Mielőtt fellépnek a Szigeten, hozzánk vágnak egy ritka jó lemezt

Amikor szeretnénk feltölteni magunk érzésekkel, gyakran a zenéhez fordulunk. Azt várjuk, hogy a pontosra gyártott szekvenciák majd feloldoznak minket, az életünk nyomora elpárolog, mintha nem is lett volna. Pedig akár a szerelemben, ahol egy másik embertől várjuk a magány elfedését, vagy a városi tömegben, ahol ezrek közt sétálva is egyedül vagyunk, a zene is csak eszköz, körítés, ami magában pusztán hangok és szavak különleges vegyülete. Csakis akkor tud rezonálni velünk, ha van bennünk valami, amivel rezonálhat,

A fojtogató egyedüllét, a kövérré etetett magány az, ami terjeng a Nothing But Thieves legújabb lemezén. A banda mindig is igyekezett egy olyan sajátos hangzást és üzenetet megteremteni, amivel más előadó nem rendelkezik. Ez részben sikerült is, legújabb lemezük, a Dead Club City az elmúlt években divatos irányzatokat vegyíti, de olyan progresszív ötletek és dinamikai elemek jelennek meg rajta, amiért megéri többször meghallgatni.

A magány dzsungele

Aki élt már nagyvárosban, megtapasztalhatta, milyen érzés, amikor egy tömött metrón, buszon, vagy villamoson nyomorult, szorító érzés lesz úrrá az emberen. Hiába fojtogató maga a tömeg, a nyüzsgés, a lendület élteti ezt a világot. Táplálék a zavarnak, és tápláló a magánynak. Akarjuk, de mégsem. Utáljuk, hogy benne vagyunk de haladni akarunk vele. Ha megtapasztaljuk a többet, nem érjük be kevesebbel, csak amikor már megcsömörlöttünk belé.

Ezzel a felütéssel indít el minket az úton a Dead Club City című lemez és annak nyitódala, a Welcome to the DCC. A dance stílusú nóta, ami alternatív rock hangzással válik lendületessé, hasonlít némileg az elmúlt évek popslágereihez, kicsit a The Weeknd zenéjét idézve. Fülbemászó, igényes a hangzása, megtelít, érzelmileg kiürít.

A Dead Club City ebben az egyik legjobb. A Nothing But Thievesre korábban is jellemző volt ez a kettősség, de most valahogy kérdésen felüli a hatás. Megtalálták a tökéletes formát. Az egyetlen koncepcionális zavar az albumon, hogy a dalok mind a lemezhez tartoznak, de egymáshoz nem. Ahogy hallgatjuk a számokat, nem érezzük, hogy feltétlenül kötődnének. Számtalan apró történet egy nagyváros különböző pontjairól. Érthető az elképzelés, de a dalok közti szakadékok inkább arra ösztönzik az embert, hogy egyenként hallgassa azokat, nem lemezként. Minden történet egyedi, de leválnak egymásról.

Rögtön a második dal, az Overcome remek példa erre, hisz egy átkötő effekttel megcsinálták a zenei összefolyatást az előző nótával, de akkora az érzelmi rés a két világ közt, hogy azonnal megöli a korábbi hatást. Belelök minket valami teljesen másba. Az Overcome fülbemászó, könnyed, a szöveg kicsit sablonos, de ez nem bántja a dalt, egy popslágert hallunk. Mintha egy Harry Styles-nóta lenne, kiemelten jó dallamtapadással.

Megmaradunk ebben a világban a következő, Tomorrow Is Closed című dalban is. A magányt a könnyedség még mindig elfedi, de megritkulnak a szövegezési közhelyek, és egyedibb ötletek is előkerülnek. Végül az album kimutatja a foga fehérjét, a Keeping You Around című nóta már visszatér az alapkoncepcióra, az önhibáztatás és szorongás kiteljesedik egy trapes, kicsit pop-rockos, minimál megoldásban, amit lo-fi hatások tesznek még inkább nyomorulttá. A zenekar énekese, Conor Mason itt vissza is vesz. A tőle megszokott technikás és dinamikus ívek csak egy-két helyen bukkannak fel,

Aztán, amint leírja ezt az ember, Mason kiveri a magas C-t – kis túlzással persze – és visszahozza az alternatív dance-rockot. A City Haunts tágít a zavaron, újabb színeket húz be, amit tovább fokoz a Do You Love Me Yet? – a dal, ami úgy kezdődik, mintha a Ghosttól hallgatnánk a Spillwayst.

Kritikus kitérő

A lemezen van egy nóta, ami témáját tekintve élesen kilóg a többi közül. Ez a Members Only. A kezdő és nyitószámon túl a legtöbb dal inkább az egyénnel foglalkozik, míg a Members Only totális társadalomkritika, ahol az egyén inkább ürügy a rendszerszintű problémák bemutatására. A dal maga egyébként olyan, mintha egy 2015-ben elindult Marron 5 nótáját hallgatnánk, ahogy halványan felsejlik a Harder To Breathe-korszak – Adam Levine bandája a kezdetben azért még hajlamos volt belenyúlni rockzenébe.

A lemez végén még két szerelmes szám – a Green Eyes :: Siena és a Foreign Language – feszíti meg a magány rekeszizmait, ahogy az ember arcába röhög, aki azt reméli, hogy egyszer majd minden jobb lesz. Aztán az utolsó előtti dal, a Talking To Myself egyfajta tompán keserű beletörődés, az egyedüllét elfogadása.

Az album végén pedig, mint derült égből egy vödör lecsó, megjelenik a semmi máshoz nem hasonlítható Pop The Balloon. Tematikailag párja a lemezt nyitó Welcome to the DCC-nek, de hangzásban kilóg a sorból. Költői kritika, nyers zenei erőszak. A törések, a ritmusváltások, a reszelős riffek, a digitális társadalom gyalázása mind az ember arcába robban. A szám közepén egy éteri kivezetéssel ülteti le a dinamikát, ami egyszerre behúz és eltaszít. Mint egy ritka drog, amit nem egészen élvezünk, de akarunk. Szinte érzéki, ahogy bekúszik, kioltja magát, majd orgyilkos módjára, egy rövidke szólóval kitör a feszültség.

Egyedi, autentikus, progresszív, mégsem nélkülözi a slágerességet. Figyeli a követőtábor igényeit, de nem fél kilépni a komfortzónából. Finoman taszítja bele a hallgatót a kényelmetlen helyzetbe, amiből az ember nem menekül, hanem még többet kér. A zenekar idén a Sziget Fesztiválon is fellép, reméljük, az új lemezről is felcsendül majd pár nóta a jól ismert slágerek mellett.