Jared Leto = Jézus Krisztus
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Ugyan Woodkid szerdai produkcióját nem múlta felül, de a Foals koncertje megmutatta, hogy még kár lenne temetni a gitárzenét. Jared Leto most már tényleg Jézusnak érzi magát a színpadon, Steve Aoki pedig ügyetlen pincérnek, mert állandóan elejti a tortákat. Koncertbeszámolók a Volt csütörtöki napjáról.
Halott Pénz
Halott Pénz pont annyival lóg ki az aktuális magyar rapperek közül, hogy pár jól sikerült dal után gond nélkül fesztiválkompatibilis produkcióvá váljon, idén szinte az összes valamirevaló zenei eseményen fellép. A Volton már viszonylag komoly tömeg várta őket, akik mind ismerték a számokat, nyomták a szöveget, és még az is belefért, hogy úgy a harmadik-negyedik szám környékén nagyszínpadozni kezdjenek. Mondjuk ez a Halott Pénz esetében az MTVA azonos című műsorára is utalhat, amiben nem jutott be a legjobb ötbe végül. Kétségtelen, hogy mióta a Feneked a gyengém-kategóriás jópofa dalokról átváltott valamivel komolyabb hangvételre, részemről kicsit csökkent a szórakoztatási faktor, és nem feltétlenül vagyok annak sem a híve, hogy a rappereknek feltétlenül kell egy zenekar. Ettől még simán lehozták azt a bulit, amire a közönség vágyott, voltak vendégek, mezítlábazás, és láthatóan a színpadon is jól érezte magát mindenki, de nálam nem feltétlenül működött minden esetben a nagyon hangszeres kísérete a daloknak, mert így pont a dög veszett ki az egészből. 6,5/10
Foals
Én annyira, de annyira szomorú vagyok a második és a harmadik Foals-lemez miatt, hogy szinte már előre lehúztam az egész koncertet. Nekem ne mondja a brit sajtó, hogy az egyik legjobb élő zenekar arrafelé, amikor Total Life Forever, de leginkább a Holy Fire nagy része borzasztóan unalmas. Erre tessék, idejönnek, hogy még a lassabb számaikat is állati jól adják elő. Már ott óriási előnye van sokakkal szemben a Foalsnak, hogy Jack Bevan eszméletlenül jó dobos, így az aprólékosan építkező, a reverb pedált rommá használó gitárjátékhoz segít fenntartani a figyelmet. Persze bele lehetne kötni, hogy az első lemezük dalait érthetetlenül lelassított tempóban játszották, de ez gond nélkül elnéztem nekik, hiszen az a fajta a matekos játékosság, ami a Foalsra jellemző, 100 százalékban visszajött élőben. Azok a számok is működtek, amiket felvételről egyáltalán nem kedvelek. Ugyan Woodkid szerdai előadását nem szárnyalták túl, a Foals azért így is meglepően szórakoztató, minden elemében vér profi buli csinált. Ha minden koncert ilyen lenne, akkor senki sem ugatna Cake Me Steve Aoki!-táblával a kezében, hogy a gitárzene halott. 9/10
30 Seconds To Mars
Kevés ellenszenvesebb frontember létezik Jared Letónál, egy idő után annyira irritál a pali, hogy még a remek Oscar-díjas Mielőtt meghaltam-alakítása sem számít. Ráadásul lassan évente fellép nálunk, ezzel is bebizonyítva, hogy amikor Jared Leto és/vagy Steve Aoki a főfellépő a Foals vagy tavaly a Queens of the Stone Age előtt, akkor a tömeg megduplázódik, a károgók pedig visszaülhetnek a seggükre csöndben headlinerekről vitatkozni. Jared még mindig valamiféle rockzenei félistennek képzeli magát, Jézusnak öltözve nyomta végig az egész koncertet, aminek a felét végigpofázta, még jobban kihangsúlyozva, hogy ő Jared Leto, emberek, szeressétek őt, hiszen annyira szép, és annyira szeret mindenkit, és egyébként, az ott Jared Leto. És Jared Letónak jár a konfetti, jár az óriás lufi, meg jár az a fekete kisfiú, aki House of Pain-pólóban felment a színpadra, mire a színész-énekes szépen megkoronázta. Az egészből sokat vont le, hogy a végén már tucatjával hívta az embereket a színpadra, mindenkinek egy aprócska darabot adva a Leto-varázsból, csak arról nem beszélt senki, hogy egyébként alig lehet különbséget tenni a számok között, és a zene semmivel több célt nem szolgál, mint Jared Leto egójának soundtrackje. A koncert egyébként biztosan tökéletes volt, akiknek nincs zsigeri undora az ehhez hasonló stadionrocktól, ezért őszintén irigylem a mellettem érdeklődő idősebb társaságot, akiknek sikerült megállapítani a koncert alatt, hogy "te, ez a Jude Law kurva jó". Jared Leto/10
Steve Aoki
A rockzene legtúlértékeltebb bájgúnára után jött az elektronikus zene legtúlértékeltebb bájgúnára, Steve Aoki. Többet nem tudnék hozzátenni ahhoz, amit már tavaly is leírtunk róla, tényleg bárki lehetne Steve Aoki, egész egyszerűen semmi más kvalitás nem szükséges ehhez, mint a megfelelő technikával tortát dobálni. A többit megcsinálja a gép, hiszen Aoki vagy Guetta számára már az is derogál, hogy élőben mixeljenek, elég bekúrni egy előre összerakott playlistet, aztán vagy belenyúlni az átkeverésbe, vagy nem, mindegy, a tortának mindenképpen repülnie kell. Aki szereti az überprosztó buta veretés, annak ez egy 10/10-es buli lehetett, aki viszont kicsit többre vágyik az állatias ösztönök túlvezérlésénél, az valószínűleg a már harmadik szám környékén pánikszerűen menekült a fesztivál területéről. 0/10
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon