A szellemi inkvizíció sajátos formája

Kurtág György kilencvenedik születésnapján a BMC színpadára lépett Hilary Summers, napjaink egyik legkeresettebb alt énekesnője, aki hangját és zeneiségét tekintve egyaránt rendkívüli személyiség. Döbbenetes szépségű, zengő beszédhangján néhány bevezető mondatot fűzött az elhangzó produkcióhoz, miszerint Kurtág készülő főművéből fogunk hallani egy részletet. A Samuel Beckett Végjáték (Fin du partie) című drámájából írott operáról van szó, nem mellesleg ez Kurtág első operája, amelynek bemutatóját többször elhalasztották már, s a legfrissebb információk szerint 2018-ban fogják bemutatni a Milánói Scalában. Kurtág több meghallgatást is tartott, de egyelőre Summers az egyetlen fix pont a szereposztásban. Ezúttal a darab prológusát készült elénekelni Arnaud Arbet zongorakíséretével. A dal elhangzása előtt Summers arra hívta fel a figyelmet, elsősorban talán a saját maga megnyugtatására, hogy a „maestro” az első sorban ül, és mivel a közös munka folyamatosan zajlik (maga az opera sincs még kész), elképzelhető, hogy Kurtág György a produkció után fűz néhány megjegyzést az elhangzottakhoz. Hát fűzött, így lehettünk részesei annak a folyamatnak, hogy élőben láthattuk, hogyan dolgozik egy zeneszerző. 

Kurtág György évtizedekig tanított kamarazenét a budapesti Zeneakadémián, s utána is mesterkurzusok sokaságát tartotta világszerte, úgyhogy lehetett sejteni, hogy Summers mitől tartott. A Kurtág-tanítványok egyébként általában elég hasonlóan írják le mesterük tanítási módszerét:

Levetítettek egy filmrészletet is Kurtág Judit filmrendező és fotóművész, a zeneszerző unokája készülő portréfilmjéből, amelyben maga Kurtág énekli a tételt, csak hogy Summers jobban érezze magát. Kurtág, miként az sejthető, egyáltalán nem énekel olyan szépen, mint Summers, csakhogy ennek semmi jelentősége: őszintén csodálom, hogy a lélegzetelállító drámaiságú szerzői előadás után Summersnek nem ment el a kedve egyszer s mindenkorra az előadóművészettől, s volt ereje és bátorsága felállni a pódiumra. 

Persze Summers általában is igen edzett énekesnő, ráadásul Kurtág-féle kiképzésben is részesült már többször, úgyhogy lenyűgöző profizmussal adta elő az opera prológusát, Beckett Roundelay című versének megzenésítését (a Holmi 2013. decemberi számában maga a vers, és a Kurtág-opera prológusának énekszólama is megjelent). A BMC-s ősbemutató méltán aratott hatalmas sikert, ám az énekesnő kérdésére, hogy a „maestró”-nak miként tetszett az előadás, Kurtág egy közel húszperces rögtönzött mesterkurzussal válaszolt.

Először az első sorból, a helyéről instruálta Summerst, majd amikor már nem bírt egy helyben maradni, felment a színpadra, leült a pianínóhoz s onnan folytatta. Nemcsak az volt lenyűgöző, amit mondott: hogy mikor, hol és miért siessen jobban Summers, mikor, hol és miért fogja vissza a tempót, hol énekeljen pianissimo puhasággal, hol legyen erőteljes, hol imitálja a kutyaugatást, hanem elsősorban az, ahogy mondta:

Kurtág egyszerűen csak dolgozott.

És ennek nyomán megérthettük, akik jelen voltunk, hogy függetlenül a rendkívüli szellemi és érzelmi tehertételtől, amit Kurtág tanítása jelent, miért rajong érte mindenki, aki valaha munkakapcsolatba került vele. Például a világhírű angol csellista, Steven Isserlis, vagy a Berlini Filharmonikusok zeneigazgatója, Sir Simon Rattle, akik mindketten személyes köszöntőt küldtek Kurtágnak a 90. születésnapra, Isserlisé itt olvasható, Rattle-é itt látható, s mindketten Kurtág művek előadásával ünneplik a születésnapot: Isserlis Londonban, Rattle Berlinben). 

Az opera prológusának rögtönözött betanítása persze csak egy volt a BMC által három helyszínen, a BMC-ben, Zeneakadémián és a Müpában rendezett Kurtág 90 című egyhetes fesztivál számtalan eseménye közül, péntek este a Zeneakadémián a reprezentatív, születésnapi nagykoncerten még egy tűzriadó is tiszteletét tette. Csütörtökön Wilheim András zenetörténész, Kurtág kottáinak egyik szerkesztője mutatta be a „Kocsis Zoli hangjegyfüzete” című kottát, ez annak az 1974-ben megkezdett, és hosszú évekig folyamatosan bővülő füzetnek a hasonmás kiadása, amelyből először szólaltak meg a világon Kocsis Zoltán előadásában a híres Kurtág-sorozat, a Játékok egyes darabjai.

A koncertszámok között filmbejátszásokat vetítettek. Egy megrázóan szép videót, amit Kurtág György, és zongoraművész felesége, Márta a BMC-ben rögzített még karácsony előtt: annak a Bach-kantátának (BWV 106, Actus tragicus) a nyitótételét játsszák Kurtág négykezes átiratában, amely közös koncertjeiknek, s talán egész létezésüknek afféle szimbólumává vált. A videó, amely karácsonyi ajándékként készült a legszűkebb barátok számára, itt is megnézhető, ahogy a huszonkét éves Bach zenéje az idős Kurtág-házaspár kezében életre kel.

Egy másik filmrészletet is vetítettek: Kurtág Judit készülő filmjéből nyolc percet: a portréfilm, miként a nagypapa operája, 2010 óta készül, s gyakorlatilag az opera kompozíciós folyamatát dokumentálja. Eddig ötven órányi felvételt rögzített, a tervek szerint minden korábbi Kurtág-portrét és interjút felül fog írni, és nemcsak személyességben, mélységben, odaadásban, hanem képi világában is.

Egy nem-interjú részletei

Kurtág György nem szeret interjút adni, munkásságának jelentőségéhez képest elenyésző a vele készült beszélgetések száma. Ezért is számít hatalmas dolognak, hogy ezúttal rendkívül nyitottan és oldottan válaszolt a nemzetközi újságírók kérdéseire. 

A készülő operájával kapcsolatban elmondta, hogy számára alapélmény Beckett, akivel valamiféle személyazonosságot érez. James Joyce után fedezte fel a maga számára, és a Végjáték című drámát már 1957-ben, alig néhány hónappal az ősbemutató után látta Párizsban, mégpedig Beckett eredeti színrevitelében. Már akkor megvette könyv formájában, s most is ebből a példányból dolgozik. A műre és Beckettre egyébként jó barátja, és példaképe, a nála három évvel idősebb zeneszerző, Ligeti György hívta fel a figyelmét.

Miért nem írt korábban operát? Volt régen egy operaterve, Bornemisza Péter 16. századi magyar nyelvű Elektra-feldolgozását szerette volna operaszínpadra vinni, de visszatartotta valamiféle félelem.

Ami konkrétan a Végjátékot illeti, számára rendkívül vonzó, hogy hagyományos értelemben vett cselekménye nincs a műnek, mégis az élet teljességét járja végig benne Beckett.

Amikor az operai előképekre terelődik a szó, Kurtág a műfaj történetének 17. századi kezdetét emlegeti, Monteverdit és Schützöt; úgy érzi, hogy itt valósult meg szöveg és zene kapcsolatának az az ideális állapota, amelyben a megzenésített szó nem elvesz a kimondott szó értékéből, hanem hozzátesz, ahol szöveg és zene tökéletes egyensúlyban áll egymással. Amikor későbbi mintákról kérdezik, Muszorgszkijt, illetve Debussy Pelléas et Mélisande-ját említi.

Miért nem maradt kint 1957-ben Párizsban, hangzik egy további kérdés, amelyre Márta válaszol szigorú tekintettel: hogy is maradhatott volna kint, miközben őket a kicsi babával (itt kezét a mellette ülő ifj. Kurtág György karjára teszi) nem engedték ki az országból, majd Kurtág György hozzáteszi, hogy gondolkodásában, zenéhez való viszonyában alapvető fordulatot jelentett a párizsi tartózkodás, és a Marienne Stein művészetpszichológussal közös terápiás munka, mivel ennek során jött rá arra, hogy számára az ideális élet az, amelyben semmi mással nem foglalkozik, mint a komponálással. Ha pedig az élete a komponálásról szól, akkor teljesen mindegy, hogy a dolgozószobán kívüli világ milyen.

Van-e közönsége a kortárs zenének Magyarországon, érkezik a következő kérdés, mire Kurtág válasza – némi fejingatás kíséretében –, hogy igen is, meg nem is. Emlékszik, amikor Ligeti először jött haza Magyarországra a nyolcvanas években, mekkora szenzációt jelentett, s milyen sokan voltak rá kíváncsiak. Aztán a kíváncsiság alábbhagyott.

A Kurtág-házaspár tavaly tavasszal tért vissza Magyarországra, s azóta a BMC vendégszobáiban élnek, adódik hát a kérdés, hogy jól érzik-e magukat Magyarországon. Kurtág György nem sokat gondolkozik a válaszon, elmosolyodik, és így szól: „Azt nem tudom, hogy a BMC Magyarország-e, de a BMC-ben csodálatosan érezzük magunkat.”