A világ legjobb popzenei fesztiválja

A zenei fesztiválokkal soha nem volt semmi baj, és a jobbak, mint például a mi Szigetünk, a mai napig remek szórakozást nyújtanak. Az egyetlen komoly probléma velük éppen ez, hogy inkább szólnak a szórakozásról, mint a zenéről. Még olyan fesztiválok esetében is így van ez, amelyek, szemben a Szigettel, minden évben jobbnál jobb együttesek tucatjait léptetik fel. A hatalmas színpadok, az óriási tömeg, az időjárás szeszélyei, a színpadok előtt zászlót lengető hülyék, a koszos talpú francia tinédzserek és egyéb kényelmetlenségek sok esetben egyszerűen lehetetlenné teszik a koncertek élvezését.

Ezek a bosszantó dolgok eredményezték azt, hogy élelmes szervezők más megoldásokat kerestek. A bénábbik út két fehér kanapé meg egy rakás reklámmolinó kihelyezése a színpadok és a libamájas szendvicseket árusító standok közé. A jobbik a lehető legjobb környezetben a lehető legjobb előadók felléptetése. Ezt az utat választotta a Velvet Underground egyik daláról elnevezett All Tomorrow's Parties is, amely tíz év alatt a világ legjobb fesztiválja lett, és amelyet egyszer az életben köteles mindenki felkeresni, aki egy kicsit is komolyan veszi a popzenét.

Popzánka

Az ATP-t elsősorban a helyszínválasztás teszi különlegessé. Az anyafesztivált (van már amerikai és ausztrál mutáció is) a nyugat-angliai tengerparton fekvő Minehead kisvárosban rendezik, egészen pontosan az ott található Butlins nyaralófaluban. A látogatók így nem sátrakban laknak, hanem kulturált két-négy-hat fős apartmanokban, amelyekhez konyha, fürdőszoba, valamint száraz tisztaság jár. A koncertekre a nyaralófalu központjában álló bevásárlóközpont különböző színpadain kerül sor, ahol a vidám és bódult fesztiválozók irtózatos mennyiségű szuvenírbolt, gyorsétterem és játékautomata között tölthetik a nem műélvezésre szánt perceiket. Hajnalban léghokizni mindig felemelő élmény. Olyan, mint egy nyári tábor, csak a világ legjobb együtteseivel.

A fesztiválon szponzorok egyáltalán nincsenek, viszont legalább huszonötféle sört lehet kapni, és akkor a ciderekbe még bele sem kezdtem. A Burger King komoly gasztronómiai élményt nem nyújt, bent a városban viszont már tisztességes pubok vannak tisztességes étellel. A tengerparton lehet sütkérezni, illetve így decemberben inkább csak nézni a szakadatlanul zuhogó vagy szemerkélő angol esőt. Ami pedig a legjobb, hogy a fellépők és a nézők alig vannak különválasztva. Az együttesek megnézik egymás koncertjeit, backstage egyáltalán nincs, így simán előfordulhat, hogy az ember mellett ott bambul a semmibe J Mascis, az utóbbi harminc év talán legeredetibb gitárosa és egyik legjobb dalszerzője.

A jegyek fejenként körülbelül ötvenezer forintnyi angol fontba kerülnek, legalábbis azoknak a szerencséseknek, akiknek egyáltalán sikerül venniük. A 2010 májusi két ATP közül az egyikre például már fél évre előre elfogyott mind a néhány ezer jegy. Ez sok pénz, viszont még mindig kevesebb, mint amennyibe a Sziget 2010-ben fog kerülni, és bár az ATP csak három nap, és nem öt (vagy hét), sem a szolgáltatások, sem a fellépők színvonalát nem lehet összehasonlítani a két rendezvényen.

Legendák máshol

Vannak a világon még komoly műsort prezentáló fesztiválok, az ATP viszont egészen külön ligában játszik. Az angol fesztivált évente négyszer rendezik meg, kétszer májusban, kétszer decemberben. Szinte mindegyiket valamilyen híres zenész felügyeli egyfajta kurátorként. Ő választja ki a fellépők jelentős részét, és egyúttal maga is koncertezik. A decemberi első hétvégén ez a feladat Kevin Shieldsé, a My Bloody Valentine gitárosáé volt.

Valószínűleg ez az a pillanat, amikor érdemes megjegyezni, hogy az ATP-ken fellépő együttesek nem feltétlenül tartoznak az átlag magyar zenehallgató kedvencei közé. Ettől függetlenül a My Bloody Valentine viszonylag egybehangzó vélemények szerint a kilencvenes évek egyik (ha nem a) legjobb lemezét készítette el, míg a mostani fesztivál másik fő fellépője, a Sonic Youth esetében ugyanez a nyolcvanas évekre igaz. Az ő koncertjeik ennek ellenére így sem voltak ott a hétvége legjobb produkciói közt.

Telstar

Kevin Shieldst és együttesét az elektromos gitár legnagyobb klasszikusai közt szokás emlegetni. A My Bloody Valentine nem a klasszikus értelemben vett gitárvirtuozitásban és fürge ujjú szólókban utazik, hanem irtózatos, harapható, mégis dallamos, popos és érzelemdús zajban és káoszban. A perfekcionista Shields 18 éve dolgozik aktuális lemezén, és pepecselése az ATP-n adott három koncertje közül az elsőre sajnálatosan rányomta kellemetlen bélyegét. Talán hiba volt nem a már jobban bejáratott műsort megnézni, mindenesetre az első számok inkább hangpróbának tűntek, mint bármi másnak. Aztán amikor összeállt a kép, és jöttek a klasszikus Loveless lemez legjobb darabjai, már nem volt nagyon mire panaszkodni. Érdekes volt észrevenni, hogy a gitárokról híres együttesben milyen fontos a szerepe az irtózatos erővel csapkodó dobosnak, Colm Ó Cíosóignak. A negyedórásra nyújtott, Holocaust becenevű, különösen extrém gitárkínzás kellően próbára tette az erre vágyók tűrőképességét is. Ennek ellenére zavarba ejtő, hogy az irtózatos hangerőben a direkt háttérben tartott éneket csak az előzékenyen a koncert előtt osztogatott füldugók behelyezése után lehetett hallani, ami viszont a magas hangok elvesztését eredményezte. Nem volt egészen világos, hogy miért jó választás elé állítani a közönséget.

A Sonic Youth egy fokkal ismertebb Magyarországon, hiszen játszottak is itt. 1997-es koncertjük a Szigeten talán a fesztivál történetének legjobb darabja volt. Zúzós-zajos rockzenéjük ma már bejegyzett védjegy, az együttes középpontjában álló Thurston Moore-Kim Gordon házaspár az alternatív ifjúsági kultúrának nevezett meghatározhatatlan akármiben keresztepai és keresztanyai státust élveznek. Mostani produkciójuk is jó volt, ám a jó egy ATP-n és egy Sonic Youth-tól egyaránt kicsit kevés. A formula tökéletes, a szenvedély így ötven felett már elkezdett kihűlni.

A két fő attrakció mellett, köszönhetően nyilván az ATP és persze Kevin Shields elismertségének, az utóbbi harminc év másik két emblematikus gitárosa is fellépett. Egyfelől Bob Mould, aki még a nyolcvanas évek elején a Hüsker Dü együttes élén széttorzított gitárjával tudott olyan őszinte érzelmeket kihozni a punkból és a hardcore-ból, amiről senki nem gondolta korábban, hogy egyáltalán ott vannak. Itt kíséret nélkül, eleinte akusztikus, majd elektromos gitárjával a nyakában lépett fel. Új dalai szinte Neil Young-osan amerikaiak, és bár nem rosszak, természetesen meg sem közelítik azokat a régi szerzeményeket, amikből szerencsére most is játszott. Hiába nehéz a gondozott szakállú, szemüveges Mouldban meglátni az egykor a lelkét kiordító, kócos fiatalt, és hiába nem működik már feltétlenül a punk, az ő számai vannak olyan jók, hogy harminc évvel később, egy szinte teljesen másik ember által eljátszva is működjenek.

Végül pedig ott volt a már említett J Mascis is, talán mindannyiuk közül a legnagyobb. Kétszer is fellépett most, egyszer a Witch stonermetál együttes dobosaként, egyszer pedig The Fog nevű kísérőzenekara élén, és az utóbbi volt messze érdekesebb. A vaksi, lassan mozgó, bárgyú arckifejezésű, leginkább egy mindentudó Buddhára emlékeztető Mascis hihetetlen könnyedséggel tud jobbnál jobb popdalokat írni, amelyek dúdolhatóságban bármilyen slágerlistás darabbal felveszik a versenyt. Egészen egyedi, kilométerekről felismerhető, zúgó gitárjátéka pedig különös módon soha nem elmaszatolja ezeket, hanem csak kiemeli játékosságukat és sztoikus nyugalmukat. A mostani koncert és az alapján, amit legfontosabb zenekarával, a Dinosaur Jr-ral néhány hónapja Bécsben mutatott, nem túlzás kijelenteni, hogy Mascis ott van a négy-öt legnagyobb alak közt azóta, hogy a hetvenes évek végén a punk újraírta a popzene szabálykönyvét.

Punkok és feketék

Az ATP-t nem is a nagy sztárok, hanem a három napba, három színpadra zsúfolt kétségbeejtően széles választék teszi igazán naggyá. Csak mellékszerepet kapott például az a Buzzcocks, amely a hetvenes évek végén tulajdonképpen feltalálta a bájos poppunkot, és így szinte minden valaha volt együttesnél jobban rányomta a bélyegét arra, ami az utóbbi évtizedben az MTV-ből folyt. A klasszikus felállásból ketten játszanak ma az együttesben, a basszusgitáros Steve Diggle és az énekes-gitáros Pete Shelley, aki hiába lett köpcös, kopaszodó, ötvenes férfi, szemtelen tinédzserhangja semmit nem kopott. A hozzáállásuk sem nagyon, a koncert végén a feltűnően részeg Diggle úgy dobta be hangszerét nagy ívben a színpad mögé, hogy olyat ritkán látni. A Buzzcocks eredetileg sem túl hosszú számait felgyorsítva és így lerövidítve, szünetet csak két-három számonként tartva játszották. És ha a repertoárban olyan klasszikusok vannak, mint az Ever Fallen in Love, a Noise Annoys, az Orgasm Addict vagy a What Do I Get, nem is nagyon lehet hibázni. Ez volt talán a fesztivál legjobb bulija.

Erre az ATP-re jutott két hiphopklasszikus is, üdítő színfoltot képezve a sok fehér srác közt. Egyrészt a De La Soul, a műfaj szofisztikált vonalának talán legnagyobb ászai, akik alaplemezük, a 3 Feet High and Rising huszadik születésnapját ünneplik éppen. Okos és lágy rímeik már vesztettek élükből, szerencsére a tízfős zenekari kíséret kitöltötte az üresjáratokat. A két MC által külön hergelt két fele a közönségnek azért jó poén volt ("Az én oldalamon az emberek szebbek" - "Az én oldalamon viszont jobb kábítószerek vannak"), akárcsak indításként a Clash-feldolgozás. Ennek ellenére is leverte őket a tuskóbb szövegelésben utazó, szintén régi motoros EPMD. Eleve szimpatikus volt, ahogy a sok szerény gitárzenés produkció után a számok közt arról szövegeltek, hogy ők bizony a rap legendái, sőt ikonjai, jegyezze már meg mindenki. Valamiért úgy tűnik, hogy a hiphopban a kemény és bunkó vonal időtállóbbnak bizonyult az agyasnál.

A fekete zene legnagyobb dobása most ennek ellenére nem az ifjonc szövegelőktől, hanem egy rakás öregembertől jött. A Sun Ra Arkestra ugyan ma már az önmaga földönkívüliségét fáradhatatlanul hirdető, 1993-ban elhalálozott névadó nélkül működik, ám ettől se nem romlottak, se nem lettek kevésbé furák. A most éppen tízfős zenekar tagjai közül sokan már bőven nyugdíjasok, a zenekarvezető szaxofonos Marshall Allen például 85 is elmúlt, és nagyon úgy tűnik, hogy az emberiség történetében ők jutottak a legközelebb ahhoz, hogy helyettesíthessék a Csillagok Háborújában a Mos Eisley-i kocsma rezidenseit. Az Arkestra papíron dzsesszt játszik, itt azonban inkább filmzenével kevert swinges tánczene volt a pontos műfaj, még ha azért be is fért egy-egy hosszabb szóló. A csillogó leplekbe és fejfedőkbe burkolt zenészek, a kongái mögül néha cigánykerekezni előlépő dopos nem csak a hétvége legjobb színpadképét hozták, hanem az egyik legjobb koncertjét is.

Drum and bass

A legjobb koncert címe viszont azé a Lightning Bolt együttesé, amelyet, akárcsak az egész ATP-t, egyszer az életben mindenkinek látnia kell. A basszusgitár-dob felállású amerikai duó 1999 óta működik, és mára a rockandroll olyan tömény esszenciáját tudta előállítani, mint nagyon kevesen. A Ramones, a Motörhead, az AC/DC és társaik. A Lightning Bolt nem dalokban utazik, hanem lecsupaszított húrsikálásban és mániákus dobolásban. A show-t a dobos, Brian Chippendale viszi a hátán, akinél intenzívebben hadonászni kevesen tudnak a szakmában, és aki egy ocsmány maszkkal a fejéhez rögzített primitív mikrofonba vonyítja bele a teljesen érthetetlen szövegeket. Lehetne rossz vicc is, de egyáltalán nem az. A dob és a basszus sokszor a szó szoros értelmében drum'n'basst jelent, széttöredezett ütemmel és simán táncolható ritmussal. Nyers, elemi, elképesztően hatásos, vicces, teátrális és borzasztóan hangos. Tízből tíz pont volt mind a két koncertjük. A Lightning Bolt zenéje lemezen (vagy az alábbi videón) meg sem közelíti a koncertélményt, így fokozottan ajánlott a személyes részvétel.

Aztán ott volt a derékhad. A megbízhatóan tréfás és zúzós Fucked Up. Az erdei kisállatok által alakított cirkuszi zenekarra emlékeztető izlandi múm. A megbízhatóan táncos Primal Scream. A tinisztárságból megkomolyodó, annyira azért még mindig nem jó Horrors. A méltán legendás, itt viszont sokat bénázó Pastels.

És akikre már nem jutott idő, mert napi hat koncertnél többet megnézni nehéz. A Yo La Tengo, a Television Personalities, a No Age, a Spectrum, a Pains of Being Pure at Heart. Csupa olyan együttes, amelyek ha Bécsben játszanak, önmagukban megérik a négyórás oda-vissza autózást. Nincs még egy olyan fesztivál, mint az ATP.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!