Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Három éve már attól is padlót fogtunk, hogy a Faith No More kipróbálta, megy-e még az együttzenélés. A Voltra most egy rafináltabb show-val érkeztek, ami úgy is minden idők legjobb fellépései közé katapultált, hogy Mike Patton nem szippantotta fel a cipőfűzőjét.
Szellősebb sorok, ritkásabb hajak, a fakóbb tetoválások. Az évek óta a szekrény mélyén őrizgetett póló hasban kicsit szűk, a hátán pedig már alig olvashatók a King for a Day '95-ös turnéjának állomásai. Előttünk egy család bulizik, ahol a headbangelő apu és anyu előtt fiacskájuk – aki tuti, hogy az utolsó sorlemez, az 1997-es Album of the Yeart követően született – teli torokból üvölti a Land of Sunshine-t. A tömegből meredező karok egy negyvenes reklámszakembert csúsztatnak le a földre, szétizzadt kollegája röhögve lohol utána, és közben üvölti: „Te hogy a faszba kerültél föl oda?”
Annak ellenére, hogy a Volt nagyszínpada előtt a Simple Planen még ott nyomorgó tiniket száz százalékig leváltották a fotelrockerek és családapák, a Faith No More koncertjében szemernyi retrohangulat, cseppnyi emlékszelamikor?-érzés sem volt. Mondjuk ettől azért annyira nem is kellett tartani, mert ez a tizenkét évig hallgató kultzenekar már 2009-ben is őrült energiával tért vissza a színpadra, aki ott volt a Szigeten az soha az életben nem fogja elfeledni a koncertet, és ezt most nem azért mondom, mert Mike Patton megette a cipőfűzőjét. Pedig a Faith No More akkor még csak berozsdált szárnyait próbálgatta, mostanra viszont friss koncepcióval indultak turnéra – abszolút nem mellesleg ezen turné első állomását a Volton tartották. Külön ízt adott az eseménynek, hogy a hírek szerint az együttes ezt a turnét búcsúnak szánta.
A búcsú hangulata – azaz inkább a búcsúhangulat kifigurázása - határozta meg a színpadképet is. Csillivilli lézerek és ledfalak helyett egy nagy függöny lógott, előtte pedig fehér ládák és nagy virágcsokrok hevertek mindenfelé. Az együttes tagjai is fehérben álltak fel a színpadra, sőt, még a roadok is snájdig fehérben pakolták a cuccokat. Az ünnepélyes fehérségről természetesen rögtön megindultak a találgatások, a motívumot valaki Billy Gould basszeros délszláv gyökereire vezette vissza, de mellettem egy brazil-szakértő bloggerhölgy nagyon határozottan azt állította, hogy a laza fehér ruhák a színes pántokkal és a sok színes virággal együtt az afro-brazilok törzsi eredetű fehér mágiájának, a candomblé-nak a kellékei. Én ebben nem jutottam előre, mindenesetre a fehér színpadkép a zenészek deresedő hajához is tökéletesen passzolt.
A színpad játékos iróniája az egész koncert hangulatát meghatározta, és úgy tűnt, a közönség is vevő volt a marhaságokra. Az olaszoknak szurkoló Patton a számok között kárörvendően tudósított a német-olasz meccs aktuális állásáról, német jelszavakat harsogott, a pöcsét markolászta, és látványosan elégedetlenkedett, ha nem énekelt elég hangosan a közönség. A Faith No More a poénok mellett azonban magát a műsort nem vette félvállról, mert olyan zseniálisan kifundált, merész és ötletes showt vezetett elő, amire még a magyar rockélet VIP-szektorból páholyozó jeles képviselői is elégedetten bólogattak a Cuba Libréjük felett.
Már a kezdet is elképesztő volt, az együttes a kicsit orientál hangulatú, de nagyon para instrumentális Woodpecker From Mars-szal indított, amibe azután Mike Patton gyönyörű ellenpontként keverte bele a Delilah című Tom Jones-sláger szirupos refrénjét. Annak ellenére, hogy ezután természetesen sorra jöttek a kihagyhatatlan slágerek, az Epic, a Digging the Grave, az Evidence és az Easy is, mégsem érződött semmi olyan törekvés, hogy ők most akkor nagyon biztosra akarnának menni a műsorral. A koncerten hamar elszabadult az őrület, olyan beteg gyöngyszemek is magától értetődően kerültek elő, mint a sikoltozós Caffeine, vagy az ugatós Cuckoo for Caca. A ráadásban pedig ahelyett, hogy bónuszként letoltak volna még egy-két jokerszámot, inkább leporolták az 1992 óta nem játszott, az első albumon szereplő kvázi tökismeretlen Why Do You Bother? –t, majd óriási fináléként elővezették a lebegős Pristinát, ami egyébként utolsó stúdiólemezük, az Album of the Year viszonylag ismeretlen záródarabja.
Az izgalmas merítés mellé ráadásul tökéletes játék is párosult. A Patton-show mögött nagyon összeszedetten játszott a Bordin-Gould-Bottum-Hudson kvartett, külön öröm volt, hogy a finomabb megoldásokat is lehetett élvezni a kiváló hangosításnak köszönhetően. Mike Patton meg dagadó exhibicionizmusa mellett még mindig mindent meg tud csinálni a hangjával – igaz, az extrémebb torzulásokhoz azért némi elektronikai segédletet is igénybe kellett vennie.
Aki kihagyta, annak azt tanácsoljuk, gyorsan kezdje el keresgélni a külföldi koncertdátumokat, mert a Faith No More a búcsúturnéján – amilyen nagy kópék, még képesek tényleg visszavonulni – is csúcsformában csapatja. És a koncerten az is abszolút érezhető volt, hogy a crossover úttörőiként az együttes ma sem azért brutalizálják vagy sanzonizálják a rockot, mert ma éppen ez a trendi, hanem azért, mert ők valóban el akarnak menni addig a bizonyos falig. Az biztos, sosem volt még ennyi rendszer az őrületben.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon