Horthy, a japán lány és a németek trutyija

A japánok annyira fejlettek, hogy nem a szemükkel, hanem videókamerájukkal látnak. Vasárnap délben megáll egy fiatal lány a Szent István-bazilika oltárával szemközt, pásztáz, zummol, élesít, társára néz, bólint, kimegy.

– Ez micsoda kislányom? – kérdezi majd Janagivasa Takajuki, mérsékelten sikeres tokiói baseballedző, kislánya felvételére pillantva.
– Londoni muzulmánok mozgásszínháza a Sohóban... illetve... Prágai metróvezetők sztrájkolnak a magasabb bérekért... vagyis... Emlékmise a Szent István-bazilikában a Horthy Miklós Társaság szervezésében, a Vitézi Rend, a Jeruzsálemi Szent Lázár Katonai és Kórházi Lovagrend, a Szent György Lovagrend, a Magyar Tengerész Egyesület, a Magyar Cserkészszövetség, a Szent Korona Társaság és a Magyar Nemzetőrség részvételével Magyarország egykori kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós halálának évfordulója alkalmából.
– Aha – bólint Janagivasa Takajuki, mérsékelten sikeres tokiói baseballedző, és lefényképezi kislányát.

Lélekdermesztő tél

Nézz le rám, ó Istenem Klikk a képre!

„Nyakukban piros-fehér-zöld zászlóval bohóckodnak” – mondja egy budai úrhölgy társainak a Bazilika hátsó traktusában, és nyomban a két világháború közti Magyarország képe tárul elénk, amikor az úri jobboldal csőcseléknek tartotta az utcán ricsajozó szélsőjobbot. A hangulat fensőséges, a nemzet jelképeit alig néhányan tartották fontosnak magukra aggatni, a többség a szívét öltöztette díszbe.

A rendezvénytől méltán lehetett várni egy kis édesbús borongást, nemzetféltést. Az egy évvel ezelőtti emlékmisén a katolikus pap még így beszélt: hiteles történelemmel emlékeznek a múltra. Idén már azt mondta, a történelemre többféleképpen emlékezünk. Egy éve az ökumenizmus jegyében meghívott református lelkész azt dörögte szószékéről, most Magyarországon tél van, lélekdermesztő, testet gémberítő tél; továbbá: merünk-e felülni fehér lóra ahelyett, hogy eurokonform bocskort húznánk lábunkra.

Trutyi a németek nyakába

Beültek a sorba

Református lelkészből idén másikat hívtak, aki finomabb volt. Napi politikáról annyit jegyzett meg, hogy fájdalmasan nehéz helyzet van, szüntelenül támadják a kereszténységet, utalva a kiirtásra tett szentesti javaslatra. Ha már szóba jött a verbális vallásüldözés, nem kerülte meg a Horthy országlása idején bekövetkezett sajnálatos deportálást sem, amelynek trutyiját bátran a németek nyakába öntötte.

A káplán a hajó metaforát húzta elő, ami jó választás, mivel Horthy ellentengernagy volt, a történelem meg hánykolódó hajó, amitől elég gyakran kell okádni. Azt is mondta, hogy örülnünk kell: a hánykolódó tengerben megmaradtunk, nem vesztünk el, mint annyian, szarmaták, besenyők, osztrogótok. Ennél többet nem tudok idézni, mert jegyzetfüzettel a kezemben baloldali fiatalnak nézhettek volna, aki csak most értesült Horn Gyula két évvel ezelőtti, a templomokban való jegyzetelésre szólító buzdításáról.

Meg kell vizsgálni

Itt a korona, hol a király?

Janagivasa Takajuki, mérsékelten sikeres tokiói baseballedző leveszi a polcról Horthy Miklós emlékiratait, és lányának felolvas belőle egy mondatot: „Aki csak valaha is szerepet vitt a közéletben, jól tudja, hogy a pártoskodó gyűlölködés vagy kedvezés egyoldalú megítélésével szemben senki sem számíthat mentességre.”

– Ezt most miért mondod, apa? – kérdezi a lány, arca előtt videókamerát szorongatva.
– A kommunisták lefasisztázták, a jobbosok jó része hőst lát benne. Mindkettő hazugság. Horthy egy korszak terméke volt, olyan, mint a Váncza sütőpor. Vagy a Tokalon krém. Meg kéne vizsgálni annak a lehetőségét, hogy Magyarország két háború közötti történelmét nem lehetne-e inkább Tokalon-korszaknak hívni. De hát én csak Janagivasa Takajuki, mérsékelten sikeres tokiói baseballedző vagyok.

A lány a kamerával ráélesít apjára, akiről – tizennyolc év után kell rádöbbennie – nem tud semmit.