Egy kanos kamasz a szegény ember Sinatrája
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Stenk cikkek
Telt házas koncertet adott vasárnap este Michael Bublé a Papp László Sportarénában. A főleg dzsesszfeldolgozásairól ismert kanadai énekes most sem esett túlzásba saját számait illetően, erőltetett magyartudás helyett pedig erotikus poénokkal és saját ügyetlenségének kifigurázásával próbálta egyértelműsíteni, hogy ő nem is akkora irritáló pojáca, mint amilyennek a szaksajtó beállítja.
Úgy fogjátok fel ezt az egészet, mint egy randi: eleinte gyengéd leszek, a végén pedig hatalmasat szexelünk
– indított a már a látványától is elalélt közönségnek, amely leginkább párokból és lelkes barátnőkből állt. Bublé természetesen továbbra is Frank Sinatra földi helytartójának gondolja magát, szmokingban és csokornyakkendőben állt ki a színpadra.
A főleg karácsonyi matinéiról ismert, háromszoros Grammy-díjas énekest még 2000-ben fedezték fel, ő énekelt ugyanis az akkori kanadai miniszterelnök lányának esküvőjén. Három évvel később meg is jelent első albuma, amit aztán három másik követett, legutóbbira már két (!!) saját dal is ráfért, bővítve az énekes egyébként is szűkös repertoárját, ami túlnyomó rész feldolgozásokból áll. Fél óra elteltével már a koncerten is érezhető volt, hogy saját szerzemények híján hamar karakterét veszti az énekes.
A huszonöt számos setlisten összesen csak hat saját dal szerepelt, bár ha nagyon őszinték akarunk lenni, nincs is Bublénak sokkal több. A feldolgozásokba ügyesen beszúrt Haven’t Met You Yet, a Hollywood, a Home, a Close Your Eyes és az Everything után jó lezárás volt az It’s A Beautiful Day, ami tényleg megadta a sajátos katarzist a nagyjából kétórás koncertnek. Az előadás legnagyobb részét a Frank Sinatra- és Jackson 5-feldolgozásokon kívül ugyanis a Backstreet Boys-, Van Morrison-, Bee Gees- és Beatles-átdolgozások adták, amivel nem is lenne akkora baj, én viszont inkább lettem volna kíváncsi Bublé sajátos, ízléstől függően néha talán túlságosan giccses számaira, mint egy végtelenül profin összerakott áltehetségkutatóra. Még akkor is, ha közben fehér-rózsaszín szívecskék hullanak az égből.
Az élére vasalt szmokingot bőrhatásúra cserélni viszont legalább akkora hiba volt, mint feldolgozásokkal hazaengedni a közönséget: a Julie Landon-féle a Cry Me a River alatt hiába emelték tízméteres piedesztálra az énekest, majd dedikálta a Leon Russel-féle A Song For You-t a magyar nézőknek, a végére valahogy elfogyott a koncert során tudatosan felépített lendület, és inkább csak megszokásból tapsolt a Bublé kétségkívül sármos figuráját figyelő közönség. Bár azt meg kell hagyni, hogy a mikrofon és mindenféle hangszer nélküli éneklés szép gesztus volt a közönség felé, és tényleg meggyőződhettünk arról, hogy Bublénak egyébként tényleg nagyon jó hangja van.
A látvány pont annyira volt giccses, mint amire számítani lehetett: a Nagy Gatsby logójára hajazó háttérvetítés jól megfért a zenekari kíséret előtt a színpadon csúszkáló énekessel, aki saját maga is jót nevetett nem létező tánctudásán, bár a tűzcsóvák és a tűzijátékot imitáló animáció azért már tényleg kiakasztották az amúgy is magasra tekert giccsfaktort. Külön jó pont, hogy a zenekar is legalább akkora figyelmet kapott, mint maga az énekes: videojátékos profiloldallal mutatták be őket, így azt is megtudhattuk, hogy 80 százalékuk a Manhattan School of Musicon végzett, a dobos pedig a Julliardon. Több szám alatt magyar vonósok is kísérték Bublét, aki a koncert háromnegyedénél megígérte, hogy innentől kezdve nem fog több lassú számot előadni.
Egyébként komolyan nem néztem volna ki Bubléból, hogy ilyen furcsa humora van, és hogy ennyire lazán, mindenféle mesterkéltség nélkül tud kommunikálni a közönséggel. Folyamatosan húzta a közönség agyát az állandó kétértelmű szexuális utalásaival, mint egy kanos kamasz, aki már nagyon túl akar lenni az első alkalmon. Biztos vagyok benne, hogy az eleinte tömeggyilkos biztonsági őrével és a seggét markolászó rajongóval viccelődő előadó ha nem az énekesi pályát választja, ma nagy valószínűséggel szexuálterapeutaként dolgozna egy kanadai kisvárosban. Először abban adott tanácsot a közönségnek, hogyan kezdjék el simogatni a mellettük ülő combját, majd a szingli nézőkhöz fordulva azt tanácsolta, keressenek egy szimpatikus párt a sorok között, hátha beveszik egy jó hármasba.
Zenei forradalom kétségkívül nem történt a színpadon, és egy idő után már érezni lehetett, hogy a férfi nézőknek kezd kicsit elegük lenni a barátnőjükkel folyamatosan flörtölő kanadaiból, Bublé kellemes és valóban színvonalas műsort hozott azoknak, akik előítéletektől mentes szórakozásra vágytak. Ahogy ő mondta, tényleg megdolgozott a harmincezres jegyárért.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon