Ettől elment a létvágyam

39 hozzászólás

Igazán erős album híján most nincs kiemelt Hét lemeze, de azért a Golden Haze vagy Death Index elég jó lett, ahogy a budapesti Satelles hardcore band banda albuma is. A Z generáció kedvence, Yung Lean viszont csalódást keltett, nem úgy, mint Geszti Péter és a sztárbarátok. Attól pont azt kaptuk, amit vártunk.

Yung Lean: Warlord (3,5/10)

Az egész internetes cloud rap egyik legszórakoztatóbb jelensége Yung Lean, egy még mindig csak 19 éves svéd srác, aki megalkotta a tökéletes Z generációs hiphopot. Az amerikai trap és cloud rap interneten érlelt, európai változata tele popkult utalással, befelé fordulással és emelt fejjel vállalt szomorúsággal. Simán el tudom képzelni, hogy lazán vannak olyan 25 évesek, akik már nem tudnak mit kezdeni ezzel az egésszel, de az az igazság, hogy állati érdekes megnézni, hogyan alakul át a hiphop, ahogy az internetgeneráció egyre idősebb lesz.

Onnantól kezdve, hogy az amerikai szaksajtó a Vice-tól a Pitchforkig amolyan tengerentúli szenzációként kezelte már csak az volt a kérdés, hogy Yung Lean mit kezd a nemzetközi népszerűséggel járó amerikai kapcsolatrendszerével.

Semmit, mert a Warlord olyan a Youtube-on milliós nézettségeket hozó zenéihez képest, mint köptetőt önteni az Arizona ice teába, aztán leülni nézni a plafon másfél órán keresztül. Az első négy szám után kezd gyanús lenni, mintha ugyanazt hallgatnám folyamatosan. A Hooverig ez még egész okés, Yung Lean zenéi egyébként sem térnek el annyira radikálisan egymástól hangulatban, de az ilyen cloud rap-r&b hibrid Fire-től meredeken zuhanni kezd a színvonal. Ennyi jutott kreativitásra, innentől kezdve mindent hallottunk már, ha egyszer is végignéztünk egy Yung Lean-klipet. 

Olyan lett a végére az egész, mintha Yung Lean iskolai szünetben elutazott volna Atlantába, ahol a helyi trap szcéna legnagyobbjai napokon keresztül tanították neki, hogy nem szabad egy pillanatig sem úgy tenni, hogy érdekel, amit csinálsz. Ilyen zenéket a 16 éves Yung Lean lazán megír egy számtech órán unalmában. (sajó)

Golden Daze: Golden Daze (8,5/10)

Ben Schwab egy félig perzsa görkoris csávó, aki azért lépett le Ohióból, mert nem bírta már az unalmat meg a sok rasszistát. Öt kedvenc embere van a világon: az anyukája, az apukája, a testvére, a szintén görkoris Ben Magaziner, valamint Jacob Loeb, aki hozzá hasonlóan szintén Los Angelesbe költözött (bár ő Chicagóból), ahol megalapították a Golden Daze-t, aminek februárra készült el az első nagylemeze. Mindketten nagyon bírják a hatvanas évek zenéit, meg Cass Mccombs és a Brian Jonestown Massacre dolgait, Kurt Vile-t- Mac Demarcót és az Amen Dunest, és ez mind meg is hallatszik a zenéjükön, ami nagyjából olyan kiegyensúlyozott, mintha a Real Estate jól bebélyegezett volna, aminek köszönhetően megtalálta a saját Nirvanáját. Mármint nem Kurt Cobain zenekarát, hanem a tökéletes megnyugvás állapotát. (kovács d.)

Death Index: Death Index (7/10)

A Merchandise frontembere, Carson Cox egy elképesztően jó figura, két éve például az NME-nek kutyázta a mai zenekarok többségét, amiért tök ostobák, teljesen el vannak tájolva, és mindezek tetejébe még rohadt unalmasak is. Cox nemrég egy olasz hardcore-arccal, Marco Rapisardával fogott össze, aki olyan kiadók mögött áll, mint a Hell, Yes! és a No Good, amelyeknél például a Fresh & Onlys, a Dum Dum Girls, a Love Inks és a nálunk is koncertező Crocodiles cuccai is kijöttek már. Rapisarda a Crocodilesban még dobolt is egy rövid ideig, emellett pedig zenekarokat menedzsel, például a Merchandise-t is. A Death Indexben ő az érdekesebb figura, tulajdonképpen mindent ő csinál a lemezen, Cox csak ("csak") énekel. A debütlemezük nem sokat szarozik, tíz számot darálnak le kevesebb mint 25 perc alatt, de úgy hogy ebből az utolsó szám több mint hét percet vesz el. Igen, ez azt jelenti, hogy a többi dal hamarabb elzakatol mellettünk, mint a legtöbb Ramones-szám, a legrövidebb például 42 másodperces csupán, mégis teljesen kerek. A Death Indexre tehát sok mindent lehetne mondani, de hogy unalmas lenne, azt semmiképp sem. Mondjuk azért nem is olyan elképesztően unikális, de aki bírja a szigorú, tekintélytparancsoló zenéket, annak bizonyára kellemes perceket (egész pontosan kellemes 24 percet) szerez majd. (kovács d.)

Macklemore & Ryan Lewis: This Unruly Mess I Made (2/10)

Van egy egy olyan mondás a hiphopról, hogy mindig akkor volt a műfaj a csúcson, amikor feltűnt egy igazán népszerű fehér előadó. Vanilla Ice, Eminem, most pedig Mackelmore-ra mondják ugyanezt. A probléma csak annyi, hogy Macklemore (és Ryan Lewis) inkább Vanilla Ice, mint Eminem, egy eladható megjelenésű csávó, aki jól megtanulta a rapzenei házi feladatot, aztán innen-onnan összelopkodva mindent megpróbál abban a szerepben pózolni, hogy majd ő lesz, aki lebonta a nemi, faji és szexuális előítéletek a műfajjal kapcsolatban. Ez tök jó, csak egyrészről Macklemore full hiteltelen, másrészről a négy évig készülő nagylemeze pont olyan, mint amikor valami major kiadós fejes kiadja a parancsot, hogy tessék ennek a jóképű gyereknek menő hiphopot csinálni, mert most ez a menő. Szép dolog Kool Moe Dee-t, KRS-One-t meg DJ Premiert előrángatni, de lelket nem lehet pénzért venni. Ahogy kúlfaktort sem, mert YG, Chance the Rapper vagy Anderson Paak lehet most elég forró nevek, de tőlük maximum elviselhető bármi, amit Macklemore csinál, nem pedig jó. Az albumot záró White Privilege pedig a legostobább sajnálkozás, amit egy fehér ember tehet az afroamerikai kultúra felé. (sajó)

Saverne: Saverne (6/10)

A Saverne viszonylag új formációnak számít, de akad a tagok között olyan is, aki már jó ideje aktív (Székács Weide néven DJ-zik, Fantomot pedig MC-ként lehet ismerős) a magyar undegroundban. A Cloud 9 óta nyilvánvaló, hogy van igény itthon a hangszeres elektronikus zenére, a Saverne pedig már inkább mozog a rockzene felé, mint a döngetős EDM vonalon. Ez gyakorlatban annyit jelent, hogy az igazán nagy lakossági népszerűségnek soha sem örvendő glitch hopot és annak alfajait (glitch funk, glitchcore) kombinálják rockzenei hangzással. Nem véletlenül sorolják inspirációként a C2C-t, a Justice-t vagy a Glitch Mobot, az album le sem tagadhatná ezeknek a hatását. A lemez második felére azért előkerül a változatosság (a MRBL-lel készült basszusnehéz Shiny vagy az elszállós Moving Slow), de hiányzik belőle a karakteres vokál. Ezek a zenék egymagukban nem hordoznak túl sok újdonságot, de egy jó énekessel vagy közreműködőkkel egész sok mindent ki lehetett volna hozni a koncepcióból. Viszont az olyan számok, mint a Knock Knock vagy a Mr. White nem segítenek azon az érzésen, hogy a régi drum and bass és breakbeat bulikban még megbocsátott hunglish raggázás és rappelés 2016-ban már kicsit kellemetlenül hat. (sajó)

Geszti: Létvágy (1/10)

Elképzelésem sincs, hogy Geszti Péter miért erőlteti még ezt az egész zenei karrieres dolgot, de ha ez a mostani album sem teszi világossá, hogy semmi értelme az egésznek, akkor igazából halál mindegy mit mond az ember. Már az album címe figyelmeztetett, hogy az iszonyatos szójátékok visszatértek, csak most Geszti hozta a sztárbarátok is Wolf Katitól Pély Barnán át Tóth Gabiig, és az ember nem győz egy helyben rázkódni a kellemetlenségtől, amit ezek az emberek összeraktak együtt. Nem is az a gáz, hogy Geszti lélekben még mindig a Rapülők-korszakot éli, hanem az, hogy a közreműködők között egy olyan se volt, aki azt mondta volna "héj, figyi, lehet ez már neked nem áll olyan jól, mi lenne, ha azt csinálnád, amihez igazán értesz?". Nem is tudom eldönteni, hogy Wolf Kati Balaton Soundos EDM-himnusza vagy a Kowalskyval közös dal kellemetlenebb, amiben Geszti úgy rappel, mintha Ogli G akarna lenni. Baromi kellemetlen ez az egész és lehet még itt akár órákon át sorolni, hogy hány különböző szinten hibás az az elképzelés, hogy a Létvágy bármilyen művészeti vagy szórakoztatói értékkel bír, elég csak egyszer meghallgatni és garantáltan herótja lesz tőle mindenkinek, akinek nem butácska szójátékok jelentik a dalszövegírás csúcsát vagy már kurrensnek sem nevezhető zenei trendek olcsó másolata a szórakoztatást. Kérnék vissza minden percet, amit ez a rossz vicc elvett tőlem. Elment a létvágyam, na. (sajó)

Satelles: The Wolf You Feed (7,5/10)

Kicsit megijedtem, amikor olyanokat olvastam, hogy melodikus hardcore, de aztán kellemesen csalódtam, hogy a Satelles új lemeze inkább punk, mint melodikus, hála istennek. Az első négy szám lendületből levitte a fejemet, nem volt semmi felesleges baszakodás meg teátrális kiállások. Az instrumentális Apollo még jót is tesz az első 10-12 perc utáni sokknak csak aztán az Empty Circlesre mintha elfogyott volna a lendület, A lemezt záró Ties & Woundsban nekem már sok a páros ének, és kicsit arra a részére emlékeztet a nyugati parti melodic hardcore-nak, amit egyáltalán nem szeretek. Talán még az üvöltözés túl over the top pár dalban, de ez talán még belefér, ha olyan dalok lesznek belőle, mint a The Damage vagy a Holding Torches c. számok. Viszonylag ritkán futok bele ehhez hasonló magyar metálba, de a Satelles új lemeze nagyon-nagyon rendben van. (sajó)

Ne maradjon le semmiről!