Most is lehet úgy lázadni, hogy börtönbe kerülj

Miért pont most és ebben a formában jelent meg a Pajtás Daloljunk újrakiadása?  

A Pajtás Daloljunk sorozatot még mint illegális kiadó, 1985-ben kezdtük el kazettán kiadni, az utolsó részét azonban már hivatalos kiadóként jelentettük meg '94-ben. Azóta eltelt 23 év, közben egy hasonló válogatást terveztek külföldön. Egy francia kiadó is érdeklődött, sőt még arról is volt szó, hogy Jello Biafra kiadja az Alternative Tentaclesnél. Én meg néztem ezt a helyzetet, és csak azt láttam, hogy végül semmi nem történt. Aztán ősszel gondolkodtam, hogy jön a Trottel Records 25. évfordulója, válogatásokat mindenképp szerettem volna kiadni, és arra jutottam, hogy ezt a válogatást is nekem kell megcsinálnom, ha eddig senki nem csinálta meg.

Mi alapján válogattál a többórányi nyersanyagból? 

A szelektálás teljesen esetleges volt. 

Mindenkit könnyen el tudtál érni a harminc évvel ezelőtti ismerősök közül? 

Na igen, valahol a lustaság is befolyásolta a munkamenetet. Akit elértem, az felkerült, akit nem, az meg nem. Szempont volt, hogy országos képet adjon az akkori színtérről, és ne szoruljon be mondjuk csak Óbudára. Nyilván kapom a megjegyzéseket, de a karakterem eléggé kaotikus, így adja magát, hogy a válogatásom is kaotikus lesz. 

Elég fiatalon, 15 évesen volt az első rendőrségi ügyed a Rottens zenekar tagjaként. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szubkultúrával?

Volt egy srác az iskolában, aki belerángatott ebbe, ő vitt el az első koncertekre. Ironikus módon pont a napokban megint felvettem vele a kapcsolatot Facebookon, és mivel ő azóta egy – mondhatni – nemes életutat bejárt ember lett, annyira nem volt nyitott a közeledésemre. A teljesen eltűnt, annak idején Ramones-számokat játszó Laza Erkölcsök nevű zenekar nyomaira próbáltam rátalálni, akikről senki nem hallott, viszont  ő vitt le az első koncertjükre. A radikalizálódás kezdete leginkább a Beatricéhez köthető, akiket akkoriban csak vidéken lehetett megnézni, mert ki voltak tiltva Budapestről. Ez tartott egy-két évig, aztán jött a punk. 

Mi volt a következő fordulópont a balhés évek után? 

Lezajlott a nyolcvanas évek eleje, aztán volt, aki megszívta a balhékat, mint a CPG, mindenki kicsit felnőtt, és maradt egy relatív űr. Ami utána elindult, az egy kicsit más volt. Annak idején nekem megvonták az utazási jogomat, ami azt jelentette, hogy a szocialista országokba sem utazhattam be, úgyhogy maradt a levelezés. Külföldiekkel levelezgettünk, és belekerültünk egy lánclevélbe. Ez egy olyan játék, amit eredetileg gyerekek játszanak. Írsz öt embernek levelet, küldesz valamit, majd ők is öt embernek, de beleírják a te címedet is, és amikor rád kerül a sor, rengetegen küldenek neked is valamit. Ez létezett már a gyerekkorunkban is, mi viszont '85 körül beleszaladtunk egy olyanba, amit punkok csináltak, és hirtelen elárasztottak a kiadványok a világ minden sarkából. Napi szinten érkeztek a csomagok, teljesen lenyűgöző volt az egész. Úgy tűnt, hogy a világon minden országban korodbeli arcok rádióban vezetnek punkműsort, vagy csinálnak kiadót, újságot.

Visszakanyarodva a válogatáshoz, eredetileg azért is készült a Pajtás Daloljunk kazetta, hogy cserébe legyen mit küldeni külföldre. Így lettünk illegális kiadó. Később itthon is árulgattuk, 60 forintért vettük a legolcsóbb számítógépkazettákat, fénymásoltunk hozzá borítót, és 65 forintért árultuk. Ennek fényében pláne vicces volt, amikor arról kezdtek pletykálni, hogy ebből vettem erősítőt.

Régen nem volt minden sarkon fénymásoló, meg be is volt tiltva a fénymásolás. Gondolom, olyan nagy mennyiséget nem is tudtatok egyszerre gyártani.

Ötpéldányonként sokszorosítottuk a borítókat. Aztán csináltunk hozzá fanzine-t, brosúrákat fordítottunk, hogy legyen információ is, amit adunk mellé. Ez így ment évekig, egyre súlyosabban, ami azt eredményezte, hogy mihelyst lett megint útlevelem a rendszerváltáskor, a kialakult kapcsolatoknak köszönhetően elképesztő mennyiségű koncertünk lehetett. 

80-as évekhez köthető a másik zenekarod, a Marina Revue, amit gyakran az első magyar hardcore zenekarként aposztrofálnak. Annak a zenekarnak mi a története? 

Volt a Trottel első formációja, ami egy napon megbomlott, mert a dobos kiment lemezt venni Szerbiába, és Ausztráliáig meg sem állt. Mi persze kerestünk dobost, de úgy alakult, hogy könnyebb a gitárosunkkal, Lörkével új zenekart alapítani. Beszerveztük Papp Gyurit és Bolit, kézenfekvően a barátok közül. Gyuri azelőtt a Qss-ban volt, Boli meg a T'34-ben. A zene úgy lett ilyen, hogy jöttek a brazil, japán és legfőképp finn, betegebbnél betegebb hardcore kazetták, és mi is begyorsultunk, mert ezt hallgattuk. Appendix-, Bastard-, Riistetyt-rajongók voltunk. A repertoár egy része egyébként Trottel-szám volt, csak begyorsítottuk őket. Boli akkor nem volt egy gyors dobos, de egy év alatt úgy begyorsult, mint az állat.  Gondolom, attól lettünk az első hardcore zenekar, hogy kurva gyorsan daráltunk, majd leszakadt a kezünk, de az Ian MacKaye-féle vonulathoz semmi közünk nem volt. Amúgy sem voltam egy nagy amerikai hardcore-os, a straight edge-hez meg végképp semmi közünk nem volt ezekkel a karakterekkel.

Térjünk vissza a kiadóra, a Trottel Recordsra. Mi az, ami átlendített, hogy hivatalossá tedd a kiadót? 

Nekem mindig egy evidencia volt a 80-as évek években, hogy egy underground zenekar magát adja ki és magát menedzseli. Én nem vagyok zenész olyan értelemben, hogy nem szakmám a zenélés, effektíve soha nem gondoltam, hogy kizárólag zenész vagyok. Engem a zenészség együtt érdekel a koncertszervezéssel, kiadással. Imádom a nyomdatermékeket, és az egész procedúrát, ahogy eljut az ember az első hangtól a kész kiadványig, majd a hozzá tartozó turnéig. Evidens volt, hogy előbb-utóbb a Trottelnek is kell csinálni egy kiadót. Ahogy jött a rendszerváltás, annyira felpörögtek ezek a dolgok, hogy nem lehetett már szamizdat kiadóként működni.

A kiadó elég sokféle megközelítésű zenét adott ki az évek során. Ez az eklektikus profil hogyan alakult ki?

Mivel nekem zenészként sem határolható be a stílusom, így a kiadó is hasonlóan kaotikus és eklektikus lett, és amik megtetszettek, azok is mind különböző stílusú dolgok voltak. Fontos, hogy volt egy hátterünk, mert anno volt egy nagy fokú érdeklődés és nyitás az emberek részéről, amire lehetett alapozni. A kilencvenes évek elején koncertszervezőként is elképesztő volt működni, amikor a Fekete Lyukban bármire elment 3-400 ember hétköznap, hétvégén meg minimum 800. Akkoriban bármit adtál ki, elpötyögött mondjuk ezer darabig, ami akkor nem tűnt soknak, de utólag visszanézve egyáltalán nem volt kevés. Ilyen körülmények között sokkal bátrabban ad ki az ember bármit, és bele is vágtunk, amibe csak kedvünk volt. Így alakult ki a kiadó profilja, ami a mai napig változatlan.

Ami érdekes, hogy ott van a Trottel Records, aminek a neve alatt megfér egymás mellett a Dawncore, Sántha István szibériai DAT magnós népzenei felvételei, punk zenekarok, a Másfél furcsa instrumentális zenéje, és ez mind a Trottel Records alatt jelent meg, a Trottel pedig szinte minden lemezen máshogy hívja magát. 

A tagolódásra volt próbálkozás a legelején a Wei Vu Wei kiadványnál, mert az ő zenéjük még a kilencvenes évek káoszában is elütött mindentől. Ehhez létre is hoztunk egy Outline Records nevű alkiadót. Ez pár kiadványig ment, de a káosz akkora méreteket öltött, és annyira nem tudtam, hogy mit hova rakjak, hogy úgy voltam vele, hagyom a faszba az egészet. Ami azóta markáns elkülönülés lett, az a Folkbeats 2010 után, ami külön márkanév, de az azért is van, mert egy tehetségkutatónak és népzenei sorozatként indult. 

A zenekarnál azért módosultak a nevek, mert amikor nagyot változott a zene és a formáció, arra az elejétől fogva rögtön reagáltunk, így volt egyfajta logika és kontinuitás. A legelső a Troxxnál volt, amikor eltűnt a dobosunk, és kitaláltuk, hogy dobos nélkül játszunk, ami egy kicsit nagyképű dolog volt, de a zenekarnak volt annyi lehetősége, hogy dobos nélkül is volt elég koncert. Ennek ellenére úgy voltunk vele, hogy jó lenne mégis megkülönböztetni ezt a dolgot. Nem sokkal később bekerült a jó öreg Madár Andris dobon, és akkor nem tudtuk, hogy mi legyen. Elkezdtünk úgy játszani, hogy volt a Troxx-blokk dobos nélkül, majd ő feljött a színpadra, és nyomtuk vele tovább Trottelként. Innentől egyértelmű volt, hogy minden nagy váltáskor – mint például amikor bekerült a szintetizátor – kellett egy másik név. Nem kell mindig tudatosságot keresni ezekben, mert az ember próbál reagálni a helyzetekre, ami előáll érzelmileg, stratégiailag, próbálja a saját tevékenységét a külvilág számára úgy lefordítani, hogy az értelmet meg rendszert találjon benne. Persze itt semminek semmi értelme nem lenne racionálisan nézve, mert nem lehet úgy kiadót csinálni, hogy ugrál stílusról stílusra, és nem lehet zenekart sem úgy csinálni, hogy az is stílusról stílusra ugrál. Megfigyelheted, hogy az underground kiadók közül is azok sikeresek a mai napig, amik egy stílust nyomnak. Hardcore-ban, punk rockban is így működik. 

Miért vonták be az útleveledet akkoriban?

Egy egyszerű disszidálás miatt. Illetve ez volt a pech, hogy nem bevonták, hanem ellopták tőlem, és amikor hazakeveredtem, nem adták vissza, effektíve az utazási jogomat vonták meg.

A te generációdból sokan elköltöztek külföldre. Te miért nem hagytad el végleg az országot?

Mivel bevonták az utazási jogomat, a nyolcvanas évek második fele azzal telt, hogy vártam, hogy visszakapjam az útlevelet. Amikor visszakaptam, akkor meg annyira durván turnéztunk, hogy alig voltunk itthon. Túl sok oka nem volt, hogy ne jöjjek haza. Aztán a nyolcvanas-kilencvenes években nagyon izgalmas dolgok történtek itthon társadalmilag is, nem csak a zenében.

Hogy egy példát mondjak, amikor az önkormányzati választásokon ilyen huszonéves polgármesterjelöltek voltak, beszartál, és azt mondtad: a világon nincs még egy város, ahol a mi generációnkból kerülnek ki a polgármesterek. Aztán 25-30 évvel később lett, ami lett, de akkor izgalmas volt az egész, és szerintem Kelet-Európa volt a legjobb hely, ahol az ember lehetett abban az időben. 

A másik, hogy akkoriban látta az ember más helyen, ha beragadtunk hetekre, hogy milyen a helyi élet, és hogy nem úgy van, hogy ott minden jó, nálunk meg minden szar. Ha egy helyben maradsz, mindenhol lehúz a szar. Lehúz a politikai szar, a közösségi szar. Azt látod, hogy azon a színtéren belül ugyanaz a kicsinyesség megy, bevándorlónak lenni és anyacsavart gyártani napi nyolc órában meg amúgy sem annyira nagy kaland, sokkal jobb a felszínen úszkálni, és a turnék révén egy kicsit mindenhol lenni. 

Az internet sokak szerint áldás, sokan viszont azt mondják, hogy régebben jobban meg voltak szervezve a koncertek körüli dolgok, amikor ez a könnyűség nem volt. Ti hogyan szerveztétek a turnékat, és te milyen állásponton vagy ezen a téren? 

Leginkább azt látom, hogy valahogy olyan magától értetődő volt annak idején minden. Hogy a Fekete Lyukhoz visszatérjek, volt egy rutin. A budapesti koncerteknél bulinként 3000 plakátot ragasztottunk. Ezzel tudtad, hogy a városban hol vagy jelen, és mennyi embert érsz el. A turnékat illetően pedig a nyolcvanas években volt egy címlistád, és postai úton rendszeresen kimentek az infók, koncert, lemezmegjelenés, külföldi koncertek listája. Itt is tudtad, hogy kikhez jutsz el, kiket érsz el. Manapság ezt lehetetlen a weboldalakkal, hírlevelekkel megsaccolni. Költség szempontjából persze jobb, mert nincsenek több tízezres számlák egy turné leszervezésénél. Annak idején erre ment el a pénz. Most kimegy egy köremail, ami ingyen van, de nem kapsz egy reakciót sem. Szóval szerintem sokkal nehezebb, de azért összességében örülök, hogy van internet. 

Nagyon sokan vonnak párhuzamot a mostani kormány és az előző rendszer között. Szerinted mennyire más a jelenlegi rendszer elleni  lázadni, mint a  régi ellen? 

Azt gondolom, hogy ha lázadni akar az ember, akkor van mi ellen lázadnia most is, és volt akkor is. Annak idején is lehetett úgy lázadni, hogy ne kerüljél börtönbe, és most is lehet úgy lázadni, hogy börtönbe kerüljél. Máshogy feszegeti a dolgokat meg máshogy ugrál az ember. Azt gondolom, hogy talán most kicsit konformistább a világ. Mindenki békésen próbál fogyasztani. Ha azt vesszük alapul, nincsen olyan, hogy dalszövegek miatt bevisznek, meg lecsuknak, de akkor sem tartott sokáig ez az időszak, amikor beidéztek. A nyolcvanas éveknek is inkább az elejére volt ez jellemző, és akkor is azért fordult elő pár zenekarral, mert rosszkor volt rossz helyen. A nyolcvanas évek második felétől nem nagyon volt ebből gáz, legalábbis Budapesten. A mi csomagjaink menetrendszerűen kicsomagolva érkeztek, de direkt retorzió nem ért minket, legfeljebb megfigyeltek.

Sokszor futok bele olyan szituációkba, amikor az utca embere vagy egy-egy zenész csak interjún kívül mond fontos dolgokat, mert fél, hogy nem kap pályázati pénzt, vagy baj lesz a munkahelyén. Ez szerinted valós félelem vagy paranoia? 

Ez pont az az öncenzúra, ami a nyolcvanas évek második felében is működött, és most is működik. Persze adódik a kérdés, hogy mennyire megalapozott az emberek attól való félelme, hogy utánuk nyúlnak. Ha jobban megvizsgáljuk a helyzetünket, most is azt látjuk, amit akkoriban: nem volt alaptalan az aggodalmunk, de azért az önszabályozás és annak foka meghatározta, hogy mennyire nyúlnak utánad. Ez így van most is, meg így volt akkoriban is. Ha szabadszájú vagy, lehetnek problémáid – akár pályázati, akár munkahelyi szinten.