Haver, azonnal csináljunk egy lemezt!

2015-ben felbukkan egy 25 éves, texasi fekete srác, aki egy az egyben az ötvenes-hatvanas évek amerikai soulját nyomja, és olyanokhoz hasonlítják, mint Sam Cooke meg Otis Redding – ez eddig közhelyes történet is lehetne, hasonlókat ugyanis láttunk már az elmúlt években. Leon Bridgesben viszont tényleg van valami nagyon bíztató (az SXSW-n is elájultak tőle és rögtön meg is dobták a legjobb fiatal tehetségnek járó Grulke-díjjal), amitől az ember azt érzi, ő talán nem egy egyalbumos neo-soul csoda a sok közül (bár annak is kifejezetten erős), hanem elképzelhető, hogy a Coming Home épp csak egy első állomása egy még nagyobb ívű történetnek.

Kezdjük a Coming Home-mal: egy olyan csávó lemezéről van szó, aki alapvetően tényleg tökre mai gyerek, 89-ben született, pár éve még Ushert hallgatott, és az iPhone-járól bejátszott hip-hop alapokra énekelgetett rá, amikor valaki ajánlotta neki Sam Cooke-ot, ő utánanézett, és rádöbbent, hogy basszus, ez az amit keresett, csak nem tudott róla, hogy ilyen is létezik. A váltás elég jól sikerült, mert amikor véletlenül meghallotta őt a White Denim gitárosa, Austin Jenkins, akkor rögtön azt mondta Bridgesnek:

Haver, azonnal csináljunk egy lemezt!

Ennyit ér

leon-bridges.png

Index: 7/10

NME: 8/10

Rolling Stone: 3,5/5

Mojo: 4/5

Clash Music: 8/10

Később aztán ki is fizette neki az egész felvételt egy olyan vintage stúdióban, ami tele volt Sam Cooke zenei érájából, az ötvenes évekből származó erősítőkkel, mikrofonokkal és analóg, szalagos felvevőkkel. Az eredmény pedig egy olyan doo-wopban, boogie-woogie-ban, soul-ban, R&B-ben és gospelben gazdag lemez, ami az első hammondfelsírástól a kellemesen torzuló éneken át a finoman felelgetős női vokálokig úgy szól, mintha valóban Sam Cooke kortársait hallanánk. Az alig félórás nagylemezen lévő 10 számból 3-4 elég erős szerzemény, és a többi se rossz, ráadásul mindegyikben van valami finom, jó érzékkel eltalált kimunkáltság, amit röviden ízlésnek szoktunk hívni. (Ez kapásból erősebb kezdés, mint a pár éve hasonló stílusban feltűnt Michael Kiwanukáé, akinek 1-2 erős száma volt csak, a többi jellegtelen volt, és aztán – sajnos – két visszamondott Sziget-fellépés közben/után valahogy az egész előadó eltűnni látszik a süllyesztőben).

Az első single-nek kiadott klasszik Coming Home-nál talán még erősebb is a feel-good groove-os flörtölős Smooth Sailin’ vagy a saját baptista édesanyja történetét balladában megéneklő Lisa Sawyer (értitek, ez is mennyire 50-es évek topik és forma!). De az is nagyon sokat árul el Bridges zenei karizmájáról, amikor az SXSW színpadán egy szál gitárral és két vokalistával is úgy stenkbe tudja hozni a közönséget, hogy a végén már hangosan visítanak – pedig Leonék itt pont nem egy suváp-suváp, hanem egy lassú, merengős dalt adtak elő (River).

A Coming Home egy erős kezdés, sokan már most arról beszélnek, hogy Bridges fogja újra popkulttá tenni a soul zenét, és én akár egy Grammy-jelölésen sem lepődnék meg. A koncertfelvételeket elnézve viszont joggal várhatjuk el, hogy Bridges (aki állítólag csak 3 éve kezdett zenélni) a következő albumán még inkább túllépjen a tökéletesen sikerült stílusgyakorlat kategórián, és ennél is meglepőbb dolgokkal rukkoljon elő. Addig is bőven érdemes hallgatni a Coming Home-ot is, és elcsípni Bridges-t valahol a turnéján, az Austin City Limits koncertről mi is beszámolunk majd. (szászbarna)

Ezeket hallgattuk még a héten

The Wooden Sky: Let’s Be Ready (7,5/10)

“Szupergusztustalan, cukimuki indiefilm, amelyben óh de fura, máskülönben szellemi fogyatékos fiúk és lányok szerencsétlenkednek valami válogatáscédékkel meg koncertekkel, egy óh, de csetlő-botló, máskülönben totálisan érdektelen és átélhetetlen szerelmi történeten keresztül” – írta a kedvenc filmemről, az idei Szám egyik döntős zenekarának basszusgitárosa, amivel természetesen az érzéseimet sértette vérig. (Ezt jól meg is mondtam neki!) Az persze kétségtelen, hogy a Nick & Norah's Infinite Playlist egyáltalán nem jó film, csak a romantikus tinilimonádék egyik iskolapéldája, nekem viszont annyira hasonlít az életemre, hogy egyszerűen nem tudom nem imádni. Ám ami esetünkben most a legfontosabb: tele volt tök jó zenekarok teljesen érdektelen, ugyanakkor rendkívül szerethető számaival. Olyanok előadók dalai szerepeltek benne, mint a Vampire Weekend, a Bishop Allen, a National, a Shout Out Louds, Devendra Banhart vagy épp Chris Bell a zseniális Big Starból. Meg még persze egy sornyi teljesen ismeretlen indie-zenekar, amik közt tökre elférne a Wooden Sky is, akik már lassan tíz éve léteznek, mégsem nagyon sikerült ismertté válniuk. Új lemezük sem váltja meg a világot, de azért nagyon az ember szívéhez tud nőni. Épp mint az ember kedvenc romantikus tinifilmje. (kovács d.)

Creepoid: Cemetery Highrise Slum (6,5/10)

Mi történik, ha elegyítjük a kilencvenes évek elejének talán két legmeghatározóbb gitárzenei műfaját, a grunge-ot és a shoegaze-t? Kapunk egy király zenekart karakteres, de azért többé-kevésbé kiszámítható hangzásvilággal. (Az azért némileg árulkodó, hogy az A Place To Bury Strangersszel szoktak koncertezgetni.) És hogy mi szükség erre 2015-ben, huszonöt évvel a Ride Nowhere-je és a Mudhoney Superfuzz Bigmuffja után? Hát persze hogy a retrózás, hogy fel lehessen szépen csücsülni a nosztalgivonatra, és lomha tempójú rockdalok szárnyán repülhessünk vissza az MTV hőskorába. Ha valakit ez esetleg nem győzne meg, de mondjuk sokat unatkozó, széplelkű rockernek érzi magát, akkor is Creepoid-rajongó, legfeljebb még nem tud róla. (kovács d.)