Harmadjára látogattak el hozzánk a seattle-i progresszív rockerek, de most először úgy, hogy saját koncertet adhattak, és nem bemelegíteni hívták őket a Monsters of Rockra vagy a Judas Priest elé. Az eredetileg hét órára (vagy hatra, attól függően, hogy előrendelt vagy helyszínen vásárolt jegyünk volt, mert a feliratok különböztek) kiírt buli végül este tízkor kezdődött csak el, mert a zenekar felszerelését szállító kamiont és a stábtagokkal teli buszt a jókedvű román határőrök négy órán át nem engedték ki az országból. (Az egyik road szerint harmincezer eurós büntetéssel kezdődött a dolog, teherautósofőr-veréssel folytatódott, de a vége happy end, és még fizetni sem kellett.)
Ritkaságszámba megy az, hogy egy zenekar fogja életműve legjelentősebb darabját (1988 - Operation Mindcrime című album) és azt egy az egyben lenyomja a bulikon, az meg pláne, hogy húsz évvel később írnak hozzá egy folytatást, és megturnéztatják az egész produkciót, visznek magukkal hozzá színészeket, díszleteket, kivetítőt, és csak a három ráadásszám változik helyszínről helyszínre. A Queensryche pontosan ezt csinálja 2007 óta, nem lehet túl szívderítő minden második este közel két és fél órán keresztül hangról-hangra ugyanazt eljátszani - de ebből a tegnapi koncerten szinte semmit nem lehetett észrevenni.
A zenekat öt tagja, kiegészülve Pamela Moore énekesnővel egy zeneileg tökéletes előadással örvendeztette meg a Pecsa kétezer fős közönségét, az első pár szám halk és kissé kásás hangzása után (nem volt idő beállni) a hangmérnök hamar összerántotta az egészet, és bár nekem kicsit kevés volt a basszus, összességében nagyon jól szóltak, minden hangszert el lehetett különíteni és nem volt tolakodóan hangos az ének sem. Ami a külsőségeket illeti, a zenészek (az egy Mike Stone gitáros kivételével, aki valószínűleg nem kapta meg a dresscode-memót, mert rettenetes kezeslábas-lódenkabát-kapucnis felső-sapka-gázálarc kombinációban lépett színpadra, amiben pont úgy nézett ki, mint az egyszeri metálrajongó, amikor Slipknot-tagnak öltözik farsangra) a klasszikus fekete póló-fekete gatya öltözék mellett tették le a voksot, bár Geoff Tate énekes többször öltözött át, mint Madonna egy közepes bulin - ennek viszont a produkció színházi előadás része miatt volt jelentősége.
A két lemezanyagnyi, kétfelvonásos rockopera ugyanis egy összefüggő történetet mesél el, egy Nikki nevű heroinistáról, akit egy Dr. X nevű nagyon gonosz csávó agymosással kétlábon járó gyilkológéppé tesz, és csak egy kurvából apácává lett, Mary nevű nő nyújt egy kis vigaszt az életében. Mindenféle tragikus események után a főhőst sittre vágják, és itt ér véget az 1988-ban megjelent első album. A 2006-os folytatás leegyszerűsítve a bosszúról szól, Nikki kinyírja Dr. X-et, majd túladagolja magát, de lelke nyugalomra talál az addigra szintén a mennyekbe költöző Mary szellemkarjai között.
Ahhoz, hogy az első hallásra kissé banális, de azért társadalomkritikát is tartalmazó zenedarabot előadhassák, a zenekar számos színészt és kelléket hív segítségül, a kivetítőn folyamatosan fut egy film, Pamela Moore hol apácának, hol prostituáltnak öltözve énekel, Geoff Tate pedig eljátssza Nikkit, olyan teátrális gesztusok kíséretében, amilyenekről Szikora János, az István, a király rendezője álmodozik két próba szünetében. Érthető persze, hogy szándékosan eltúlzott gesztusrendszerrel él az énekes, csak a kelléktár szegényes kissé - a harmadik sorból végignézve a koncertet egy óra elteltével már rohadt unalmas volt az, hogy Tate az égnek emeli a szemét, térdre rogy és könyörgő arcot vág - mindezt majd' minden számban, látványos, színjátszókörös összeesésekkel kísérve. A közismerten Bush-ellenes Tate még egy pár rögtönzött táblát is felemelt nekünk, amiken a War=terrorism illetve a "Valaki szopja már le az elnököt, hogy elzavarhassuk" feliratok álltak, ügyes.
Ha csak az énekkel foglalkozott volna, és a bohóckodást meghagyja a színészeknek (volt egy másik Nikki is, ezzel alaposan megzavartak pár, körülöttem álló szlovák metálost) akkor a jóval nehezebben feldolgozható, urambocsá kissé unalmas második rész is élvezhetőbb lett volna, így viszont a kiváló kezdés után leült a buli, Nikki szenvedése istenigazából nem hatotta meg a nézőket annyira. Míg az első órát mindenki végigüvöltötte a zenekarral (aki nem tudja kivülről az Operation Mindcrime szövegeit, az szégyellje magát), és ezt az egyébként nem túl sokat mozgó Michael Wilton gitáros és a végig szigorú arcot vádó Eddie Jackson bőgős is értékelte (az utóbbi egyszer még el is mosolyodott, amitől a hardcore fanok azonnak eksztázisba jöttek, mert állítólag színpadon 1996 óta erre erre nem volt példa), a második felvonásban már nem volt együtt éneklés és ugrálás, és ez a zenekarra is kihatott valamelyest, kezdett elfásulni a koncert, de mielőtt sírva fakadhattunk volna, jött a ráadás, amiben az Empire című albumról úgy nyomtak el három nótát, hogy a fal adta a másikat.
Kissé felemás este volt ez, a színházi elemek néha valóban jót tettek az előadásnak, és adtak valami pluszt is félelmetesen jól játszó zenészek produkciójához, de a második album zeneanyagának relatív egyhangúságát ezzel sem nagyon sikerült megtörni. Egy besztof bulit sokkal szívesebben elnézne szerintem a rajongók nagy többsége, hátha lesz még rá lehetőség. Ami viszont Michael Wilton gitáros fluoreszkáló koponyákkal ékesített ESP-gitárját illeti, az hivatalosan is bekerült az instant get kategóriába.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon