Nyolcvanéves lett a szimpatikus őrült, aki jobban nyomja, mint a fiatalok
Betöltötte a nyolcadik X-et Mick Jagger, a The Rolling Stones énekese. A jópofának, ugyanakkor kicsit hibbantnak tűnő rocksztár még mindig kicsattan az erőtől: hiába tenné jobban, ha felpolcolná a lábait és angol teát kortyolgatna, ő még a hetvenes éveiben is fiatal előadókat megszégyenítő stílusban és lendülettel szántotta fel a színpadokat. Kérdés, hogyan csinálja.
Sir Michael Phillip „Mick” Jagger Golden Globe-díjas angol rock and roll énekes (zenész, színész, dalszerző, producer és üzletember) 1943. július 26-án született az angliai Dartfordban, és már gyermekként énekesnek készült. 1950-ben megismerkedett Keith Richardsszal, akivel tizenkét évvel később megalapították a The Rolling Stonest.
Rossz akrobatákat választottak legjobb zenésznek Keszthelyen
Lezajlott a Fülesbagoly Tehetségkutató keszthelyi fordulója. A népszerű versenysorozatot minden évben három helyszínen rendezik, Budapesten, Debrecenben és Martonvásáron, idén azonban egy negyedik helyszínt is hozzáadtak: Keszthelyt. 2023. július 22-én tíz zenekar szállt versenybe az ország minden tájáról, az első helyezést pedig a Bad Acrobats zenekar vihette haza.
A könnyűzenei tehetségkutató versenyek tekintetében – a valóságshow-któl eltekintve – hazánkban az egyik legszínvonalasabb az Öröm a zene! sorozat. Ezen belül az egyik legnépszerűbb a Fülesbagoly Tehetségkutató, amely minden évben több tucat előadót vonz be, akik szeretnének megküzdeni a különleges díjakért. Általában három helyszínen rendezik meg a versenyt, most azonban egy negyedik város is bekerült a képbe, Keszthely.
Széles palettáról akrobatikus győzelem
Ahogyan azt megszokhattuk, most is tíz csapat szállt ringbe, és nem is akármiért küzdöttek: stúdiófelvételekért, előzenekarkodásért, fesztiválfellépésért, hangszertámogatásért – és sok más díjat is kiosztottak. A mostani zsűri a hagyományoktól eltérően háromtagú volt. Ezúttal Warnusz Zsuzsa Artisjus-díjas zenepedagógus, zenész, Andrásik Remo zenész, zenepedagógus, a Hangszeresek Országos Szövetsége (Hanosz) főtitkára, valamint F. Tóth Benedek kulturális újságíró, az Index főszerkesztő-helyettese formált szakmai, építő kritikát a fellépők produkcióiról.
A versenyzők számos különféle stílussal indultak idén is, a rádióbarát popzenétől a kísérleti, alternatív ágazatokon át a progresszív rockig. Ezúttal főként zenekarok és exszólóprojektek szálltak versenybe, one man show most nem volt a színpadon.
A harmadik helyezett The Microwaves indie hangzással és brit rockkal szórakoztatta a nézőket Keszthelyen. A csapat még 2020-ban indult Daniel Baker, a banda énekesének szólóprojektjeként. A formáció hamar váltott a szólóból a zenekari formára. Zenéjük energiával túlfűtött, színpadi produkciójuk zabolátlan és dinamikus, amivel első fellépőként rögvest magasra tették a mércét.
Ritka felvételek a duóról, amely mindenkinek hiányozni fog
Melyik dzsesszkedvelő ne érzékenyült volna el, amikor megtudta, hogy egy videóklipben szerepel a szofisztikált, bőven nyugdíjas korban lévő Tony Bennett, valamint a jellegzetes hangú, botrányos, mégis szupertehetséges Amy Winehouse? A felvételen úgy néztek ki, mint egy nagypapa és unokája: szokatlan, mégis szerethető párost alkottak.
Történt mindez 2011 tavaszán, amikor a brit énekesnő és az amerikai énekes rögzítette a Body and Soul című sztenderdet. Az emlékezetes felvétel több mint tizenkét éve készült, a dal Tony Bennett Duets II című duettalbumára került fel.
Néhány hónappal később, 2011. július 23-án a 27 éves énekesnő alkoholmérgezésben meghalt, míg Tony Bennett 2023. július 21-én távozott közülünk: Alzheimer-kóros volt. Furcsa egybeesés, hogy szinte napra pontosan tizenkét év telt el a két haláleset között.
Vannak, akiket a szerelem választ el egymástól
A Joy Division kultusza már az énekesük, Ian Curtis halálának napján, 1980. május 18-án elkezdődött, de a mai értelemben vett mánia akkortól datálható, amikor 1988 júliusában megjelent a zenekar Substance című albuma, végre nagylemezen is publikálva legnagyobb slágerüket, a Love Will Tear Us Apartot, ami a mai napig minden indie-diszkó kötelező repertoárdarabja és a poptörténet egyik legtöbbet feldolgozott alternatív dala, néhány hete éppen Liam Galagher gondolta újra. Szintén kulcsszám az Atmosphere, amelyhez az 1980-as publikálása után nyolc évvel Anton Corbijn rendezett klipet, a videó pedig beemelte a zenekart a Music Televisionbe, és magával rántotta a Love Will szerény költségvetésű filmjét is. Paul King rendszeresen válogatta be e dalokat a Greatest Hitsbe és a 120 Minutesbe, és innen nem volt megállás.
Lényegi meglátások
A dark-rock szerelmesein kívül a világ is felfedezte magának a Joy Divisiont, és felfedezték szép lassan itthon is, hiszen a kislemezeik, a 12 inches albumaik Magyarországon hozzáférhetetlenek voltak. Már az is nagy dolog volt, ha a rendszerváltás előtt valakinek megvolt az Unknown Pleasures (1979), a Closer (1980) vagy a Still (1981), a zenekar három monolitja. A honi kultuszt segítette, hogy az Unknown Pleaurest leadta a Magyar Rádió, illetve hogy Lengyelországban kiadták az első két albumot, amelyek gyalázatosan szóltak, de kegytárgynak tökéletesek voltak. Ezekből a lemezekből még a battonyai lemezboltba is jutott. A román határ melletti kisváros nem csak azzal büszkélkedhetett, hogy már a rendszerváltás előtt forgalmazta a Joy Division albumait.
Személyes kultusz
Szintén Debrecenhez köthető az első honi Joy Division-emlékkoncert, amit napra pontosan Curtis öngyilkosságának tizedik évfordulóján, 1990 májusában tartottak. Ekkor már közel két éve megjelent a Substance is, és az akkor már itthon is fogható Music Televisionnek köszönhetően egyre többen ismerték meg zenekart. Mára a poptörténet egyik legnagyobb kultusza szövődött köréjük, Manchesterben térképeken követhetjük nyomon a Joy Division emlékeit, tűzfalakon látható Curtis portréja, a sírja zarándokhely, amelynek kőtábláját nemrég el is lopták. A Springfield fast fashion divatmárka már többféle Joy Division-pólót is gyártott, de van Converse tornacipő is az Unknown Pleasures pulzárlogójával, a rajongói Fb-oldalakon belépő szint ennek a logónak a felvarratása. Ha figyelembe vesszük, hogy mindez egy olyan dalköltő iránti rajongásról szól, aki 23 éves korában öngyilkos lett, akár furcsa is lehet.
Megtudjuk, milyen zenét hallgat Barbie
Az idei év egyik legnagyobb blockbuster durranása mindenképp a Barbie-film. Ahogy a nagy mozis alkotásoktól elvárható, ilyen esetben kiemelt figyelmet kap a zene, amit a készítők – érthető módon – marketingeszközként is szerettek volna felhasználni. Ehhez természetesen nagy nevekre volt szükség, amiből nincs is hiány a film soundtrackjén. Olyan előadók teszik tiszteletük a Barbie-filmhez készült lemezen, mint Dua Lipa, Billie Eilish, Nicki Minaj, Ava Max vagy Lizzo.
A lemez elkészítésére a legendás dalszerző-producert, Mark Ronsont kérték fel, aki akkora gigaslágerek atyja, mint az Uptown Funk Bruno Marssal vagy a Valerie Amy Winehouse-zal. Bár a szerzőcsapatban olyan nevek is szerepelnek Ronson mellett, mint Andrew Wyatt vagy Kevin Weaver, a film rendezője, Greta Gerwig azt szerette volna, ha Ronson vezeti az internacionális projektet.
Ez olyan vonatút, amikor nem tudod, hol kell leszállni
A Swansről a jugó Képes Ifjúságban olvastam először, valamikor 1986 körül. Nem lévén itthon alternatív popzenei sajtó, sokan ebből tájékozódtak, mielőtt elmentek volna a Dob utcai lemezboltba, vagy éppen Szabadkára, hogy csökkentsék a vinyl-éhségüket.
Abban az időben úgy beszéltek a hattyúkról, mint akik a Sonic Youth mellett megújították a rockgitározást És persze, aki keres, az talál: egyszer csak ott volt a zöld szúnyoghálótól opálos fényben úszó gyerekszobámban a Children Of God, rádobva az aktuális Mozgó Világra, Vigíliára, a fénymásolt Hamvas-esszékre és A Gyűrűk Ura-térképekre. A Swansról a rendszerváltást megelőző évek szellemi izgalma jutott eszembe most is, amikor kézbe vettem új, The Beggar című albumukat.
A koldusok bankettje
A zenekar ezúttal is vetésforgóban adja az éteri gótikus countryt és a fizikailag is megterhelő, hipnotikus noise-rockot. Hogy fér meg a szépség mellett ennyi disszonancia? Hogy fér meg az ősi kántálás a New York bugyraiból feltörő beton disztópiákkal? Kétségtelen, hogy a Swans monoton, downtempós krízis-rock felvételei kihívást jelentenek a hallgatónak, de az is igaz, hogy a betegségekről, a halálról és a pusztuló civilizációról könnyebb ebben a formátumban megszólalni.
Ugyanakkor, akik az emberi fogyasztásra alkalmasabb Swanst szeretik, és leginkább az 1987-es Children Of God óta kedvelik a zenekart, és a kedvenceik a főleg a középső korszakukhoz köthető albumok – a The Burning World (1989), a White Light from the Mouth of Infinity (1991) és a Love of Life (1992) –, nos részben ők is megtalálhatják a számításukat.
A paradicsom meghódítása
Ott van például a popstruktúrákra emlékeztető, feszültségteremtésben mégis hibátlan Los Angeles: City of Death, a Michael is Done, a Paradise Is Mine és a The Memorious is, ugyanakkor a már-már transzcendens élményt adó ismétlődések,
az eposzi hosszúságú szerzemények olyan fájdalmakat okozhatnak, amilyenekről a dalok szólnak.
A Swans számos irányba mozdult el, de alapvetően a már ismert dalstruktúráit követi, és úgy néz ki, hogy már nem képes megújulni, ráadásul a 69 éves Michael Girán kívül ember nincs a földön, akinek élvezetet okozna a 44 perces The Beggar Lover (Three) című noise-rock eposz. Tavaly megjelent egy 2500 példányban publikált, limitált úgynevezett adománygyűjtő album, az Is There Really a Mind?, amely afféle tanulmányokat, demókat tartalmazott, összesen 71 percben.
A Vodka for Kids első magyar dalával indul harcba a kiégés ellen
Sokszor felvetődik a kérdés, hogy az eredetileg angol szövegekkel induló hazai zenekarok miért váltanak magyarra. A jelenség nem új keletű, de az elmúlt években egyre gyakoribb. Az egyre népszerűbb Vodka for Kids zenekar is erre a sorsra jutott, első magyar nyelvű daluk, az UNOM pedig az eddigiektől eltérően az itthon érzett befásulást mutatja be.
A pécsi Vodka for Kidsről már korábban is írtunk, hiszen a fiúk a szcéna legmenőbb bandáival turnéznak és koncerteznek. Előző, DiSMiSFit című kislemezükkel már felkerültek a punk- és metálzenei-palettára, most viszont újabb rajongókat szeretnének elérni legelső magyar dalukkal. Az UNOM sokkal kevésbé nyers, mint a srácok korábbi anyagai, mégis őszintébbnek hat. Ez valószínűleg az anyanyelven íródott szövegnek is köszönhető.
Az eddigiekhez képest komolyabb hangnemben megszólalni, kicsit másképp, mint ahogy eddig az megszokott volt tőlünk
– olvasható a zenekar közleményében.
Az ébredő szexualitás és a jóslás a bárány szeméből
Akinek a szexuális ébredése idején Isten Elvis Presley képében jelenik meg egy erdőben, azzal bármi megtörténhet. Ha PJ Harvey-nak hívják, még az is, hogy világhírű énekesnő lesz belőle.
Valami ilyesmiről beszél a művésznő az I Inside The Old Year Dying című új albumán, amely a 2016-os The Hope Six Demolition Project óta az első lemeze. Harvey az elmúlt hét év alkotói válságát azzal töltötte, hogy alkotott, főleg verseket írt, amelyeket a 2022-ben megjelent Orlam című, elbeszélő költeményeket tartalmazó kötetében publikált. Ezekből kiválasztott tizenkét szöveget, amelyek az album alapjait jelentették. Mondhatjuk tehát azt is, hogy I Inside The Old Year Dying valójában megzenésített verseket tartalmaz.
Te már nagylány vagy, Mogyoró!
A hallucináció és az álom határvidékeit bejáró album afféle felnövéstörténet, egy képzeletbeli lány, Ira-Abel Rawles életét meséli el, arra az időszakra fókuszálva, amikor a hősnő a gyerekkorból átlép a kamaszkor ingoványába. Itt aztán Rawlest a fényben tündöklő Király, Elvis segíti át a nehézségeken. A Lwonesome Tonight című nyugtalanító számban Rawles hirtelen tinédzser lesz, megkóstol valami olyat, ami a mogyorós-banános szendvicsek és a Pepsi ízére emlékezteti.
Hét évet kellett várni tehát PJ Harvey új albumára. A The Hope Six Demolition Project után elvesztette a fonalat, elvesztette a kapcsolódási pontokat a zenéhez.
Tájjelleg
Nem volt biztos benne, hogy a rock and roll lesz-e számára az a médium, amelyen keresztül meg szeretne szólalni, ha egyáltalán akar bármit is mondani. Ekkor mélyült el igazán a költészetben – verseiben felfedezhető Shakespeare, Keats, Coleridge és Seamus Heaney világa –, ekkor fordul a filmzenék felé is.
Aztán mégis a hipnotizáló folkos lázálmok kerítették hatalmukba, a vidéki, zárt közösség természettel és a vallással szimbiózisban lévő viszonyai, a kamaszlányok ébredő szexualitása, mindaz, ami Annie Ernaux francia írónőt is izgatta, amikor írni kezdte az Évek című könyvét, amiért tavaly Nobel-díjat kapott.
Ez a Barbie kegyetlen is tudna lenni
Billie Eilish első lemezét hatalmas nemzetközi siker övezte, ami után az egész zenei világ óriási elvárásokat támasztott a tinédzser popsztárral szemben. Második lemeze – amely hallgatottságban alulmaradt az elsővel szemben – szintén nemzetközi elismerésnek örvend, és azóta single formában és kislemezeken megjelent dalai szintén a slágerlistákra kerülnek, vagy a streamingoldalakon hoznak tíz- és százmilliós hallgatottságot.
Szereti az ember, vagy nem Billie Eilish stílusát, a sikere elvitathatatlan.
Ebből kifolyólag nem is volt meglepő, hogy ő énekelte el a No Time To Die című dalt az azonos című James Bond-filmhez. A blockbuster-megbízatások azonban úgy tűnik, nem állnak meg a 007-es sztorinál, a legújabb mozis sztárparádé, a Barbie-film is egy friss és ropogós Billie Eilish-számmal gazdagodik. A dal a What I Was Made For? címet viseli.
A Linkin Park zenészével dolgozott együtt az elmúlt évek egyik legérdekesebb bandája
A PVRIS amerikai pop-rock zenekar megalakulása óta szereti feszegetni a zenei határokat. Lynn Gunn multiinstrumentalista énekes és dalszerző bandájának legújabb, EVERGREEN című stúdiólemeze eltávolodik a korábban ismert rockos hangzástól, és az elektronikát, illetve az R&B stílust helyezi előtérbe.
A csapat legutóbbi lemeze már csak nyomokban tartalmazta a debütáló EP-jük post-hardcore-os hangzásvilágát, az EVERGREEN pedig még ennél is inkább a pop felé hajlik. Ettől függetlenül azért megjelennek a rockzenéből érkező hatások is, Lynn Gunn tökéletesen keveri a keményebb éneklést és kiabálást az R&B-s dallamokkal. Egy-két dalba még a torzított gitár is bekerült, így a zenekar korai anyagainak rajongói is örülhetnek.
Ilyen az, amikor nyolcmilliárd ember szíve egyszerre dobban
Levelet kaptunk az idén 30 éves, hiperaktív, idén a Szigettől Londonig fellépő Anima Sound System alapítójától. Prieger Zsolt ebben azt írja, hogy megjelent az Anima Sound System legújabb dala, de nem csupán megjelent, hanem már ott van az összes fellelhető digitális megosztón.
Zsolt azt is írja, hogy ez az igazi nyári bulisláger, ám annál szokás szerint mégis sokkal több: nyolcmilliárd ember összekapaszkodásáról szól. Ezért is az a címe, hogy
A szív dobog
A dal a nyári fesztiválokon utolsó számként pumpált a színpadról, most viszont eljött az Index olvasóihoz is. A dal egyszerűen építkezik, egyik szívről a másikra halad. A szövege nem bonyolult, ha valaki szeretné megtanulni, könnyű dolga lesz, mert a monitoregyszerűségű klipet feliratozták.
Köszi, Zsolt, köszi a dalt, egy szívdobbanást innen is kapsz – talán többet is!
A nyolc a legtitokzatosabb szám
„A barna bundás sarki róka olyan ördöngös módon hasonlít egy kőhöz, hogy azon csak ámulni lehet...” – írja az izlandi Sjón A macskaróka című könyvében, és valahogy így állnak össze egységes havas tájjá a szintén izlandi Sigur Rós zenekar Átta című új albumának kompozíciói is.
Amilyen titokzatosan hangzik az album címe, annyira magától értetődő.
Az Átta nyolcat jelent, és milyen meglepő: ez a posztrockzenekar nyolcadik nagylemeze, a 2013-as Kveikur után az első albumuk. Már ez is elég izgalmasan hangzik azok számára, akik nehezen tudják elképzelni a hétköznapjaikat az ambient, a kortárs klasszikus zene, a progresszív rock és a dream pop fúziója nélkül, amely olyan puha és bársonyos, mint a macskaróka bundája.
Boldog észak
És ugyanazok számára jelent szenzációt az is, hogy Kjartan Sveinsson billentyűs – aki a 2012-es Valtari című album után hagyta el a zenekart – most visszatért, de jól hangzik az is, hogy az Átta első kislemezdalához, a Blóðberghez az a Johan Renck rendezett klipet, aki a Csernobil című HBO-s sorozatot is dirigálta. Arról nem beszélve, hogy a Sigur Rós turnén van egy 41 fős klasszikus zenekarral,
és ez nem a taós pénzekkel való zsonglőrködésről szól, hanem a nagybetűs alkotói szabadságról és a maximalizmusról.
Tíz év nagy idő, még Izlandon is, és a zenekar nem tétlenkedett. Magánszorgalomból 2019-ben kiadtak két balettzenei albumot (Variations on Darkness és 22° Lunar Halo), és még 2016-ban elkészítettek egy olyan projektet, amelyre Tarr Béla is csettintett volna egyet.
Téli berek
A zenekar a nyári napfordulón végigautózta az izlandi körgyűrű 1332 kilométeres útját, és a teljes utazást lezenélték, amihez az Óveður című daluk hangsávjait variálták, létrehozva az adott tájra és fényviszonyokra adaptált meditatív road movie-t, amit az izlandi televízió is közvetített. Nos, ezekhez képest az Átta ambient hipnózisa már-már slágertűzijáték.
Persze hajlamosak lennénk Jónsit, a zenekar frontemberét bezárni egy képzeletbeli izlandi skanzenbe és azt gondolni, hogy egy olyan, gejzír melletti stúdióban dolgozott, amelynek áramellátásáról geotermikus energia gondoskodik, de valójában a lemez előkészületei akkor kezdődtek, amikor a multiinstrumentalista Kjartan Sveinsson meglátogatta Jónsit a napfényes Los Angelesben, és nekiálltak jammelni.
Amikor gyűlöl a testvéred, a volt feleséged, csak nézz fel az égre!
Miután behajtottunk egy körforgalomba, indexeljünk, ha el akarjuk azt hagyni... Emlékezésre, elmélkedésre nincs idő, kivéve, ha te vagy Noel Galagher, és most jelentetted meg Council Skies című új lemezed. A cover fotón – amit Kevin Cummins készített – körforgalmat látunk, abban a Noel Gallagher's High Flying Birds felszerelésével. Ezen a megszentelt helyen volt gyerekkorában a Manchester City Maine Road futballstadionja – bőven volt ideje Galaghernek visszatekintenie, a veszteségeiről elmélkednie. Éppen most dolgozza fel, hogy zátonyra futott a második házassága is.
Közlekedj okosan!
Persze a körforgalom annyi mindennek lehet a metaforája, például a rock and rollnak is, amely mindig visszatér a kezdetekhez. A Council Skies borítója például akár utalhat a Pink Floyd negyedik albumára, az Ummagummára, amelynek szintén van köze Manchesterhez, hiszen részint a manchesteri College of Commerce-ben adott koncert élő felvételeiből áll, és az album a hátoldalán helyezte el különös szimmetriában a Pink Floyd is a hangszereit.
Ennél fontosabb persze az, hogy hat év után új albummal jelentkezett az egykori Oasis fő dalszerzője, Noel Galagher, aki ezúttal azzal a Paul Stacey hangmérnökkel dolgozott, aki 2000-ben basszusgitározott a Standing On The Shoulder Of Giants című Oasis album néhány dalában.
Csinos fiúk a térről
Szintén nem mellékes, hogy az album címét, a Council Skiest a pop-kultúra és foci vonatkozásában is meglehetősen motivált grafikus sztár, Pete McKee azonos című könyve ihlette. Ahogy az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a Pretty Boy című kislemez-sláger hasonlatos a The Cure The Forest című dalára, nem meglepő, hogy Robert Smith készített hozzá remixet, ami az album deluxe kiadásán hallható.
A Pretty Boyban a The Smiths fő dalszerzője Johnny Marr is gitározik, és hát mondjuk ki: ez az album magaslati pontja. Ugyanakkor a testvérével továbbra is tahó Liam Galagher a Dead to the Worldtől van oda. Egy tweetben tette fel a költői kérdést „Hogy tud egy ilyen gonosz szellemű kisember ilyen gyönyörű dalt írni?".
Mielőtt fellépnek a Szigeten, hozzánk vágnak egy ritka jó lemezt
Amikor szeretnénk feltölteni magunk érzésekkel, gyakran a zenéhez fordulunk. Azt várjuk, hogy a pontosra gyártott szekvenciák majd feloldoznak minket, az életünk nyomora elpárolog, mintha nem is lett volna. Pedig akár a szerelemben, ahol egy másik embertől várjuk a magány elfedését, vagy a városi tömegben, ahol ezrek közt sétálva is egyedül vagyunk, a zene is csak eszköz, körítés, ami magában pusztán hangok és szavak különleges vegyülete. Csakis akkor tud rezonálni velünk, ha van bennünk valami, amivel rezonálhat,
ha hagyjuk neki, hogy megpendítsen bennünk valamit.
A fojtogató egyedüllét, a kövérré etetett magány az, ami terjeng a Nothing But Thieves legújabb lemezén. A banda mindig is igyekezett egy olyan sajátos hangzást és üzenetet megteremteni, amivel más előadó nem rendelkezik. Ez részben sikerült is, legújabb lemezük, a Dead Club City az elmúlt években divatos irányzatokat vegyíti, de olyan progresszív ötletek és dinamikai elemek jelennek meg rajta, amiért megéri többször meghallgatni.
Mick Marsnak elege van, soha többé nem áll szóba a Mötley Crüe tagjaival
Nem minden szakítás szép, de ami a Mötley Crüe háza táján történik épp, az kiemelten csúf. Ahogy arról korábban írtunk, 2022 végén a banda bejelentette, hogy 2023-as világ körüli turnéján már nem Mick Mars, a csapat alapító gitárosa fogja játszani a riffeket. Helyére John 5 lép, aki korábban már Ozzy Osbourne-nal és Marilyn Mansonnal is muzsikált. Ezzel eredetileg semmi gond sem volna, hiszen a banda – a hátteret tekintve – Mick Mars betegségére hivatkozva döntött így.
Ezzel szemben Mars most a Rolling Stone-nak azt nyilatkozta, hogy reméli, soha többé nem kell beszélnie volt zenésztársaival. A gitáros éppen jogi lépéseket tesz, mivel úgy véli, a Mötley Crüe csapata – élükön Nikki Sixxszel – az őt megillető hagyatéktól szeretné elvágni. Elmondása alapján csupán nyugdíjba szeretne vonulni, de sose hitte volna, hogy ez ekkora küzdelemmel jár. A Rolling Stone magazinnak mesélt a csatározásról, a közelmúlt tapasztalatairól és eddig ritkán megénekelt, közös emlékekről.
Több mint 40 év közös zenélést követően lezárult egy korszak. Mick Mars nem lép fel többé a Mötley Crüe-val. A gitáros évtizedek óta küzd súlyos gerincvelő-gyulladással, amely mára túl fájdalmassá vált a 72 éves zenész számára, így végül a nyugdíj mellett döntött. Ennek ellenére úgy érzi, hogy zenekartársai kifogásként használták fel az állapotát arra, hogy a bandából származó bevételeitől elvágják. Jelenleg is épp jogi lépéseket tesz azért, hogy ezt megakadályozza.
Édesanyjától rossz tanácsot kapott, most viharos válásáról énekel
Kelly Clarkson megnyerte az első American Idol tehetségkutatót, és azóta ő az Egyesült Államok legsikeresebb előadója. Clarkson 2003 óta kilenc stúdiólemezt adott ki – köztük egy karácsonyi albumot –, most pedig megérkezett a tizedik is, Chemistry címmel.
A háromszoros Grammy-díjas énekesnő második stúdióalbumával tört be igazán a zeneiparba. Ezen olyan slágerek kaptak helyet, mint a Since You’ve Been Gone és a Because of You, később pedig a Stronger (What Doesn’t Kill You) című dallal uralta a toplistákat. Clarkson az utóbbi időben inkább beszélgetős műsorára, a The Kelly Clarkson Show-ra koncentrált, amely négy évadja alatt tizenhárom Daytime Emmy-díjat kapott. Emellett 2018 óta (egy év kihagyással) tagja az amerikai The Voice énekes tehetségkutató zsűrijének.
Utolsó, teljesen eredeti dalokból álló lemezét 2017-ben adta ki, így a rajongók már nagyon várták, hogy a 2021-es karácsonyi lemez után érkezzen egy minden szempontból önálló anyag.
A leghétköznapibb baromságokkal szórakoztatnak
Néha megindul az a bizonyos vezérhangya: „gyúrni kéne”. Aztán vagy megtörténik, vagy hozzuk a hangyairtót. A magyar minőségi trash – igen, oximoron – koronázatlan királya, a Bëlga újabb, rájuk jellemző, őrült kis szórakoztatással rukkolt elő. Ezúttal gyúrni vágynak az urak.
Csak hogy ne érje szó a ház elejét, ez az a banda, amelynek dallamívei nem épp a zenét előrevetítő progresszivitást tükrözik, de nem is ezért szeretjük őket, így nem érezzük a hiányt. Az ő zenéjük azért jó, mert a leghétköznapibb baromságokat szövik őszinte, mindennapi szórakoztatássá. A művészi sallangot kerülve természetes élethelyzetek természetes megéneklője (elrappelője) a banda, és ez az új daluknál sincs másképp. Ez a Gyúrni kéne.
Ildikó, a recepciós
Most a kondi felé kacsingatnak a srácok, attól a vágytól túlfűtve, amitől az emberek jelentős része is ezt fontolgatja, közben pedig pont azokkal az indokokkal húzzák ezt keresztbe, amik miatt az emberek jelentős részénél is elmarad a gyúrás.
Teletabiszínű rucijukban készülnek a kipattintott lét csodáira, miközben a recepciós Ildikó csinál majd nekik shake-et.
A dalhoz klip is készült, ami egy animált, számtalan fricskával, beszólással és pluszüzenettel telepumpált szemgörcs – valószínűleg több mint kielégítő a kívánt célhoz mérten.
Zeneileg ez a csoda félúton van a kilencvenes diszkókorszak muzsikája és a modern EDM között, amit a Bëlgától megszokott dallamos hiphop vezet. Van benne falatnyi ének, a raprészeken túl a monotonitást a különféle dallamos betétek vagdossák meg.
A Bëlga a mai napig képes volt megtartani azt, ami miatt az emberek megszerették. Provokatív, de nem offenzív, egyszerű, de csak ritkán – akkor is többnyire szándékosan – hat butának, minden számban akad valami, ami megmarad, amit csípünk. Így van ez a Nemzeti hip-hop, a Zsolti a béka, a Gérvágó, a Rendőrmunka, a Benzinkút vagy most a Gyúrni kéne esetében is.
A mongolok és az indiaiak csinálják, a magyarok még nem éreztek rá
A folkzene keveredése a metállal évtizedekre nyúlik vissza. Bár a kilencvenes évek előtt is akadtak előadók, akik a két ágazat vegyítésével próbálkoztak, 1990 után terjedt el széles körben ez a fajta progresszivitás. Akkoriban számtalan nemzet különféle előadója próbálta meg a rock- és a metálzenét tradicionális elemekkel dúsítani. Ilyen többek között a Finntroll, a szintén finn gyökerű Korpiklaani, a Deep Purple legendás gitárosának jóval szelídebb hangzású folkprojektje, a Blackmore’s Night
vagy magyar viszonylatban a mai napig aktív Dalriada.
Idén júliusban érkezik Budapestre a mongol folk metal jelenlegi legnagyobb előadója, a The HU. Ennek apropóján megnéztük, hogy az elmúlt években kik voltak azok a zenészek, énekesek, akik ezt a fajta kevert stílust akarták meglovagolni. Az egyszerűség kedvéért most kimondottan a metálelőadókat kutattuk, így a hazánkban kiemelten népszerű ír punkot és az azt képviselő bandákat nem említjük. Listánk így is a teljesség igénye nélkül készült.
A szerelem és a szerencsejáték kéz a kézben jár
Na igen, fura a gondolat, de mit lehet tenni. Amikor az ember belezuhan abba a bizonyos ködbe, ami lila színű, öl, butít és nyomorba dönt, akkor még nem azt vizsgálja, hogy mekkora szívás lesz, mikor a végén azt kell mondani, hogy „na pá!” Nem kötelező, se nem általános, de még mindig bevett gyakorlat, hogy kezdetben a férfi teszi meg az első lépést. Az viszont már koránt sincs kőbe vésve, hogy az utolsót is ő fogja, főleg, ha minden ász a nő kezében van.
Royal Flush
A Honeybeast új dala, a Póker is egy kapcsolat alkonyát szedi strófákba, ahol a nő, kilépve a férfielnyomásból megmutatja, hogy bármelyik pillanatban felrúghatja az egész kapcsolatot a holdig, ha az végleg tönkremegy. A bandától sosem álltak távol az efféle témák, így most sem esett nehezükre egy jó dalt kihozni ebből.
A számhoz készült videóklip sem lett rossz. A színészi játékok csak akkor túlzóak, ha az cél, a karakterek természetessége üdítő, miközben a cselekmény teljesen abszurd. Inkább egyéni túlgondolás, de valahol olyan, mintha a szerelmet a szerencsejáték-függőséggel szerették volna párhuzamba állítani, ahol mindig a véletlen változókra alapoz az ember, nem tudhatja, mi lesz a játék végén,
mégis újra és újra belekezd ugyanabba a körbe.
A szám szövegileg hozza a Honeybeastre jellemző, könnyen befogadható, ám elmés szójátékokkal tarkított formulát. Ez újfent Bencsik-Kovács Zoltán elméjét, munkáját dicséri. A szövegíró a hozzánk eljuttatott közleményben így fogalmaz:
A nő átveszi a kezdeményezést, és tulajdonképpen szellemesen elküldi a francba a férfit. Az ő lázadásáról szól ez a dal, ahogy fellép a rajta hatalmaskodó másik féllel szemben. Azért szeretem ezt a dalt, mert nem konkrét dolgokról szól, hanem folyamatokról, amik a felszínen nem is látszódnak. A dalnak is a mélyebb rétegekben rejlik az igazsága. Elsőre jópofa beszólogatás, de igazából benne van a kritikája azoknak a jelenségeknek, amik zavarnak.
Zeneileg a szám modern popzenei elemeket halmoz. Van benne klasszikus rádió-pop egy kis kontralüktetéssel, ehhez passzol az EDM-es pre-chorus és refrén. Nem a legmaibb elemek, de a dalhoz hibátlanul passzolnak, a végeredmény minőségi. Az aprólékos, finom megoldások adják a szám szerethetőségét. Az ember füle nem igényli a progresszív megoldásokat. Egy-két minimális prozódiai hibától eltekintve – ami alapvetően elsikkad az általánosan jó megvalósítás mellett – a dal remek kivitelezés.
Tarján Zsófia, a zenekar énekesnője így mesélt a számról:
Hihetetlenül élveztem énekelni és nagyon remélem, hogy a közönségünk is úgy szereti majd, mint mi. A szöveget is élmény volt megtanulni, minden egyes sora egy kiszólás.
Hozzátette:
Az, hogy ugyan statisztaként, de ilyen színészek között és ismét ilyen rendezővel dolgozhattam, a mai napig felfoghatatlan élmény, hihetetlenül hálás vagyok érte.
Halála előtt az Egyesült Államok elnökét hívta telefonon a legendás énekes
A Questlove Supreme című műsor egy friss adásában Bill Clinton egykori amerikai elnökkel beszélgettek, aki elmesélte, hogy jó viszonyt ápolt Ray Charlesszal. Halála előtt nem sokkal hívta fel az énekes, amikor már tudta, hogy közel a vég. Nem volt semmi különleges célja ezzel, csak akart még egy jót beszélgetni azokkal, akik sokat jelentettek neki. Szerette volna utoljára hallani régi barátja hangját.
A popsztárok egy idő után elveszítik a realitásérzéküket
Sosem késő művészi hitvallást tenni. A 62 éves Mick Hucknall a Shades 22 című új Simply Red-dalban arról énekel, hogy hiába látja az árnyékokat, hiába esik az eső, ő úgy játszik, mintha sütne a nap.
A zenekar napokban megjelent, Time című új albumán is átsüt fény, de ezúttal nem a csillagok fénye terül szét mindenen, ahogy az 1991-es Stars című albumon, hanem a nap sugara. (Nem mellesleg a Stars minden idők legkelendőbb albuma volt az Egyesült Királyság történetében.) Persze már nem gondoljuk róluk, hogy minden alkalommal megismertetnek minket az univerzum egy-egy fénylő égitestével, sőt, most inkább maradtak a földön, és megírták a pszichedelikus indulónak sem utolsó Earth In A Lonely Space-t, amely beidézi többek között a Beatles Sergent Peppersét is.
Időt kérni
És ami meglepő: nemcsak a Beatlest és McCartney-t hozták helyzetbe, de a Slapbang című dalban a Rolling Stonest is, persze csak a kötelező James Brown- és Otis Redding-rájátszások mellé. Az igazság az, hogy egy soul hatású funky dzsem a fickós basszus groove-okkal önmagában is működik, akkor is, ha nincs meg benne a szükséges plusz, de a Simply Red mindig hozzátesz valamit. Például finom áthallásokkal utal Bowie-ra vagy éppen a Beatlesre, szóval intelligens, szellős, érzelmes műsort kapunk, amolyan funk, soul és jazzy-pop svédasztalt, ahol nem az a cél, hogy jóllakjunk, hanem hogy jól érezzük magukat. A Time nem lesz akkora siker, mint a Stars, nincsenek is rajta csillogó pop-soul slágerek, de hangszeres mutatványokban, attitűdben megidézi a zenekar kilencvenes évek eleji fénykorát.
Három szín: vörös
Az album a harmadik nagylemez azóta, hogy Hucknall 2015-ben feltámasztotta a Simply Redet, és leginkább olyan, mint egy nem várt ölelés a körúton, ahol egy szeretetkommandó megölel, és ezt még transzparensen is hirdeti. Hucknall selymes, álmodozó retro soulos hangja semmit nem kopott, és most
már a közönség sem gondolja azt, hogy arra használná a népszerűségét, hogy modellekkel flörtöljön.
Már egy ideje a családi élet bűvöletében él, például a jól megmunkált Better With You című vallomást feleségének, Gabriellának írta, de az életigenlő dalokban akár üzeneteket is találhatunk tinédzser lányának, Romynak, és persze bárki másnak, aki fogékony a pop bölcsességeire.
Machine Gun Kelly szétkapta a Budapest Parkot
Tízéves pályafutása után először lépett fel magyar közönség előtt Machine Gun Kelly (MGK). A rapből pop-punk zenére váltó énekes hibátlan koncertet adott, és megígérte, hogy a következő európai turnén visszatér hazánkba.
A hétfő este a fiatal Iann Diorral indult, aki egyedül állt ki a színpadra. Őszintén szólva meglepett, hogy semmilyen látványt vagy zenekart nem láthattunk, de a srác így is felpörgette a közönséget. Azon túl, hogy a lazaságával egyből megfogott mindenkit, Dior remekül énekel élőben. Azért persze a félplayback bezavart, és a hangosítás is lehetett volna jobb.
Csak ritkán zárják börtönbe azokat a zenészeket, akik beszólnak a hatalomnak
Zenei körökben előfordul, hogy az előadók politikailag kritikusak, alkalmanként akár direkt és nevesítve támadják a hatalom vezetőit. Az erre érkező reakciók tárháza végtelen, kezdve az ignorálástól a pikírt visszaszóláson át egészen a tiltásig és bebörtönzésig. Utóbbi kettő manapság csupán elvétve történik meg. A tiltást az online zenei térben nehéz kontrollálni, a börtön pedig olyan extrém, hogy demokratikusan működő országokban elő sem fordulhat.
Rövid gyűjtésünkben összeszedtünk néhány történetet, amelyben a politika reflektált a „megszólításra”.
Vannak szintek
A legfrissebb hír, hogy miként szólt vissza szolidan Orbán Balázs az ő szavaival megspékelt dal apropóján Azahriah-nak. A Four Moods 2 című dalban a miniszterelnök politikai igazgatójának következő sorai hallhatók:
Ki uralja egy adott ország médiáját, az eldönti, hogy ki uralja az adott ország gondolkodását, és ezen keresztül, hogy ki uralja az adott országot.
Erre válaszul a Blikk fel is kereste a politikust, hogy reagáljon a történtekre, amire Orbán Balázs szimplán ennyit mondott:
Nyilvánvaló, hogy a művész úr mindig is jobb volt szövegírásban, mint szövegértésben, de ettől függetlenül sok sikert kívánok neki a továbbiakban is.
A zenetörténelem számtalan alkotása üzen közvetve vagy közvetlenül politikusoknak, amelyben felhívják a figyelmüket valamely cselekedetükre, vagy épp direkt kritikát fogalmaznak meg. A nyugati, főként amerikai példákat tekintve, ahol nagy mennyiségben születnek ilyen típusú dalok, az első és leggyakoribb reakció az, hogy nincs reakció. A politikusok java tisztában van azzal, hogy egy zeneszám jobban fennmarad, ha botrány vagy több résztvevős közbeszéd tárgya lesz, hamarabb kifullad, ha szimplán figyelmen kívül hagyják.
Az ignorálás és annak hatása szépen megmutatkozik Prince Rinnie, Talk to Russia című számában. Valószínűleg kevés embernek ugrik be a dal rögtön annak ellenére, hogy direkt módon kritizálja Ronald Reagan amerikai elnököt és hidegháborús politikáját. A dalt a híres Controversy albumon kilenc hónappal azután adta ki a pop hercege, hogy Reagan 1981-ben felesküdött. A Rinnie, Talk to Russia végül elsikkadt a lemez jóval népszerűbb, esetenként szintén kritikus alkotásai mellett.
Kim Petras a konzervatív és a liberális közösségekben is kiverte a biztosítékot
Kim Petras évek óta a klub- és popzene csillaga, ezért meglepő, hogy csak most jött ki az első stúdiólemeze. A német származású énekesnő friss, Feed the Beast című albuma minden, amit tőle vártunk: partihimnuszok, szexuális töltetű dalszövegek, és olyan ritmusok, amelyekre nem lehet nem megmozdulni.
Az LMBTQ+ közösségben Kim Petras 2017 óta az egyik legnépszerűbb énekes, nemrég viszont az egész világ megismerte, amikor közreműködött Sam Smith Unholy című dalában. A páros Grammy-díjat nyert a szerzeménnyel, és hetekig uralták a toplistákat. Bár Petras nem az első transznemű énekesnő, aki Grammy-díjat nyert, ő az első, aki a díj átvételekor nyíltan vállalta transzneműségét.
Az előadót egyébként a konzervatív és a liberális oldal is folyamatosan támadja, előbbi transzneműsége miatt, utóbbi azért, mert együtt dolgozik Dr. Luke producerrel, aki állítólag mentálisan és fizikailag is bántalmazta Keshát. Sőt Petras Magyarországon is kivágta a biztosítékot, amikor a hazánkban megtartott MTV EMA-díjátadón kiállt a kormány LMBTQ-ellenes törvénye ellen. Az előadó akkor az Indexnek is nyilatkozott.
Tényleg ezzel a dallal törnek világsikerre Azahriah-ék?
Kevés magyar előadót tudunk mondani, aki ilyen gyorsan tett szert ekkora népszerűségre, mint Azahriah. Mivel dalszövegei nem korlátozódnak a magyar nyelvre, csupán idő kérdése volt, mikor teszik próbára a hazai popsztárt a nemzetközi színtéren.
Ez most megtörténik, amiben ráadásul nem egyedül vesz részt.
A dalt szerző StadiumX producerpáros, valamint Sam Martin, az amerikai, Grammy-díjas énekes-producer – akit leginkább David Guettával közös munkássága révén ismerhetnek a hallgatók – dolgozott együtt a számon.
Az új nóta nem kisebb célt tűzött ki, mint hogy világsláger legyen, ami talán megnyithatja azokat a kapukat, amiken olyan régóta szeretne már dörömbölni a hazai popipar nyugat felé. A szám most megjelent, de inkább lett belőle szolid kopogás lendületes, ajtóstul a házba rontás helyett. Ez a Heaven.
Részegen fojtogatta, és azt üvöltötte, hogy „egy kib... őrült kurva vagy”
A rock & roll veszélyes üzem, ennél csak egy veszélyesebb műsor létezik, a családi élet, amit nem a The Osbounes című realityből ismerhetünk meg a maga valóságában, hanem mondjuk a Queens Of The Stone Age (QOTSA) vezetője, Josh Homme és egykori felesége, a The Distillersben szolgálatot teljesítő Brody Dalle kálváriájából. Állítólag volt, amikor Homme fejbe verte, és arról fantáziált, hogy megöli, majd részegen fojtogatta is, és azt üvöltötte, hogy „egy kibaszott őrült kurva vagy”. Máskor beverte a nő autójának ablakát, de Homme szerint az exe volt inkább agresszív, még egy vasalót is hozzávágott.
A kő marad
E kész és félkész katasztrófák után Homme rákos lett, és közben több barátja (a QOTSA egykori tagja, Mark Lanegan, a sztárséf Anthony Bourdain és a színész Rio Hackford) is meghalt. Nagyjából ezek történtek a 2017-es Villains című QOTSA-album óta, és akkor nem beszéltünk még a pandémiáról és számos olyan dologról, amitől a világ még rosszabb hely lett.
Nos, nagy vonalakban erről szól a zenekar új, In Times New Roman című albuma. „Olyasmit fogunk csinálni, ami a világ brutalitásához lesz hasonlatos, és arról szól, hogy egyre inkább megyünk bele a sötétségbe” – nyilatkozta Homme az NME-nek a nyolcadik albumuk megjelenése előtt.
Süketelés
Nem mintha az elmúlt 30 évben Homme nem ezt tette volna, azaz egyre messzebb jutott a képzeletbeli sivatagban. Legmesszebbre a zenekar 2002-es fő művével, a Songs for the Deaf albummal ment. Ezt a zseniális lemezt azóta sem sikerült meghaladniuk, de a sivatagi autózáskor amúgy sem láthatunk változatos természeti formákat. A dalok sem azok, mégis többet ígérnek az úgynevezett rockélményeknél.
És az In Times New Romant sem tudjuk ehhez az albumhoz hasonlítani, legfeljebb a 2007-es Era Vulgarishoz, de ezzel sem jutunk messzire. A QOTSA mindig azzal az ígérettel csábít, hogy olyan helyekre visz, ahová a hard rock alapú műsorok amúgy nem lennének képesek.
Kísérletezni akartak, de inkább visszatértek a gyökerekhez
Van az a történet, amihez nem kell túlpörgetett cím, sem hangos fanfár, csupán a valóság, mert az is elegendő. Nyolc album, 25 év, koncertek százai. Vannak olyan ikonikus zenészek, akik annyira beleégnek egy-egy zenekar életébe, hogy elvesztésükkel talán sosem lehet igazán megbirkózni. Ha Foo Fighters, akkor Dave Grohl után Taylor Hawkins lehetett ilyen tag, aki a második album után csatakozott a csapathoz. Valaki, akire mindig felfigyeltünk a koncerteken, aki a rockzene világának ütőhangszeres országába hozott felejthetetlen stílust, aki nélkül egy ideje nem is tudtuk és nem is akartuk volna elképzelni a zenekart – mégis rákényszerültünk.
2022-ben Taylor Hawkins meghalt, vele együtt pedig az a Foo Fighters is, amit egykor ismertünk. December végén a zenekar közzé tett egy Twitter-bejegyzést, amely szerint folytatják a közös zenélést, de ez soha többé nem lesz ugyanaz a zenekar, mint korábban, és ez így is van rendjén.
— Foo Fighters (@foofighters) December 31, 2022
Most, egy évvel később megjelent a banda Hawkins halála utáni első lemeze, az első album 2005 óta, amin maga Dave Grohl játszotta fel a dobszólamokat. Korábbi terveikkel ellentétben teljesen más végeredményt hozott az új anyag. A progresszivitás helyett ezúttal visszatértek a gyökerekhez. Ez a But Here We Are.
Egy áldozat nélküli bűncselekmény áldozatai
Amikor arról énekel a Rival Sons a Bright Light című új számában, hogy a vég csak azért jön el, hogy aztán újrakezdődhessen, akkor legjobb, ha az egészet a rock and rollra vonatkoztatjuk, amit az elmúlt hatvan évben már sokan próbálták megmenteni, miközben néhányszor meg is halt. Persze csak azért, hogy olyan kísérőjelenségekkel támadjon fel, mint a villódzó fények, a földrengést idéző dübörgés, az eksztázis és az önkívület.
A Rival Sons Darkfighter című új albuma nem ígér örök fiatalságot, de dübörgést és önkívületet igen, ami nekünk éppen elég. Ugyanakkor vannak zenekarok, amelyek úgy idézik meg a rock and roll ősrobbanását, mint egy tűzszerész-alakulat, így aztán az első, ami eszünkbe jut róluk, hogy mégiscsak ők lesznek a rock and roll megmentői.
Régi idők rockyja
Erre a műveletre négy évet kellett várni, ugyanis ennyi idő telt el a legutóbbi lemez, a 2019-es Feral Roots óta. Négy év nem kevés, ráadásul benne a közel kétéves pandémia időszakával, amikor amúgy sem lehetett mást csinálni, mint zoomon gyötörni a gitárt, de a világ megmentéséhez idő kell. Hasonló ambíciókkal állt annak idején a nagybetűs Rockhoz a Free, Van Morrison, a Led Zeppelin, a Kyuss, a Black Rebel Motorcycle Club és újabban a Black Keys is.
A Nobody Wants to Die pedig minden bizonnyal az év egyik legnagyobb rockslágere lesz, amelyben arról énekel Jay Buchanan, hogy senki sem akar meghalni, és vonatkoztassuk ezt is a rockra, és mondjuk azt: naná, persze, hogy senki, főleg, amikor a rock and roll ilyen vonagló, erőtől duzzadó életigenlés lesz.
Harcosok klubja
A kaliforniai Long Beachen alakult zenekar hetedik albumát óriási várakozás előzte meg, különösen a Nobody Wants to Die kislemez elsöprő sikere és a hozzárendelt, Tarantino-hatású kortárs westernes klip miatt, de a második kislemez, a White Stripesra hajazó Bird in the Hand slágervilága okán is. Ugyanakkor a vakító hype-ban legalább ilyen fontos szerep jutott annak is, hogy az album producere ezúttal is kilencszeres Grammy-díjas amerikai producer, Dave Cobb volt, aki olyan előadókkal dolgozott korábban, mint Lady Gaga, Brandi Carlile és Chris Isaac. De sokan felfigyeltek a lemez apropóján Jay Buchanan énekes megjegyzésére is, amely szerint a Darkfighter többek között a világjárványt és az USA egyre lazábbá váló nemzeti szövetét reprezentálja.
„Tudom, hogy vannak még kölykök odakint, akik együtt akarnak zenélni”
Hosszanti, közös múltra tekint vissza a nu metal korszak két híres képviselője, a Papa Roach és a Hollywood Undead. 2023. június 13-án Veszprémben lépett fel a két banda egy közös koncerten a Gyárkert KultúrParkban, ahol lehetőségünk nyílt a zenekarok egy-egy tagjával interjút készíteni.
A Papa Roach csapatából a banda gitárosával, Jerry Hortonnal beszélgettünk Az interjúban többek között szó esik arról, hogy:
- milyen zenei ágazatok inspirálják most leginkább a csapatot;
- a jövőben mely előadókkal dolgoznának szívesen együtt;
- kik azok az új nevek, akikre felhívná a közönség figyelmét;
- hogyan folyik a zenekari háttérmunka;
- miként tudtak a pandémia alatt is fennakadás nélkül dolgozni;
- hogyan védekezik a csapat a kiégés ellen;
- és mit gondol a kihalófélben lévő zenekari kultuszról.
A kör bezárul
Az utolsó albumuk némileg visszanyúlt a gyökerekhez a kísérletezés helyett. Ezt szeretnék tartani a jövőben, vagy új irányokkal is megpróbálkoznak?
Úgy érzem, mindkettő igaz lehet a jövőre vonatkozólag. Szeretünk kísérletezni és újdonságokat felfedezni, de sosem fogjuk elfeledni azt, kik is vagyunk valójában. Keressük az egyensúlyt a szórakozás és az új utak kutatása között, de igyekszünk nem eltávolodni attól a hangzástól sem, ami a zenekarra jellemző. Rengeteg a feltörekvő rockzenekar. Ezek az együttesek most népszerűek, többek közt a mi zenénken nőttek fel, abból inspirálódtak – elég, ha csak a Bring Me The Horizont vagy a Beartootht említjük. Ők úgy nőttek fel, hogy minket hallgattak – nagyon izgalmas felfedezni ezt a zenéjükben. Szoktunk ilyen előadókkal együtt is dolgozni, nyitottak vagyunk a lehetőségekre, amelyekért mi is igyekszünk tenni. A következő album is pont ezért lesz érdekes.
„A színpadon én vagyok az isten, otthon meg cserélem a koszos pelenkákat”
A kaliforniai Hollywood Undead az elmúlt tizenöt évben meghódította a világot. A hiphop-metál csapat első, Swan Song című albumával egyből népszerű lett mindkét műfaj kedvelőinek körében, a TikTokon pedig a fiatalabbak is felfedezték a zenekart. Az Everywhere I Go sikerétől egészen a tavalyi Hotel Kalifornia lemezig a csapat soha nem áldozta be zenéjét a megalkuvás oltárán, és autentikus stílusukkal a magyar közönséget is megfogták.
A banda többször járt már hazánkban, nemegyszer a Papa Roach társaságában. A 2020-as koncertjük után Veszprémben láthatta a közönség őket újra, a Gyárkert Kultúrparkban. A fellépés előtt Charlie Scene énekes-rapper-gitáros interjút adott az Indexnek, melynek során beszélt
- a Hotel Kalifornia lemez alapötletéről és felvételeiről;
- az albumok közti stílus- és hangzásváltásról;
- az eltörléskultúra (cancel culture) előnyeiről és hátrányairól;
- a politikai korrektség hatásairól a zeneiparra;
- a zenélés és a családi élet összeegyeztetéséről
- és a zenekar jövőbeli terveiről.
Rovataink a Facebookon