Az elbonósodás a legrosszabb betegség

Folytatódik DJ Shuffle-sorozatunk, aminek a lényege az, hogy érdekes embereket kérünk meg arra, mutassák meg, milyen zenéket szoktak hallgatni. A koncepció elvileg úgy működik, hogy az alanyok berakják egy nagy digitális lejátszási listába az összes zenéjüket – vagy előkapják a telefonjaikat –, és azon elindítjuk a véletlenszerű lejátszást, majd a random kidobott zenékről beszélgetünk. Gyakorlatban sosem sült ez még el tökéletesen, mert nem mindenki hallgat úgy zenét a XXI. században, ahogy egy újságíró elképzeli.

Ez a helyzet az idén 50 éves Prieger Zsolttal, az Anima Sound System alapítójával is, aki azért nem akarta a számítógépét beüzemelni, mert azon csak befejezetlen, vagy éppen csak elkezdett Anima-demók találhatóak. Lemeze és CD-je viszont van bőven, úgyhogy elkezdtünk zenéről beszélgetni, és ahogy alakult az interjú, úgy tett fel más és más bakeliteket.

Az Anima Sound System legközelebb a Müpában fogja szimfonikus zenekarral közösen előadni az utóbbi 25 évének dalait, idén újra kiadják a zenekar Hungarian Astronaut című albumát, illetve nemsokára meg fog jelenni a Prieger50 című CD-kiadvány, amin kiadatlan, ismeretlen, vagy eddig kevésbé ismert produceri munkái kerülnek majd.

A végeredmény pedig ez lett:

David Bowie: Sue (Or In A Season Of Crime) (2016)

Prieger Zsolt: Ez az idei év legelejének legnagyobb hatása. Nagyon sok Bowie-t hallgatok, körülbelül 30 éve. Azt gondolom, hogy '68-tól '80-ig, a Scary Monsters-albumig tökéletes a pályája. De ha erről a korszakról beszélünk, akkor hozzá kell rögtön tenni a Transformert is Lou Reedtől, meg a The Idiotot Iggy Poptól, amiknek Bowie volt a producere. Ezek baráti munkák. Nálam is a produceri munkák leginkább barátságból születnek meg. Én azokkal szeretek dolgozni, akiket csípek. Szeretek kommunikálni, egyfolytában beszélgetek, ebből születnek az együttműködések, mindegy, hogy Strong Deformityről, S Olbrichtról, Iamyankról vagy a Meztelen Diplomatákról van szó.

Bowie a korszakváltásaival is nagy hatással volt rám. Engem sokan hülyének tartanak, hogy nagyon sokfelé érdeklődöm, hogy nagyon sok mindent csinálok. De erre azt szoktam mondani, hogy egy életünk van, én pedig szeretem ezt kihasználni, és ebben örömködni, intenzíven, szenvedéllyel megélni minden pillanatát. Miért csinálnék mindig ugyanolyan dolgokat? Miért dolgoznék mindig ugyanazokkal az emberekkel?

Mit szóltál a Blackstarhoz? Vagy inkább ahhoz, hogy pár nappal később meghalt.

Nekem ez nagyon nehéz téma. Olyan volt, mintha egy családtagot veszítettem volna el. Ami meg a szakmai oldalát illeti: a Scary Monsters óta volt egy csomó jó dolga, de vártam valami igazán kísérletezőt tőle. A Blackstarral megkaptam. A másik óriás bálványom Bob Dylan, akitől majdnem 20 lemez fent van a telefonomon, az új dolgaiért annyira nem rajongok, bár a pár nappal ezelőtti sivatagi gigakoncerten nagy formát futott megint.

Bob Dylan: Just Like A Woman (1966)

Pont nemrég láttam a hírt, hogy kiadnak egy 36 lemezes Dylan-díszdobozt.

Nekem megvan az a '66-os koncertfelvétel, amikor Júdást kiáltanak. Ezt kaptam most 50. születésnapomra a páromtól, mert a Blonde On Blonde is 1966-os lemez. Abban az évben történt a motoros balesete is, amikor felcsavarodott a fára, és majdnem meghalt. Ez július 29-én volt, aznap, amikor születtem. Ő kezdetben polbeat-énekes volt, de amikor egy szerepbe kényszerült, azt mondta, hogy ebből elég. Utána a country felé fordult, utána meg elkezdett játszani kibaszott hangosan. 

A legjobban tán a vallásos korszaka jön be, mert zsidó-keresztény, gospel-hangulatú, vallásos zenéből nincsen sok jó. Dylan három lemeze, a Slow Train Coming, a Saved, és a Shot Of Love viszont nagyon jó alkotások, nagyon közel állnak hozzám, sokszor veszem le a lemezpolcomról őket. Nekem a Self-Portrait című Dylan-album is tetszik, ami igazából egy nagy összevisszaság. Szeretem az összevisszaságot. Szeretem Miles Davis Tutu-ját is, amire azt szokták mondani orthodox freejazz-rajongók, hogy menjen a fenébe Miles, mert hogy ott olyan dobok vannak, mint egy Chic-lemezen. Persze a Chic-funk-diszkóját és Tony Thompson korbácsütés dobhangzását is imádom.

Renegade Soundwave: Blue Eyed Boy (1989)

A nyugati határszélen nőttem fel, rohantam haza a gimiből, és hallgattam az osztrák Ö3 adón a Music Box nevű műsort. Arról vettem fel teljes lemezeket, Nick Cave-től vagy az Inspiral Carpetstől. Ajándék volt nekem Nyugat-Magyarország. Volt, hogy stoppal mentünk Bécsbe, hogy egyetlen lemezt megvehessünk. Én a Renegade Soundwave első lemezét, a Soundclasht vettem meg akkor, Antoine haverom a 808 State aktuális albumát. Az RSW is egy nagy katyvasz, kicsit breakes, kicsit lassú drum & bass, akkor, amikor még semmilyen drum & bass nem volt. 

Elsősorban Grazba jártam koncertekre, ott láttam először Laibach-ot, akik szintén hatalmas hatással voltak rám, később erről írtam a diplomamunkámat is. Ők viccet csinálnak az egész popkultúrából. Nem szerettem soha azokat, akik túl komolyan veszik a műfajt. Óriás metalista meg keményrocker vagyok, de azokat szeretem ebből az alfajból is, akik tudnak humorkodni. Akik tudnak önmagukon nevetni. Komolyan elhinni ezt az egész 666-os menetet óriás faszság. Ez csak poénban jó. Mert ha nem poén, akkor megölöd a zenésztársad és felgyújtod a szomszédos templomot. Az meg ugye elég ciki. 

The Clash: Overpowered By Funk (1982)

Láttam Wiesenben Joe Strummert élőben. Annyi idős korában halt meg, mint amennyi én vagyok most. A Sandinista!-lemez hajszolt bele engem a néhol feleslegesnek tűnő politikai aktívkodásba. És akkor kezdtem el Marxot olvasni. Most utólag a vallásos-spirituális énem eredetét is Marxban és a kommunisztikus elképzeléseimben látom részben. Az 1983-as Combat Rock megvan lemezen, CD-n, kazettán, de mindig kellett új, mert rongyosra hallgattam. A Clash nagyon sok utat megnyitott előtt, de amit főleg, az a reggae és Jamaika. Ami dub, az meg alapvetően a Clash-sel is együtt dolgozó Lee Perry, ami megágyazott nekem a remixkultúrának. Aztán mentem tovább az afrozenére és Fela Kuti felé. Amikor elmegyek a Szigeten a Világzenei Színpad felé, akkor mindig ilyeneket keresek, csak keveset találok. De a techno iránti rajongásom meg lehet, hogy ebből és részben meg onnan jön, hogy John Cage meg Penderecki érkezett gyerekkoromban Szombathelyre Bartók-fesztiválokra és utat nyitottak nekem már kiskoromban a kísérleti zene felé.

Van olyan stílus, amit nem szeretsz?

Nincs. Vagyis régebben nem bírtam a countryt, de Johnny Cash-sel azt is megszerettem. Meg ott vannak Dolly Parton vicces tévéfelvételei. Jó, az operettet gyűlölöm, de azt ki szereti? De Wagnert is imádom, Mozarton szocializálódtam. Gyerekkoromban apám a fogfájásomra rendszeresen Mozartot rakott fel. Ez egy zeneőrült család: unokatesóm gitárokat csinál, nagybátyám a mosókonyhából üvöltette Beethovent, nagyanyám kiskoromban vizsgáztatott a Ki nyer ma? műsoraiból, amíg főtt a bableves.

Az első Anima-lemezek improvizációk voltak, álltuk körbe a keverőt, és élőben remixeltük az alapokat. Minden zenét kevertünk mindennel, sohan nem volt megállás: mindent hallgattam mindennel a legfurább konstellációban. Walt Disney-meselemezekről szemplingeztünk Fekete Párducokkal, klasszikusokat Jim Morrisonnal, Kallós Zoltánt hip-hoppal. 

Később már voltak kattanásaim, meg ráfeszüléseim. Én is mindenkit meg akartam téríteni, hogy döntse meg a rendszert. Az a mérges Prieger Zsolti már nem én vagyok. Amikor a We Strike idején megkérdezték, hogy miről szól a lemez, elkezdtem magyarázni, hogy a Parlamentet ki kell takarítani. Az elbonósodás a legrosszabb betegség, ami elkaphatja az embert.

Led Zeppelin: All My Love (1979)

Ez a Led Zeppelin mindenki által gyűlölt utolsó lemeze. Tele van szintikkel. Ezt a számot akkor írta Robert Plant, amikor a kisfia meghalt. Gondolkodom feldolgozásokon erről az albumról, mert a dalok nagyon jók és tele vannak nagyon jó sztorikkal. Első önálló mozizásom is a Zep-hez fűz, apám elvitt a moziig autóval, de már egyedül mentem be a terembe, ahol a brutálisan szürreális A dal ugyanaz marad című Zeppelin-filmet adták, óriás hatással volt rám. 

Érdekes korszak volt, amikor a klasszikus rockzenészek felfedezték a szintetizátort.

Igen, és ez visszajött a kétezres évek közepén a francia zenekarokkal. Vagy a Tame Impala új lemezével. Progresszív rock szintiken előadva, miközben egy nyuszihangú férfi énekel. Imádom. A szigetes koncertjük is jó volt, csak nem hallottam az énekéből semmit, bár lehet, hogy ez volt a koncepció.

Érdekel az is, hogy egyik zenei korszak hogyan megy át egy másikba. Ezért nem értem soha azokat, akik egysíkú zenét csinálnak. Én szívesen tanulok például Iamyanktól, miközben meg kiderül, hogy ő meg részben Animán szocializálódott. És annyira érdekes, hogy vannak, akik megnézik a jubileumi Anima-koncertet, de nem maradnak már ott bulizni a dj-partyra, akármennyire is jó a line-up. Elmennek nosztalgiázni a koncertre, meghallgatni negyed évszázad dalait, amire a gyerekeik fogantak vagy születtek, de az új már nem izgatja őket. Vagy fordítva, leszarják, hogy mi volt a kilencvenes években, csak a bulira mennek. Pedig ez az egész együtt működik csak. Mert a zenében minden mindennel összefügg.

Te érzed magadon, hogy más zenéket szeretsz?

Mindig szerettem mindent. Ma is ugyanúgy szeretem az elektronikát. Ugyanúgy végighallgatok egy könyvtárnyi lemezt, amin csak dobok vannak. Szerintem nincsen rossz zene. A világ legszarabb zenéje is felhasználható hangmintának, vagy legalább egy jót lehet nevetni rajta. Imádom a világ legbénább lemezborítóit, és a legbénább zenéit is. Az egész zenei univerzum magával ragad Bachtól a Fugazin át a Muzsikásig.

Talking Heads: Crosseyed And Painless (1980)

Hihetetlen, hogy ezzel voltak itt a Petőfi Csarnokban '82-ben! És készültem nagyon, de másnap gimi volt, és nem tudtam menni. Egy ismerősöm mesélte, hogy erre el kell menni, mert Talking Heads, meg hogy art rock, és Eno a producer, akit már ismertem Bowie mellől, és New York, váó. De nem úgy volt Szombathelyen, hogy bármikor felugrott az ember Budapestre.

Vicces, hogy szinte semmi információ nem maradt fenn erről.

Ahogy az 1989-es Nirvana-ról is alig, amikor a TAD előtt léptek fel. Ott álltam az PeCsa ajtajában, néztem, hogy "előzenekar Nirvana", filóztunk, hogy megnézzük-e, aztán inkább nem mentünk el. Kár volt kihagyni. Arról sem maradt fenn sok, csak annyi, hogy ülnek a Nyugatinál és szomorkodnak valami pia felett. Na de a Talking Headsre visszatérve, ez ugyanaz a turné volt, aminek a római állomása fenn van teljes hosszában a Youtube-on. A Millenárison már nem néztem meg David Byrne-t. A Roxy Musicot is nagyon szeretem, de Bryan Ferry-re már nem mennék el.

Cseh Tamás: Budapest (1977)

Ez egy nagyon fontos lemez volt nekem. Általános iskolás élmény, amit nem is értek, hogy jöhetett be egy ilyen kicsi fiúnak ez a cucc. Felraktam ezt a lemezt, és utána megvettem az összes Cseh Tamás-lemezt. Beleszerettem, koncertre is elmentem Körmendre. Anyám mondta, hogy teljes süsü vagy, kisfiam. Bereményi Géza szövegei zseniálisak, nélküle nem lenne Lovasi sem. Nemrég megvettem Bereményi verseskönyvét, mert kíváncsi voltam, hogyan működik zene nélkül, mint önálló tartalom. És úgy is működik!

Mit szerettél meg általános iskolás korodban Cseh Tamásban?

Szerintem elsősorban a Bereményi-szövegeket és Cseh Tamás kikacsintásait. Komoly regényeket olvastam már akkor, nagyon fiatalon. Elsős-másodikos gimnazista koromban elolvastam a Dosztojevszkij-életművet. Jó, A kamasz kimaradt. De a többi megvolt, és hatással is volt rám. Szerettem már akkor az okos zenéket.

Korábbi DJ Shuffle-cikkek:

• Yann Tiersen
• Lou Rhodes (Lamb)
• Little Boots
• Palya Bea
• Irie Maffia
• PASO