Talán nem túlzás azt állítani, hogy a hazai fesztiválok egyik visszatérő nagy kedvence éveken át a Cloud 9+ volt. Az elektronikus zenét hangszeres betétekkel keverő banda igazi hiánypótlásnak számított Magyarországon, de az általuk képviselt stílus az évek alatt sokat vesztett népszerűségéből. Tíz év együtt töltött idő után a zenekar végül úgy döntött, hogy befejezi. Ennyi volt. Vége.

Elképesztő csoda volt ez a majdnem 11 év, rengeteg mindent átéltünk együtt, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Azt gondolom, a Cloud 9+-életérzéshez egy bizonyos stílus passzol, ami most nem nyer akkora teret, mint anno. Az az energia, ami az új dalokhoz kellett volna, elfogyott, de ez nem azt jelenti, hogy színpadon ne éreznénk százszázalékosan egymást. Imádunk a színpadon állni és a közönségünkkel együtt lélegezni, és mindig is így lesz

– Szivák Zsolt, a zenekar énekese ezekkel a szavakkal adott választ arra a kérdésünkre, hogy mi történt. A Cloud 9+ közösségi felületén arra kérte közönségét, hogy írják meg kedvenc emlékeiket a zenekarral, és tartsanak velük utolsó fesztiválszezonjukon, valamint záróbulijukon az Akvárium klubban 2023. október 21-én.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első májusi hétvégén, 6-án este, Budapesten páratlan élményben lehetett része a Müpa közönségének. A kellemes, korai nyári időjárásban, minden tömegközlekedési nehézségen átküzdve magát szép számban gyűltek az érdeklődők a zene palotájának hangversenytermében. Egy olyan énekes húzta be a szinte telt háznak mondható nézősereget, aki röpke másfél óra alatt bebizonyította, hogy zenészként, előadóként és emberként is lenyűgöző, éppen úgy, ahogy arról szól a fáma.

Stúdiózás közben találtak egymásra, amit a két srác úgy ünnepelt meg, hogy a felvételek után együtt deszkáztak egy plázában. Most pedig Machine Gun Kelly magával hozza turnéjára is, így június 26-án Iann Dior melegíti be a Budapest Parkot a főhős előtt.

Machine Gun Kelly

Fotó: Venla Shalin / Getty Images Hungary

Nem újdonsült a kapcsolat a két zenész között: Iann Dior szerepel Machine Gun Kelly Nothing inside című dalában, míg MGK Dior Sick and tired című számában bukkan fel.

A háromszoros Grammy-díjas énekes, Ed Sheeran mindig is érzelmes dalairól volt ismert, ez pedig legújabb, - című (igen, a kivonás jele a lemez címe) albumra még inkább jellemző. A zenész karrierje legőszintébb anyagával nemcsak a rajongókat, de a kritikusokat is megríkatta.

Ed Sheeran 2021. szeptember 14-én

Fotó: Cindy Ord / Getty Images Hungary

Ed Sheeran az utóbbi hetekben nem zenéjével, hanem plágiumperével szerepelt a médiában. Az énekes azonban megnyerte a pert, ami azt jelenti, hogy nem hagyja abba a zenélést, mi pedig nagyon örülünk ennek.

Az album a legsikeresebb, ÷ című anyagára emlékeztet, hiszen szinte minden dala tökéletes. Sheeran Aaron Dessner producerrel dolgozott, aki Taylor Swift Folklore és Evermore lemezein is közreműködött. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a - ennyire jól sikerült.

• Vajon mennyi idő lehet egy zenei projektben?
• Mennyi ideig képes megújulni egy zenekar?
• Meddig tud alkalmazkodni a folyton változó körülményekhez?

Láttunk már bandát, amely elvérzett a korszakok peremén, de olyat is, amely kitartott. Hogy ki hová tartozik, azt az idő majd igazolja.

Új dalában mindenesetre az idő igazoló szerepét és leküzdhetetlenségét feszegeti Marsalkó Dávid és zenekara, a Halott Pénz – miközben a témához hétköznapi oldalról közelít.

Hadd mutassam meg az éjszakát… Ez egy temetés. Megyünk – énekli Jyrki, a The 69 Eyes énekese a Death of The Darkness című új lemezük címadó felvételében. A finn goth and roll zenekar mézédes melankóliája olyan, mint egy temetés, ahol a sírgödör mellett ott áll Billy Idol, Jim Morrison, Eldrich, a Systers Of Mercy énekese, valamint Chris Isaac és a Mötley Crüe tagjai is.

21 éve jelent meg a The 69 Eyes talán legjobb albuma, a Paris Kills, amelyben megmutatták, hogy milyen az eszményi goth-rock zenekar, ami közös nevezőre hozta az 1985 körüli Sisters Of Mercyt, a Fields Of The Nephilimet, a Lords Of The New Churchöt és a Paradise Lost telezongorázott goth-metálját.

Játszd újra, szem!

Nos, azóta már számos irányba kalandoztak el, leginkább a kaliforniai Sunset Strip bárjait idéző, mocskos glam-rock zenekarok felé tettek kitérőket, ami finoman szólva is véleményes, de most szerencsére visszataláltak az édesbús operett-dark felé, minden csupa zongora, csupa goth-rock sztenderd és Billy Idol-féle fickós rock and roll.

Ez a goth rockabilly pedig maga a bűnös élvezet, miközben senki sem meri bevallani: már rég megadta magát a produkciónak, amelyben minden csupa póz, manír, műköröm, rossmannos szempillaspirál, szakadt neccharisnya, keresztapu ávós bőrkabátja, amit még akkor kapott a Belspednél, amikor éjjeliőr volt. És mégis: úgy jó az egész, ahogy van. Na jó, egy stylist és egy biztos ízlésű kliprendező elkelt volna.

A sötétség gyermekei

Ez kérem afféle truth goth, halálfejes pecsétgyűrűvel, amin a következő anyagmaradványt találnák a rock and roll helyszínelői: Drum dohány és a tetoválószalonokból ismert szurokfekete festék. De mindez nem számít, csak a lemezen található program. És nem számítanak a klipek közhelyei sem, nem számítanak a Buffalo bakancsok, semmi, csak a Death of The Darkness című album, ami tele van áriázó goth-rock slágerekkel.

A zenekar egyszerre hívja asztaltáncoltatós szeánszra Elvist és a Sisters Of Mercyt, a MC5-ot és Chris Isaacet. És a dolog működik, Jyrki baritonja akkor is nagyot szól, amikor a This Murder Takes Two című dal kivezet minket a dark-rock északi erdejéből, hogy az Államok mocsárvidékére érve egy komor country dalban megidézzük Johnny Cash szellemét.

Nincs könnyű helyzetben az indie-pop mesekönyvét tovább író dublini Inhaler. Nem csak azzal kell megküzdeniük, hogy az indie-rock már közel sem olyan népszerű, mint 1994-ben, amikor feltűnt az Oasis, vagy 2002 körül, amikor minden héten egy új Beatles megszületését ünnepelték a brit poplapok. Most, hogy megjelent az Inhaler második, Cuts and Bruises című albuma, a fiúk rájöttek, hogy sosem ér véget a nepo baby diskurzus, azaz a frontember, Elijah Hewson csesztetése, aki nem más, mint a U2 énekesének, Bonónak a fia. (Nepo babyknek azokat hívják, akiknek a szülei a szórakoztatóipar sztárjai.) Szögezzük le, senki nem tehet arról, hogy hová született, és éppenséggel nem könnyű úgy csajozni, hogy igen, én vagyok Bono fia, zenekart alapítani pedig még nehezebb.

Apák és fiúk

Híres ember gyerekének lenni... Mindenkinek az az első gondolata, hogy oké, de te mit tettél le az asztalra? Ezt elégelte meg Elijah Hewson is, aki már kamasz kora óta a saját útját járja. Szegénynek még a hangja is emlékeztet az apjáéra, de igyekszik nem hozni a Bono-féle modoros hajlításokat, és valljuk be: ha nem lennénk tisztában a fiatalember hátterével, eszünkbe sem jutna a U2.

Más viszont igen, például a The Killers Sam’s Town című zseniális albuma, amely a brit new wave hagyományt hozta közös nevezőre a Bruce Springsteen-féle diadalmas amerikai rockkal, de finoman kihallható a Radiohead OK Computere és a Kooks tinédzseres slágerérzékenysége is. Szóval itt van egy törzskönyvezett indie-pop album, ami olyan, mintha 2005-ben jelent volna meg, a brit gitárpop utolsó aranykora idején.

Csak fiataloknak!

Nincs is benne semmi különös, csak az, hogy egyáltalán készülnek még az indie-pop igézetében albumok. Kétségtelen, hogy ez az indie-vonal most nehezített pálya, még akkor is, ha az Inhaler két éve megjelent debütáló lemeze, az It Won’t Always Be Like This az Egyesült Királyság leggyorsabban fogyó vinylalbuma volt. Ez kétségtelenül jól hangzik, de csak a vinylre állt, és különben is, minden csoda három napig tart.

A Cuts & Bruises nem váltja meg a világot, nincsenek rajta merész mutatványok, kísérletezések, egy tisztességes, slágerérzékeny indie-pop album, nem több, de nem is kevesebb. Mivel manapság már a brit tinik a hatodik óra után nem indie-pop lemezeket csomagolnak ki a Starbucks teraszán, akár heroikus vállalásnak is tűnhet, hogy egy huszonévesekből álló csapat megidézi a nagy időket.

A napokban lesz húsz éve, hogy 2003. április 30-án egy amerikai szaxofonos, Maceo Parker több mint háromórás koncertjével elsőként színre lépett a hajó gyomrában. Az ezt követő időszakban olyan legendák segítettek bemelegíteni az A38 színpadát, mint a Walter Trout & the Radicals vagy a Jazzanova, de „rutinos nyitók” is érkeztek hozzánk: az osztrák Ripoff Raskolnikov 1990-ben a Tilos az Á pincéjét nyitotta meg. A világsztárokon túl a legnagyobb hazai előadók is belakták az állóhajót. Kiss Tibi, Zagar, Anima Sound System, Kispál és a Borz, Parno Graszt, Lajkó Félix és a Colorstar is rögtön, a nyitás évében vízre szállt.

Nehezített pálya

A húsz évvel ezelőtti indulást rengeteg munka előzte meg. Az Ukrajnából felúsztatott hajótest átalakításához 750 tonna acélra volt szükség, a rakparton az áram, a víz és a gáz bevezetéséhez is bányászok kellettek, de a hely akusztikáját is ki kellett építeni az erre egyébként eredetileg alkalmatlan testben. A teljesen hangszigetelt, a kor színvonalán a legmodernebb hangtechnikával felszerelt koncertterem akusztikai kialakítását a BME Akusztikai Laboratóriumának közreműködésével ugyanaz a világszínvonalú csapat végezte, amelyik a Művészetek Palotájánál is dolgozott. 

Az A38 rendezvényhajó a Petőfi híd budai oldalánál a Dunán 2019. június 15-én

Fotó: Róka László / MTI

Az úszó koncerthelyszín azóta is hatványozott terhet ró az üzemeltetőkre egy átlagos, „téglából” épült klubhoz képest. A fenntartáson túl az elmúlt húsz évben több válságot is át kellett vészelnie a Hajónak, elég csak a Covid–19 miatti lezárásokra gondolni. Az A38 ekkor sem állt le, tartalmak gyártásával a karantén alatt is munkát adott hazai zenekaroknak és a zenei szcéna produkciós területén dolgozó szakembereknek is.

Azt énekli Elie Goulding a Like a Saviour című dalában, hogy elektromos érzések ringatják álomba, ami nem is csoda. Az, aki elektropoppal kel és fekszik, annak mindenét átjárja a vibrálás.

Így volt ez akkor is, amikor a brit énekesnő elkészítette új, Higher Than Heaven című albumát, amelyben szerinte az a jó, hogy nem személyes, vallomásos pop – csak arról, szól, hogy érezzük jól magunkat, akár az ő korosztálya, amelyik a harmincas évei vége felé közeledik. Gouding ezúttal is csak azt csinálja, amit mindig: fülbemászó slágereket ír, legtöbbször a szakmai csúcs producereivel.

Lépcsők a mennyországba

Egy hónapja jelent meg Calvin Harrisszel közös dala, a trance-hatású Miracle, amely első lett a brit kislemezlistán, de meglepő módon a Higher Than Heaven ezt a felvételt nem tartalmazza. Ennek ellenére az album is első helyen debütált a brit charton, és ez lett Goulding negyedik listavezető lemeze. Ezzel utolérte Adele-t a legtöbb listavezető albummal rendelkező brit női előadók versenyében. A nyitó felvétel, az Easy Lover pont olyan, mint legtöbb csillogó sikerdala, és úgy tűnik, semmi sem állítja meg ezt a kinetikus elektropopot, mert benne van minden olyan együttható, ami 2023-ban eladhatóvá tesz egy produkciót. A nyár a Cure For Love-ról, a Midnight Dreamsről és a Like a Saviourről szól majd azokon a helyeken, ahol a klubhimnuszok az önkifejezés első számú formái.

Music nonstop

Vedd elő az 1980-as évek gépi basszusait, a neonfényes szintipopot (az All By Myself Depeche Mode-hatásokat is mutat), az 1990-es évek könnyű house-témáit, legyen az egész időtlennek ható szikrázó dance-popos neodiszkó. És persze szerezz a menő producerek mellé legalább olyan menő kollaboránsokat is. A lemezben az a jó, hogy olyan, mint egy pörgős playlist, minden dal azonnal a csúcsra ér, hogy aztán ott is maradjon, nincsenek balladák, merengések, csak a music nonstop érzés, ami némileg monotonná teszi az albumot, de ez a lemez semmi mást nem akar, mint ami nyitó dalban, a Midnight Dreamsben hallható: Csak rád gondolok, / te vagy az energiám, / mindenütt érezlek, / vigyél magaddal, repüljünk el.

Purhab-metál első számú zenekara, a finn Lordi elvitte a legrosszabbul tanulókat egy osztálykirándulásra Disneylandbe, akik a The Haunted Mansion-féle szellemjárta kastély ride-ra kaptak jegyet. A nyaktörő hullámvasutazáson találkoztak Frankensteinnel, Draculával, és persze a szórakoztatóipar más szörnyeivel is, mint például Meat Loaffal, a Kiss-szel, a Gwa-ral, King Diamonddal, és a hajmetál Europe-pal. 

A képzeletbeli utazás ihlette a Screem Writers Guild című „horror musicalt” – főbb szerepekben: Mr. Lordi, Hella, Mana, Hiisi és Kone –, ami egy fiktív horror díjátadó show koncepcióra épült.

Rém rendes család

Aki azt hiszi, hogy csak azért, mert a jelmezeik olyanok, mintha a fukusimai reaktor melegében született varangyok ihlették volna azokat, vagy mert megnyerték a 2006-os Eurovíziós Dalfesztivált, akkor az egész nem is több, mint egy metál Muppeth-show – nos, az téved.

A Lordi a kétezres évek egyik legizgalmasabb és egyben legszórakoztatóbb rockzenekara, még akkor is, ha több szóviccet sütnek el, mint Antal Imre a Szeszélyes évszakok 1986-os évadában. Már a cím (Screem Writers Guild) se semmi, utal a Screen Writers Guild szervezetre, az 1920-as évektől az 1950-es évekig munkálkodó hollywoodi forgatókönyvírók szövetségére.

Szörny Egyetem

Persze, a jelmeztervezők eredményes munkája csak kutya farkán vitézkötés, mert itt elsősorban a zene a mutatvány, nem pedig a sokkszínház. És nem ők voltak az elsők, akik a glam-rockot, a black metált, a punkot és a Meat Loaf-féle musicalt és az eurodiszkót összemixeték.

A Lordi új lemeze olyan, mint egy dobozban maradt Halloween-horror soundtrackje, amelyben ott van a nyolcvanas évek glam-rockja, az euro-popja, thrash – és black metálja, miközben az egész egy euforikus, stadionokra kalibrált, kísértetjárta party-rock, hajmeresztően kvalitásos gitárszólókkal.

Mr. Lordi 2022. október 31-én

Fotó: Javier Bragado / Getty Images Hungary

Az elmúlt időszakban folyton azon ment a találgatás, hogy vajon mikor érkezik meg a várva vált zenei korszakváltás. Visszatekintve a huszadik század második felére, egy-egy évtized képes volt felégetni elődeit, és táplálkozni belőlük, amikor újfajta életszemlélet lett úrrá a társadalmon. Az elmúlt évtizedben ez a gondolkodásmód kicsit megváltozott, lehet a pandémia, lehet az internet villámgyors rendszere, de valami eltolta és megvonta ezt a kézzelfogható korszakváltást. Mégis, az utóbbi hónapok egyre növekvő frusztrációja jelzés, hogy

A fiatal felnőttek, a húszas, harmincas korosztály folyamatos vívódása, önmarcangolása, ön- és világgyűlölete lassan ismét egyfajta lázadáshoz vezethet, művészeti újraértelmezéshez, amelynek első szele már megérkezett. A kezdő, apróbb formációk egyre inkább a világ problémáit és belső nyomorukat éneklik meg, szűkül az életigenlés, mélyül a fájdalom, és hangosodnak a hangok, amelyek erről akarnak beszélni. Ezt teszi Bittner Dániel is új zenekarával, a BIBA-val.

Megérkezett a Metallica új albuma, ami a 72 Seasons címet kapta. Az Index is meghallgatta a 12 számos albumot, amiről azt írtuk, hogy az 1991-es Black Album óta ez lett a legjobb Metallica-lemez. Viszont mi van azokkal, akik hallássérültek, és nem élvezhetik a melódiákat?

A legutóbbi Super Bowl Halftime Show-ját, ahol az állapotos Rihanna lépett fel, nemcsak élőben közvetítették, de megfűszerezték egy hihetetlenül tehetséges jeltolmáccsal is. Justina Miles performansza akkorát szólt, hogy szinte új műfajt teremtett. Nem csupán jelelte a dalszövegeket, hanem láthatóvá tette az ütemeket is, így minden halló és hallássérült egyszerre tudott egy hatalmasat bulizni a várandós énekesnő előadásán.

Fotó: Jeff Kravitz / Getty Images Hungary

James Hetfield a Screaming Suicide című új Metallica-dalban az álmainkat követeli, és azt is elvárja, hogy foltozzuk be a szétroncsolódott eget. A lehetetlent kéri tőlünk, de mentségére legyen mondva, ő is a lehetetlenre vállalkozik zenekara 72 Season című új lemezén.

Vissza kell hozniuk az 1991-es Black Album előtti dicsőséges éveket, miközben sokan pont egy új Black Albumot várnának, illetve meg kéne felelniük azoknak a fiatal rajongóknak is, akik akkor léptek a Metallica magnetikus körébe, amikor megjelent a Load vagy éppen a 2016-os Hardwired… To Self-Destruct. Soha ne becsüljük le a gyöngébb, de sokak számára a belépőt jelentő albumok erejét!

Szeszélyes évszakok

Mivel a zenekar több mint negyven éve a pályán van, minden rajongó a maga dicsőséges ifjúságának az újabb és újabb megzenésítését várja, miközben Hetfield csak saját traumáit, függőségeit akarja kibeszélni, és a dühét leföldelni.

A Darkness Had a Sonban a soha véget nem érő, olthatatlan sóvárgásról énekel. A 72 évszak arra utal, hogy felnőttkori tapasztalataink nagy része a gyermekkori élmények újrajátszása vagy azokra adott reakció. Még az is lehet, hogy Hetfield forgatta Ottlik Budáját, melyben arról olvashatunk, hogy a gyerekkor tíz naptári esztendeje körülbelül negyvenezer felnőttkori év tartalmával ér fel. Persze, James Hatfield terapeutái is kb. ugyanezt mondják. Az album a melankólia mesterkurzusa lenne? Talán. 

Rehab a tortán

Hetfield 2019-ben ismét elvonóra ment, ez a közvetlen élmény hatott a 72 Seasons dalszövegeire is, de hatott a Metallicára a stourbridge-i Diamond Head is, a dobos Lars Ulrich szerint a zenekar egyszerűen nem létezne nélkülük.

Ott van például a Lux Æterna című kislemezdaluk, melyben a villámló nemzet utalás a brit banda 1980-as Lightning to the Nations című albumára, amit a Rolling Stone a 42. helyre sorolt a minden idők 100 legjobb metálalbuma listáján. A Metallica tagjai főleg a saját, gyerek- és kamaszkoruk hatásaival foglalkoztak, amelybe bekerültek a zenei inspirációk is, de úgy tűnik, arra is figyeltek, hogy rajongótáboruk minden korosztályát megszólítsák, és erre a 77 perces játékidő bőséges teret adott.

A Pink Floyd Live at Wembley című, 1974-ben rögzített koncertfelvétele annak a tárgyi bizonyítéka, hogy az egy évvel korában megjelent Dark Side of the Moont valóban négy ember, nevezetesen David Gilmour, Roger Waters, Richard Wright és Nick Mason urak készítették, és nem a holdon talált sötét anyagból kinyert hanghullámok összessége.

És hogy a lemez valóban az Úr sötét anyaga lenne? Nos, Wright szerint ezt az instrukciót kapta a stúdióban a The Great Gig in the Skyhoz Clare Torry énekesnő: „Nincs szöveg. Ez a szám a halálról szól – énekelj egy kicsit, kislány!” A valódi ihlet lenne az Úr sötét anyaga? Nem tudjuk, az azonban biztos: ha a halálból Clare Torry különleges énekhangja nem is tud feltámasztani, arra mindenképpen jó volt, hogy a dalt 1990-ben felhasználják a Nurofen fájdalomcsillapító reklámjában.

Az élő adás varázsa

Bizonyára voltak olyanok, akik gyerekkorunkban – amikor indiai vagy a szerencsések német nyomásban hallották a Dark Side-ot (a fanatikusoknak csak DSOTM) – arról fantáziáltak, hogy milyen is lehetett a lemez élő előadása. Addig például a Fiúk évkönyvében olvashattunk a Pink Floyd-koncertekről, hogy a fellépéseik a világ legnagyobb show-i, hogy váratlanul egy-egy hallgató széke alól kúsznak fel a hangeffektek.

E sorok írója 1982 nyarán egy piros neoluxszal lefújt villanykörtét kötött egy megszakítóval a lemezjátszóhoz, és a megfolyt piros festék miatt úgy lüktetett a fény a Breathe hallgatása közben, mintha vér áramlana a hangszórókból, miközben a folyosón megremegett a gázcsőről lelógó, kalocsai mintás lopótök. És arra gondolt tizenkét évesen, hogy ha otthon, a békésszentandási szőnyegen, a félhomályban ülve ekkora élmény a zene, akkor milyen lehetett átélni ezt az egészet egy koncerten?

Holdra szállás

Nos, mivel a BBC Radio 1 rögzítette a zenekar 1974-es, Wembley-ben megtartott fellépését, ez sem lehetett titok azok számára, akiknek kimaradt a show. A rádió 1975. január 11-én sugározta Alan Freeman műsorában a koncert Dark Side szettjét. (A koncerten természetesen sokkal több dal hangzott el a lemezbemutató dalainál, és igen, a Dark Side-koncertek részben arról is elhíresültek, hogy elhangzott a Shine On You Crazy Diamond korai verziója, valamint a Sheep és a Dogs ősváltozatai, különböző címek alatt. Szóval nem csupán a monográfus hajlamú rajongók örültek volna, ha a koncertfelvételeket nem cincálja szét az utókor, és jelenteti meg egy-egy részletét különböző box seteken, hanem egyben halljuk a show-t, mint kerek egészet.

Arról énekel a 25 éve elhunyt Falco a Falco Rides Again című dalában, hogy lerombolja a falakat, és hogy a győzelem ízét akarja érezni. A felvétel még 1988-ban, tehát 35 éve jelent meg a Wiener Blut (Bécsi vér) című albumán. Azt viszont senki sem gondolta, hogy a berlini fal lerombolása is könnyebb menet lesz, mint Falco visszatérése az első számú popsztárok klubjába.

A győzelem íze helyett továbbra is a whisky ízét érezte a szájában az alkohol- és drogproblémákkal küzdő énekes. Persze azt már 35 évvel később, a Wiener Blut remasterizált kiadásakor mondjuk, hogy a lemez sokkal nívósabb annál, mintsem hogy elkönyveljük Falco heroikus kudarcának, ami után végleg kikopott az A-listás idolok közül.

Vér és aranylemez

A lemez úgy vonult be a pop történetébe, mint az album, amely akkora bukás volt, hogy Falco a hozzá tervezett turnét is lemondta, pedig a művész 1985-ben még a másik osztrák csodánál, a Life Is Life-fal befutott Opusnál is nagyobb karriert hozott össze. Ő volt az első, aki német nyelvű popdallal, a Rock Me Amadeus című slágerkölteménnyel az amerikai lista élére került, és a harmadik albumával – amelyen olyan dalok szerepelnek még, mint a Wienna Calling és a Jeanny – globális popsztár lett. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy a kelet-európai David Bowie-nak titulált énekes 1986-ban kétszer is megtöltötte a Budapest Sportcsarnokot, és volt egy koncertje a Felvonulási téren, valamikor a kilencvenes évek elején, ott, ahol most a Néprajzi Múzeum áll.

A kelet-európai Bowie

Falco persze elsősorban a Der Kommissar című dalával írta be magát a poptörténetbe, amely az egyik első európai rapszerzemény volt, még 1981-ből, amelyet számos előadó dolgozott fel, a magyar Túri Lajos is Felügyelő címmel. És hogy a kelet-európai Bowie mennyire helytálló titulus volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Der Kommissar kislemez másik oldalán található Helden von heute (Mai hősök), amely tisztelgés Bowie Heroes című dala előtt. Falco egyszer azt mondta, hogy amikor Berlinben járt, Bowie berlini korszakának nyomait kereste (a berlini Hansa stúdióban készült Bowie Heroes és Low című albuma). 

Albániáról sokaknak a betonbunkerek jutnak először eszükbe, de az apró ország legfőbb fegyvere mára már a nagy hatótávolságú diszkó, az olyan, amilyeneket az albán származású világsztárok, mint Dua Lipa és Bebe Rexha értékesítenek. És a most második klubalbumával, a Diamonds & Dancefloors-szal jelentkező Ava Max is, aki nem viccel:

azt énekli a Weapons-ben, hogy golyóálló mellény van a ruhám alatt.

Bizonyára sokan valami szexi dresszre gondolnának, hiszen az erősen érzékire hangolt produkció a csábításról, a csalódásról, a megcsalásról és a csillogásról szól. Ugyanebben az euforikus dance himnuszban jelenti ki: nem vagyunk mások, mint csillagpor és molekulák, ami utalhatna Bowie-ra is, de Max dalainak a molekulái inkább emlékeztetnek Lady Gaga, Dua Lipa, The Weeknd, és persze a nyolcvanas évekbe visszarepítő Madonna ütemeire.

Albán pékség ropogós rímekkel

Ava Max 1994-ben Amanda Ava Koci néven született, már Milwaukee-ban. Szülei 1991-ben, a kommunizmus bukása után hagyták el Albániát, előbb Párizsban mentek, majd a családnak sikerült az Egyesült Államokba költöznie. Mindez azonban egy olyan nemzetközi produkció vonatkozásában, mint amilyenben Ava Max érdekelt, mellékes, hiszen a Diamonds & Dancefloors-on semmi nem utal Albániára.

Sokkal fontosabb az, hogy a művésznő leszerződött az Atlantic Recordshoz, és 2018-ban kiadta a Sweet but Psycho című klubhimnuszát, majd Heaven & Hell címmel 2020-ban a boltokba kerül debütáló albuma, amely meglepő módon a brit listán felkapaszkodott a második helyre, ami tiszteletre méltó teljesítmény akkor is, ha a lemezen nem hallunk mást, mint törzskönyvezett dance-popot.

Ékszer a lelked, max nem az

Ava Max mintegy három évig váratta a rajongóit, míg idén megjelent a Diamonds & Dancefloors, amelyről sejteni lehetett, hogy nem ad választ a világ ok-okozati összefüggéseire, viszont cserébe jót lehet rá táncolni.

A művésznő használati utasítást is ad ahhoz, hogy miképp teljesedjünk ki a partik eksztázisában. A címadó dalban azt énekli, hogy fulladjunk bele a csillogásba, és az aranyba. Max szerint lemeze kimondottan személyes, hiszen egy szakítást dolgozott fel a felvételek alatt, mégis a gépi diszkó pulzálása, az évődő énekhang, a csilingelő effektek nem arra utalnak, hogy valakinek kitépték a lelkét egy csillagfényes éjszakán, hanem inkább azt üzenik: csajok, pörögjünk, mint a Dubaj homokjában túráztatott Hummer terepjáró. De hát a Diamonds & Dancefloors egy klubalbum, melynek DNS-ében ott van az euro-pop, a nu-disco, és a nyolcvanas évek Limara deo illatú tánczenéje.

Két jeles dátum köti össze az Anima Sound System idei első megjelenését. Az egyik a zenekarhoz köthető, a másik meg szintén, de nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk. De menjünk szépen sorjában.

• 1963 – Windsorban április 6-án megszületik Andrew Weatherall, akit az univerzum zenészként, DJ-ként, dalszerzőként, producerként és remixerként jegyez.
• 1993 – Szombathelyen megalakul egy zenekar, elektronikus zenét játszik. Az univerzum Anima Sound System néven ismeri meg.

A legendás Andy Weatherall 2020. február 17-én, 57 éves korában eggyé vált az univerzummal, az idén megalakulásának 30. évfordulóját ünneplő Anima Sound System pedig úgy döntött, hogy ír egy dalt Andy  Weatherall emlékére. Merthogy, ahogyan Prieger Zsolt Anima-alapító, zenekarvezető is mondja, a példaképek előtt muszáj tisztelegni.

Ez lett a zenekar első idei dala, a címe: Andy Weatherall You Carry My Soul.

Ha Magyarországon véletlenül szóba kerül a Saxon nevű brit heav metal zenekar, akkor jórészt az 1985-ös, provokatív című Innocence Is No Excuse (Az ártatlanság nem mentség) albumot említi mindenki, az almába harapó szende lányt ábrázoló borítót, és a lemezhez kötődő turnét, ami meglepő módon érintette Budapestet, és néhány vidéki várost, többek között Szegedet is.

Ez azért volt nagy dolog, mert a nyolcvanas évek közepén ért a műfaj a csúcsa, amikor a szocialista rendszer már valamennyire laza volt, szinte minden lötyögött, mint nyolcadikos gyereken a szegecses csuklószorító. Abban az időben még nem voltak szaklapok, a legtöbb metálrajongó a műbőr dzsekikre feltűzött jelvényekből tájékozódott, onnan tudott a Saxon új lemezéről, hogy látta az almás jelvényt, amit gyanúsan lemezborítóról fényképeztek ki.

Kabátom jelvény, rajta felirat

Ma már, közel negyven év elteltével nem a jelvényekkel teli PVC dzsekik a főbb tájékozódási pontok, akinek az okos eszközei megalkották a metálos profilját, valamilyen formában elküldik az információt: a Saxonnak ismét új albuma jelent meg.

Szóval a Saxon még mindig létezik, most éppen egy feldolgozásalbumot publikáltak More Inspirations címmel, ami nem éppen kreatív ötlet az ezredik hasonló zsánerű lemezt ismerve, ráadásul bónuszlemezként is felfogható a két évvel ezelőtti, szintén feldolgozásokat tartalmazó Inspirations után. Tegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek közepén nem voltak jellemzőek a vasfüggönyön túl az első osztályú metálzenekarok fellépései, akkor sem, ha nálunk már bemutatkozott az Iron Maiden (1984, 1986), a Motörhead (1984), a Scorpions (1986) és a Saxon (1986) is. Ha akarjuk, ha nem, az utóbbi zenekar is része a honi popkulturális emlékezetnek.

Újrahasznosítás

Már csak ezért is megérdemlik, hogy írjunk a More Inspirations-ről, ami nem hagy különösebb karcolást a memórián, de arra mindenképp jó, hogy megvizsgáljuk, milyen közvetlen hatások érték a Saxon tagjait, mielőtt ráléptek volna a brit heavy metal fémesen csillogó útjára.

Talán vannak, akik el is felejtették, de egy időben az Iron Maidennel és a Judas Priesttel együtt a heavy metál új hullámának meghatározó formációi voltak. Olyan zenekarokra voltak nagy hatással, mint a Metallica, a Slayer, az Anthrax és a Pantera is.

Most pedig megnézhetjük, hogy rájuk kik voltak nagy hatással. Mivel a 2021-es Inspirations album biztonsági játéknak tűnt, csupa kiszámítható névvel (Led Zeppelin, Rolling Stones, Beatles, Deep Purple, Thin Lizzy, AC/DC stb.), izgalmasabb lehet a 2023-as vallomás olyan nevekkel, mint például a beavatottak által szentként tisztelt Alex Harvey.

Bármennyit is támadják őket ezzel a váddal, úgy tűnik, a fiatalokból még nem veszett ki a magyar irodalom iránti lelkesedés. A Kontraszt zenekar legújabb, Lennék valakié című kislemezén három ismert, hazai verset dolgozott fel három teljesen különböző stílusban.

Fotó: Bikali Sándor

Az alternatív zenei közegben jártas hallgatók már valószínűleg találkoztak a Kontraszttal, hiszen a banda 2020-ban megnyerte az Öröm a Zene tehetségkutatót, azóta pedig konzisztensen törtetnek előre. Mirtse Korinna és Csizmazia Zsolt különleges duója az új hullámos alterpop egyik hazai zászlóvivője, az énekesnő tavaly még a Dalfutárban is megmutathatta dalszövegírói tehetségét. Most teljes zenekarral elkészítették első versmegzenésítő kislemezüket.

Hogy mi lesz a metálzene jövője? Szerintem erre senki sem tud rendes választ adni, bár azért akadnak páran, akik próbálkoznak vele. 2016-ban a híres Judas Priest frontembere, Rob Halford a következőképpen nyilatkozott az ágazatról:

A Babymetal lesz a jövő metálja.

Erős kijelentés, tekintve, hogy a 2010-es évek egyik legmegosztóbb formációjáról van szó. A három éneklő, táncoló japán kislány – akik már csak ketten vannak egyikük 2018-as kiválása óta – és a mögöttük felsorakozó, fehérre maszkírozott, elvetemült metálbanda két egymástól végtelenül távolinak tűnő világ, a Babymetal mégis azzal a központi koncepcióval jött létre, hogy a japán popzenét – más néven J-popot – és a heavy metalt fuzionálja.

A Babymetal zenekar

Fotó: Andrew Benge / Getty Images Hungary

Ez a projekt olyannyira sikeres lett, hogy az elmúlt években nem csupán a szigetországban, hanem globális szinten is híresek lettek, világ körüli turnét adtak, közös dalt készítettek a Bring Me The Horizonnal, és együtt zenéltek a Sabatontól elkezdve Rob Zombie-n át egészen a Lordiig és a Judas Priestig mindenkivel. Most megjelenő, negyedik nagylemezükhöz (ehhez mérten) nagy elvárásokkal fogtunk neki. Ez a The Other One.

Lana Del Rey nem viccel. Nem csak hogy üzembiztosan szállítja új albumait, a dalszövegeire is rátesz egy lapáttal. Aki azt hitte, hogy nem lehet fokozni a Cola című 2012-es szövegét – mely szerint a puncijának olyan íze van, mint a Pepsi kólának –, nos, az tévedett, mert a Did You Know That There's a Tunnel Under Ocean Blvd LP-je címadó dalában arról fantáziál, hogy valaki olyan durván szeretkezik vele, hogy belehal az együttlétbe. Ne finomkodjunk, itt a részlet: Dugj halálra, szeress, amíg nem szeretem magam. Ehhez képest már mellékes, hogy van-e alagút az Ocean Blvd alatt, ahogy az új lemezén kérdezi tőlünk. Az viszont korántsem érdektelen, hogy valójában mennyire erős a művésznő 2023-as önarcképe, mely nemcsak a sajátja, hanem szerénytelenül az Egyesült Államoké is.

Mi jut eszedbe az énekesnőről? 

Lana Del Rey 16 számból álló, 78 perces új albuma afféle gyónás, ami után nincs feloldozás, nincs bűnbocsánat, maradnak a nyitott kérdések: mit kezdjen a házasság és az anyaság intézményével, mit jelent neki a családi kötelék, egyáltalán: van-e örök élet? Lana Del Rey önvizsgálatot tart, és ennek helyszínéül nem a pszichológusa nappaliját választotta, hanem egy zenei stúdiót. Az Ocean Blvd a művésznő talán legjobb albuma a Born to Die óta. Ehhez persze el kellett engednünk azt az elvárásunkat, hogy valaha is készít egy olyan zseniális albumot, mint amilyen a 2012-es lemeze volt. Mert ugye még a Born To Die csatolmánya, a Paradise Edition is lenyűgöző volt, de utána a művésznő elkényelmesedett, mint egy cica a radiátorra tett kosarában, aki csak bámulta a kavargó hódarát. Készített jó dalokat, de jó albumokat már nem.

Lassú víz

Most viszont a Did You Know That There's a Tunnel Under Ocean Blvd egésze is meggyőző, nem fullad szokás szerint termékeny unalomba. Igaz, hogy most sincs igazán tempója és dinamikája, a hangszerelés nagyrészt a zongorára épül, viszont mégis atmoszférikus és izgalmas lesz az egész. Ott vannak például az olyan sziréndalok, mint a filmzenés hatású Candy Necklace, az álomszerű szekvenciákkal és megszállottsággal teli Sweet vagy a Radioheadet idéző A&W. Ugyanakkor beapplikálja a Beverly Hills-i lelkész és influencer, Judah Smith talán telefonnal rögzített prédikációjának részletét, alatta hallható zongoratémával együtt. Ez csak egy hosszúra nyúlt intermezzo két dal között, mégis az album egyik legizgalmasabb ajánlata.

Azt énekli Dave Gahan a My Cosmos Is Mine című új Depeche Mode-dalban, hogy nincs eső, nincs felhő, nincs fájdalom, nincs lepel, nincs utolsó lélegzetvétel, nincs értelmetlen halál. Akkor mi az, ami van? Nos, a Memento Mori című vadonatúj Depeche Mode-album, amely az 1986-os Black Celebration után egy újabb fekete ünnepet idéz meg, a felfoghatatlan, nagyon is jelenvaló gyászt. 2022. május 26-án Andy Fletcher, a zenekar egyik alapító tagja aortadisszekció következtében váratlanul meghalt. Bár az album munkálatai már a halála előtt elkezdődtek, Dave Gahan az NME-nek azt mondta, hogy Fletcher semmit nem játszott fel az albumra.

Fekete zaj

A zenekar még a Covid-járvány elején kezdett dolgozni a Memento Morin, melynek hangulatát nagyban befolyásolta a koronavírus. „Fletch halála után úgy döntöttünk, hogy folytatjuk, mert ő is ezt szerette volna, és ez pluszértelmet adott a projektnek” – nyilatkozta Martin Gore a zenekar 2023-as világ körüli turnéját bonyolító Live Nation Entertainment oldalán. Sőt, a Memento Mori cím is azelőtt megvolt már, hogy a zenekar billentyűse elhunyt volna, de Gore szerint Fletch halála csak bebetonozta az album címét. A lemez amúgy is kilátástalan hangulatát tehát részint újrapozicionálta Flecher halála. A Memento Mori az első olyan Depeche Mode-album, amely a fő zeneszerző Martin Gore és a kreatív munkákban egyre több szerepet vállaló énekes, Dave Gahan munkája. A zenekar tehát duó, talán az arculatáért felelős Anton Corbijn egyszer majd egy logóban vagy grafikában egyesíti a duó és a Depeche szavak kezdőbetűit.

A halál el nem választ

Ezúttal az album címének kezdő M betűivel játszott el, amelyek a cover grafikáján angyalszárnyat formázó koszorúk. Az új album a kétezres években megjelent sorlemezek – Exiter (2001), Playing the Angel (2005), Sounds Of The Universe (2009), Delta Machine (2013), Spirit (2017) – egyik legjobbja, talán csak a Playing the Angel erősebb nála. Persze az újra megtalált kreatív energia mellett a Depeche Mode-márkában majdnem ilyen fontos a produkció hitelessége, következetessége az, hogy a pályájuk során soha nem hoztak kellemetlen kompromisszumot, hogy mindig megőrizték az önbecsülésüket, nem írtak musicalt Diana halálára, nem írtak betétdalt a Disney-nek, Becsúszott néha egy-egy gyengébben sikerült album (pl. Sounds Of The Universe), de a Depeche Mode mindig magasan jegyzett produkciókkal lépett a közönség elé, szinte minden albumukkal a továbblépés lehetőségét keresték.

Azért jöttetek, hogy feltámasszátok a halottakat? – kérdezte Bono a U2 One című klasszikusában, amit lecsupaszított verzióban hallhatunk újra a zenekar Songs Of Surrender című, saját dalaik feldolgozását tartalmazó új lemezén. Nos, lehet, hogy Bono és Edge azért készítette el ezt a lemezt, hogy feltámassza a 2023-ban már kevésbé érdekes U2-t? Még csak ezt sem mondhatnánk. A dolog Edge-nek és Bonónak is fontos volt, de nem is a zenekar karrierjének revitalizálása miatt. Edge egyszerűen csak meg akarta mutatni, hogy a dalai effektek nélkül, önmagukban is megállják a helyüket, Bono pedig úgy gondolta, hogy remek kísérőkiadványa lesz majd a Surrender: 40 Songs, One Story című memoárjának. Az újraértelmezett dalok egy részét Bono a könyve promóciós turnéján is előadta.

Negyven csapás

Bizonyára vannak, akik még emlékeznek Bob Dylan bonmot-jára, amelyben azt mondja a U2 dalairól, hogy még hosszú ideig fogják őket hallgatni, csak éppen senki nem tudja, hogyan is kell őket eljátszani. A Songs Of Surrender afféle oktatási segédanyag, hogy bárki könnyedén eljátszhassa azokat a slágereket, melyek a Nobel-díjas énekes szerint szét vannak effektezve. Jókor jött Edge ötlete Bonónak, mert ő a könyvét promózza vele. De vajon jó a rajongóknak is? Annyira azért nem. Stadionokra tervezett dalok intim környezetben – jól hangzik, de ki az, aki végig tudja hallgatni egyhuzamban a negyven lecsupaszított dalt soroló albumot? Oké, van egy 16 számos ajánlat is, de mégis: melyik a kanonikus?

A múlt hosszúra nyúlt

Egyáltalán: U2-lemezről van-e szó, vagy Edge és Bono projektjéről? Ugyanis a másik két tag jelenléte inkább csak jelzésértékű: Adam Clayton felvett számos basszustémát, de nem foglalkozott az egésszel, Edge-re bízta, hogy válogasson közülük, ha éppenséggel akar használni valamit, míg Larry Mullen Jr. azt gondolta, hogy elég, ha Edge a régi sessionök között bogarászik. Edge szerint, amikor felvették az eredeti dalokat, fiatalok voltak, és igen, alig néhány évvel idősebbek, mint a Boy borítóján látható fiú, de egy dal olyan, mint a mágnes, maga köré vonzza az élményeinket, az adott év hangulatát, így sosem önmagában áll, hanem az lesz, amivé összeáll a privát emlékeink hálózatában. Nem lehet csak úgy újragondolni, mint ahogy nem lehet a múltat sem újraírni. Kétségtelen, hogy Bono hangja érettebb, gazdagabb, de ezek a meditatív újragondolások relativizálják az élményt, és elbizonytalanítják a hallgatót.

A kétezres évek reneszánszát meglovagolva öt év után új albumot adott ki a korszak egyik legnagyobb zenekara, a Fall Out Boy. A So Much (For) Stardust visszanyúl a banda gyökereihez, még a tagok szólóanyagaihoz is, de hangzásában újszerű és utánozhatatlan.

A Fall Out Boys zenekar tagjai

Fotó: Steve Granitz / Getty Images Hungary

A pop-punk csapatot igen nehéz volt kikerülni a kétezres években, hiszen olyan slágereket köszönhetünk nekik, mint a Thnks fr th Mmrs vagy a Dance, Dance, később pedig a Centuries és a My Songs Know What You Did in the Dark uralták a rádiókat. A Fall Out Boy hangzása összehasonlíthatatlan bármelyik másik zenekarral, az énekes, Patrick Stump hangját ezer közül is fel lehet ismerni, a basszusgitáros, Pete Wentz szövegei pedig olyan előadókat inspiráltak, mint Taylor Swift. Legutóbbi, Mania című albumuk megosztotta a rajongókat, hiszen nagyon eltávolodtak a megszokott, gitárhangsúlyos hangszereléstől. Most viszont a So Much (For) Stardust visszatért a pop-punkos gyökerekhez és 

A LongStoryShort! már 2021-ben is megmérettette magát a A Dal akkori mezőnyében, most pedig visszatértek egy hasonlóan pop-punk központú, mégis az ágazaton belül másabb megközelítéssel. A banda a két dalpárbaj között az X-Faktorban mérettette meg magát, ahol a mentorházig jutottak, ott viszont megszakadt a kaland.

Most nevezett daluk, az Ez vagyok én némiképp más, mint a 2021-ben megjelent Talán holnap. Az akkor még klasszikus, 90-es, 2000-es pop-punkot idéző – részben Green Day, részben Blink 182 gyökerekkel bíró – dal zeneileg kicsit a punk esetlen strukturáltságát használta az érthető, de szófordulataiban mélységre törekvő szövegezéssel.

Fotó: LongStoryShort!

Ezzel szemben a most nevezett szám már egy maibb – leginkább Machine Gun Kelly pop-punkját idéző – formát öltött, ahol a végtelenül tisztára fésült zenei alapot egy könnyen fogyasztható szöveg, és direkt dallamtapadásra ítélt ének vezeti.

A csapat ezzel szemben arról beszél hozzánk eljuttatott közleményében, hogy bár első hallgatásra egy szakítást feldolgozó dalnak tűnhet a szám – ami alapvetően igaz is –, az ember magával szembeni hazugságait szeretné feldolgozni:

A mai világban, főleg a social médiának köszönhetően, mindenkiben él egy hamis kép önmagáról, ami azért alakul ki bennünk, mert magunk köré tekintve azt látjuk, hogy mindenkinek jobb, mint nekünk

– meséli a dal kapcsán Marschall György, a zenekar frontembere. Hozzáteszi:

Ez rohadtul nincs így. Itt az ideje mindenkinek elfogadni magát, elfogadni azt, hogy néha hibázunk, hogy néha kétségbeesetten kapkodva próbáljuk helyrehozni azokat a dolgokat, amiket már nem lehet, és küszködünk, harcolunk, próbálunk törött lábbal messze futni, ami lehetetlen, és fájdalmas is, de ez nem baj. Ettől leszünk emberek, és ezt nem szabad szégyellni.

Több mint 25 magyar művész közreműködésével készült lengyel feldolgozáslemez. Tíz lengyel dalt válogattak ki és dolgoztak át, ebből ötöt magyar szöveggel. Az album a Deska címet kapta, ami lengyelül és magyarul is ugyanazt jelenti, emellett utal a dalok vágódeszkán történő felvágására és újratálalására is.

Fotó: Deska

A lemez az irracionális hazaszeretet, az elfojtott bűnök, az előadó-művészet vagy úgy egyáltalán a létezés céltalanságának témáit érintve nagyon változatos érzelmi szinteket jár körül. Hiába a sok közreműködő és a lengyel–magyar kultúra összecsapása, a lemez nagyon intim, személyes hangvételű lett.

Azt énekli Debbie Harry a Blondie Call Me című dalában, hogy Színezd ki a színed, bébi. Nos, neki nincs szüksége színezésre, ha az életrajzáról van szó, mert vele – Térey Jánost idézve – „elölről és hátulról is megtörtént a pop”.

Ez van című életrajzi kötetéből minden szép sorban ki is derül. A könyv első ránézésre úgy néz ki, mintha Pataky Ági önsegítő kiadványa lenne, dekoratív, a címlapot megnyomták egy kis arannyal is, ízléses a coverfotó is, csak éppen nincs összhangban a kötet tartalmával, amelyből megismerhetjük azt is, hogy milyen szaga volt a New York-i underground epicentrumának, a CBGB’s-nek. Debby elárulja: állott sör, cigarettafüst, kutyaszar és testszag szúrós keveréke volt.

Marilyn Monroe szeretnék lenni

És – teszi hozzá – megismerhetjük a klub „vécéjének penetráns misztikumát” is. Ugyanis ez tényleg egy punk könyv, a művésznő nem szemérmeskedik, őszinte, ahogy vele is az volt szinte mindenki, például Iggy Pop is, aki így kedveskedett neki: „olyan vagy, mint egy bespeedezett Barbarella”.

Ugyanakkor Debbie, aki talán a kelleténél többet foglalkozik a könyvben a külsőségekkel, azt mondja: az ő karaktere inkább tisztelgés Marylin Monroe előtt, majd később igazít ezen a képen is. Szerinte a karaktere a szórakoztatóipar mocskában legalább egy felfújható szexbábura emlékeztet, ami persze nincs messze mindattól, ahogy Monroe-t Hollywood kezelte. Aki a Blondie zenekar végtelenített biográfiáját várja a könyvtől a dalok keletkezéstörténetével, az csalódni fog.

Aljas utcák

Aki viszont Debbie Harry életére kíváncsi, a születésétől 2019-ig, annak sok kalandban lesz része, mert a kötet egy pokoli alászállás a hetvenes évek New York-i undergroundjába.

A rock and roll veszélyes üzem volt, illetve a rock and rollt kiokádó New York volt az, ahol Debbie-t megerőszakolják, betörnek az otthonába, megtámadják, elég mindene, és akkor még nem beszéltünk a rock and roll olyan mellékhatásáról, mint a kábítószer-függőség.

Önéletírása a korai emlékek számbavételével kezdődik, és Debbie Harry ebben is egyedülálló, szerinte arra is emlékszik, hogy milyen volt a táj, amikor három hónapos korában az örökbefogadással foglalkozó ügynökségtől elhozták. Ezt persze ne higgyük el neki, de minden mást igen.

Ha valaminek a Stenk rovatban van a helye, az a szomorgazmikus melanko-stenk jazz-popot kínáló Zækar új lemeze, a VilágHB. Mivel ebben a jazzy-popban fontos az egyensúlyra törekvés, nemcsak a zenekar nevét nehéz kiejteni, nemcsak a műfaji meghatározás bonyolult, de hogy egyensúly legyen az energetikai térben, az album címe is nehezen adja meg magát. Még szerencse, hogy maga a zene, ez a bizonyos szomorgazmikus melanko-stenk jazz-pop ennél kellemesebb. Persze itthon is komoly hagyománya van az elszállós jazzy alternatív bárzenének, ott volt a Wei Wu Wei vagy később az Emil.RuleZ!, de most mégis egészen más a portéka.

 A prémium jazzy-pop azonnal megtalálja lelkes közönségét, hiszen mindig vannak vevők a lounge-os lazulásra, a családi chill-outra, az intellektuális történetmesélésre. És persze a meggyőző játékerőre, a kulturális referenciákra és olyan citátumokra, amelyekre mindenki csettint egyet. Itt van például a nyitódal, a Jamcsy, amely az 1973-ban bemutatott, első, magyar, egész estés rajzfilmből, a János vitéz betétdalaiból összerakott, kimondottan innovatív újraértelmezés. (Az eredeti dalokat az akkor húszéves Delhusa Gjon énekelte, egyébként szenzációsan, milyen kár, hogy nem azt a karriert futotta be, ami a hangjában benne volt.)

János, a vitéz

A dalválasztásban az is nagyszerű, hogy Jankovics Marcell filmjének erős a popkulturális áthallása, hiszen a grafikai megformálása utal a Sárga tengeralattjáró című rajzfilmre is. A hatás közel olyan erős, mint amikor a Qualitons előadja a Zöld-sárgát. Mivel a Zækar csak most lesz kétéves, nem baj, ha bemutatjuk a jazzy popművészet ifjú mestereit. A formációt 2021 tavaszán alapította Ambrus András (ének, basszusgitár), az Ivan & The Parazolból érkezett Beke István (billentyűk), Jimmy Dave (dobok) és Horváth Botond (gitár). Sokan már a 2021-es Gólem Fesztiválon felfigyeltek rájuk, de bemutatkoztak az Európa Kiadó előtt is.Tavaly jelent meg egy négyszámos EP-jük Színcápa címmel, és úgy tűnik, nem viccelnek, mert már itt a VilágHB című albumuk is.

Amikor karszalagomra pillantva a nyolcéves lányom megkérdezte, hogy hol voltam este, azt mondtam neki, hogy Damned-koncerten. Tényleg? – kérdezett vissza gyanúsan. Mert a játszóházakban is ilyen színes szalagokat ragasztanak a gyerekek kezére. Nos, bizonyos szempontból igaza volt, az A38 Hajó március 3-án játszóház volt ötven pluszos gyerekeknek, akik hol egy vámpírshow-n, hol punkkoncerten ugrálhattak, ki-ki vérmérséklete szerint. A Damnedet az Ifjúsági Magazin 1980 körüli összeállításban láttam, egy punkos képi montázsban, és már akkor tudtam: ezek messzebbre mentek, mint a Fekete Bárányok együttvéve.

Aztán 1984 szilveszterén láttam egy srácot mínusz tíz fokban, a román határtól öt kilométerre, Battonyán, vékony műbőr dzsekiben, gót betűs Damned-jelvénnyel a mellkasán, kezében BB pezsgőt szorongatva tekerte szovjet versenybiciklijét, és azt gondoltam: ez legalább annyira punk, mint az óbudai lakótelepen pózolni Urbán Tamás kamerájának az Ifjúsági Magazinba. Ebben az időben hallottam először a Love Songot, a New Rose-t, a Plan 9 Chanel 7-t, és biztos voltam benne: a Damned a tökéletes punk, a Never Mind The Bollocks főleg csak szobadísz, mint egy szerecsent ábrázoló műsuba a hengerelt falakon, és a Love Song az a szám, amit hallgatva az ember kitépi az alumíniumcsövet falból.

Az átkozottak éjszakája

A Damned még soha nem játszott Magyarországon, ahogy egyetlen első vonalbeli punkzenekar sem léphetett fel a hetvenes években nálunk, de a nyolcvanas évekre sem volt ez jellemző, a nagyok közül UK Subs is csak 1990 januárjában jutott el Budapestre, azon a bizonyos tömegverekedéssel egybekötött happeningen, a Fekete Lyuk fölött. Persze, mire eljöhettek volna hozzánk ezek a klasszikus bandák, már jórészt fel is oszlottak, és a Damned is többször feloszlott már, először 1978-ban, amikor a második albumuk, a szintén 1977-es keltezésű Music for Pleasure-t levágta a zenei kritika. Szóval az nem hungarikum, hogy a negatív lemezkritikák után feloszlik egy zenekar, emlékszünk, a Dinamit azért ment szét 1982 januárjában, két hónappal A híd című album megjelenése után, mert „kicsinálta a lemezüket az ifjúsági sajtó”.