Ők voltak a Sziget legmenőbb fellépői

A zenéjüket hallgatva senki sem mondaná meg a Chvrchesről (ejtsd csörcsíz), hogy skótok. Mert akármennyire is elcsépelt sztereotípia, a skótokat inkább királydrámákról, pocsék időjárásról, esetleg a Trainspottingról lehet azonosítani, nem pedig dicsőséges szintipopról, ami megállja a helyét a fesztiválok nagyszínpadán, a BBC 2013-as legnagyobb reménységek listáján, illetve a Pitchfork és társai zenei megmondó-oldalakon is. Pedig ez sikerült nekik, Lauren Mayberry, Iain Cook, és Martin Doherty triója megtalálta azt a rést, amivel mindent el lehet érni. És ezt a rést betömték a nyolcvanas évek hangzása szerint, de a kétezres évek beleélésével készített popzenével. Egy olyan együttesről beszélünk, amit még a Petőfi Rádió is szétpörgetett 2015 szeptembere és 2016 februárja között. Hogy előtte és utána miért nem, azt nem tudom.

Ahogy már említettem, a Chvrches 2013-ban tűnt fel, mindenféle más, stílusban homlokegyenest különböző zenekarból (Twilight Sad, Aerogramme) összeverbuvált tagokkal. Az első, igazán hatalmas slágerük a Gun volt, a legutóbbi számuk, a Warning Call pedig a Mirror’s Edge: Catalyst című videojáték főcímzenéje volt. Többek között az utóbbiról is beszélgettem velük a szigetes koncertjük előtt.

Úgy tűnik, hogy a Chvrches tanult a Don’t Speak videoklipjéből, és nem követik el azt a hibát, mint a No Doubt, és nem tolják az előtérbe az énekesnőjüket. A legtöbb kérdésre a zenéért felelős egyik fél, Doherty válaszol, Cook is általában csak félmondatos, félmosolyos hozzáfűzésekkel él, Lauren Mayberry pedig visszahúzódva ül közöttük.

Doherty mondja el azt, hogy az EA Games kereste meg őket a videojáték-zenéhez, azzal a felütéssel, hogy szerintük jól rezonálna a hűvös szintipop a játék utopisztikus világával. Azt gondolták, hogy mivel ketten is gémerek a zenekarból, jó móka lehetne ezt kipróbálni. Amikor rákérdezek arra, hogy valóban az volt-e, akkor mindhárman hangosan felnevetnek. Doherty aztán diplomatikusan úgy válaszol, hogy előfordul olyan, hogy két különböző világból érkező társaság elképzelései ütköznek. Ha mindenki komolyan veszi a munkáját, akár zenész, akár játéktervező, akkor nem biztos, hogy annyira nyitottak mások véleményére bizonyos témákban.

A Chvrches zenéjére szokták azt mondani, hogy filmszerű, de ez valójában egy pontos összefoglalása annak, hogy nagy érzelmeket használ, és nagy gesztusokkal adja elő. Mindig megfontolják, hogy kinek adják a zenét, de néha az sem segít. Amikor egy reklámra nemet mondtak, akkor meglepődve vették észre, hogy nagyon, de tényleg nagyon hasonlított a kész szpot zenéje arra a számra, amit nem akartak odaadni. Ez egy létező zeneszerzői ipar a reklámszakmában, hogy ha a vágyott szám túl drága, akkor odaadják egy zenésznek, hogy ilyen legyen, de ne ez (erről Zságer Balázs is mesélt nekünk, hogy tőle rendszeresen Mobyt kérnek a megrendelők.) Az eddig lapító Iain Cook már csak tudja, a többiek unszolására bevallja, hogy neki sokáig ez volt a munkája. Sajnos nem akar erről többet beszélni, de közben nagyon mosolyog.

Nagyon jó voltam abban, ahogy mások zenéjét elloptam!

Amikor azzal nyugtatom a tagokat, hogy végülis ha a zenéjüket másolják, az azt jelenti, hogy ismert, és könnyen felismerhető, akkor Cook csak annyit mond, hogy hát igen, végülis a maga nemében ez is egy bók.

A Chvrches tagjai viszont nem lopnak, hanem beépítenek. A zenéjüket egy glasgowi stúdióban, hármasban készítik, aztán ezrek előtt adják elő fesztiválokon. Doherty azt meséli erről, hogy a turnézás mindig is egy tanulási folyamat volt nekik. Megismerik a saját zenéjüket, minden hibájával együtt, megismerik egymást, és megtanulják azt, hogyan is lehet ezt a munkát végezni. A saját kritikusaik, folyton észreveszik a hibákat, tisztában vannak azzal, hogy mit szeretnek a saját zenéjükben, és mit utálnak. És amikor ezzel szembenéztek, és vége van a turnénak, akkor készen állnak a következő albumra, és pontosan tudják, hogy mi az, amit szeretnének, és mi az, amit nem.

Abban viszont egyetértenek, hogy a turnén mindent szeretnének hallgatni, csak a saját zenéjüket nem. Doherty először annyival le akarja rázni a kérdést, hogy mégis akkor mit hallgat, hogy hát ő mindenfélét. A Top 40-et, elektronikus zenét, gitárzenét, minden, ami jön. Amikor viszont sejti, hogy komolyan veszem a kérdést, akkor elmondja, hogy ő arra szokott rá, hogy együttesek teljes diszkográfiáját töltse le egyszerre, és aztán azokat hallgatja folyamatosan. Mostanában a nyolcvanas évekbeli Talk Talkra van rápörögve. Cook közbeveti, hogy hát így könnyű, nekik négy albumuk van összesen. De a szintipopból valami teljesen mássá fejlődő, progresszív rockká mutálódó együttesnek van egy íve, amit viszont végig lehet követni, és nem lehet érteni a végét, ha nem vagyunk tisztában az elejével. Az ilyen dolgok azok, amik aztán szervesen beépülnek a Chvrches zenéjébe. 

Az eddig szinte végig illedelmesen hallgató Mayberry annyit mond, hogy ő podcastokat szeret hallgatni turnén, mert nem szeret olyasmit bedugni a fülében, amiben énekelnek. Mostanában a Keepin’ It 1600 című podcastot hallgatja, amiben Barack Obama volt szövegírói beszélgetnek a Fehér Ház körüli életről. Feltételezem, hogy ez nem fog megjelenni a Chvrches zenéjében, de ne csodálkozzunk, ha a harmadik albumukat mindenki a Talk Talkhoz fogja hasonlítani.