Kisért a MySpace szelleme

Péntekre a legnagyobb dobásnak a Bring Me The Horizon tűnt a Volton, pedig számos magyar előadó adott egész szórakoztató koncertet. Mit tud Fluor Tomi, ha kizárólag nők veszi körbe, mit kezd a dögmeleggel délután négykor az Ivan & The Parazol, és melyik hazai együttes okozta nap legnagyobb meglepetését? Volt, koncertbeszámolók, péntek.

Ivan & The Parazol

Délután négykor, tűző napon színpadra lépni tényleg kínkeserves lehet, nem véletlenül tűnt elég szenvedősnek a Parazol koncertje a fellépés első harmadában.

A kissé enervált kezdés után végül helyre állt a rend, Vitáris Iván énekes hozta a harsány metroszexuális frontembert, a többiek pedig tisztességesen asszisztáltak hozzá. Külön ki kell emelni, hogy a Love Is Like (Bourbon on the Rocks) című szám még mindig elképesztően jó, a zenekar ügyesen válogatja össze a bugyieldobós dalokat a valamivel kifinomultabb szerzeményekkel. Itt a Volton esett le először, hogy a zenekarban milyen fontos szerepe van a néha a háttérben eltűnő billentyűsnek, aki szinte minden számhoz hozzáadott valami olyan pluszt, amitől karaktere lesz a Parazolnak, legyen szó háttérvokálról, szólóról vagy egyszerű orgonakíséretről. Ugyan én a közönség fotózását meghagytam volna koncert utáni tevékenységnek, - hiszen a rendes rocksztár ilyet nem csinál - de még így is egyértelmű volt, hogy az Ivan & The Parazol élőben ezerszer jobb, mint felvételen, és öröm látni, amikor ezt maguk a zenészek is elhiszik. 7,5/10

Bring Me The Horizon

Tényleg fölösleges abba belemenni, hogy a 2006-os MySpace-profilokból alakult Bring Me The Horizon hányféleképpen alázza meg a metált, ha élőben a Volt eddigi legnagyobb össznépi dzsemboriját okozták.

Én tényleg értem, hogy ez a most már posztemo metálzene valójában ugyanarra a bántóan ostoba sémára építkezik, és ezen kívül még három tucat indokot lehetne felhozni a zenéjük ellen, de amikor még a huszadik sor környékén is ugrálnak, tombolnak, visítoznak az emberek, akkor komolyan át kell értékelni a fiatalságról kialakított aktuális képet, és elfogadni, hogy egy bizonyos generációnak ez jelenti a lázadást, a vadságot, a keménységet, hiába van rózsa tetoválva az énekes nyakára. 8/10

Fluor

Mindig nagy bajban vagyok Fluor zenei munkásságának megítélésekor, hiszen hiába vannak agyonhallgatott számai, mégsem tudtam eddig egyértelműen elvonatkoztatni egy rakás tehetségkutatós hakni senkitől a Fluor-jelenséget. Emiatt pont tökéletes volt Fluor koncertje a Volton, ahol a magyar Pitbull, vagyis Diaz mellett fellépett még a csak lányokból álló háttérzenekara.

Végre rájöttem, hogy Fluor egész egyszerűen egy szórakoztató csávó, aki ráadásul képes olyan slágereket írni, amik bármilyen áthangszereléssel megállják a helyüket. A Mizu? kvázi hard rock átirata például egészen meredeknek tűnt elsőre, aztán kezdett bebizonyosodni, hogy Fluor számai amúgy remekül működnek élőzenei prezentálással. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már a harmadik számnál mormogom magamban az ismert dalszöveget, miközben zeneileg valami egészen mást kapok. Ez a más ráadásul jobb, mint amit megismertünk, így tényleg van értelme háttérzenekart alkalmazni a hiphophoz. 8/10

Tankcsapda

Tavaly az efottos teljesítmény után sikerült rendesen beleállni a Tankcsapdába, ezért őszinte izgalommal vártam, hogy a 25. születésnapját ünneplő zenekar mégis mit fog előadni.

Azt, amit a legjobban tudnak, legalábbis nekem végig az az érzésem volt, hogy ilyennek kellett volna lenni az utóbbi időszakban minden Tankcsapda-koncertnek, és hagyni a francba az álmetálos bénázást. A Zakk Wylde-nak öltözött Lukács Laci úgy nyomta el a fikázók ellen készült Köpök rátok című számot, mintha a megalakulásuk óta játszanák, de az is üdítő volt, hogy az esetek nagy részében megmaradtak annál, ami mindig is jól állt nekik, vagyis a tökös rockzenénél, amihez nem kell több egy gyorsan püfölő dobosnál és egy jó riffnél.

Kifejezetten élvezetes, néhol már közös örömködésre adott okot a Tankcsapda, mintha rájöttek volna, hogy a kő egyszerű punkdob bőven elég mindenhez,  talán nem is értik, miért variálták eddig túl. Ezért én sem értem, mi a jó büdös francnak kell erőltetni azt az átkozott duplázót. Tényleg nem kell minden számba, sőt, alig tudnék 1-2 olyan példát mondani, ahol valóban indokoltnak éreztem. Minden más esetben csak fölösleges erőfitogtatás, vagyis ha már beszerelték a roadok azt a másik pedált, akkor én rúgdosni fogom minden szám végén, hiszen ettől lesz kemény a rock. Nem ettől lett kemény, az indokolatlan duplázóhasználat csak nevetségessé tette a produkció ritmusszekcióját, pedig Lukács Laciék most olyan koncertet nyomtak le, ahogy egy 25 éves rockzenekarhoz illik. 8/10

Nero

Egész egyszerűen nincs arra magyarázat, ha a szórakoztatás bivalyszerű baszatást jelent tizenkétszer magasabb hangerőn, mint a megengedett. Ez szimplán ócska parasztvakítás, az ember neander-völgyi énjének előrángatása, minden DJ őszinte rémálma.

Visítozó dubstep, drum and bass vagy trap, mindegyikben az a közös, hogy olyan ordenáré ócskán vannak összetákolva, hogy kizárólag csutkára tolt hangerővel képesek bármiféle emberi reakciót kiváltani a közönségből. Ilyen minősíthetetlen szutykot én a Soundig nem akarok látni. 1/10

Run Over Dogs

Idén a Volt azzal dobott egyet, hogy a VIP-részlegben minden este más feltörekvő zenekarok mutatkozhatnak be a szakma krémnek gondolt részlegének, pénteken például a Run Over Dogs játszott, akiknek sikerült egy alig 15 perces koncerttel odaverni az egész aznapi mezőnyt.

Nem volt itt semmi ördöngösség, csak egy rakás súlyos, stoner gitártéma, egy túlmozgásos énekes, és akkora energia, amire a nagyszínpadon haknizó Nero soha életében nem lenne képes. Fogalmam sincs mennyit érnek ezek a VIP-es minikoncertek, de ha csak a jó benyomás keltése volt a cél, akkor a Run Over Dogs bőven túlteljesített. 9/10