Enya ehhez képest kismiska!

12 hozzászólás

A Line of Best Fit szerint a londoni lányokból álló Savages második lemezével megkérdőjelezhetetlenül a jelenlegi legjobb rockzenekar lett. A hét lemezében utánajártunk a körülöttük lévő hájpnak, meghallgattuk a Bowie nyomdokain lépkedő Suede legújabb albumát, kiderül, melyik zenekar pólóját viselte halálakor a Nirvana frontembere, illetve hogy mekkora a rendetlenség Ty Segall legfrissebb anyagán. Megsúgjuk, elég nagy. 

Két éve mindenki oda meg vissza volt egy csak csajokból álló brit posztpunk banda miatt, akik 2013 legerősebb, szakmai körökben szétimádott albumát hozták össze. Ez volt a Silence Yourself a Savagestől, ami az évek óta kevés újdonságot nyújtó posztpunkba volt képes egészen új lendületet hozni az audiofil hozzáállással és noise rockos hangszereléssel. Ezért az idei Adore Life-on annak kell eldőlnie, hogy képesek lesznek megint megújítani valamit vagy bőven elvannak a saját világukban.

Az biztos, hogy most sem fogták vissza magukat, amikor hangzásbeli kísérletezgetésről van szó, azonban összességében az Adore Life csak halvány mása a két évvel ezelőtti sikersztorinak. Mintha minden koncentráció az egyedi megszólalásra ment volna el, közben pedig elfelejtettek rendes dalokat írni, inkább csak egy ordas nagy kontrollált zajtömeg az egész, amire éppen énekel valaki.

Mondjuk azt feltétlenül hozzátenném, hogy nekem már korábban sem tetszett túlságosan Jehnny Beth éneklése, mert egyrészről semmi természetes nincs benne, másrészről annyira nyomasztó tud lenni néha, mintha Enya egy kemoterápiás kezelés közepén próbálna dalra fakadni. Ezzel nincs is semmi baj, sokan kifejezetten kedvelik az ilyet, de az Adore Life-on hallható zenék egy pillanatig sem állnak össze olyan koherens egésszé, hogy elbírják ezt a csapongó hangulatkeltést. A The Answer c. nyitószám énekétől konkrétan a hideg ráz, pedig alapvetően tök jó szám lenne.

Savages: Adore Life

1035x1035-savages-adore-life

Index: 6/10

Pitchfork: 8/10

Guardian: 4/5

Consequence of Sound: B+

The Line of Best Fit: 10/10

Borzasztóan sajnálom, hogy ennyire kaotikus az egész, mert pont ez az irányított káosz volt a Savages egyik vonzereje. Mivel egyáltalán nem vagyok audiofil, így nekem irreleváns milyen forradalmi módszerekkel rögzítették a számokat, ha azokból a sokadik meghallgatás után is csak egy nagy hangzavarra emlékszem pár emlékezetes tempóváltással vagy gitárriffel.

Egyáltalán nem rossz az Adore Life és simán el tudom képzelni, hogy az igazán apró részletekben elvesző zenebuzik megtalálják benne a rejtett gyöngyszemeket, de most ez meg sem közelíti a Silence Yourself szintjét, ami meglepően befogadható volt bárki, aki szánt egy kis időt a Savages zenéjének megismerésére. Az Adore Life esetében csak azt érzem, hogy van egy csomó remek ötlet, de helyette valaki boldogan eljátszogat inkább a jackdugó bizgerálásával, mert az sokkal trúbb, művészibb, egyedibb és semmihez nem hasonlíthatóbb.  (sajó)

Ezeket hallgattuk még a héten

Suede: Night Thoughts (7/10)

Suede-Night-Thoughts

Az elmúlt évek egyik legdicsőségesebb visszatérését produkálhatta volna 2013-ban a britpop-mozgalom talán legromantikusabb, legintrovertáltabb és legintellektuálisabb együttese, a Suede, csak hát éppen egy héttel az ő remek Bloodsports című lemezük előtt jött ki David Bowie is a maga nagy visszatérésével, a The Next Day-jel, ami mindent vitt. Három évvel később megint minden ismétlődik: itt van nekünk egy új (és sajnos már utolsó) Bowie-lemez, pár héttel utána pedig megkapjuk a Bowie-ra leginkább hasonlító énekhanggal rendelkező és egyébként is a legtöbb Bowie-hatást mutató brit énekes, Brett Anderson és társai Night Thoughts-szát, és természetesen mindenki még az előbbiről beszél. Pedig a Suede art-rock konceptalbuma is abszolút megérdemli a figyelmet, ráadásul tragikumban meg sötét tónusokban itt sincs hiány. A dalokat ugyanis ezúttal egy sztori (és az album mellé készült film) is összeköti, mivel azok egy öngyilkosságot elkövető férfi életének fel-felvillanó emlékeit, leginkább válogatott szenvedéseit jelenítik meg. Ez most így elég ijesztően hangzik, pedig a zene teljesen élvezhető (a klipek azért inkább csak részben), és valamilyen megmagyarázhatatlan módon a koncepcióba olyan könnyedebb, nosztalgikus, és nem mellesleg a Suede '90-es évekbeli fénykorát idéző dalok is belefértek, mint a Like Kids vagy a No Tomorrow. (panyi)

Sun Kil Moon/Jesu:  Sun Kil Moon/Jesu (7/10)

Mark Kozelek és Justin Broadrick barátsága egész régre vezethető vissza, de ami biztos, hogy volt egy mérföldkőnek számító interjú, amiben egymással beszélgetnek és ami új lendületet adott ennek a kapcsolatnak. Az interjút követte Justin Broadrick Napalm Death utáni zenekarától, a Godfleshtől egy feldolgozás Kozelek előadásában, majd ez a mostani lemez. 

Az első pár szám hallgatásakor eléggé elkeseredtem, hogy az egész album gyakorlatilag olyan, mintha a Jesu súlyosabb számaira nem Justin énekelne annyira hamisan, amennyire csak ő tud, hanem Mark Kozelek adja elő tanulságos történeteit rajongókkal, újságírókkal és magukat felrobbantó rokonaival kapcsolatosan. A lemez első felében többségében ilyen számok vannak és  bár a lemez sok hallgatás után kiált, egyelőre azt mondanám, hogy azok a számok nem működnek. Úgy hatnak, mintha középre húzná valaki a fadert egy keverőn és feltenne egy-egy lemezjátszóra Jesu meg egy tetszőleges Mark Kozelek lemezt. 

Aztán a második felében történik pár dolog. Többek között a Fragile című szám, ahol Broadrick visszahúzódik és az se lenne meglepő, ha egy indokolatlanul lefelejtett Sun Kil Moon szám újrahasznosításáról lenne szó. Végül ott vannak a lemez végén, az olyan mesterművek, mint az Exodus vagy a Beautiful You, ami mindkét szereplő számára idegen megoldások összességéből állnak és ilyenkor azt gondolná az ember, hogy ha a mai lemezvásárlási szokások engednék, visszazaküldené őket a stúdióba, hogy felejtsék el a varacskos riffekre magyarázást és érleljék még egy kicsit kettejük zenei kapcsolódását, főleg, mert mint a türelmes hallgató a vége felé megtapasztalja, érdemes. (pándi)

Half Japanese: Perfect (8/10)

JNR183 Half Japanese Perfect 1024x1024

Tényleg nagyon kevés olyan zenekar van, amelyik még a Ramonesénál is szerethetőbb attitűddel rendelkezik, de a Half Japanese szerencsére pont ilyen. A Fair fivérek a hetvenes évek közepétől írogatták gyermekien naiv, elhangolt gitárokon előadott dalaikat, amik többnyire távol-keleti lányokról, esendő szerelmi kalandokról, illetve mindenféle szörnyekről szóltak. Kurt Cobain szívét ezzel sikerült is elrabolniuk, az In Utero turnéja alatt többször is felléptek a Nirvana előtt, sőt, Cobain még a halála napján is egy Half Japanese-pólót viselt. Igaz, ekkorra a Fair-tesók egyike, David már rég kivált a csapatból, és helyette inkább az apukai teendőkre fókuszált. Jad azonban továbbvitte a zenekart, egészen 2001-ig, majd hosszú időre elhallgattak. 13 évvel később, tehát két éve, aztán kijöttek egy lemezzel (Overjoyed), most meg egy másikkal, ami sokkal szórakoztatóbbra sikerült, mint néhány klasszikusnak számító Half Japanese-album. A zenekar attitűdje ugyanis hiába volt imádnivaló, a lemezek teljes hosszukban sokszor bizony nagyon fárasztóra sikerültek. A mostani Perfect viszont a 35 perces hosszával még pont nem válik idegesítővé, és bár a címével ellentétben nem egészen tökéletes, mégis a zenekar egy iszonyatosan szerethető arcát mutatja. (kovács d.)

Ty Segall: Emotional Mugger (4/10)

Kezdjük a legelején egy vallomással: azokat a Ty Segall-lemezeket szeretem a legjobban, amiket rendes stúdióban vett fel, letisztultabbak a gitárok és tele van azonnal megjegyezhető dalokkal. Ha kizárólag csak a szólólemezeit nézzük, akkor az elmúlt pár évben egy szavam nem lehetett, hiszen a Twins, a Sleepers vagy a Manipulator is kifejezetten befogadható, hallgatóbarát albumok, minden másra meg ott van neki fél San Francisco, hogy tarthassa a 4-5 megjelenés/év átlagát. Ez viszont most egy kő kemény lo-fi lemez tele egészen bizarr próbálkozásokkal, olyan vastag gitárhangzással, hogy még Skandináviában is csuklani kezdtek a metálosok, de cserébe alig egy-két olyan dal akad, amit szívesen mutogatnék a haverjaimnak, amikor Ty Segall zsenialitásáról beszélek. Oké, amikor a Mandy Creamben a gitártorzítást számítógépes hibák hangjával kombinálja akkor még én is felállok a helyemről, de alapvetően ezen az albumon nekem túl nagy a rendetlenség és a virtuozitás és kísérletezés oltárán feladott dalstruktúrák. Persze ez nem baj, mert gyakrabban jön ki Ty Segall-album, mint amilyen gyakran kézilabda EB-t tartanak, szóval ezt elrakom jó mélyre és várom mi jön legközelebb. (sajó)

Pop. 1280: Paradise (7/10)

sbr145-pop1280-300 1024x1024

"Hű, ez olyan, mintha a gégerákos Trent Reznor kiadatlan Gescom-lemezekre énekelne, miközben a szomszéd szobában próbál a Fuck Buttons" – lelkendezett Hegyeshalmi kolléga, amikor a céges levelezésben megosztottam a többiekkel egy francia oldalt, ahol még megjelenés előtt meg lehetett hallgatni a legújabb Pop. 1280-lemezt. Ez a találó megfejtés azonban nem csupán a most kijött Paradise-ra igaz, hanem úgy általában a brooklyni zenekar teljes munkásságára. (A nevüket egyébként Jim Thompson egyik regényéből kölcsönözték, ez viszonylag jópofa húzás szerintem.) A metszően gonosz és szigorú hangzás már a korábbi lemezeken is előhozta a potenciális késes gyilkost még a legmimózább lelkű hallgatókból is. A tagokban van is feszkó rendesen, egy Noisey-nak adott interjújukban legalábbis azt mondták, hogy mivel rohadt drága lett az élet New Yorkban, a zenélés mellett kénytelenek ők is teljes állásban melózni, ezért literszámra öntik magukba a kávét, és közben a szart is kidolgozzák magukból. Ez a zenéjükben úgy jelenik meg, hogy a dalaikban egyszerre érhető tetten a Swans, a Suicide, a Sonic Youth és a Birthday Party hatása, de szokás még velük kapcsolatban a korai Liarst is emlegetni, ők maguk meg szívesen hivatkoznak az EBM-es és house-os kikacsintgatásaikra, de még az sem igazán zavarja őket, ha valaki Marilyn Mansonhoz hasonlítja őket. A dalok ezúttal sem olyan emlékezetesek, nehéz például utólag bármit is eldúdolni róla, de a sötétlelkű, tekintélytparancsoló hangzás tényleg mindenért kárpótol, és nem nagyon engedi elkalandozni a figyelmünket. (kovács d.)

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!