárólag az Eurorack moduláris szintetizátor rendszerére épülnek. Clarke ragaszkodott ahhoz, hogy a hangok csak ebből a gépből származhatnak, és hogy minden kompozíció egyetlen hangra épüljön. Igaz, a zenés univerzuma fokozatosan tágul, mert Clarke lassan építi fel a dalok zajstruktúráját.

Csönded vagyok

A felvételek egy része olyan, mintha a retro sci-fik kozmikus effektmintázatai lennének, mintha Clarke lokalizált volna egy ősi radioaktív energiát. Az album pont olyan, amit a dokumentarista coverfotója sugall:

Amikor Clarke az anyagon dolgozott, beteg lett a felesége, hosszú ideig kellett ápolnia, majd meghalt egykori zenésztársa, a Depeche Mode billentyűse, régi barátja, Andy Fletcher. Úgy volt, hogy a Songs of Silence csak egy magánhasználatú projekt lesz az Erasure 2021-es őszi brit turnéjának végén, de a stáb nagy része – köztük Clarke is – covidos lett, így egy szállodában kellett maradnia.

Arról énekel a Take That a March Of The Hopeful című új dalában, hogy az emlékek felhők, és csak egy csepp kell, hogy esőt hozzanak. A Take That emlékfelhőjéből bármit meg lehet formázni, akár a kilencvenes évek első felét is, amikor egy szélgép elénk sodorta a lobogó ingekben egyszerre táncoló fiúkat. Az emlékfelhőkből még egy új Take That-lemezt is megformázhatunk, és lőn: ez lett a This Life, amit Gary (Barlow), Mark (Owen) és Howard (Donald) hozott össze a 2017-es Wonderland után. Eltelt tehát hat év. Nem hajtotta őket a tatár, néhány évente összehoznak egy különös nosztalgiajáratot, amely ünnepi fényvillamos is egyben. És ezzel nincs semmi baj.

Utánam, srácok!

Azért sem, mert ők azok a szépfiúk, akik szépen öregszenek, az albumot nyitó Keep Your Head Up például olyan, mintha egy kései A-Ha-szám lenne, mézédes melankólia, némi hygge-érzéssel. Ugyanakkor az album második felvétele is meglepően szerethető, itt is van némi a-hás báj, de az egészbe vegyült némi Americana-érzés is. Az érett, soft-rockos harmóniák között felfedezhetjük az Eagles, Crosby és a Stills & Nash folk-rockos büszkeségét is. A címadó This Life viszont a hetvenes években készült családi sitcomokat juttatja az eszünkbe, amikor néhány másodpercre egy külső helyszínt is láthatunk, hogy azt higgyük: a sorozat mégsem stúdiódíszletek között készült, hanem egy New York-i bérházban.

Reményfutam

Az albumot az Egyesült Államokban rögzítették, Nashville-ben és New Yorkban, talán ezért is van némi amerikai zamata. Maga a Take That úgy lett családtag a legtöbb angol háztartásban, ahogyan a Jóbarátok színészei lettek azok az Egyesült Államokban. Így aztán, amikor az ünnepekre megjelent a kilencedik stúdióalbumuk, a This Life, ugyanúgy megveszik az apukák a feleségüknek, ahogy ők is kapnak egy szarvasos pulcsit. A Take That már rég túl van a Relight My Fire, az Everything Changes és a Babe című slágereken, a March Of The Hopeful című új dalukat némi jóindulattal az Oasis is játszhatná, szóval lehet, hogy nem tekersz tovább a rádión, ha nem tudod, hogy a dalt a karcsúsított, slim fit Take That játssza.

Írtunk már AViVA-ról, a fiatal ausztrál énekesnőről, aki a minimalista popzenét keveri rockzenei elemekkel, miközben igyekszik saját killer queen kultuszát felépíteni. Akkor ugyan elmélyültünk a munkásságában, de botor módon nem követtük nyomon zenei kalandjait havi rendszerességgel. Ez addig eszkalálódott, hogy az elmúlt két évben öt lemezt dobott ki a hölgy, számos dalban kooperált, és számtalan single-t adott ki. 

Alkotói szcénáját megszégyenítő sebességgel dolgozik, az igazán nagy kérdés azonban épp emiatt az:

Az alapszámok azt sugallanák, hogy igen, hisz havonta cirka kétmillió ember hallgatja csak Spotify-on, míg a részletes elemzés már kevésbé, mivel az új megjelenéseinél aránytalanul csökken a hallgatottsági szám.

Legújabb lemezét november végén adta ki Hate 2 Luv U címmel, amely érezhetően eltér a 2020-as debütáló lemezétől, noha számos jellegzetes vonás továbbra is megtalálható benne. Annak jártunk most utána, hogy egy feltörekvő alkotó, aki képes megcsinálni saját szerencséjét, az a mai streamingvilágban mennyire tud önerőből nagy névvé válni. Ez AViVA és a Hate 2 Luv U.

Ha végignézünk a magyarországi zenei térképen, nem biztos, hogy arra a konklúzióra jutunk, mely szerint hazánk technónagyhatalom. Ennek ellenére a műfajban alkotó lemezlovasokból képesek vagyunk nemzetközi sztárokat felmutatni, élükön Jay Lumennel. Noha előadói neve nem ezt sugallja, a DJ magyar alkotó, aki a bolygó összes kontinensét megjárta. Turnézott már Kínától kezdve Ausztrálián át egészen Dél-Amerikáig mindenütt.

Jay Lumen Budapesten 2023. december 5-én

Fotó: Németh Kata / Index

A folyamatos, kemény munka, valamint az aktív alkotómunka idővel kifizetődött. Az egyik legjelentősebb nemzetközi elektronikus zenei vállalat, a Beatport minden idők tíz legjelentősebb technó DJ-je közé sorolta folyamatosan frissülő statisztikái alapján, amelyet a Beatstats összesít. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni a művésszel, kicsit jobban belelátni abba,

A december eleji latyakos időben, kissé átfagyva érkeztünk egy kellemes kávézóba Budapest belvárosában. A pultot támasztva vártuk Jay Lument. Mikor belépett, azon kezdtünk tanakodni, vajon tényleg őt vártuk? Nem egy világsztár aurájával tépte fel az ajtót, maga elé idomítva a vörös szőnyeget. Megjelenése természetes volt, mindennapi jelenség.

Huszonnyolc éve kezdett dolgozni Peter Gabriel az i/o projekten, aminek címe nemcsak az input/output rövidítést jelenti, de szinte ez a Jupiter egyik holdjának is a neve (Io – a szerk). A bemenet: 1995, a kimenet: 2022. Idén, január 6-tól kezdve Gabriel minden teliholdkor új kislemezt adott ki.

Annyi csavar, egymással különös mátrixot alkotó művészi terv állt itt össze, hogy a megfelelő fénytörésben talán csak akkor láthatjuk az albumot, ha mi magunk is a Jupiter egyik holdján állunk. Az i/o-t nyitó Panopticumban azt mondja Peter Gabriel:

Az összes bizonyítékot megtalálták

Nézd meg az utcáról

És mi az égből nézünk le

Átlátunk a gátakon

Átlátunk a hazugságokon

…derítsük ki, mi folyik itt!

…lássuk, hová vezetnek a nyomok…

Megsebzett bolygó

Ennél jobb meghívás, ennél izgalmasabb felütés régen született a pop csillagege alatt. Lehet, hogy az i/o az égit és a földit, ezt a perspektívát is befogja, láthatjuk a mindenséget, a kezdetet és a véget, mindezek nyomait, átvágva a hazugságokon. És ezt az ambíciót el is várhatjuk a pop talán leghosszabb ideig készülő albumától.

Hogy hol a helye az i/o-nak, nem tudjuk, csak azt, hogy valahol a Jupiter mellett. És az is biztosnak tűnik, hogy ez lehet az életmű záróköve, ami afféle meditáció az öregségről, egy olyan témáról, ami különösen indokolt egy 73 éves művész esetében.

A telihold dalai

Persze, amikor Gabriel írni kezdte, még csak 45 éves volt, de mire elkészült, már megírhatta azt is, hogy 1995 óta mennyit változott a világ. Szinte említésre sem érdemes, hogy Peter Gabriel az i/o esetében is ragaszkodott rövid címadási gyakorlatához. Mióta beleegyezett abba, hogy nem sorszámokat ad a lemezeinek, hanem címekkel látja el, a lehető legrövidebb szavakat használja: So, Us és Up. Ebbe a sorba illik az i/o is. Hogy érzékeljük az idő távlatait: amikor 1995 tavaszán megfogalmazta az album alapötletét, még meg lehetett volna akadályozni, hogy a boszniai szerbek elfoglalják a muszlimok lakta Srebrenicát, és azt, hogy meggyilkoljanak nyolcezer embert.

Peter Gabriel a Madison Square Gardenben tartott koncertjén 2023. szeptember 18-án

Fotó: Theo Wargo / Getty Images Hungary

Arról énekel a hatvan éve elhunyt Edith Piaf a Non, je ne regrette rien című slágerében, hogy nem érdekli a múlt, hogy az emlékeiből tüzet rak, mert nincs már rájuk szüksége. Szerencsére ezt ő sem gondolta komolyan, ahogy a hagyatékát kezelők sem, így aztán tavaly is megjelent négy lemeze, és idén is ugyanennyi, szóval ezeknek a publikációknak inkább az árufeltöltéshez van közük, mintsem az exkluzivitáshoz.

A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 című,a Europe 1 rádió felvételét tartalmazó korong mindenképpen különleges, kimondottan szép kiadvány.

A veréb századik lépése

Maga a korong piros színű, a tasak pedig megidézi az ötvenes évek végének vizuális karakterét, a Coltrane pop-artos jazz covereit, a Szajna-parti antikvitásokban kapható egykori plakátokat, a lefóliázott Paris Match-címlapokat.

A lemez bizonyára sokaknak csak afféle atmoszféra, olyan, mintha kinyitnának egy zenélődobozt, amiben egy balerina piruettezik. Vagy éppen beleszagolunk egy parfümbe, aminek üvegét valamiért nem dobta ki a feleségünk. Eszünkbe juthatnak Piaf filmjei, vagy éppen a Piaf halála után néhány évvel bemutatott, Jacques Tati-féle modernista burleszk, a Playtime is, vagy bármi más, ami megidézi Párizst.

Párizsi szuvenír

A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 tehát bizonyos szempontból olyan, mint egy nagy méretű hűtőmágnes, illetve egy olyan poszter, ami az erzsébetvárosi airbnb-lakások ún. párizsi szobáit díszíti a New York-i lakosztály mellett.

Az album dalai egytől egyig ikonikusak, a rajtuk szereplő felvételek nem egy esetben önálló lemezek címei is. Itt van a Comme moi, a La foule, a Les grognards, a Mon manege, a C'est a Hambourg, a Bravo pour le clown, a Hymne a l'amour és persze – jelenkori bónuszként és tisztelgésként – a Je ne regrette rien.

Persze, hosszan sorolhatnánk a hiányokat is (Padam, padam, La vie en rose, Milord), de a lemez így is reprezentatív gyűjtemény.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os vagy marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• From The Sky,
• Fluidia,
• Bébia.

Bizonyára kevesen fogadtak volna arra a rock and roll háza tájáról, hogy a poptörténet legviccesebb zenekara fogalmazza majd a legerősebb kételyeket a Covid-járvánnyal kapcsolatban, de most valami ilyesmi történt. S hogy mindezt komolyan gondolják-e, vagy ez is csak egy tréfa?

A Theatre of the Absurd Presents C'est La Vie című új albumon ez is kiderül. Azt énekli a Suggs a Set Me Free (Let Me Be) című dalukban, hogy

ahogy múlik az idő, nem értem, miért éljük ezt az életet. Sírni akarok tőle. Bezárva ugyanabban a szellemvárosban. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész már több kárt okoz, mint hasznot.

Mielőtt nagyon megijednénk, az album minden ízében Madness, azaz foglalkozásuk körében elkövetett móka, kacagás és táncőrület.

Tanulj meg, fiacskám, komédiázni!

Ehhez képest mégis azt állítják az albumot nyitó dalban, a Theatre of the Absurdban, hogy amit majd hallunk, az a legfeketébb fekete komédia az abszurd házból. De valójában nem is ezzel a dallal kezdődik a műsor, hanem egy prológussal, amit Martin Freeman, a Madness elvakult rajongója olvas fel.

Persze, nem akármilyen rajongóról van szó: ő volt Zsákos Bilbó a Peter Jackson által rendezett A hobbit című fantasykalandban, de játszott az Igazából szerelemben, a Fekete párducban, és a Galaxis útikalauz stopposoknak filmváltozatában is.

Hogy a Madness mekkora intézmény az Egyesült Királyságban, azt jól mutatja, hogy Helen Mirren – szintén intézmény – a The Radio 2 Breakfast Show című műsorában felolvasta az album néhány dalszövegét.

Tánc & őrület

Ennél is fontosabb azonban, hogy hét évvel a 2016-os Can't Touch Us Now után új lemezzel jelentkezett a zenekar, és hogy tizennégy évvel The Liberty of Norton Folgate után új konceptalbumuk jelent meg.

Olyan formáció, amelyik képes a megújulásra, és érvényes közlendője van világról. Mindezt karneváli erejű slágertűzijátékban mesélik el, miközben az album többek között a klausztrofóbiáról, a bezártságról, a szorongásról, és az elszegényedéséről szól.

Persze, a kérdést érdemes lenne tovább bontani északi és déli féltekére is, vagy európai, ázsiai és amerikai vonulatra – a különbség óriási. Múlt hét végén jelent meg a Spotify összesítő listája 2023 leghallgatottabb dalairól és előadóiról, a magyar listákat pedig – nem meglepő módon – Azahriah vezeti. Nemzetközileg Taylor Swift, a The Weeknd és Miley Cyrus uralja a piacot, de mi a helyzet más országok saját listáival?

Rajongók a Spotify Wrapped Live London eseményen 2023. november 30-án

Fotó: Antony Jones / Getty Images Hungary

Nálunk a top 10 slágerbe egyetlen külföldi név egyetlen dala fért be, azonban a kedvenc előadók listáját már két név is díszíti. Az viszont más kérdés, hogy ez miként alakult a többi ország listáin: a világ melyik részein uralkodik lokálpatrióta muzsika, és hol vették át a vezető szerepet a nemzetközi trendek.

Ennek jártunk most utána, és érdekes megfejtésre jutottunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy északon, délen, keleten vagy nyugaton nézünk szét, és hogy adott országtól mennyire áll távol az angol nyelv. A mintából az is kiderül, hogy a magyar streaminghallgatóság mely más országok ízlésvilágára emlékeztet a leginkább, és mekkora eltérések alakulhatnak ki akár kontinenseken belül is.

Hideg zóna a kísérleti rockzene. Kevesen lakják, a többség a keményebb metál vagy a lágyabb pop felé húzódott, ahol mára természetes az új területek felfedezése. A kettő közti állapot még mindig keresi önmagát, de lakatlannak nem mondanám. Ahogy az olyan bandák, mint a Palaye Royale, a Nothing But Thieves vagy a régi motoros Muse is keresi a benne rejlő lehetőségeket, és a 2010-es évek vége óta hasonlóan tesz egy német zenészpáros is, amely Saint Chaos néven fut.

A csapat 2018-ban kezdte lassú fejlődéssel, akkor még csak egy-egy dalt kidobva. Még Bill Withers legendás slágerét, az Ain’t No Sunshine-t is feldolgozták, biztos, ami biztos, az áttörés mégsem jött el. Ez az alternatív, elektronikus elemekkel operáló modern rock ritkán igazi arénaműfaj. Többnyire a klubélet színfoltja, ráadásul Európában több neves képviselője is megtalálható.

Ennek ellenére a srácok nem adták fel, 2021-ben megjelentették első nagylemezüket, amelynek a címe Seeing Red volt, és megjött az áttörés. Azóta okosabban csinálják a dolgaikat, mostani, második albumuk – amely a kezdőnóta címét, a Stayt viseli – pedig kicsit olyan, mint a régi mobilos játék, a Snake. Előbb single volt, majd EP lett, egyre több dalt zabált fel, mára pedig albummá nőtt, és ki tudja még, hogy meddig fejlődhet. Furán hangzik? Valóban az, és mindjárt el is magyarázzuk, hogy miért.

Erős albummal tért vissza 2020-as Metanoia című lemeze után a magyar extrém és groove metal egyik zászlóshajója, az Omega Diatribe. A banda nem hazudtolta meg magát. Noha a dalok zöme most inkább az energikus elemekre fókuszál, azért kapunk poliritmikus részeket is,

A kilencdalos lemezről korábban jelentek már meg előzetesen nóták, mint a Mindreader vagy a My Sphere. A zenekar egy dal erejéig kooperál is az ismert amerikai énekessel, a Sinsaenum tagjával, Sean Zatorskyval. Eddigi munkásságuk méltó folytatásának ígérkezik a mostani album. Ez az Omega Diatribe és új lemezük, a Deviant. 

Pozitív meglepetés a magyar popéletben jó minőségű, eredeti, zeneileg komplex, mégis közönségbarát lemezt hallgatni. Hiába nem kell itthon nagyítóval keresni a zenei tudást, ez nem mindig köszön vissza lemezek formájában, most mégis megtörtént, ráadásul kifejezetten érdekes kompozícióban.

A Kőbányai Zenei Stúdió – a magyar könnyűzenei oktatás egyik kiemelt helyszíne – számos profi tanárt foglalkoztat, akik évről évre igyekeznek átadni tudásukat az aktuális növendékeknek. A Szakadáti Mátyás vezetésével megalakult MattSet együttes ezekből a zenészekből áll. 2016-ban indult útnak a banda, harmadik albumuk, a Hazavágyó pedig most érkezett meg a streamingoldalakra.

amely az idei lemezükön is szerepel. A 12 trackből álló album kimagaslóan profi, közben pedig meglepően hangulatos, fülbemászó, 2023 egyik legjobb magyar lemeze. Ez a MattSet és a Hazavágyó.

Joni Mitchell és a DEVO frontembere, Mark Mothersbaugh egyszer összefutott a menedzserirodájuk folyosóján. A művésznő megkérdezte, hogy ha egy bizonyos filmben szerepet vállalna, odaadná-e a zenekar a Swelling Itching Brain című dalukat. Mothersbaugh visszakérdezett, hogy miért azt a dalt? Mitchell ezt válaszolta: „Mert ez a legidegesítőbb, legvisszataszítóbb szám, amit életemben hallottam.” Erre a DEVO-főnök lelkesen csak ennyit mondott: Kérlek, használd!

Ez a szerzemény nem található a 50 Years Of De-Evolution (1973–2023) című válogatás dupla lemezes változatán, de ne keseredjünk el, inkább szerezzük be a zenekar webshopjából a legendás energiakupolájukat, azt a bizonyos, legóra emlékeztető műanyag sapkát, amely 1980 óta a védjegyük. Hogy miért?

Mert ez műanyag

Ha az ikonikus energiakupola – ahogy azt a zenekar állítja – az ember fejéből kiáramló, elpazarolt energiát újrahasznosítja, akkor arra is jó lehet, hogy a kisebb csalódásokat leföldelje. Azon túl, hogy egy-egy kedvencük lemaradt, más csalódás nem érhet.

Aki azt gondolja, hogy a DEVO érintetlenül hagyta a magyar popot, az nagyobbat téved, mintha azt mondaná: az energiakupolák virágcserepek. Miközben minden a groteszk vonatkozásaik ellenére halálosan komoly. Amikor a DEVO billentyűse és ritmusgitárosa, Bob Casale 2014-ben meghalt, és elhamvasztották, urnája egy energiakupola lett. Kinek van erre energiája? 

Hullámok hercegei

Csak remélni tudjuk, hogy nem piros színűbe helyezték, ugyanis nem csak a piros sisak volt a hivatalos. Amikor 1984-ben szerepeltek egy Diet Coke-reklámban, a DEVO tagjai fehér kupolákat viseltek, de már léteznek szivárványszínűek is. De hogy mi köze van a DEVO-nak a magyar színtérhez? Nagyon is sok.

A DEVO hangképe számos honi újhullámos bandánál lett jellegadó motívum. Sőt, a válogatásalbumon is hallható Girl U Want című new wave himnuszt zavarba ejtő eredményességgel használta fel a Rolls Frakció a Belvárosi üvegház című dalában.

Fotó: Poós Zoltán / Index

Noha ezen a téren erősen megoszlanak a vélemények, nemegyszer hallani, hogy a párok életük egyik legfontosabb eseményeként gondolnak vissza az esküvőjükre. Minden nász más és más, de a zenészek esetében ez sokszor leginkább speciális. A Fatal Error billentyűse és a Kontraszt énekesnője nem is olyan régen összekötötte életét – a házasságból pedig közös dal született.

Meglepetésből stúdiózás

A Fatal Error énekese, Rimóczi Zsola úgy döntött, barátainak egy dalt ajándékoz esküvőjük napjára, amihez felkérte a két zenekar tagjait, és titokban, a jegyespár tudta nélkül rakták össze a számot. Miután a dal nagy sikert aratott, úgy döntöttek, stúdióban is elkészítik, így született meg a Fecskék című szám.

Sok zenész barátunk van, ezért az esküvőnkön szabad volt a színpad: bárki felmehetett eljátszani egy-egy dalt. Egy ponton Zsola is kiállt a színpadnak kijelölt szőnyegre, és azt mondta, hogy nem igazán tudta, melyik dalt válassza ki erre az alkalomra, úgyhogy inkább írt egy újat. Elkezdte a dalt egy szál gitárral, majd egyszer csak sorra sétáltak fel mellé a két zenekar tagjai, míg végül már nyolcan álltak a színpadon, és együtt játszották nekünk a dalt. Nekem meg csak folyt a könnyem, és próbáltam elhinni, hogy ez most tényleg megtörténik

– emlékezett vissza Mirtse Korinna, a Kontraszt zenekar énekesnője a hozzánk eljuttatott közleményükben.

A dal könnyed, nem túlbonyolított, hangzásában és világában tökéletesen kiszolgálja az „érzést”. A szöveg egyszerű, a szóképek tartózkodnak a közhelyektől, tördelése szokatlan. A két bandának sikerült közösen olyan dalt alkotnia, ami nem egy negédes esküvői ballada, hanem valóban az összetartozás himnusza. 

A cím is erre utal, legalábbis erről mesél Rimóczi Zsola, a Fatal Error énekese:

Hogy miért pont fecskék? Mert ösztönösen összetartanak. Mindig.

Az énekes korábban azt hitte, barátai esküvői a nagy berúgásokról és a féktelen szórakozásról szólnak majd, de maga is meglepődött. Látva, ahogy barátai felnőnek, rendre meghatódik ezeken az eseményeken. Úgy döntött, félreteszi a felesleges keménykedést, és bevallja magának tévedését. Hogy ez a beismerés mennyiben járult hozzá a Fecskék című dalhoz, nem tudni, de a szövegben visszaköszön az érzés.

A rock and rollban sosem ér véget a báli szezon, mindörökké farsang van, és tombola, és mindenki álarcot visel. A Pál Utcai Fiúk számára már 1987 óta tart a bál, ekkor jelent meg ugyanis A bál című demójuk, aminek köszönhetően

A magyar poptörténet egyik legnagyobb talánya, hogy a Pecsát és a Körcsarnokot is megtöltő, majd a Budapest Sportcsarnokban is fellépő zenekar miért került lépéshátrányba negyedik, Szerelemharc (1993) című lemeze után. Miért nem kaptak később báli meghívókat? Ezt néhány éve meg is kérdeztem Leskovics Gábortól.

Különös bál van

1993 körül nagyon pörögtek, akkor voltak a csúcson. Sorra jöttek az interjúk, a címlapok, de ezt Lecsó nem élvezte. Mindent neki kellett csinálnia, a levelezést, az interjúkat, a többiek pedig csak zenélni akartak. Muszájból látta el ezeket a feladatokat, és a dalszerzésre nem maradt elég ideje. Ezután jött az 1993-as, tízéves születésnapi koncertjük a BS-ben, amikor is a menedzsment azt kérte, hogy egy évig ne játsszanak. Ezt nagyon rosszul élte meg. A BS-koncert és a telt házas Körcsarnok-buli is rengeteg idegeskedéssel és hercehurcával járt, és a későbbiekben már nem akart ekkora léptékben gondolkodni. 

Ki lesz a bálanya? 

A menedzsment azt is kérte tőlük, hogy vegyék fel az LGT-től a Neked írom a dalt, amit Lecsó nem akart, de aztán mégis megjelent A bál című albumon. Ezt a hangfelvételt publikálta most a zenekar vinylalbumon. A bál albumnak kulcsszerepe volt abban, hogy a Pál Utcai Fiúk végül a Budapest Sportcsarnokban kötött ki. És persze talán meg kellett volna állni a telt házas Körcsarnoknál, hiszen egy indie-pop zenekarnak abban az időben még nem álltak jól a BS-léptékű terek, a szaxofon jobban visszhangzott a kelleténél, és a Lecsó-féle antisztárság a kisebb helyeken működik igazán.

Megjelent Dolly Parton legújabb lemeze, amelynek minden nagyzolás nélkül csupán annyi a címe, hogy Rockstar. Nem ok nélkül, hiszen a több mint két óra hosszúságú alapkiadásban is harminc dalt tartalmazó óriáslemez egyfajta válogatás a múlt század legnagyobb rockslágereiből, kiegészítve Dolly Parton néhány saját szerzeményével.

Több mint kétórás válogatás

A szőke countryénekes kérésére több mint húsz, a rockzenét meghatározó művész gyűlt össze, hogy közreműködjön az albumon. A végeredmény igazán grandiózus lett – ahogy el is várható egy ilyen koprodukciótól. Nem kell nagy, tematikus albumra számítani, inkább egyfajta best of azokból a dalokból, amelyeket Parton is imád, és szívesen énekel. Ennek ellenére a zenéket jól válogatták össze, a sorrendiség is hatásos, szépen fűzik egymásba a számokat.

Hogy pontosan miért is akart Parton előrukkolni egy ekkora volumenű alkotással? Erről korábban írtunk is:

Végül mégis elfogadta a megtiszteltetést, és cserébe megígérte, hogy beváltja régóta dédelgetett álmát – amit férje is sokszor javasolt neki –, vagyis előrukkol egy igazi rock and roll albummal.

Lehetünk szkeptikusak a fenti gondolattal, de a 2023. november 17-én megjelent lemez valóban szinte hiánytalan sztárparádé. A kérdés azonban továbbra is fennáll: Dolly Partonnak van-e helye a neves rockzenészek soraiban? Mondjuk is, mire jutottunk.

Lol Tolhurst (e-The Cure) és Budgie (ex-Siouxsie and the Banshees) Jacknife Lee legendás indie-rock producerrel szövetkezve egy különleges digitális meditációt jelentetett meg, Los Angeles címmel. Aki azt gondolja, hogy a két dobos projektje olyan lett, mintha egy halottaskocsi hangrendszeréből szólna valami, az nagyon téved, mert az album közelebb áll az indusztriális rave-hez, mint mondjuk a goth-rock csilingelő, halálfejes ékszerdobozához.

Vagy mondjuk inkább azt, hogy ilyen lehetne a gótikus elektronika, ami az esőáztatta Londonból a napfényes Los Angelesbe teleportálja a dark hatású poszt-punkot?

Ez a város egy távoli bolygó

Ami viszont biztos: az albumon olyan A listás vendégek építenek sajátos turisztikai brandet Los Angelesből, mint James Murphy, az LCD Soundsystem frontembere, The Edge, a U2 gitárosa, Bobby Gillespie, a Primal Scream énekese és Isaac Brock, a Modest Mouse énekese.

Budgie és Lol Tolhurst 1979-ben találkozott először, amikor a Cure a Siouxsie And The Banshees előzenekara volt. Négy évtized múlva úgy döntöttek, hogy lekottázták a naptej illatú Los Angeles pokoli ritmusát. A legszebb az lett volna, ha a projektben marad Kevin Haskins, a Bauhaus dobosa.

Ha a dobos megengedné

Igen, ez lett volna az igazán valószerűtlen, hogy összeáll három dark-rock dobos, és csinálnak valamit. De éppen akkor indult Haskins egy nosztalgiaturnéra a Bauhausszal, így kiszállt a sessionökből.

Pamela Anderson egykori férje bizonyára elkerekedett szemmel ismerkedett a dark-rock ikonok esőáztatta világával. Bizonyára kiugrott jég a whiskyjéből, és elhalványult a mellkasán a tetoválás, amikor meghallotta a brutalista big beat ütemeket és a futurisztikus krautrock effekteket.

A rock and rollban nemcsak egy slágerbe kell jókor belépni, de egy menedzseriroda tárgyalójába is, és nemcsak egy koncerten kell elkapni a flow-t, hanem a tágabb terekben is.

Vagyis ha az örökkévalóságnak is pózolunk egyet, akkor egy adott műfajjal akkor érdemes elköteleződni, amikor az fellendülőben van, de még nem ért a csúcsra, hogy aztán az adott hullám és a szélirány pont a mi zenekarunkat emelje a legmagasabbra, és megbillentse a szórakoztatóipar nagy anyahajóját. A New York-i Helmet már 1992 körül bevihette volna a nu-metál innovációját a szabadalmi hivatalba, de valószínűleg ők sem voltak tisztában azzal, hogy milyen találmány van a birtokukban.

„Mindjük sisakosan”

Új, egyben kilencedik, Left című albumuk a legjobbkor jött. Már rég vége a nu-metál féle aranyláznak, már csak a belső flow és belső szélirány számít. A kilencvenes években a Rage Against The Machine és a Deftones lett a nemzedéki kikiáltó, a Helmet megmaradt kult státuszban, miközben a Pantera hangzására is komoly hatást gyakoroltak.

Talán erről is szól a Make Up című számuk: Verseny, elismerés / Találj valakit, akit hibáztathatsz / Alaptalan vádaskodás / Eltűntél nyomtalan. Világos: már nem az a korszellem, ami a Meantime (1992) vagy a Betty (1994) idején volt, amikor a Helmet gyakorolta a legnagyobb hatást a formálódó nu-metal korszakra. Épp elég az, ha a Left emlékeztet a korszak csúcsteljesítményeire.

Alapító atyák

Van itt minden, felpörgetett poszt-hardcore, dicsőséges thrash metal és ízfokozónak némi noise rock, miközben a közös nevező a nu-metál. A zenekart alapító – és egyben nagy Bartók-rajongó – Page Hamilton gitározása még mindig etalon. Abban a pillanatban, amikor hozzáér a hangszeréhez, érezzük, hogy a fickó zseni.

A Gun Fluf lehengerlő, egy szuszra előadott tekerés, de maga a 11 számos album sem hosszú, épp csak eléri a fél órát. Ráadásul az utolsó felvétel, a Resolution egy laza, John Coltrane-t idéző geg, olyasmi, mint amikor bekapcsolva marad a felvétel gomb, és a zenekar tagjai még matatnak a hangszereiken. Világos, azt csinálnak, amit akarnak.

Nem elég, hogy a Rolling Stones új lemezt készített, a napokban megjelent Hobo legújabb albuma, a Hobo Rádió is. A lemezen 16 vadonatúj dal mellett természetesen egy dedikált Rolling-feldolgozás is hallható. Az anyag jelentős részben a művész Az utcazenész című önálló estjéhez kapcsolódik. Olyannyira, hogy lemezre került DJ Hobo felkonferálásával Tardos Péter KISZ-kompatibilis Satisfaction-fordítása is, amely hosszú évtizedek óta ott hangzott el újra. De nem ez az egyetlen meglepetés a lemezen. Aki ott lesz, élőben is meggyőződhet erről a 2023. november 17-i lemezbemutató koncerten a Nemzeti Színházban. 

Hobo (Földes László) a Hogy is volt és hogy is van? című jubileumi koncertjén a Nemzeti Színházban 2023. március 1-jén.

Fotó: Mónus Márton / MTI

Kiszes Stones

A Hobo Rádió egy felkonffal indul. Egy bizonyos Dördülő cövek nevű zenekar számát jelenti be, amelynek szövege Tardos Péter sajátos fordításában válik hungarikummá. És becsap a „Getnó” magyarul. A csodálatos refrén tényszerűen az Acél-korszak popzenei mindentudója, Tardos Péter tehetségét dicséri:

Miért kell várnom, csókot kérőn, ó miért, miért kell várnom... héj, héj, héj.

A „máj máj mutter, máj máj bébi, máj máj fatter, máj máj bébi indő szkáj, no szexeksön” szövegrészek pedig a kor szellemét idézik, amikor is a Rádió Luxemburgban hallott új számokat azonnal lelopták a magyar beatzenészek, angol tudás híján ehhez hasonló halandzsával helyettesítve azt, amit nem értettek.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő és kezdő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben sem kiadó, sem PR-os vagy marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. Az mostani PickUp három előadója:

• Pluto,
• Meg Egy Cukorka,
• HERSELF.

A pásztoridillnek sem utolsó lemezborítón egy fiú játékrepülővel a kezében szalad a gyerekkor hímes mezején. James Blunt pedig felteszi a kérdést: kik voltunk, és erre meg is adja a választ a Who We Used to Be című új albumán. Ő például többek között az a fiú, aki Nagy-Britannia egyik legfiatalabb pilótanövendékeként, mindössze tizenhat évesen megszerezte a magánpilóta-engedélyét. Felkapcsoltam a lámpákat, és felküldtem egy jelzőrakétát – énekli a Saving a Life című új dalában.

A jelzőrakéta az új albuma, amely a négy évvel ezelőtti Once Upon a Mindot követi. Persze, minek úgy sietni, amikor még ki sem élvezte saját ünneplését, amit a menedzsmentje a The Stars Beneath My Feet (2004–2021) című válogatásalbuma és az azt követő 2022-es turnéja köré szervezett...

Ilyenek voltunk

És máris itt lenne a következő nagy ünneplés, ugyanis Blunt jövőre lesz ötvenéves, az új albuma és az ezt követő, 2024-es turné is ennek a bűvös számnak az együtthatóira épül. A You're Beautiful előadója más számokban is jó, milliós eladásokkal, letöltésekkel és Grammy-díjakkal büszkélkedhet.

Ötven évvel ezelőtt katonai kórházban született, majd a Brit Hadseregnél szolgált 2002-ig, ahol századosi rangig vitte. Egyesek úgy beszélnek róla, mint nemzeti kincsről, nemzeti intézményről, ami egy monarchiában kifejezetten jól hangzik. Hogy intézmény-e, azt nem tudjuk, mindenesetre van egy faháza a svájci Verbierben, ahol sífelvonót is elneveztek róla, annak tetején pedig éttermet nyitott Carl Fogarty motorversenyzővel és Lawrence Dallaglio rögbijátékossal.

Élet és rajz

Már nem Nagy-Britanniában él, nem is Svájcban, hanem Ibizán. Hogy ez bonyolult lenne? Blunt mindent tisztáz az új lemezével egy időben megjelent életrajzi könyvében, a Loosely Based on a Made-Up Storyban. Hogy mennyire komolyan gondolja az ötvenedik születésnapja körüli felhajtást, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a szellemesnek szánt One Brit Wonder címmel megjelent dokufilm is, amely decemberben kerül a mozikba.

Blunt első osztályú celeb, feleségével, Sofia Wellesley-vel – aki Wellington nyolcadik hercegének unokája – részt vettek Harry herceg és Meghan Markle esküvőjén. Két fiuk van, a nagyobbik keresztapja Ed Sheeran, keresztanyja pedig Carrie Fisher, az egykori Leila hercegnő volt.

Már az felér egy kisebb szenzációval, hogy az LGT Zenevonata, Balázs Fecó Regisztere és a Tátrai Török Tandem Aligátor című albuma után újra magyar hanglemez borítóján látható Fujkin István festőművész egy új alkotása. A szintén Török Ádámhoz köthető 25 év rock című Mini-albumon láthatjuk a már Torontóban élő Fujkin alkotását, amelyen egy almát körülölelő, fúvós hangszerre emlékeztető kígyó tekereg.

Hogy a jazz-rock maga a bűnbeesés vagy éppen a feloldozás, ki-ki döntse el maga, az viszont biztos, hogy végre tisztességes borítóval, remaszterizálva jelent meg vinylen egy hányattatott sorsú anyag, amelyet az Úr mintha kiűzött volna a pop paradicsomából.

Vissza a színpadra

A zenekar 25 éves fennállását ünneplő 1993-as BS-koncert főpróbáját tartalmazó hanganyagot már a nagykoncerten árulták, aztán a kiadványt mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Tegyük hozzá, hogy az 1993-ban a Lézer Kft. gondozásában megjelent album fekete-fehér, fénymásolatot idéző covere úgy nézett ki, mint az 1990-es önkormányzati választásokra készült MDF-es szórólap, azzal az üzenettel, hogy október 23-ig vigyék el végre a Béke parkból a T–34-es tankot. Még élt Török Ádám, amikor a Moiras Kiadó vezetőjével, Kovács Lászlóval leültek, és a borítóról beszélgettek, a coverképet maga Török bácsi választotta ki több Fujkin-festmény közül.

Élvezeti cikk

Egyébként nem ez az első a Moiras történetében, amikor egy tasak már ismert MHV-s képi világra utalt, itt van például Radics Béla nemrég megjelent Aranyalbuma, amely erősen rájátszott a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Aranyalbum sorozatának arculati elemeire. És az is milyen jó, hogy sikerült az anyagot rendbe tenni, azaz nemcsak a hanganyag kapott remasztert, de a csomagolás is afféle élvezeti cikk lett.

Miközben elmerülünk a jazz-rock hullámaiban, Fujkin képeit nézegethetjük. Persze érdemes futni egy kört azzal, hogy a főpróba vajon rockörténeti esemény-e, hiszen a koncertalbum az, ami ténylegesen desztillálja az emlékeket, az a hitelesített dokumentum, nem pedig a koncert előtt néhány héttel rögzített próba.