Hol voltam én az én koromban, és hol is volt az én korom?

2014.07.08. 00:30
11 hozzászólás

Ha filmes lennék, ez a történet úgy nézne ki, hogy:

  • közeli kép a slusszkulcsra, amint elfordul;
  • lassú vánszorgás a budapesti belvárosban;
  • felgyorsított kép az autópályán, a főutakon és a játék M85-ösön, egy-egy megállással és tétova keringéssel a Sopron előtti körforgalomban;
  • az autó becsapódó ajtaja a parkolónak használt dombos pusztaságban;
  • flashek karszalagról, arcokról, felhőkről, egy színpadról, fesztiválkártyáról, söröskorsóról, színpadról, szemeteszsákról, pljeskavicáról, sörről, magas emberekről, egy robotfejű kisfiúról, felhőről, egy másik színpadról, vodkaszódáról, zavarba ejtően rövid nadrágos lányokról, hölgykoszorúban felbukkanó Lovasiról, még újabb színpadról, a nagyszínpad előtt nézelődő Lecsóról, sörről, és egy vízióról, ahogy fentről látom a tömeget, benne egy gyámoltalanul tébláboló, idősödőnek tűnő valakit, akiről szeretném hinni, hogy nem én vagyok, de tudom, hogy de;
  • majd eső, eső, eső, eső;
  • aztán ismét slusszkulcs, éjszakai autópálya, ajtócsapódás, ágy, redőnyön át beszűrődő fény;
  • egy falióra, amint átpörög a kismutató néhányszor, majd elölről kezdődik minden, csak eső nélkül, porral.

Közben folyamatosan szólna a háttérzene, Morcheeba, Icona Pop, Quimby, Magna Cum Laude, Deák Bill, 30 Seconds to Mars, Akkezdet Phiai, PUF, Odett, Irie Maffia, Little G Weevil, Romungro, Moby Dick, Anna and the Barbies, hegedűszó és mindenféle 140 bpm körüli technozenék felfoghatatlan egyvelege.

De ez nem egy film.

Egy több mint tíz évvel ezelőtti reklámot idézve, a történet úgy kezdődött, hogy Haász úr [születése után] negyven év elteltével megkapta második Volt-jegyét; egy nappal azután, hogy megkapta az elsőt. Negyvenévesen ekkor még lényegében fesztiválszűz voltam: noha három alkalommal is elmentem egy-egy napra a Szigetre, ebből egyszer napközben vittem ki a gyerekeimet, kétszer pedig csak célzottan, egy-egy koncertre mentem – más dolog, hogy az egyik alkalommal lemaradtam –, de csak néhány órát töltöttem mindegyik alkalommal.

A Voltom számokban

A fesztiválért megtett kilométerek: 886

Eltankolt üzemanyag: 20 500 Ft

Autópálya-matrica:  4980 Ft (nem csak a Volt miatt vettem, ezért havi)

Koncertek, amiket végignéztem: 3

Koncertek, amik nagy részét láttam: 3

Koncertek, amikbe belenéztem: 8 (ha jól emlékszem)

Híres Emberek, Akiket Nem(csak) Színpadon Láttam: 3

Költés a Volton: 13 550 Ft

Ebből elbukott zöldtáskadíj: 500 Ft

És elbukott korsókaució: 500 Ft

Kiadásaimból az államhoz ment (az evés, ivás és tankolás adóterhe és a sztrádamatrica ára, becsült): 18 075 Ft

Ehhez képest most kétszer fél napot, és mindkétszer úgy, hogy viszonylag kevés konkrét célom volt, az egyiken konkrétan semmi. Úgy éreztem, kipróbálhatom, milyen volt az élet az én koromban, kábé húsz évvel ezelőtt.

Mármint figyelembe véve persze azt, hogy akkor, a magyar fesztiválkorszak kezdetén ezek a bulik egészen biztosan nem olyanok voltak, mint most: valószínűleg a szó jó értelmében sokkal amatőrebbek voltak, sokkal kevésbé a pénzről szóltak, mint most. Persze az is lehet, hogy ez csak azért tűnik fel, mert van egy generációs szakadék, ami engem, a rendszerváltozás előtt születettet, elválaszt a mostani fesztiválozók többségétől, a kilencvenes években születettektől. Mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy sok minden ingyen van: például nem fizettünk tandíjat – emlékszem, a Bokros-csomag havi 2000 forintos ötlete mekkora vihart kavart, miközben évfolyamtársaim nagy része az albérletért ennek többszörösét fizette –, az egyetem mellett nem dolgoztunk, és még egész elfogadható ösztöndíjat is kaptunk. És velünk-bennünk élt az a szocialista bölcsesség is, hogy a kultúra nem áru.

Ez mostanra elmúlt, a kultúra áru, a fesztiválozás üzlet lett, méghozzá jó üzlet. Aminek én alapból örülök, bár a Volton úgy éreztem, hogy a kereslet-kínálat egyensúlya felborult, és kialakultak olyan természetes monopóliumok, amelyek vesztese a fogyasztó lett. Aki a konkrét helyzetben én voltam.

Fesztivál-rezsicsökkentést! – bújt ki belőlem a zsebfideszes, amikor megtudtam, hogy például egy telefontöltésért 500 forintot kell fizetni.

Nem tudom, mekkora áramfogyasztást jelent egy Lumia vagy egy Iphone vagy egy Samsung feltöltése, de pici túlzásnak tűnt ezért egy 50 négyzetméteres panellakás két-három napi villanyszámláját kifizettetni. A lehúzás magasiskolája persze természetesen a vendéglátáshoz kapcsolódott (okostelózni elvégre nem muszáj, bezzeg enni és még bezzegebb inni viszont annál inkább). Fizetni csak fesztiválkártyával lehetett – ennek kiváltásakor 500 forint volt a kaució (ez még hagyján), és még 500 forintra levettek a zöld gondolat ürügyén.

Ezért az 500-asért egy nagy szemeteszacskót kaptam, amit tele kellett volna töltenem – egy napijegyesnek ez lényegében reménytelen vállalkozás (pláne, hogy a használt söröskorsót sem volt érdemes beledobni, annak ugyanis 250 forint volt a kauciója). Én bő negyed zacskóig jutottam, és a kétszer fél nap alatt egyetlen lányt láttam, aki lényegében megtöltötte a szemetesét (igaz, utólag olvastam, hogy nem kellett volna telerakni a zsákot, de helyben nem ezt mondták). Persze a hetijegyesek vasárnapra biztos jobb helyzetbe kerültek, de ez engem nem vigasztalt.

Szerencsére csak a fesztiválok lettek profik – aminek részeként néha már olyan fellépőket is idehoznak, akik legjobb esetben nem négy-öt éve voltak világsztárok, hanem körülbelül most azok –, én abszolút amatőr fesztiválozó vagyok továbbra is, és az amatőr szót viszont most a legrosszabb értelemben használom. Ez azért szerencse mégis, mert a két nap nagy részében nem ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, hanem szórakoztam, nem kis mértékben magamon.

És ma már azt is pontosan tudom, hogyan ne menjek fesztiválozni többé.

Úgy ne, hogy nem olvasom el pontosan a programot. És úgy se, hogy nem nézem meg pontosan az időjárás-jelentést. Se úgy, hogy nem találom ki, hogy hol töltöm az éjszakát (és mondjuk ezen eggyel túllépni, szállást szerezni is érdemes, ha a hely és a lakásunk távolsága több annál, mint a fele annak, amiről azt gondolom, hogy a legcsúnyább részegségem állapotában is meg tudom tenni). És úgy aztán végképp nem, hogy ha már nem néztem meg az időjárást, akkor legalább arra sem készülök fel, hogy esni fog – és ha esik, akkor, ha esernyőm nincs is, váltóruhám se legyen.

Ehhez képest most mi történt? A napijegyek kiválasztásánál elnéztem a naptárban a programot, így az engem valóban érdeklő csütörtök helyett szerdán mentem először a fesztiválra. Ez már induláskor kiderült, beszéltünk is arról, hogy akár ott is maradhatnánk még egyet, ha egy román-bolgár-macedón roncsautónepper tud kocsiban aludni, mi miért ne tudnánk. Fiatalok vagyunk, ugyebár.

Túl öreg vagyok én már ehhez?

Nehéz dolog megöregedni, szembesült ezzel kollégám, aki 25 év fölött (!) ment fesztiválozni, és talált 13 csalhatatlan jelet arra, ami megmutatja, hogy valaki öreg-e a fesztiválozáshoz. Sajnos a 13-as Mortaugh-listát, miután mindkét nap éjjelén vezetnem kellett, és emiatt nem ihattam, nem tudtam pontosan magamra illeszteni. De a 2. pontot kihagyva, a 12-ből csak három pont illett rám (9., 11. és 12.), és külön büszke vagyok a 6. és 7. pontokra – bár utóbbi művészi értékéből némileg levon, hogy még most, vasárnap este is náthás vagyok, ami valószínűleg erősen összefügg azzal, hogy szakadó esőben végigugráltam a Quimby-koncertet, és még utána is tanácstalankodtunk egy kicsit a zuhogó esőben, mielőtt kocsiba ültünk, és elindultunk volna.

Akkor még persze nem számoltunk azzal, hogy a szerda estére ígért hidegfront mivel is jár pontosan.

Aztán a helyszínen megtudtuk.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a Voltra – beleértve a bejutást megelőző bizonytalan kóválygást is –, elkezdett esni. Négy körül érkeztünk mi, hat körül az esőfelhők. Mi sörrel melegítettünk be (én szerencsére csak eggyel, így éjfél után nem sokkal be mertem vállalni a vezetést), a felhők – szaknyelven talán úgy mondanák – szórványos, futó záporokkal. Aztán este tízkor, szintén szaknyelven szólva, a szórványos eső intenzív esőzéssé változott, mi pedig, már nem szaknyelven szólva, pocsolyává áztunk. Ekkor jött az, hogy vidám gőzpamacsokat eregetve hazaautóztunk, bukva az éjféli Bëlga-koncertet, amit pedig aznap leginkább vártam.

De ami addig történt, az ferge – most figyelj! – teges volt. Megtudtam, hogy józanul is jól tudom érezni magamat. Megtudtam azt is, ismerek zenekarokat, amikről most hallottam először – pontosabban ismertem számokat, csak nem tudtam, hogy ők játsszák. Azt szintén megtudtam, hogy a Morcheeba nem Baby Gabi-, hanem David Bowie-feldolgozást játszik – oké, ez valóban sokkal életszerűbb, de elsőre, abban a zajban, tényleg Baby Gabinak hallatszott.

Aztán azt is megtudtam, hogy az ájlávit-es svéd lánybanda nem ILONA POP, hanem ICONA POP – higgyék le, a színpad mögötti feliratozón iszonyúan Ilonának tűnt, és annak még akár értelme is lehetett volna; szar névnek éreztem, „egy Ilonával hogy lehet befutni?”, morfondíroztam, de aztán eszembe jutott Staller Ilona, és beletörődtem.

Emellett azt is megtudtam, hogy ha egy pesti club hangulatát és borzasztó technozenéjét idéző helyen

fiatal, csinosnak tűnő lányok hirtelen elkezdenek feléd nézegetni, és az egyik édesen még oda is mosolyog, az nem azt jelenti, hogy az internet híressé tett, 

hanem hogy egy valódi híresség van a közelben. Ez a Valódi Híresség most Majka volt, aki előttem állt az egyik pultnál, és azzal, hogy csuklyát visel, csak előttem tudta ismeretlenné maszkírozni magát, a tinilányokat nem tudta megtéveszteni.

Ha már tinilányok: a személyes kedvencem az a három volt, akik vettek valami színes italból hat felest, majd gyorsan, még ott a pultnál be is kapták a fejenként két-két italt, és aztán kísérőnek egy vodkaszódát kértek – mármint fejenként egyet. Nem tudom, de úgy emlékszem, az én koromban még kicsit elutasítóbban viszonyultak a lányok a tömény szeszek intenzív fogyasztásához (aki nem, az viszont az asztal alá tudott inni), de persze az is lehet, hogy mindig én voltam rossz helyen – vagy az is meglehet, hogy történetesen sehol nem voltam, ahol lehettem volna, ahol lennem jó lett volna.

Mondjuk akkor viszont valószínűleg nem néztem volna most egy első tavaszát megélő kölyökkutya lelkesedésével a Voltra, nem állapíthattam volna meg valami érthetetlen eufóriával, hogy nem huszonéves koromban voltam huszonéves, hanem most (leszámítva a negyedik-ötödik átugrált koncert végén sajgó lábat és recsegő derekat – persze lehet, hogy csak nem kaptam elég energiát).

A fesztiválról egyébként egy szemtanútól, egy kilencvenes évekbeli Sziget-járótól azt hallottam, hogy olyan, mint a hajógyári volt az első éveiben: a mainál kisebb, emberibb léptékű, és több a jó zene (mások pedig hozzátették, hogy a magyar fesztiválok között arányaiban itt több a jó csaj – hogy sok volt, azt láttam, hogy az átlagosnál több-e, azt Gerendai Károly legyen a talpán, aki megmondja).

Energizálás, angyalok Fénye, koronacsakra

Az emberibb lépték egyik jele egyébként nálam az volt, hogy Majkán kívül még Két Eléggé Kifejezetten Híres Magyar Rockzenészt láttam színpadon kívül: Lovasi Andrást egy kisebb hölgykoszorúban – egy színes napilap szerint új szerelmével – előbb Little G Weevil koncertjének közelében, majd – ha a nagy esőben jól láttam – a Quimby-koncert idején a nagyszínpadnál, míg Szigetszentmiklós Legvilághírűbb Rockzenészét, Lecsót a Morcheeba-koncerten. Utóbbi másnap Deák Bill Gyula után lépett fel, a koncert után elcsíptük azt, amikor a rajongóinak mesélte, hogy a műsort záró számban az utolsó refrén az lett volna, hogy Királynő vagy, de Bill a király, csak elszámolta a refrének számát, és amikor ez jött volna, már nem kellett semminek jönnie.

Tettem emellett a fesztiválon egy fontos felismerést is: a kortárs magyar énekesnők mostanában túl sok Anna and the Barbies-koncerten vettek részt. Legalábbis a számok közötti átkötő szövegeik jellege, stílusa, hanghordozása, mittudoménmégmije, szóval minden egytől egyig kiköpött Pásztor Anna volt, ami a Van Damme-filmek eredetiségét Menczer Tamás szakmai magaslataival ötvöző 'Hanyatthomlok' Odett-től kevésbé volt meglepő, az Irie Maffiával fellépő Sena Dagadutól már annál inkább.

De még mindig nem ért véget a megtudtam-lista sem, bár már csak apróságok maradtak. A fesztivál civil szigetén megtudtam, hogy milyen érzés a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön egy zárkájában – a szervezők különleges humorérzékét dicséri, hogy a Volt idején börtöntúrákat is szervező

Sopronkőhidai Fegyház és a NAV lényegében egymás mellett kapott helyet.

Nem tudom, kinek és mit akartak ezzel üzenni, de egy RTL-es pólóban nem mertem volna a közelébe menni.

Ártatlanabb, de nem kevésbé szórakoztató volt felfedezni a keresztény sátrat a felelős szexes sátor szomszédságában – és szép messze a zsidó sátortól –, és szembesülni azzal, hogy az állami energiacég, az MVM Pakssal kampányol, és azzal is, hogy egy figyelmetlen, spicces pillanatban talán még hivatásos katonának is besoroztathattam volna magam. Már persze ha elfogadják (fogadták volna) egy negyvenévestől, hogy ő csak testben negyven, lélekben húsz, és ezt két hét múlva az EFOTT-on is bizonyítani tervezi.

Szóval jó is, hogy ez nem egy film. Mert akkor már a második részre készülnék, ami, tudjuk, sosem olyan jó, mint az első.

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!

Felfedeznéd Portugáliát?

Itt a remek alkalom, hogy megismerd. Beszámolók, fotók - böngéssz!