Velünk élő Kádár: a politika az árulások művészete

Kádár János kegyetlen és kíméletlen gyilkos volt. Egy gyáva ember, aki élete minden fontosabb pillanatában gyáván viselkedett. Megnyomorított, özveggyé tett, meggyilkoltatott embereket. Ha 1964-ben, mentorával, Hruscsovval együtt ő is megbukott volna, akkor most a magyar történelem legkegyetlenebb tömeggyilkosai között emlegetnénk őt. Minthogy azonban ez nem történt meg, konszolidálni tudta hatalmát. És mivel a nép jólétét is fontosnak tartotta, idővel jó politikussá vált, mert egyébként alattomos, számító és jól kalkuláló ember is volt - így kezdte bevezetőjét Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója, a XX. Század Intézet vezetője az általa szervezett konferencián.

Sosem szűnt meg a rettegése

Igazi antihős és áruló volt szerinte Kádár János, aki senkit sem szeretett: nem voltak gyerekei, nem voltak szerelmei, nem voltak barátai sem. Csak a hatalomhoz ragaszkodott. Először azért tett meg mindent, hogy megragadja azt, ám amikor megszerezte, nem szűnt meg a belső feszültség: előbb attól rettegett, hogy elveszti a frissen megragadott lehetőségeket, később pedig attól, hogy kiderül, miként jutott hatalomra.

Ez a titka árulásainak, miközben rettegése sosem szűnt meg. Kádár félt a múlttól, és félt a jövőtől, a gyávaság és a félelem mozgatta őt - érvelt Schmidt, részben az 1989. április 12-ei, félig megbomlott aggyal az MSZMP Központi Bizottsága előtt elmondott Kádár-beszédre hivatkozva.

Ha csak a pócspetri ügyre, Mansfeld Péter kivégzésére vagy Nagy Imre eltüntetésére gondolunk, akkor Kádár örökségét egyszerű lenne megítélni - folytatta a történész. Ám a túlélésre játszó, lavírozó politikája, az egymásra kacsintgatás időszaka következett ezután, és a hatvanas-hetvenes években az ország életszínvonala is emelkedett.

Kiegyezés a kölcsönös félelemre alapozva

Éppen ezért nehéz megítélni Kádár teljes politikai művét, hiszen egy új kiegyezést teremtett 56 után, méghozzá a kölcsönös félelemre alapuló kiegyezést. Amikor már bebiztosította a saját vezérségét, már csak arra kellett vigyázni, hogy mindenki azt mondja csupán, amit lehet, amit szabad.

Ezt a konformizmust, a pragmatizmust, az önző, cinikus és hatalommániás politizálást vette át a későkádári politikusi nemzedék is, az a nómenklatúra, amelynek egy része most is kormányozza az országot - jegyezte meg Schmidt Mária. Az ő világuk a kisstílű umbuldás szociális összeköttetések világa, a korrupció, a "minden csak látszat" politikája - tette hozzá a Terrror Háza vezetője.

A Kádár-rendszer második korszakában tényleg emberarcú lett az uralom, sőt, Kádár utat nyitott a hatvanas-hetvenes években a kispolgárosodásnak is Schmidt szerint, aki úgy látja, hogy eljött az ideje annak, hogy kibeszéljük a múltat, indulatoktól mentesen, együtt és nyugodtan vitassuk meg a nehezen eldönthető kérdéseket.

Nyelvi csapda

Schmidt előadásához kapcsolódott Gerő András, az ELTE tanszékvezetője, aki a kispolgárosodásról mint eddig feldolgozatlan társadalomtörténeti folyamatról beszélt. Szerinte ez a kádári kispolgárosodás azonban sok negatívumot hordozott magában, miután nem kapcsolódott a tulajdonszerzéshez.

Inkább a fogyasztásra figyeltek az emberek, nem arra, hogy hatékonyan működtessék az erőforrásokat. Gerő szerint nyelvi csapda alakult ki a Kádár-rendszer idején, mert a kispolgár szót nem lehetett kimondani, ehelyett egy kiürült kategóriára, a munkásra hivatkozott a politika. Közben hivatalosan a "haladó" értelmiség, a "dolgozó" paraszt és a "bérből és fizetésből élők" rétegei léteztek, a szegényeket pedig "halmozottan hátrányos helyzetűként" emlegették, ha egyáltalán szóba kerültek.

Nosztalgia a Kádár-rendszer iránt

Gerő szerint ez a fogyasztási kultúra omlott össze a rendszerváltás után, az, hogy az emberek a Kádár-rendszer idején az ötről a hatra (nem ötről húszra) juthattak, de ezzel nagyjából biztosan számolhattak. A rendszerváltás óta a nosztalgia ezért nem Kádár iránt, hanem e rendszer iránt éledt fel.

Ezt a logikát folytatta az irodalomtörténész Körmendy Zsuzsa, aki szerint nem véletlen, hogy Moldova György nem közvetlenül a rendszerváltás után írta meg Kádár-apológiáját, hanem csak 17 évvel utána. A rendszerváltás álmainak szertefoszlása, a rendszerváltás kudarca után lett ismét népszerű a Kádár-rendszer emlegetése, és ezzel magyarázható Moldova Kádár-könyvének sikere is, állapította meg Körmendytől.

Nem volt túl hatékony a Kádár-rendszer

Rainer M. János, az 56-os Intézet vezetője viszont nemzetközi statisztikákra, Angus Madison adataira hívta fel a figyelmet, amely szerint 1950 és 1989 között Magyarország GDP-je 2,6-szorosára, Csehszlovákiáé 2,4-szeresére, Lengyelországé 2,1-szeresére, a Szovjetunióé 2,4-szeresére, Romániáé pedig háromszorosára bővült.

Ez Rainer szerint azt bizonyítja, hogy a Kádár-rendszer nem volt annyira hatékony még a szocialista országok között sem, mint amennyire hirdette magát, és a reformok sem hoztak jelentősen nagyobb növekedést, a környező országokhoz képest.

Kádár nem volt igazi reformer

Rainer azt is vitatta, hogy maga Kádár reformer lett volna, inkább pragmatikus politikusnak minősítette, aki egy időben, 1967-68-ban vállalta a reformok bevezetésével járó döntéseket, később azonban visszakozott. Aztán megint elindított egy reformhullámot és megint visszakozott.

Rainer szerint más szocialista országokban sem volt ritka a reformok bevezetése, csak nem ennyire hullámzóan csinálták ezt a szomszéd országokban. A magyar gazdasági reformok óvatosabbak is voltak, mint a csehszlovák vezetők radikálisabb elképzelései, amelyek politikai átalakulással is jártak volna, ezért lépett közbe fegyveresen is a Varsói Szerződés, illetve a Szovjetunió 1968-ban. A reformpropaganda viszont nagyon jól jött Kádárnak, aki így Nyugaton jobb színben tüntethette fel magát.

Kádár és Macchiavelli

Az előadók többsége hangsúlyozta, hogy a mostani korrupció, a feketegazdaság is abból a második gazdaságból fakad, ami a Kádár-rendszer idején épült ki. Lánczi András filozófus ezt azzal egészítette ki, hogy a Kádár-rendszer nem egyszerűen "a cél szentesíti az eszközt" logikával dolgozott.

Ez egyébként a "sima" macchiavelliánus politikának felelne meg, amit az angol Roger Gough politológus-közgazdász emlegetett Kádár kapcsán a mostani konferencián. (Ez az ellenfelekkel való gyors és kíméletlen leszámolást, majd a konszolidációt, a hatalomgyakorlás finomítását, enyhítését jelenti Gough szerint.) Lánczi szerint másról van szó: egy utópiát követett Kádár és csapata, a kommunizmusét, amelyet majd a jövőben ér el a társadalom. Márpedig egy utópiához nincs is szükség egyáltalán erkölcsre. A társadalmi morált ez kezdte ki a leginkább szerinte.

Velünk él Kádár

Béládi László történész-közgazdász szerint éppen a Kádár által kiépített "Mintha-ország", a tömegek passzivitásba süllyesztése és depolitizálása, a kádárizmust átható cinkosság, ami a vezetőket és az alávetetteket kapcsolta, mindez együttesen vezetett a mai "következmények nélküli országhoz".

Ezért él ma is velünk, ezért él ma is bennünk Kádár János, illetve az ő rendszere - összegezte a konferenciát Béládi, aki az utolsó hozzászólók egyike volt.

Rákosi kevesebb embert ölt volna meg?

Külön vonulatot képezett a konferencián, a "mi lett volna ha nem Kádár jön 56-ban" felvetés. Herczeg Géza jogászprofesszor - az Alkotmánybíróság 1990-93 között elnökhelyettese, aki 13 évig volt az ENSZ hágai Nemzetközi Bíróságának tagja - úgy vélte, hogy ha Rákosi jött volna vissza 1956-ban, neki nem kellett volna bizonyítania a hűségét Moszkvának, és talán nem kellett volna annyi embert megöletnie 1957-58-ban, mint Kádárnak.