Alice Cooper egy bohóc a rockszínházban

Alice Cooper olyan állócsillaga a rockzenének, mint Iggy Pop, Ozzy Osbourne, Mick Jagger vagy Keith Richards. Amióta az eszemet tudom, ott mozgott a színtéren, kiadott 27 lemezt, megteremtette a shock rock nevű stílust, azaz olyan teátrális bohóckodásokkal dobta fel a koncertjeit, mint egy véres kényszerzubbony, démonnak maszkírozott ápolónőnek öltözött háttértáncosok, és persze egy guillotine, amivel levágják a fejét.

Később a színpadi show változott, bővült, de a zene nem változott: Cooper, akit eredetileg Vincent Damon Furniernek hívtak és egy prédikátor fiaként született 1948-ban, mindig megbízhatóan szállította a néha kissé slágeres, máskor elborultabb, de fogyasztható rockzenét. Idén a székesfehérvári Fezen fesztiválon lépett fel, a buli előtt beszélgettünk vele Budapesten.

Soha nem akart külsőségekről mentesen koncertezni? Semmi színház, csak zene? 

Isten ments, dehogyis! Iszonyú unalmas lenne. Énekesnek lenni, egy szál mikrofonállvánnyal rohangálni – ez nem az én műfajom. Mick Jagger ebben a király, Axl Rose is remek frontember, de én eret vágnék magamon, ha nem lenne show. Ötven éve csinálom ezt, ötven éve alakítom, finomítom a dolgokat, találok ki új elemeket, kunsztokat, és meg egyszer sem láttam egy rajongó arcán sem, hogy "ó, hagyjanak már békén ezzel a vurstlival". Aki egy Alice Cooper-koncertre fizet be, az show-t akar a pénzéért, mi meg megadjuk neki. Így fair. Abban nem látok semmi plánét, hogy állok egy helyben, arra mindenki képes. Érti ugye? Ha a nóta címe az, hogy Welcome to My Nightmare, akkor nem jobb, ha a színpadon megelevenedik az a rémálom? Menjen úgy haza a koncert után, hogy hű, ez nagyon fasza volt.

Hogy rakják össze a koncertprogramot?

Nehezen. Ha saját turnén vagyunk, akkor másfél órát játszunk, 18-20 számot, de ezt 27 albumról kell összeválogatni, és ez cseppet sem könnyű. Vannak ugye a kötelező darabok, I'm Eighteen, School's Out, Poison, No More Mr. Nice Guy, van úgy tíz sláger. Ott vannak a showelemekre épülő dalok, a Feed My Frankenstein, az Only Women Bleed és így tovább - ha ezeket összeadjuk, akkor 3-4 szabad hely marad csak, és még nem is beszéltünk az új album számairól, szóval kemény meló,

egy koncerten nem izzadok annyit, mint a setlist összerakásánál.

Nemrég elmentem megnézni Paul McCartneyt LA-ben, és a koncert előtt bementem az öltözőjébe dumálni. Mondom neki, add már ide a playlistet, hadd lássam, mi lesz ma este. Ideadja, negyven nóta van rajta. Negyven. Aztán ideadja a másnapit, azon 40 tök más dal szerepel, de mindkettőn vannak olyanok, amiket korábban nem nagyon játszott élőben. A mostani turnén mi is ezt csináljuk, ott a World Needs Guts, amit vagy húsz éve nem játszottunk, de elővettük, mert illik a műsorba.

Nemrég jelent meg az új albuma, amiről azt mondta, hogy úgy lett konceptlemez (egy témára felfűzött mű), hogy nem is annak szánta. Ezt meg hogy csinálta?

Bob Ezrin producerrel és két gitárossal, Tommy Denanderrel és a zenekaromban is szereplő Tommy Henriksennel ültünk le Johnny Depp házában és dzsemmelgettünk, Tommy D hozta a riffeket, állati jó dolgokat ír, Bob az énektémákat, és így tovább. Johnny éppen forgatott, nem volt otthon, a stúdiója is üresen állt, elkezdtük felvenni a nótákat, és amikor hallottam egyben az ötleteket, jöttek a szövegek is. Azokat mindig én írom, csak a dalszerzésben vannak társaim már vagy 40 éve. Szóval a szövegek meg egyre gyanúsabbak lettek, teljesen tudat alatt csak olyan dalok születtek, amik valamiféle mentális zavarról szólnak. Az anyag címén sem kellett sokat gondolkodni, Paranormal lett, mert egyik szám főszereplője sem normális.

Mi az amit leginkább visszasír a hatvanas-hetvenes évekből?

A kreativitást, pontosabban azt, hogy a zeneipar azt akarta, hogy a zenekarok alkossanak, hogy legyenek kreatívak, hogy engedjék el a fantáziájukat és merjenek mások lenni. Azt akarták, hogy a Procol Harum más legyen, mint a Pink Floyd, hogy a Floyd az legyen Foyd, és ezt nagyon erősen tolták. Nem akarták, hogy az Alice Cooper másra hasonlítson, mindig azt hangoztatták, hogy legyünk önmagunk, kísérletezzünk. Erre ma mi van? Megnézi a kiadó, hogy éppen mi vagy ki a menő, és jön a meeting, hogy emberek, a kiadónak kell egy Justin Bieber vagy Ed Sheeran, tessék hozni nekem egyet. Ez egyébként a nyolcvanas évek végének a hozadéka, amikor Bon Jovi vagy a Guns N' Roses uralta a listákat, és minden lemezcég akart magának egy hasonló előadót, kerestek valami noname zenekart és átalakították. Mára ez a folyamat teljesen kiölte a kreativitást a zeneiparból, mindenki úgy akar szólni, mint valaki más, nem hasonlóan, hanem pont úgy. És ha ez ellen a művész felemeli a hangját, akkor ott az ajtó, el lehet menni, a folyosón hatvanan várnak ugyanerre a lehetőségre. 

Van innen visszaút?

A zeneipar ciklikusan működik, ez már többször kiderült. Most éppen a retró éli reneszánszát, az emberek megint lemezeket vesznek, még a végén megéljük, hogy a szalagos magnók népszerűbbek lesznek, mint a CD-lejátszók, bár már talán azok is, ki tudja, CD-t nem hallgat senki évek óta.

Ami most van, hogy mindenki egyformán néz ki és egyformán szól, hogy nincsenek lázadók az lassan le fog járni, egyszer csak lesz valaki, aki beint a lemezcégeknek és azt mondja, hogy lófaszt, én a saját utamat akarom járni, és erre a közönség vevő is lesz.

Az a gáz, hogy ezt még nem látom jönni, sehol nincs az új Mick Jagger, aki ha kilép a színpadra a mai napig elájulnak tőle. Ma Ed Sheerenek vannak, az introvertált, jaj-elnézést-hogy-a-színpadon-vagyok típusú zenészek. Ed kiváló énekes egyébként, csak a színpadi jelenléte nem sugall semmit. Pedig vissza kell jönnie annak a korszaknak, vagy ha annak nem is, de az életérzésnek igen, ami azzal járt, hogy az ember egy rockzenekarban játszik, és azt hiszi övé a világ, és minden bulira úgy megy ki a színpadra, hogy tessék, nézzetek, imádjatok, üvöltsetek. Vége lehetne már ennek az indie-garázsrock-hálószobapop hullámnak.

Melyik volt az utolsó izgalmas rockzenekar amit látott? 

Van most is egy-kettő, például a brit The Struts, nekik van stílusuk, vagy az ír The Strypes. De a legutolsó olyan zenekar, amitől libabőrös lettem, az a White Stripes volt, na, ők felrúgtak minden konvenciót. Jack White meg egy zseni. Jóhogy, Detroitból származik, mint én, a Stooges vagy az MC5. 

Detroit egy időben elképesztően lelakott volt, most jobb a helyzet?

Nem járok arrafelé sokszor, Phoenixtől elég messze van (3300 km), de azt tudom, hogy nem is olyan régen a város az USA gyilkosság-fővárosa volt, rémes közbiztonsággal. Könyörgöm, a polgármester megbukott crackkel! És újraválasztották! Elképesztő volt, de mára javult a helyzet. A hatvanas években olyan hétvégék voltak, hogy az valami hihetetlen, most képzeljen el egy olyan estét, hogy Iggy Pop kezd a Stoogesszal, utána jön Bob Seger, Alice Cooper és a The Who. Négy dollárért. Jó, mi?

Az igaz, hogy az Alice Cooper név használatéért a mai napig fizet jogdíjat egykori zenekarának?

Nem, ez marhaság. A zenekar nem azért oszlott fel, mert rühelltük egymást, hanem azért, mert öt év alatt hét lemezt vettünk fel, és amikor nem stúdióztunk, koncerteztünk, szóval elég keményen toltuk az ipart. A közönség imádta az anyagokat, de amikor a Billion Dollar Babies után kijött a Muscle of Love, és már az első helyen debütált, akkor egyértelművé vált, hogy váltani kell. Kreatív értelemben merültünk ki. Közös döntés volt, hogy szétmegyünk, nem haragudtunk egymásra. A legutóbbi albumra pár nótát írtunk és rögzítettünk is a régi tagokkal, illetve azokkal, akik még élnek, mert szegény Glen Buxton 1997-ben meghalt. A dalszerzés, a közös munka pont olyan volt, mint 40 éve, és a felvételeket is úgy készítettük, mint annak idején, nem sávonként, hanem egyszerre az egész zenekarral. Más is volt a hangulat. Annyira élveztük, hogy az őszi, brit turnén az eredeti tagok is eljönnek velünk. A műsor két részből áll majd - az első résznek ott lesz vége, hogy levágják a fejemet a színpadon, lehull a függöny, és amikor felmegy, ott áll az eredeti zenekar, és eltoljuk az I'm Eighteent, a Billion Dollar Babiest, és még pár ikonikus slágert, majd a School's Outra visszajönnek a mostani zenészek, és közös ráadás lesz belőle. Ha jól megy majd, szerintem egy nagy európai turnét is bevállalunk.

Egyszer azt mondta, hogy ha egy rockzenész politizálni kezd, azzal elárulja a zene szellemiségét. Ezt a mai viszonyok között is tartja?

Ennek semmi köze nincs ahhoz, ki van hatalmon, ez elvi kérdés. Egyszerűen arról van szó, hogy egy rockzenész az rockzenész, és pont annyit ért a politikához, mint egy asztalos. Az asztalostól sem kérünk tanácsot, hogy kire szavazzunk, és nem a hentes útmutatásai alapján alakul ki a pártpreferenciánk. Egy rockzenésznek ráadásul ott a közönsége, akik elmennek a koncertekre, akik követik Twitteren, Facebookon vagy Instagramon, és akiket simán befolyásolhat azzal, ha elkezd nekik papolni a saját politikai hitvallásáról. Milyen alapon teszi? Hülyének nézi az embereket? Nem szabad lenézni a rajongókat, és azt gondolni róluk, hogy nem tudják saját maguk eldönteni, hogy kire szavazzanak. Kifejezetten kártékonynak tartom, ha ilyen hatalommal bíró előadóművészek (mert ez hatalom) befolyásolni akarják a rajongóikat. Éppen ezért tőlem soha nem fog hallani politikai manifesztókat, nem fogok kiállni egy politikus vagy párt mellett sem, mert nem az én dolgom. Én csak egy bohóc vagyok a rockszínházban.