Peter bácsi még egyszer odacsap

Aki ismerte Peter Gabrielt, az már az 2004-es budapesti koncertjén megdöbbenhetett azon, mennyire megöregedett. Az egykor jó svádájú fickó kopasz és pocakos öregember lett. Akkor még látványos színpadi trükkökkel hódított: kör alakú színpadot építettek neki a Sportarénában, ahol egy hatalmas, átlátszó labdában sétált, körbe-körbe biciklizett és fejjel lefelé sétálva énekelt a magasban.

Ma tehát már nem nagy ügy, hogy Peter Gabriel 64 éves. Ezt ő is tudja, és mi is. És ő nem is akar úgy csinálni, mintha fiatal lenne. Ezért volt jó a koncertje most a Papp László Sportarénában.

Peter bácsinak nagy múltja van. Nem Phil Collins, hanem ő találta ki a Genesist. Aztán egyszer turné helyett inkább a családja és beteg gyereke mellett maradt. Jött a szólókarrier furcsa maszkokkal, jelmezekkel, a koncertjei félig színházi előadások is voltak. Aztán ő is meg akarta menteni a világot. 1988-ben az Amnesty International által indított Human Rights Now! turnéval Budapestre is eljöttek Stinggel, Bruce Springsteennel, Tracy Chapmannel és Youssou N'Dourral. Inkább most az elején bevallom, hogy onnantól hosszú ideig az életemet a Sting-Peter Gabriel-U2 szentháromság határozta meg, de ez régen volt.

Széttárt karokkal a színpadi kifutó szélére állt háttal, aztán rádőlt a közönségre és úszott a teste a kezeken, miközben azt énekelte, hogy Lay your hands on me. Peter bácsi nemcsak zenész, világmegmentő és emberjogi harcos, de művész is. Nem nagybetűvel. Jó filmzenéket írt, és mindig vonzódott a vizualitáshoz. Peter bácsié máig a világ egyik legkreatívabb videóklipje is. A Sledgehammerben körték, narancsok, szőlőszemek és kis ondósejtek tekeregnek, vörösvértestek, fülcimpák és bontottcsirkék ugrálnak ritmusra.

A majdnem teltházas koncertre szigorúan 40+-os közönség jött össze a Papp László Sportarénába. Itt voltak a lehiggadt egykori vagányok, és a régen is középutas, mára viszont kikerekedett arcú multicéges középvezetők és kft-tulajdonosok. Bennük négy dolog közös: mindegyik kopaszodik, mindegyiknek van pocakja, annak idején mindegyiknek volt egy zenekara, és mindegyik szereti még ma is a kifinomult zenét.

Peter Gabriel egy papírral a kezében sétál fel a színpadra. A fehér fényeket nem oltják le. Mintha csak a Müpában lenne, leül a zongorához, és szépen elmondja, mi lesz most. A koncert első része kicsit olyan, mintha próbálnának. Aztán belekezd az első dalba a zongorán, és rögtön el is rontja. Nem tudom, máshol is eljátssza-e ezt, de nagyon szerethető. Ez az öregnek látszó ember aztán egyszercsak felpattan a zongorától, és olyan rugalmas léptekkel fut át a színpad másik felére, hogy a tömegen elismerő moraj fut át. A házi zenélgetés a harmadik szám környékén

Peter Gabriel szerintem sose énekelt túl jól, de öreg korára mintha megtanult volna. Legalábbis most a lassú, zongorával kísért elégikus dalaiban gyönyörűen tisztán cseng a hangja. Mert neki kétféle száma van: ezek a szomorú, lírai dalok, amik mind szépek és egyformák, de mindegyik olyan mintha csak a protestáns templomi kórusban tanult harmóniák állnának a kezére a zongorán. A másik vonulatot a sokszor kakofón, de nagyon összetett ritmusú, soul-os és világzenés beütésű számok jelentik. Ezek a számok néha olyan kemények, hogy leszakad tőlük az ember feje.

És itt a lényeg. Nemcsak Peter Gabrielt mentem el megnézni tegnap, hanem a Világ Valahanyadik Legjobb Dobosát is. A francia Manu Katché szerintem nem is tud kettőnégyet dobolni, vagy ha ilyenre kényszerítik, akkor azonnal az Amnestyhez fordul kisebbség tagja ellen elkövetett kínzás vádjával. Manu Katché soha nem oda üti a hangsúlyokat, ahová az ember várná. A legváratlanabb ütemekben sorozza meg a tammokat úgy, hogy az ember hátán végigfut a hideg. Itt egy példa a Red Rain elejéről. Kezdő dobosoknak nem ajánlott.

Ebben a látszólag össze-vissza dobolásban őrült rendszer van. Ezt vártam, de Manu Katché persze tegnap este még ebbe is belevitt egy csavart.

A koncert harmadik részében egy az egyben végigjátszották a 25 évvel ezelőtt készült So című lemez anyagát, ami Peter Gabrielt igazán híressé tette. A Sladgehammert mindenki ismeri. Nos ez a szám örömteli módon úgy lett világsláger, hogy

Figyeltem, ekkor szabadult el a pokol a Sportarénában. Minden széken ülő néző lába egyszerre mozdult.

A koncert látványát nem az intelligens lámpák, hanem az intelligencia határozza meg. Színekkel festenek, sok-sok kamera veszi egyenként is a zenészeket. A színpad két oldalán 4-4 embert lógattak fel a magasba karosszékeken, akik lámpákat és kamerákat irányítanak. A Red Rainnél mintha egy élő 3D-szkennert is bevetnének. Csak a zenészek újrarajzolt alakja látszik a kivetítőkön, majd a digitalizált figurákat még rácsokra is bontják.

A színpadkép meghatározó eleme az öt egykarú emelőre szerelt lámpa, amiket színpadi munkások tologatnak ide-oda. Ezekből néhol oszlopsor lesz, néhol pedig - mint a Don't Give Up-nál - szomorú, indusztriális zsiráfokként hajlanak le a földig. Peter Gabriel mindig jó érzékkel választott maga mellé zenészeket. Manu Katché mellett itt van régi társa, Tony Levin, David Rhodes és egy új felfedezett is. A Don't Give Up duettjét az egyik háttérénekesnővel, Jennie Abrahamsonnal énekli, aki nyíltszíni tapsot kap. Jobb lett volna, ha annak idején is vele énekli, nem Kate Bushsal, de gyanítom, hogy Jennie Abrahamson akkoriban még az óvodás kort sem töltötte be az igen fejlett Svédországban.

Hazafelé azon gondolkoztam, van-e még keresnivalója ennek a zenének a Sportarénában összesereglett negyvenen túliak szívén kívül is. Ha a rock-, pop- és bármilyen egyéb zene lényege az, hogy felzaklasson, ámulatba ejtsen, megbotránkoztasson és érzelmekkel töltsön meg, akkor azt mondom