Ha Miles Davis még élne, tuti veletek lógna

Annyi mindent elvesztettem már életemben, hogy előadásokat kéne tartanom a témáról

– ezzel a mondattal kezdődik a Pitchfork Flying Lotus-interjúja, amiben a kurrens elektronikus zene egyik legérdekesebb figuráját új albumáról, a You're deadről faggatják. Arról a You're deadről, amelynek dalait Steven Ellison - művésznevén Flying Lotus - egytől-egyik egyetlen motívum, a halál köré rendezte.

Persze csinálhatott volna lemezt az örökkévalóságról, a létről, vagy lényegében bármiről, amitől egy középkorú progrockrajongó lelkesen kezdene a fiatalkori testenkívüli élményeiről vagy a kedvenc Roger Waters-soráról beszélni, vagy amitől egy átlagos másodéves bölcsész áttételesen simán eljutna, hogy most akkor vannak-e dolgok, vagy nincsenek, és ha vannak vagy nincsenek, akkor a lét határozza-e meg tudatot, vagy a tudat a létet.

Ha elhisszük Ellisonnak, hogy bármennyire is fontos, hogy a tudatalatti és a galaxisok után most épp a halálon pörög, akkor hangról hangra és betűről betűre végigmehetünk a dalokon és a szövegeken, hogy a végén megbizonyosodjunk róla: ez az Ellison gyerek most aztán tényleg a halálon pörög, miközben a 2012-es Until the quiet comes albumon még a tudatalattin, a 2010-es Cosmogrammán pedig még a galaxisokon pörgött.

Persze azért ennek is van jelentősége, de Ellison önmagában sokkal érdekesebb a zenéje miatt, ami persze nem elválasztható a különféle galaktikus agymenéseitől sem.

Amikor beüt a gumibogyószörp

A skatulyáknak persze nincs semmi értelme, de most egy kicsit tekintsünk el ettől addig, amíg megértjük, hogy miért nem lehet manapság a Flying Lotus-projekt emlegetése nélkül elektronikus zenéről beszélni. Abban a zenei szcénában, amiben Ellison Flying Lotusként mára hivatkozási pontnak számít, ugyanis az tud kiemelkedőt létrehozni, aki megfelelő érzékkel keveri össze a dolgokat. Stílusokat, ötleteket, ritmusokat és hangmintákat, amiből az elektronikában csaknem végtelen számú kombináció áll rendelkezésre.

Fotó: Jason Kempin

A valódi kunszt az, hogy ebből a kavalkádból valami olyan jöjjön elő, amit eddig senki nem hallott. Ellison pedig pont azért érdekes előadó, mert úgy válogatja és szerkeszti össze a zenéjét felépítő elemeket, hogy a végén úgy tud egyedi és felismerhető maradni, hogy közben nem centizi ki a dalait. Ellison kezét hallhatóan nem köti semmi, amikor a dalai tempóját, stíluselemeit és hangmintáit választja meg, de zenéje végeredményben sosem öncélú, és pont ezért lesz érdekes.

Ennek ellenére mégsem bonyolult megfejteni a jelenséget: ha egy mondatban kéne elmagyaráznom valakinek, aki még egy számát sem hallotta, valahogy így mennék neki a feladatnak:

Képzeld el, hogy John Coltrane és J Dilla egy időgéppel eljutottak az űrbe, ahol véletlenül belezuhantak egy vödör LSD-be, és az időgép számítógépein zenét kezdtek csinálni. Így születtek az első Flying Lotus-dalok.

Beat volt az anyatejben

De hogy kerül ide Coltrane és Dilla? Gyakorlatilag lehetetlen olyan Flying Lotus-interjút olvasni, amiben ne jönne elő az, hogy Ellison családjában egy csomó híres zenész van. Ez egyébként önmagában nem is lenne érdekes, de a zenéjében nagyon erősen kibuknak ezek a hatások, ráadásul az új lemez teljesen egyértelműen reflektál a családi hagyatékra. De mik ezek a hatások?

A Coltrane-vonal például elég erős, ugyanis Ellison Alice Coltrane jazz-zongorista és hárfás unokaöccse, akinek nem más volt a férje, mint az egyik leghíresebb jazz-szaxofonos, John Coltrane. A Coltrane-vonalon pedig még ott van egy unokatesó, Ravi Coltrane, aki szintén szaxofonos. A hárfás hatás, és a Coltrane-ékre is erősen ható pszichedélia és transzcendens ügyek már az eddigi albumain is szinte mindig ott voltak, viszont a You're dead-en már megjelenik a szaxofon is.

Ez egyébként azok alapján amit Ellison az albumról mondott, nem meglepő: a You're dead ugyanis eredetileg egy jazz albumnak készült, aztán viszont megint annyi felől jöttek az ötletek, hogy egy nagyjából öt-hat percig tartó bebopos kezdés után kifejezetten jazzes részek már csak nyomokban térnek vissza az album későbbi dalaiban.

És vendégelőadóként megjelenik az a Herbie Hancock is, aki azzal, hogy játszik az albumon, szimbolikusan is összeköti Ellisont az elődökkel. Azért is izgalmas egyébként, hogy Ellison pont Hancockot igazolta le az albumra, mert a zongorista pontosan annak a jazzgenerációnak a tagja, ami mindig nagyon szabadon alkalmazkodtak az éppen aktuális zenei történésekhez, időről-időre mindig megújítva a jazzt, legyen az aktuális vonal a funk, a pop, a pszichedélia, vagy a hiphop. Ellison pedig pontosan ugyanezt valósítja meg, csak pár évtizeddel az elődök után.

Hancock állítólag pont ezért mondta Ellisonnak és az albumon is játsszó basszusgitáros zenésztársának, Thundercatnek, hogy szerinte simán szerepelniük kéne a készülő Miles Davis életrajzi filmben, ahogy Hancock fogalmazott:

Ha Miles még élne, tuti veletek lógna.

Fotó: Tom Copi

Meghaladni a beatcsinálókat

Aztán ott van a dalszerző nagyi, Marilyn McLeod, aki olyan Motown-slágereket írt, mint Diana Ross Love hangovere, vagy Freda Payne I get high-a, aminek a hangmintáját azóta rengeteg hiphop-számban használták már fel, legutoljára például a tavalyi Juicy J-albumon.

Itt véget is érnek a meghatározó rokonok, viszont a hatások nem: hiphop-rajongó Flying Lotust ugyanis nehezen tud úgy hallgatni, hogy legyen teljesen egyértelmű számára a hiphop történetének egyik legmeghatározóbb producerének, J Dillának a hatása.

Ellison a You're deaden viszont talán végleg maga mögött hagyta a nagy elődöt azzal, hogy már egyre kevésbé készít olyan egyértelmű, egyszerű hiphop-beateket, amik az első lemezeire még egyértelműen jellemzőek voltak. A számok ehelyett sokkal kuszábbak, sokkal több ötletből épülnek fel, és a korábbi bebólogatós J Dilla-hatás helyett már sokkal inkább a pszichedélián van a hangsúly ezen a lemezen.

Ami viszont hiphop szempontból újítás a Flying Lotus-életműhöz képest, hogy míg a korábbi lemezeken jellemzően énekesnők voltak vendégelőadók, a You're dead-en Ellison először dolgozott együtt rapperekkel. Nem is akármilyenekkel, hiszen egyből Snoop Doggal, és az egyik mostanában legmenőbb fiatal rapperrel, Kendrick Lamarral sikerült összehozni közös számot az albumra.

Meghallgatod, meghalsz

És ha már kicsit értjük, hogy miért izgalmas Ellison zenéje, a kedvéért még arra is kitérhetünk, hogy mi ez az egész halál dolog az albumon.

Kemény dolog művésznek lenni, mert körbejárod a világot, szerzel egy csomó barátod, és aztán mi lesz? Egy nap minden barátod meghal. Ez lett DJ Mehdivel, DJ Duskkal, J Dillával, Austin Perlatával és DJ Rashaddal is

– mondta Ellison az albumról.

A Noisey-nak adott interjúban pedig arról mesélt, hogy az egész halál dolog csak viccnek indult: amikor egyszer Thundercattel a kocsiban ültek, George Duke-ot hallgattak és arról beszéltek, hogy régen mostanában senki nem csinál ilyen király zenét. A sztori szerint ekkor hangzott el, hogy "kéne valami olyat csinálni, amit meghallgatsz, és ott helyben meghalsz tőle". Aztán amikor elkészült az első szám az albumra, Ellisonnak beugrott mindez, és ezért vitte tovább ezt a vonalat az egész albumon.

Az életen, tudaton és földön túli dolgok már a korábbi albumokon is megjelentek, szóval nem kell semmi különöset várni attól, hogy erre az albumra Ellison most azt mondta, hogy konceptalbumot csinált. A halál tényleg sokszor megjelenik, és mindig más kontextusban: van amikor nincs komolyan véve, mint a Dead man's tetrisben, ahol Ellison rapper alteregója, Captain Murphy és Snoop Dogg egy egészen idióta tetriszes alapra rappelnek, miközben Captain Murphy fejébe golyó kerül.

Fotó: Jason Kempin

A Descent into Madnessben Thundercat a tőle megszokott pszichedéliával énekel a nemlétezés elkerülhetetlenségéről, a Coronus the terminator simán elmenne temetési dalnak, aztán az album végén pedig a The protest – ami egyébként az egyik legszebb dal az egész albumon, és egyben a legpozitívabban is áll a témához – a címének megfelelően nagyjából valami olyasmit sugall a hangulatával, hogy "oké, meghaltunk, ez van, de akkor legalább hallgassunk meg egy jó kis régiszabású Flying Lotus-beatet".

Slágerek nélkül, előre 

Az viszont biztos, hogy az ötödik lemezére Ellison jelentősen elszakadt attól, amit 2006-ban az 1983 című lemezével kezdett el, és mára egyértelműen az egyik legérdekesebb elektronikus zenei előadóvá vált. A You're deadről Ellison egyébként sokat beszélt arról, hogy kifejezetten vissza kellett fognia magát, és az olyan előadókhoz képest, akikkel a kiadójánál, a Warpnál együtt indultak, mint Hudson Mohawke, vagy Rustie, sokkal kevésbé vágyik arra, hogy közelebb kerüljön a pophoz.

Ez ennél a lemeznél most kétségtelenül sikerült is, mert azzal együtt, hogy felfértek rá slágeresebb anyagok is, mint például a Kendrick Lamar-kollaboráció, nem könnyen emészthető lemezről van szó. Ez viszont csak annyit jelent, hogy lehet hogy érdemes egyszer többnél meghallgatni a You're deadet, aztán viszont már joggal várhatjuk, hogy nekünk is beüt a gumibogyószörp, vagy ha mégsem, legalább meghallgattunk egy jó lemezt, még nem ha nem is haltunk meg tőle.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!