Mihez kezdjünk két nővel az ágyban, ha macskával támadnak ránk?

Az a helyzet, hogy annyi hamisan romantikus regényt, képet, filmet, meg neostílusú épületet olvastam és láttam a középkorról, hogy a végén szinte el se hittem, hogy tényleg léteztek trubadúrok. Mármint olyanok, amilyeneknek gyerekkoromban képzeltem őket.

Hogy egy nemes lovag hátán hangszerével, övében kardjával várról várra vándorol, és mindenhol előadja szerzeményeit? Hogy egy herceg vagy egy király (!) páncélt ölt, és elmegy valami szent háborúba? Aztán hazafelé elfogja egy ármányos ellenfele, s ő a fogságban szépséges dalokat ír? És persze a csajok elolvadnak tőlük?

Nos ezek az emberek tényleg léteztek, és bármennyire szánalmasan hangzik,  erről az győz meg leginkább, hogy ott a nevük a cédéborítókon vagy a Spotify-on tracklistemen. Valahol ma sem tudom felfogni, hogy

Csak egy icipicit pengeti maibb hangzással legnagyobb slágerét Owain Phyfe, és az egyből simán elmegy rockballadának:

Írta mindezt 1193-ben, amikor épp a Duna-parti Dürnstein várában raboskodott az álnok Lipót fogságában. Na de ne szaladjunk előre az időben. És persze ne feledkezzünk meg a címben beígért macskákról sem!

A megvetettek és a menők

Középkori vándorzenészek már a trubadúrok (vagyis úgy 1100) előtt is léteztek, talán még a római hagyományokat vitték tovább. Tudtak énekelni, táncolni, játszani egy tucat hangszeren, artistamutatványokat vagy épp állatszámokat bemutatni, zsonglőrködni. Az is volt a nevük, hogy jongleurök.

Vagyis nagyjából azt tudták mint a mai média: híreket mondani, szórakoztatni, megindító történeteket előadni, időnként közönséges poénokat és történeteket mesélni, amitől persze mindenki szörnyülködve elhatárolódik, de valójában mindenkit érdekel. A társadalom elég képmutató volt akkor is, sőt talán még képmutatóbb, mint ma.  

A jongleurökre szükség volt minden valamire való vásárban, ünnepségen vagy lovaggá ütésen, de úgy tekintettek rájuk, mint a kitaszítottakra. 

Muzsikus és bohóc csak látszatra ember, inkább a holtakhoz hasonlatos.

– szól a keményen kirekesztő szöveg, és ez nem csak valakinek a személyes véleménye volt, hanem a szász törvénykönyvben szerepelt (via Szabolcsi Bence). Gülke pedig azt írja, hogy 

bárki bánthatta, vagy bűnbaknak használhatta őket. Jó, ilyen azért később is előfordult. Eszembe jut szegény Bessie Smith, aki Amerika-szerte ünnepelt szupersztár volt, az emberek imádták a hangját, de 1937-ben azért halt meg, mert egy autóbaleset után egy fehér kórház sem akarta ellátni a bőrszíne miatt.

Ezekhez a földönfutó vándorzenészekhez képest a trubadúrok sokkal menőbbek voltak. Többnyire nemesek, akik kedvtelésből daloltak, olykor hatalmas urak, hercegek, királyok is akadtak közöttük (meg persze lecsúszottabb arcok is, akik gazdagabbak szolgálatában álltak).

Ők általában maguk írták a verseket-dalokat, melyeket azután saját maguk, illetve fogadott zenészeik (itt végre munkához és megbecsüléshez juthattak a jongleurök) játszottak és terjesztettek.

A trubadúrköltészet a mai Dél-Franciaországban, az okcitán nyelven beszélő Okcitániában termett és virágzott egészen addig, amíg egy értelmetlen vallásháború el nem söpörte a sok kis királyságot, hercegséget, mely otthont adott neki. Történt mindez a középkor fénykorában, nagyjából 1100-tól 1350-ig.

Miről szóltak ezek a dalok?

Az udvari szerelemről, az elérhetetlen utáni epekedésről, a földön túli szépségű és tökéletes nőről szóló versekről  mindannyian tanultunk. De ha nem is tanultunk volna, akkor is ismernünk kell, hiszen ahogy Szerb Antal írja:

az európai ember, amikor szerelmet vall, sőt szerelmet érez, mindmáig a trubadúrok iskoláját követi.

Hogy a végén megkapták-e az áhított asszonyt a lovagok (lányokért szinte soha nem sóvárogtak), az szinte mellékes: volt amikor igen, volt amikor nem. Mindenesetre a

a házasság ehhez képest másodlagos jelentőségű volt, a középkori arisztokráciában amúgy is csak utódnemzési és birtoknövelési szempontból volt érdekes.

Ám a trubadúrok dalai másról is szóltak, kiváltképp a korai időkben. A legelső ismert trubadúr (sőt a középkori Európa első nemzeti nyelvű költője) IX. Vilmos, aquitániai herceg az epekedő szerelmes dalok, s az elmélkedő szövegek mellett pajzán énekeket is írt.

Egyik dalában azt fejtegeti, mit csinált, mikor egy partnere túl rövidnek találta a farkát, a másikban két férjes asszonnyal megesett kalandját fejti ki. A nők ugyanis némának hitték, de hogy meggyőződjenek erről, egy nagy bakmacskát tettek a pucér hátára, s addig ingerelték, amíg az véresre nem karmolta szegény herceget. Ő azonban kibírta megszólalás nélkül a próbát,

(Itt olvashatjátok mindkét dalszöveget magyarul. Hogy mennyire nem volt ezzel egyedül, az ebből az antológiából is kiderül, melyhez Bánki Éva írt remek bevezetőt, mindenképp olvassa al, akit érdekel a téma.)

Vagyis olyanok voltak, mint a mai dalszövegek jelentős része: többnyire szalonképesen szerelemről,  olykor azonban szókimondón a szexről szóltak.

Egészen mókás, hogy  

Előfordult, hogy az asszony után sóvárgó lovag valójában épp a férj hűbérese volt, akitől azért rendelték meg a szerelmes dalt, hogy ezzel is hirdesse a feleség szépségét, vagyis közvetve reklámot csapjon hűbérurának.

Na és akkor a zene!

Nagyjából ezer trubadúrvers maradt fenn, vagy háromszáznak a zenéje is. Trouvere-dalokból még jobban állunk, vagy négyezer szövegről és ezer zenéről tudunk. Ezzel együtt nem olyan könnyű elképzelni, hogyan is szólhattak ezek a dalok. Nem ismerjük a ritmusukat, a hangszerelésüket és még nagyon sok minden mást sem.

Vagyis sokkal több múlik manapság azon, hogy ki adja elő a dalt, mint hogy ki írta. 

Ennek tükrében persze jogos kérdés:

A kérdés nem teljesen szónoki, ha tudtok jó trubadúr- vagy trouvère-zenei lemezt, amin klassz XII-XIII. századi zene van, osszátok meg velünk itt, vagy a sorozat FB-oldalán. Én midnenesetre leírom, mikbe botlottam bele, és azok hogy tetszettek.

Három elvárásom volt:

1. A lemezen csak trubadúr- és trouvère-zene legyen.
2. Ne legyen teljesen kamu rekonstrukció: zenére versmondás patetikus hangon, mert azt mindig is utáltam az ókori görögtől a Doorsig.
3. Ne csak érdekességképpen lehessen meghallgatni, hanem élvezetből is. Ne adj' Isten, akár többször is. 

Nagy kedvencem lett viszont a Dufay Collective On the Banks of the Seine - Music of the Trouovères című lemeze. Nagyon ügyesen tudnak bánni a hallgatósággal, hogyan ne untassák halálra. 57 perces lemezükön 25 dal van, és mindegyiket kicsit máshogy hangszerelték. Olyan mintha egy középkori stílusbemutatót hallgatnánk az instrumentális fúvószenekartól, a magányos lányka dalán és a vad táncon át a vidám kocsmai kórusig. Egyszerűen értenek ahhoz, hogyan adjanak elő régizenét hitelesen, úgy hogy az a ma átlagemberének is élvezetes legyen. Nem csoda, hogy számtalan kosztümös film zenéjét ők játsszák a Lovagregénytől a Harry Potterig. Igaz, ez a zene nem a provanszál trubadúrok, hanem kizárólag az észak-franciaországi trouvère-ek dalait mutatja be, de annak hibátlan!  Dalt magában nem találtam az albumról, de...  

  

A másik remek album, amit vadászat közben felfedeztem, Eduardo Paniagua Trovadores En Castilla című lemeze. Okcitánia, a trubadúrzene hazája már maga is azért volt izgalmas, mert rengeteg zenei hatás érte. A szomszédos Ibériában még különösebb ötvözetek születtek, hiszen itt még javában éltek a mór hagyományok. A VIII. Alfonz, kasztíliai király udvarában megforduló vagy ott hosszabb ideig szolgáló trubadúrok zenéjét úgy rekonstruálták, hogy közben a helyi zenei hagyományokat is belekeverték. A végeredmény néhol egészen arabos, néhol olyan motívumok kerülnek elő benne, amik akár a magyar népzenéből is ismerősök lehetnek.

A zene története természetesen nem ért véget a trubadúrokkal, sőt még rájuk is visszatérünk. Aki nem akar lemaradni a folytatásról, kövesse a Múltcore sorozatát a Facebookon!