2006: A Radiohead után meg sem tudtam szólalni

Ez a 25. Sziget Fesztivál, az egykori Diáksziget, az egykori Eurowoodstock, az egykori Pepsi Sziget. 1993-ban Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly közösen találták ki, hogy "Kell egy hét együttlét", a fővédnök az akkori köztársasági elnök Göncz Árpád volt. Azóta eltelt 25 év, és nagyon sok minden történt a Szigettel és a Szigeten is: megpróbáltunk néhány emléket összegyűjteni. A sorozat zárásaként Hó Márton írta meg nekünk a Radiohead-koncertet. 

A szomorúság nagy helikopterrel érkezett

A 2006-os év volt a macskaszaros kis életem szeptember 11-e: néhány hét alatt annyi drasztikus változás, családi tragédia és megrázó esemény követte egymást, ami egy komplett Nick Cave-lemezt megtöltött volna, vagy legalábbis tökéletes témát szolgáltatott volna egy mocsári delta blues dalszövegkönyvhöz – ez volt az az időszak, amikor úgy éltem, hogy igazából most már minden mindegy, jöhet bármi.

Ebben az évben jött először Magyarországra kamaszkorom meghatározó zenekara, a Radiohead. Már láttam őket korábban egy német fesztiválon, az is magával ragadó és szívtájékon ható élmény volt, szóval nagyjából tudtam, hogy ez a koncert maradandó és egész életre szóló zenei katarzis lesz, és így is lett.

Thom Yorke és zenekara azonnal elnyerte tőlem az „Életem koncertje” pecsétet, amihez fogható talán csak a '97-es David Bowie-koncert volt ugyanazon a Nagyszínpadon, és még talán egy Queens of The Stone Age- vagy Arcade Fire-koncert Bécsben. Nyilván azóta sokat változott a Radiohead, a tavaly megjelent A Moon Shaped Pool például nem jelen túl sok izgalmat egy OK Computeren, vagy Bendsen nevelkedett, de még egy Amnesiac/Kid A-n szocializálódott rajongónak sem - de az biztos, hogy megnézve néhány full live videójukat, én azóta sem láttam ilyen szép és nagyívű, magával ragadó szettet, mint akkor, a Hajógyári szigeten, 2006 augusztusában.

Az előzenekar az azóta már feloszlott Heaven Street Seven volt, és milyen bizarr, hogy ez ma már teljesen lehetetlen és ördögtől való dolog, hogy egy hazai (!) együttes (!!) lépjen fel a co-headliner idősávban. Arra biztosan emlékszem, hogy a színpad előtti rész teljesen csurig megtelt, még a keverőpult után is nagy tömeg volt, és maga a zenekar is kérte a szervezőktől, hogy jelezzék a közönségnek, hogy a színpad bal oldalán van még hely. Ezért csúszott is kicsit a koncert, de aztán megjelent Thom Yorke, Ed O'Brien, majd belekezdtek az OK Computer nyitódalába, az Airbag című számba (személyes kedvenc Radiohead-dalom). Állítólag a zenekar helikopterrel érkezett a Hajógyári szigetre, és koncert után azonnal vissza is repültek a szállodájukba – így hozták el az oxfordi szomorúságot, az angolok keserédes melankóliáját a magyaroknak.

Aztán jöttek az ismert Radiohead-dalok (There There, Karma Police, Paranoid Android, No Surprises), a közönség együtt énekelte a szövegeket Thom Yorke-al, és még volt egy külön gesztus is a budapesti közönségnek: a The National Anthem kaotikus intrója alatt egy magyar rádióműsorból vágtak be részleteket. Thom Yorke egészen lenyűgöző volt, Ed O'Brien is kiemelkedő volt magabiztos vokáljaival és egyedi gitárjátékával, Jonny Greenwood szürreális zongorával és koszos, kakofón, széttorzított gitárral törte szét a Radiohead zenei szépségét, Colin Greenwood dallamosan, de betonszerűen biztosította a basszus alapokat, Phil Selway pedig a Big Ben óramű pontosságával tartotta egyben a brit kvintettet.

Minden a helyén volt: egyrészt voltak a jól bevált slágerek, másrészt volt gyönyörködtetés (You and Whose Army?, How to Disappear Completely), közönség megőrjítése (Bones, 2x2=5, Just), és persze magával ragadó szomorúság (Street Spirit - Fade Out). A Creep szerencsére kimaradt. Nagy koncert volt, a kevesek egyike.

A koncert előtt pár héttel ment el az apám rákban, az aktuális zenekarom feloszlott, és éppen szakítottam a csajommal, szóval egészen szürreális és nyomasztó is volt egyben, hogy én most itt Budapesten, látni fogom a Radioheadet. Azért azt tudtam, hogy kicsit helyretesz majd: úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, az egész koncertélmény annyira odahatott szívtájékon, hogy utána egy-két óráig meg se szólaltam, csak néztem ki a fejemből és próbáltam visszatalálni a fesztivál időszámításába. Sírni kellett volna, de nem tudtam.

A mi szigetes sztorijaink ezek voltak a héten:

• Pándi Balázs és Otto von Schirach
• Dragomán György és az Iron Maiden
• Haász János és a Prodigy
• Kerékgyártó Yvonne és a Toy Dolls
• Rupaszov Tamás és Lemmy, Liam, Macklemore és a Toy Dolls
• Peer Krisztián és Blaha Lujza
• Beregi Tamás és a szerelem
• Grecsó Krisztián és a Kispál
• Szálinger Balázs és a benzinkút
• Publo Palko és Tricky