Feketére festi hálószobáját a brit Antikrisztus

Ezzel a címmel leginkább egy black metal zenekart lehetne eladni, de félreértés ne essék, a cikk főszereplője egy tündéri popénekes lány – így legalább teljes a zavar. Holly Humberstone két év alatt elég sokra vitte – javarészt önerőből –, most pedig eljutott addig, hogy első, teljes albumát is kiadja. Eddig számos kislemezt dobott piacra, amik zavartak némi vizet, ’21-ben pedig őt választották a brit popipar egyik legígéretesebb nevének is. Valóban jó döntés volt?

Akkori versenytársait elnézve igen, mert a két másik jelölt hozzá képest sehol sincs, viszont a cím korábbi birtokosaival ellentétben – Adele, Rag'n'Bone Man, Sam Smith – nem tudott akkora szintlépést elérni. Eddig majd két tucat dalt lőtt ki az éterbe, plusz egy válogatáslemezt – hogy utóbbival mi volt a cél, zavaros, de egészségére –, szóval mostani albuma mérföldkő. Útelágazás előtt áll, ahol egyik ösvény felfelé visz, a másik meg senkit sem érdekel.

Kamuzunk és nem is

Stílusa stabil. Úgy írnám le, mint post-bedroom pop. A bedroom pop egyébként olyan ágazat, amit leginkább úgy lehetne leírni, mintha minden popénekes kiadogatná demolemezeit, amelyek nem láttak se stúdiót, se producert. Ennek a post változata, amely mindkettővel elhálta a szükséges éjszakákat, és hiába tartott meg valamit eredeti hangulatból, tulajdonképpen egyszerű popzene – de legalább bekamuztunk egy új stílusnevet.

Humberstone első albuma – aminek becses címe Paint My Bedroom Black – a következő összetevőket fixen tartalmazza:

• Elvis-imitátorok,
• úszómedence,
• Antikrisztus,
• rengeteg hálószoba.

Hogy ezek mellett megjelenik-e az a bizonyos „X vegyszer″? Ezt mi is szeretnénk tudni. Íme Holly Humberstone első nagylemeze, a Paint My Bedroom Black.

Változtunk és nem is

Az eddigi – talán objektív – írásaink vele kapcsolatban többnyire pozitívak voltak, azzal együtt, hogy zenéje mindig is tartogatott némi „visszajátszós” élményt. Ez annyit tesz, hogy főként olyan zenei elemekkel indította karrierét, amelyek már a múlt században is népszerűek voltak. Nem találta fel az almás pite receptjét, de Holly cukrászdája attól függetlenül minőségi finomságokat tartogatott az éhes hallgatóságnak.

Zenéje kellőképpen „feel good”, ritkán kockáztat, inkább csak úsztatja a hallgatót. Ennek eddig főként az előnyeit élte meg, de új lemezén kidomborodnak a hátrányok is. Ha valaki kiad 20-30 egyforma érzetű dalt, akkor elkerülhetetlen, hogy a közönség elkezdjen unatkozni. Mindig lesz az a néhány, amihez visszatér a hallgató, de a maradék elsüllyed, aztán többé senki sem találkozik vele. 

Humberstone kísérletezik új hangzásokkal, behoz hangosabb, sterilebb rádiópopot is, ami itt-ott lazább Dua Lipa-dalok hangszerelését idézi, miközben az énekesnő ugyanúgy a suttogós, intim énekléssel dolgozik. Stílusilag sosem szakad el teljesen alapvető hangzásától, de azért akadnak kilengések.

Ez a lemez második felére jellemző. Az első etap „klasszikus” Holly Humberstone – anyám, mintha egy negyven éve pályán lévő előadóról írnék... Mentségemre szóljon, ha valaki, aki öt éve sincs a szakmában, az első lemeze előtt két nagylemeznyi anyagot kiad, majd utána több mint egy tucat dallal rukkol elő debütáló lemezén, az egész szép termelői teljesítmény a popzenei szcénában.

Dicsérünk és nem is

Amúgy a dalok zöme jó. Igényes felvételek, szép építkezés, jó kompozíció. Bele lehet kötni persze apróságokba, mint az Into You Room című dalban, ahol az utolsó refrén kihagyható volna és a zongorás kiúsztatás kellemesebb lezárást adhatna. Vagy ott van a Superbloodmoonban, ahol kicsit zavaros a vendégénekessel, d4vd-vel alkotott dinamikai ív.

De ez már inkább ízlés kérdése – felesleges szőrszálhasogatás –, lehet másnak éppen az ilyen dolgok tetszenek. Ami inkább gond – ahogy fentebb is említettük –, az a monotonitás. Összefolynak a dalok. Ezek erősítik a lemezélményt, de közben csonkítják a számok egyéni teljesítményét, ritkul az emlékezetesség. Mintha egyetlen nagy dalt hallgatnánk az album első felében. 

Számos koncepciós lemez van, ami erre alapoz, ami ezért jó. Ez itt inkább csak egyveleghatást ad, mivel az album közepétől érkező néhány kísérletezés megtöri a folyamot, mutatva, hogy akadt igény az egyediségre, csak valószínűleg a koherenciára való törekvés elnyomta.

Kaptunk ajándékot és nem is

A szövegekbe annyiban nem mennék bele túl mélyen, hogy ugyanazon témák különféle aspektusai jelennek meg. Egy idő után kimondottan repetitív, hiába intim a hangulat. Amit eddig az énekesnő – a mostani popdívákkal szemben – valamivel egyedibb szövegei adtak, az most eltolódott egyfajta sztenderd irányba. Emellett bejönnek olyan közhelyek, mint az „én rontottam el mindent, tönkretettem a szerelmünk, ezért most én lennék az Antikrisztus?” – a micsoda?

Sok hasonlót hallani különféle előadóktól, és az efféle hangzatos elszólások inkább rontanak egy szövegen, mint hogy ikonikussá tennék. Az egyszerű történetek, amik a korábbi dalszövegeiben megjelentek, jóval valóságosabbak. „Mostanában egyre többet dohányzol, amikor együtt vagyunk. Baj van?” Ezek a gondolatok emberiek. A mostani lemezen is akad néhány, de fellibben a vörös zászló az Antichrist című dalok hallatán. Reméljük, ez nem egy új irányvonal kezdete.

Nem minden zenész a debütáló albumával vált világsztárrá. Adele első lemeze sem robbantotta fel a slágerlistákat, a második óta meg van, aki szereti, más utálja, de a nevét mindenki ismeri. Holly Humberstone zenéje és karaktere nem biztos, hogy akkora nagyságokra vagy hírnévre hivatott, mint Adele, de számos lehetőség áll előtte. Ez egy mérföldkő. Az innen induló út iránya még kérdés.

6,7/10