'A kritizálhatatlanságot el kellene felejteni'

Először is azt kell tisztán látni, hogy soha egyetlen alkotmánybíróság nem tett még olyat, mint most a magyar. Korábban is volt arra példa, hogy élve a negatív jogalkotáshoz fűződő jogával, az AB kiirtott a Btk.-ból bűncselekményeket vagy büntetéseket; például akkor, amikor eltörölte a halálbüntetést, vagy amikor a hatóság megsértése című pártállami Btk.-szakaszt helyezte hatályon kívül. Ezekben az esetekben az volt a közös, hogy szűkítették azoknak az embereknek a körét, akiket meg lehet büntetni. Ezt az AB megteheti, mivel hatásköre a büntetőjoggal kapcsolatban arra terjed ki, hogy az alkotmányos büntetőjog korlátait meghatározza. Azt mondhatja, hogy ez vagy az a büntetés alkotmányellenes, mert nem megy át a szükségesség és arányosság tesztjén, vagyis túlmegy azon, hogy a büntetőjog ultima ratio, tehát csak a végső esetben alkalmazható.

Itt viszont pontosan ennek ellenkezőjét tette azzal, hogy megszüntetett egy büntethetőséget kizáró okot, vagyis megsemmisítette az elterelés lehetőségét a közös fogyasztóknál. Egyik napról a másikra bővítette azoknak a körét, akiket meg lehet büntetni. Bihari Mihály és Kukorelli István, szokatlanul kemény hangú különvéleményükben, éppen ezt látták a legproblematikusabbanak, az Alkotmánybíróságnak ugyanis erre nem terjed ki a hatásköre. Ha az AB azt érzékelte volna, hogy a közös fogyasztás fogalma bizonytalan, és ez jogbizonytalanságot okoz, annyit tehetett volna, hogy ésszerű határidőt ad a törvényhozónak a kijavítására. De szerintem még ekkor sem mondhatta volna, hogy ha nem javítjátok ki addig, akkor hatályon kívül helyeződnek.

Apróságnak tűnhet, de a jogbiztonsággal összefügg, hogy a Magyar Közlöny, mely tartalmazza ezt a határozatot, ugyan hétfői, december 13-ai dátummal, de szerdán jelent meg. Volt tehát két nap, amikor még nem lehetett kapni, pedig az AB döntése már kihirdetéssel érvénybe lépett. Szerintem ez így nincs rendben, ugyanis a szabály az, hogy a jogszabályok attól kezdve hatályosak, hogy megjelentek a Magyar Közlönyben, az AB viszont határozata kihirdetésével léptette életbe a szabályokat.

Az Alkotmánybíróság a közös fogyasztás fogalmát homályosnak találta.

Ehhez az egészhez azt kell tudni, hogy a magyar jogrendszerbe az elterelést 1993-ban az Antall-kormány vezette be, kimondva, hogy nagyobb érdek fűződik a fogyasztók egészségügyi rendszerbe irányításához, mint megbüntetéséhez. Az Orbán-kormány 1999-ben ezt módosította, és csak a függőknek tette lehetővé az elterelést. Ezután pedig a Medgyessy-kormány 2003-ban azt mondta, hogy ez hülyeség, térjünk vissza ahhoz, hogy mindenki mehessen elterelésbe.

A közös fogyasztás kategóriáját azért hozták létre, mert sem a 93-as, sem a 99-es törvény nem adott választ arra, mi van azokkal, akik fogyasztók, semmi dílerkedéssel kapcsolatos dolgot nem csinálnak, de az egyes szerekhez kapcsolódó fogyasztási szokások okán értelemszerűen átadási magatartást valósítanak meg. Például körbeadnak egy dzsointot - ne feledjük, hogy a legtöbb eljárás nálunk évek óta fű miatt indul. Erre próbálta létrehozni a törvényalkotó a közös fogyasztás során történő átadás kategóriáját. Szerintünk viszonylag jó leképezése volt a gyakorlatban tömegesen előforduló eseteknek.

Na most erre azt mondta az AB, hogy bizonytalan jogfogalom, és megsemmisítette a paragrafusokat, amelyekben szerepelt. Szerintem a problémát viszonylag egyszerűen meg lehet oldani, akár egy definícióval. Ezért egyszerűen példátlan, hogy a jogbiztonságra hivatkozva azonnali hatállyal megsemmisítették.

Az idevágó fejtegetések közt van egy mondat: "az sem világos, hány személy lehet részese egy olyan cselekménynek, amelyhez kapcsolódóan elterelési lehetőséget biztosít a törvény". Jól értem, az alkotmánybírákat az a kérdés aggasztja, hogy hányan szívhatnak egy dzsointot?

Igen. Nem vették a fáradságot, hogy megnézzék, az egyes szereknél a gyakorlatban hogyan is néz ki ez a kábítószerdolog.

De egyáltalán nem voltak képesek differenciált megközelítésre. Amikor kábítószer-fogyasztóra gondoltak, egy terminális állapotban lévő heroin-junky lebegett a szemük előtt, aki beszerzési bűnöző, aki olyan mentális és fizikai állapotba tud kerülni, amivel kárt okoz magának és veszélyezteti embertársai biztonságát. A fogyasztók döntő többségét kitevő alkalmi vagy rendszeres szociális, rekreációs használókkal - vagy nevezzük őket bárhogyan - egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

A különféle drogokkal sem.

Ennek a határozatnak a döntő többségét olyan ember írta, aki az egységes kábítószerszemlélet híve. Ez egy évtizedek óta meghaladott felfogás.

A WHO 1998-ban azt bírta mondani, elegendő tudományos bizonyíték gyűlt össze annak kijelentéséhez, hogy a marihuánánál elvonási tünetek nem léteznek, vagy sokkal kisebbek, mint az alkoholnál. Nem valamiféle droglegalizációs szervezet álláspontját kellett volna magukévá tenniük az alkotmánybíráknak, hanem egyszerűen tájékozódniuk kellett volna a témában. Állítom, nincs ma Magyarországon olyan komoly, drogügyben jártas szakember, aki egyetértene azzal, amire ez a határozat épül: hogy minden tiltott drog ugyanolyan veszélyes.

Nem mintha rajonganék a lábjegyzetetekért, de azért furcsa, hogy egyszer sem hivatkoznak semmiféle tapasztalati anyagra.

Ha megnézzük az eutanázia-döntést, mely ugyanennek az Alkotmánybíróságnak egy 2003-as határozata, akkor azt látjuk, hogy az hemzseg a hivatkozásoktól, külföldi ítéletektől, magyar és nemzetközi szakirodalmi példáktól. Ez a száz oldalas határozat - Kukorelli István különvéleményét leszámítva - viszont úgy néz ki, mintha valami szűz területen kellett volna dönteni, amit se Magyarországon, se nemzetközi szinten nem kutatnak. Az rendben van, hogy ők a jog magasságából ítélnek meg társadalompolitikai kérdéseket, ez a feladatuk. De az elképesztő, hogy száz oldalt írjanak anélkül, hogy megkísérelnék megérteni ha nem is a probléma gyökereit, de legalább a magyarországi megjelenését.

Leírják például, hogy megkeresték az igazságügyi és az egészségügyi minisztériumot. Ez szép tőlük, a gond csak az, hogy Magyarországon a drogkérdés 1999. óta a Gyermek- ifjúsági és Sportminisztérium hatáskörébe tartozik. Szeptemberben levelet írtunk Gábor Edina kábítószerügyi helyettes államtitkárnak, megismertetné-e velünk, mit válaszolt az AB esetleges megkeresésére. Azt a tájékoztatást kaptuk tőle, hogy az Alkotmánybíróság őt és hivatalát nem kereste meg. Ez egyszerűen nonszensz! Az AB nem érezte szükségét annak, hogy legalább egy átirat szintjén megkérdezze, mégis, mi ez az egész kábítószerdolog itt Magyarországon, hány embert érint stb.

Arra sem vették a fáradságot, hogy a statisztikákat megnézzék. A határozat azt sugallja - mint Kukorelli István le is írja -, hogy a drogkérdés Magyarországon csak egy szűk, deviáns réteget érint. Ha megnézték volna a 2003-as statisztikát, akkor látták volna, hogy a 18-65 éves népességben 6,4 százalék volt az illegális drogot használók aránya. Ez nem egy szűk kisebbség!

De hadd mondjak további példákat. Az elterelés egyes paragrafusait nemcsak a jogbizonytalanságra hivatkozva semmisítették meg, hanem nemzetközi szerződésekbe ütközőnek is találták. Felsorolják ugyan az egyes országok főbb szabályozási megoldásait, de arról szemérmesen hallgatnak, hogy ezeknek az országoknak, melyek az esetek többségében ugyanúgy aláírói ezeknek a nemzetközi egyezményeknek, mégis van valami módszerük arra, hogy a fogyasztót ne büntessék.

Ugyanez a helyzet a német alkotmánybíróság döntésével. A többségi határozat többször is idézi a német kannabisz-döntést, mert azt gondolják, legfontosabb következtetése az, hogy nem alkotmányellenes a kannabiszfogyasztók büntetése Németországban. Ez azonban csak szerintük van így. Valójában - mint azt Kukorelli le is írja - a döntés legfontosabb mondata úgy hangzik, azért nem alkotmányellenes, mert a jogalkotó megteremtette annak lehetőségét, hogy a jogalkalmazó ne büntesse őket.

Kukorelli szerint nyugodtan a bíróságokra lehetett volna hagyni az együttes fogyasztás fogalmának értelmezését.

Vagy meg lehetett volna nézni, hogy az elmúlt másfél évben a bíróságoknak hogyan sikerült alkalmazniuk. De ezt sem tették meg. Megnézhették volna, hány olyan ügy volt, amikor a "közös fogyasztás" kategóriáját értelmezni kellett, és hogy a bíróságok meg tudnak-e ezzel birkózni.

A közös fogyasztás nem azért került be a törvénybe, hogy a dílerek kibújhassanak a felelősség alól, mint Hende Csaba vagy Dávid Ibolya mondja, hanem azért, hogy fogyasztási cselekményt megvalósító emberekre ne kelljen dílerkedésre vonatkozó szabályokat ráhúzni. Az AB-nek meg kellett volna vizsgálnia, tud-e ezzel élni a jogalkalmazó.

Az Alkotmánybíróság néhol érthetetlenebb, mint Immanuel Kant. Gondolatmenetük szerint mivel a kábítószerfogyasztó nem képes befolyásmentesen dönteni, az állami fellépés a "fogyasztó emberi méltósághoz való jogának azt a központi, 'mindenki más ellenőrzése alól kivont' magvát oltalmazza, 'amelynél fogva az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá'". Nyolc alkotmánybíró semmi furcsát nem talál abban a gondolatban, hogy a nem függő alkalmi használó emberi méltóságán nagyot lendít, ha jól megbüntetik.

Ez megint arra vezethető vissza, hogy képtelenek voltak a kérdés differenciált vizsgálatára. Aki ezt a fejtegetést leírta, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy Magyarországon sok fiatal ahelyett, hogy alkoholt inna, más szerekhez nyúl, és ezt emberi méltóságával, önrendelkezési jogával és a társadalmi normákkal teljes összhangban teszi.

A többségi határozat azt mondja, a függőség nem azt jelenti, hogy a szer fogyasztójánál valamennyi lehetséges hatás együttesen jelentkezik, minthogy ennek az állapotnak is vannak fokozatai. A következő mondat viszont már így hangzik: az igazolt tapasztalatok szerint a hozzászokás a kondícionáló és reinforce hatás egyenes következményeként a szellemi, fizikai, szociális állapot leromlását vonja maga után.

Tehát a függőségnek vannak fokozatai. Ez helyes megállapítás. De utána nem kísérli meg kifejteni, milyen a függő, milyen az alkalmi használó stb.. A fogalmi készlet pedig, melyet használ, egyszerűen alkalmatlan a vitára. A hozzászokás a magyar szakirodalomban ugyanis nem a függőséget, hanem a toleranciát jelenti, vagyis mennyi anyagot kell bevigyél, hogy ugyanazt a hatást elérd.

Holló András elnök valahol azt nyilatkozta, csillapodni fognak a kedélyek, ha a közvélemény alaposabban megismeri a döntést. Próbáltam segítségét kérni néhány nehezebben értelmezhető rész megfejtésében, de nem kívánt nyilatkozni. Miért van ez?

Sajnos úgy viselkednek, mintha be lennének oltva kommunikáció ellen - nem tartozunk senkinek elszámolással, döntésünk mindenkire nézve kötelező. Az utóbbit nem vitatja senki, de ezt a kritizálhatatlanságot, mindenek felett állást el kellene felejteni. Nem azért, mert nem tiszteljük az Alkotmánybíróságot, hanem azért, mert azt gondoljuk, hogy minden életünket érintő döntést jogunk van megkérdőjelezni. Márpedig ez a határozat se jogilag, se szakmailag nem üti meg azt a mércét, amit egy alkotmánybíróságtól elvárhatunk.

Többször leírnak valamit, ami tökéletesen megállja a helyét, majd teljesen eltérő következtetésre jutnak. Például azt mondják, a jogalakotó felelőssége abban áll, hogy a felhasználási módjukban és így következményeikben eltérő szerek esetén eltérő, differenciált megoldásokat alkalmazzon, mivel a büntetőjogi rendelkezés szükségessége és arányossága csak így teljesíthető. Ez teljesen korrekt gondolat, ebből akár következhetne az is, hogy ne ugyanaz a szankció tartozzon hozzájuk.

A határozat logikájába beilleszthető lenne, ha a jogalkotó gondolna egy nagyot, és különféle veszélyességi kategóriákba sorolná az illegális drogokat?

Abszolút. Ha félretesszük, hogy minden fogyasztót ugyanúgy látnak, bizony beleférne. Más kérdés, hogy ők az alkohol és az illegális drogok tekintetében mondják ezt. Logikájukba bele illett volna, csak éppen nem bontották ki a gondolatot az illegális drogokon belül. Azt viszont, hogy az alkohol egy kulturálisan beágyazott drog, mellyel megtanultunk bánni, egyszerűen elképesztő leírni egy egymillió alkoholistával rendelkező országban. Azt egyébként maga az AB is elismeri a határozatban, hogy a különböző szerek különböző osztályokba sorolása - és így akár különböző jogi következményekkel való társítására - elé a nemzetközi szerződések nem állítanak akadályokat.

Ezt a döntést most sem lehet a kirakatba tenni, de talán nemsokára jó sok alkotmánybíró pironkodik majd miatta. Hogyan lehet még ezt az ügyet elővenni?

Az AB precedensbíróságként működik. Ha hoznak egy határozatot, később nem nagyon tudnak más következtetésre jutni. Ezért idézgetik olyan sokat saját döntéseiket. De ez a döntés annyira színvonaltalan, következtetései olyannyira nem állják meg a helyüket, hogy szerintem pár év múlva új indítványokkal lehet majd vele valamit kezdeni.

Mit tehet a kormány? Definálniálja a "közös fogyasztás" fogalmát?

Ha bátor lenne, szerintem akár azt is mondhatná, hogy vegyük ki a büntetőjogból a fogyasztásra vonatkozó szakaszokat. A személyes használatra történő megszerzés és tartás legyen szabálysértés, a többi meg legyen továbbra is elterelhető. Gyurcsány Ferencnek küldött levelünkben is ezt javasoljuk. Lehetséges megoldásként azt is felvetettük, hogy erre első lépésben csak a kannabisz-származékok esetében kerüljön sor.

De a kormányfői nyilatkozatok azt teszik valószínűbbé, hogy egyszerűen formailag az AB-határozathoz igazítják a Btk-t.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!