A Hegyalja fesztivál első napján a Parkway Drive, majd az utolsó napon a Raunchy és a Heaven Shall Burn feltalált egy új stílust, ez pedig a gimnasztikus metál. Ugyan hangzásban leginkább a torzított gitár miatt hasonlít az utolsó nap két fellépője, de mégis pontosan ugyanaz az ugrabugra, pózer külsőségek jellemzik őket, bár az előző őszintébb, és elszántabb, mint utóbbi. Az viszont bizonyos, hogy mindkettő becsülendőbb cuccot játszik, mint a szörf-metalcore Parkway Drive, akik érthetetlen módon a fiatalok körében most a legnagyobb feltörekvő sztárok. Őket inkább most hagyjuk, pláne mert írtunk már róluk.
A dán Raunchy zúz is, dallamosénekezik is, meg van a zenéjükben sok-sok szinti (bár az csak samplerről). Jó számuk viszont nincs. A zenekar a Soilwork hangzását húzta le a netről, majd egy kicsit alakítgatott rajta, mígnem annak minden jellegzetességét kiölte belőle. Pedig tényleg benne van az, amitől működhetne. Dallamos is, kemény is, van benne húzás, de kifejezetten steril, mintha a patikában keverte volna össze az gyógyszerész, hogy na, ez biztosan használ.
A magyar közönség amúgy jót tornázott az ötlemezes csapat zenéjére, pedig a zenekar több tagja nem szolgált rá a lelkesedésre, mert kevesebbet mozgott, mint a feneküket enyhén billegető csajok a nézőtér hátsó soraiban. Főképpen a tiszta éneket produkáló Jeppe Christensen érthetetlen figura, mivel olyan, mintha nem is metálzenével állna kint a színpadon. A gitárosok, illetve néha a basszusgitáros belerúgott párszor a levegőbe, csak a mihez tartás végett, de egyáltalán nem meggyőződésből.
A német Heaven Shall Burn ezzel szemben kifejezetten büszke a kemény zenéjére. A színtiszta metalcore-zenekar olyan elszántan vetődött a közönség elé, mintha gyilkolni készülne. A lányos hígítást (tiszta ének) nélkülözték is, és a death-be hajló, de inkább középtempós zúzásokban erős zenéjük hihetőbb is volt, mint a Raunchyé, sőt a németek kórusait tudta is a nép együtt üvölteni, nem úgy, mint a dánok cirádás dallamait.
Ettől függetlenül persze a metalcore szörnyen unalmas stílus. Kétségtelenül az izmokra akar hatni, hogy lengesd a kezed, forgasd a nyakad, vagy ugrálj az emberek fölé. Első hallásra ezekből a számokból semmit nem jegyez meg az ember, mert a kevés kiállás vagy északi dallamos riff szinte elveszik a tömény hangzásban.
Ha már a kettő zenekar között választani kéne, akkor mégis inkább a Heaven Shall Burnt lenne érdemes újra megnézni, de akkor már kis előismerettel, hogy pontosan tudjuk, mikor kell körberohanni, vagy megfelezett ütemre behajlítani a derekat. Fogyókúrázók előnyben!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon