A nyolcvanas évek slágereit szokatlan műfajban feldolgozni nem világraszóló ötlet (Paul Anka is ilyesmiből hoz össze tisztességes nyugdíjkiegészítést), de ezek jellemzően egy albumig vicces projektek. A Nouvelle Vague produkciója tartósabb, egyrészt azért, mert nem agyonkoptatott megaslágereket, hanem ritkán játszott, de azért ismert dalokat dolgoznak át (többek között a Cure-tól a Joy Divisiontől és a Depehe Mode-tól), és igazítják bossanovához, salsához meg mindenféle karibi zenéhez.
A másik ok a nagyszerű és a koncerteken jól is mutató énekesnők. Elképzelhetetlen lenne a produkció Melanie Pain gyerekdalokhoz illő cukorszirupos hangja nélkül, de a fesztivál koncertjének központi alakja mégis Nadeah Miranda művésznő, egy kirakatbaba arányaival rendelkező, szédületes mozgású bombázó. Bejön, ledobja magáról a vállait takaró fekete selyemkendőt és frufruja mögül, a bardot-i iskolát követve félig nyitott szájjal, pofátlanul pozőr módon kacérkodni kezd a közönséggel. Ha ez képregény lenne, most jönne egy fél oldalt betöltő „BOINGGG” felirat, a színpad előtt nyáladzó ezer hím együttes erekcióját illusztrálandó.
Bár nehéz nem a látványra figyelni, Nadeah hangja is elképesztő, néha el is téríti a feldolgozásokat a karibi tánczenéktől a sanzonok felé, de ez csak jót tesz a fülledt hangulatnak. Egyetlen probléma a koncerttel, hogy a zenekar nagyon nehezen találja a kontaktust a közönséggel (legalábbis úgy, ahogy szeretné). Na ja, a közönség nem ért franciául, az énekeseknek pedig nehezen esik le, hogy talán angolul kellene beszélni a tömeghez (persze még jobb lett volna megtanulni néhány alapkifejezést magyarul, Manu Chaónak sem derogált ez). Melanie el is süt egy poént Trianonról, de szerencsére ezt is franciául teszi.
A koncert közepére azért egymásra talál a közönség és a zenekar, a végén tisztességesen adnak három ráadást is. Amikor Nadeah levonul, kiderül, hogy zenészek is voltak a színpadon.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon