Ha részeg, akkor sincs gyorsabb a síforradalmárnál

2008.02.15. 22:02
A világ leggyorsabb alpesi sízője akar lenni, de nem a győzelmek érdeklik Bode Millert. Az amerikai nem egyszerűen meg akar előzni mindenkit, hanem ezt kizárólag saját elképzelései mentén hajlandó tenni. A legfontosabb számára mégis az, hogy úgy éljen, ahogy neki tetszik, és ha az olimpián nem megy neki a pályán, akkor a bulikon alkot maradandót. A 21. század eddigi egyik legizgalmasabb és legjelentősebb sportolójának kicsit sem rövid portréja.

"A szerepekhez ragaszkodó jobb- és baloldali nácik, a politikai korrektség és erkölcs rendőrei, akik azt követelik, hogy minden sportoló úgy viselkedjen, mint azok az emberek, akik úgy nőttek fel, ahogy ők akarták - na, ezek basszák meg."

Az önéletrajzi könyvéből vett részlettel fejezhető ki a legjobban a négyszeres világbajnok, összetettbeli Világkupa-győztes, kétszeres olimpiai ezüstérmes amerikai síző, Bode Miller pályafutása és élete. Önmaga határozta meg céljait és fejlesztette ki hozzá az eszközeit, ő is dönti el, eközben milyen életet él. Ráadásul minderről gátlások nélkül beszél.

Bode Miller élete és munkássága képekben

"Nem az volt a célja, hogy híres legyen, vagy sok pénzt keressen - állította róla élete egyik nehéz szakaszában édesanyja, Jo. - Csupán szeret gyorsan síelni. Azt hiszem, még mindig élvezi, amikor siklik le a pályán. Azon kívül... egészen boldogtalan."

Az idén 31 éves Miller New Hampshire államban nőtt fel, szülei két négyzetkilométeres birtokán. Nem luxusfarm volt ez; egy világítás és vezetékes víz nélküli lakókocsiban lakott három testvérével együtt. Nevét azért kapta, mert édesanyjának tetszett ez az egyébként jelentés nélküli szó. Szülei kevés pénzt szedtek össze alkalmai munkáikból, inkább saját kis szubkultúrát alakítottak ki. A napfordulókat ünnepelték, értékrendjük a kockázatvállalásra, az érzelmi stabilitásra, az önállóságra és a kitűnő fizikumra épült.

A hegyek között, az erdő közepén növekedő Bode kétévesen kezdett síelni, ami nem meglepő, hiszen városa New Hampshire síparadicsoma. Franconia azért nem Aspen, vagyis itt nem voltak tökéletesek a pályák: meredek, keskeny lejtők, vékony, tükörsima, jeges páncéllal. Édesanyja úgy idézte fel, a kis Bode már az első alkalommal, amikor az ő lábai között elindult a lécekkel, követelte, hagyja egyedül siklani. Az anyuka engedett, próbálta megelőzni fiát, és előbb a lejtő aljára érni, hogy ott megóvja az ütközéstől.

Később sem kellett kevesebbet a síléceken lennie, mivel iskolába nem adták, otthon tanították. "A barátaim mind az iskolához, ehhez a közepesen biztonságos, szögesdrót kerítéssel és majomráccsal körbevett börtönhöz voltak kötve, miközben én azt csináltam, amit akartam" - írta Bode: Go fast, Be good, Have Fun című önéletrajzi könyvében.

Tizenhárom évesen egy lavina majdnem végzett vele, azonban felfogta egy szikla, és a feje éppen kilátszott a hóból. Így várta meg a mentőket. "Egyáltalán nem sokkolt. Még csak nem is féltem. Így visszanézve hihetetlenül nyugodt voltam."

Szülei szétköltözése után iskolába adták Bodet, és innen kezdődtek konfliktusai a külvilággal. Első síoktatója felfogását ósdinak tartotta és otthagyta. "Már tudtam síelni, úgyhogy kihagytam a leckéket, és csak síeltem. Annyival több értelme volt. Ott még azt sem hagyták, hogy a kapuk között gyakoroljak, ha nem változtatom meg a stílusomat." Ez úgy nézett ki: "Kussoljatok és hagyjatok síelni!'" Az oktatókat ugyanis nem érdekelte Miller gyorsasága, azt akarták, úgy síeljen, ahogyan a könyvekben le van írva.

Már ekkor világos volt, hogy a maga útját fogja járni. Szülei nem telepedtek rá, sőt, úgy gondolja, sikereit épp annak köszönheti, hogy őket egyáltalán nem érdekelte, milyen síző lesz belőle. Miller szerint pont azok a sportolók égnek ki korán, akiket gyerekkoruk óta a szüleik tuszkoltak a sikerek felé.

Tizennégy évesen a szintén keleti parti Maine állambeli Carrabassett akadémiájára került, ahol már sportösztöndíjjal tanulhatott. Jó volt a fociban (mármint a soccerben), állami teniszbajnok volt, de a síoktatásra itt sem volt nyitott. "Bodenak megvoltak a saját elképzelései, mit és hogyan akar csinálni. Maga találta ki önmagának. Előbb gyors akart lenni, és csak utána volt hajlandó fejleszteni a technikáját és kontrollálni a sebességét" - magyarázta egyik carrabassetti tanára.

Bode Miller névjegye

Született: 1977. 10. 22.
Magasság: 189 cm
Sikerei: 2×olimpiai 2. (2002, Salt Lake City, óriás-műlesiklás, kombináció)
4×vb-1. (2003, St. Moritz, óriás-műlesiklás, kombináció, 2005, Bormio, Super-G, lesiklás), vb-3. (2003, St. Moritz, Super-G)
Világkupa-összetett-1. (2005), 303 Vk-futamon 60 dobogós helyezés, 30 győzelem

Kísérlete első látásra maga volt a katasztrófa. Stílusa a hagyományos kiindulópontról nézve egészen egyszerűen rossz volt, hatékonysága pedig elenyésző, elvétve ért el a lejtő aljára.

Miller ahelyett, hogy klasszikusan a lábai felett próbálná tartani egyensúlyát, úgymond hátraült lécein. A kezeit pedig, ahelyett, hogy maga előtt tartotta volna, teste mellett lógatta. Mindebből az lett, hogy gyorsan siklott, de gyakran vesztette el egyensúlyát, és nagyokat bukott. Ez nem szomorította el. Egyik edzője szerint volt olyan hónap, hogy Bode nem ért egyszer sem célba, de egyszer csak odaállt elé, és azt mondta: "Kitaláltam."

Sohasem érdekelte, mások mit gondolnak róla. A New York Times cikkírója, Mark Levine azt írja stílusáról: olyan, mintha valaki úgy akarna áthaladni egy házon, hogy inkább átszalad a falakon, mert nem akar az ajtók kinyitásával vesződni. A síző ahelyett, hogy a finom fordulások tökéletesítésével foglalkozott volna, azt vette a fejébe, hogy minél egyenesebben fog haladni: az ugyanis a leggyorsabb.

A sízésre konvencionálisan tekintő szemlélőnek rossz nézni, amit Miller csinál: lábmunkája tökéletes, félelmetesen gyorsan siklik, de enyhén lemaradó felsőteste hevesen rázkódik, mintha éppen bikarodeón lenne.

Végtelen önbizalma nem hagyta, hogy eltérítsék módszerétől. Megakadályozta viszont abban, hogy befejezze középiskolai tanulmányait. Az utolsó év egyik tantárgyát egy házi dolgozattal kellett lezárni. Ezt meg is írta a Nobel-díjas írónőről, Toni Morrisonról, de a tanár az elégségeshez szükségesnél két ponttal kevesebbre értékelte. Felajánlotta, dolgozzon rajta a nyári szünetben, Miller azonban úgy gondolta, hogy bár nem sikerült nagyon jól az írás, annyit ért, hogy átengedjék érte. A tanár sem engedte, így a sízőnek nincs középiskolai végzettsége, csak egy papírja, hogy oda járt.

Fejlődése egyértelmű volt, és 19 évesen az USA síválogatottjában találta magát. Annak ellenére, hogy felszerelésének szállítója, a K2 ajánlása ellenére a cég legújabb, hobbisízőknek fejlesztett léceivel versenyzett. Így nyerte meg az amerikai ifjúsági olimpiát és lett harmadik a felnőttek országos bajnokságán szlalomban.

Gyakorlatilag a kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a fejvesztett síelése, padlógázzal száguldása, saját elképzelései kibékíthetetlen ellentétben vannak a válogatott elvárásaival. Szintén Levine jegyzi meg, hogy a sísport furcsasága, hogy ugyan az egyéni sikereket abszolutizálja, de ezeket az eredményeket csakis csapatmunkával lehet elérni. A sízőnek el kell fogadnia a vele foglalkozó csapat céljait, módszereit - ez az, amire képtelen volt Miller.

"Elékpesztően frusztráló lehet velem dolgozni" - ismerte el, ugyanis még azzal az edzővel is ellenkezett, aki teljesen megfelelt az elvárásainak.

Minden úgy zajlott, mint korábban: sokat esett, elvétve érkezett be a célba, és fegyelmezetlennek, bár emellett nem széthúzónak tartották, a csapat kedvelt figurája volt. Egyre valószínűbb volt, hogy kikerül a US Ski Teamből. Azonban kiderült, egyre gyorsabb, és erre volt szüksége a válogatottnak, hiába nem állhatták stílusát.

"Az edzők mindig azt akarták, hogy legalább hatodikként vagy tizedikként végezzek, de a talpamon maradjak. Én meg akartam próbálni győzni, akkor is, ha nem voltam erre kész, vagy ha ez azt jelentette, hogy felbukok. Most gyorsabb vagyok, mint bárki a világon, és nem számít, hogyan nézek ki versenyzés közben."

A válogatottól nem zavarták el, és 1997-ben a Világkupában, majd 1999-ben, Beaver Creekben a világbajnokságon is bemutatkozott. Első Vk-szezonjában mindössze két versenyt sikerült befejeznie. Világkupa-versenyen először 2000-ben, Val d'Isere-ben állhatott dobogóra.

Következett a 2001-es világbajnokság, az ausztriai St. Antonban, és úgy tűnt, nagy árat kell fizetnie a kockáztatásért. Bal térdében elszakadtak a szalagok, ami könnyen karrierje végét jelenthette volna. Nem jelentette, mert visszavonult szülei birtokára és házi készítésű kúrába kezdett. Nehezékkel a vállán guggolt megállás nélkül, egykerekű biciklire szállt és telerakott talicskával szaladgált fel emelkedőkön.

Visszatért, és a következő szezonban, de még ugyanabban az évben, megnyerte első Vk-futamát, óriás-műlesiklásban, Val d'Isere-ben. Húsz év után ez volt az első amerikai futamgyőzelem. Ebben a sorozatban még háromszor nyert, és az összetettben végül negyedik lett. Gyors felépülései azóta is segítik, riválisai sebessége mellett ezt is irigyelhetik tőle.

2002-ben ismerték meg igazán a Bode Miller nevet. A Salt Lake City-i olimpián előbb hihetetlen versenyzéssel ezüstöt szerzett a szlalomban, majd az óriás-műlesiklásban is. Majd még egyszer sikerült felhívnia magára a figyelmet, amikor a kombinációban kicsúszott, de nem adta fel, visszatért a pályára, és bár eredménye ezzel szinte felesleges lett, végigment. Így is ő lett az amerikai alpesisí-válogatott legeredményesebb tagja.

Miller innentől kezdve meg sem állt, a Világkupában három évig egyetlen versenyt sem hagyott ki. 2002/03-ban második lett a Vk-összetettben, a következőben negyedik, viszont megnyerte az óriás-műlesiklást és a kombinációt. Az előbbi szezon közben, a svájci St. Moritzban két vébéaranyat is összegyűjtött az említett két szakágban.

Már ekkor is egyértelmű volt, hogy Miller mind az öt szakágban kiemelkedőt tud nyújtani, ami kevesekről mondható el az alpesi sí világában. A lesiklás és a szlalom más képességeket követel, neki azonban mindig is az volt a célja, hogy olyan gyors legyen, amit csak a világegyetem lehetővé tesz.

A 2004/05-ös szezonban összejött az összetett győzelem. Úgy sikerült ez neki, hogy a versenyek majdnem egyharmadát - 11-et - be sem fejezte, hetet viszont megnyert. Ő lett a második alpesi síző, aki egy szezonon belül négy szakágban is tudott futamot nyerni. Ez korábban csak a luxemburgi Marc Girardellinek sikerült, 1989-ben. Miller azonban jóval gyorsabb volt.

Ekkorra már a versenyek sztárja lett, szurkolók és nők tömegei követték. Nem derrogált neki az sem, hogy autogramokat osztogasson, előfordult, hogy két órán keresztül állt egy hókupacon és aláírt. Az amerikai élvezte ez életet és a versenyek között és közben a bulikat. Edzői szerint különösen sokat partizott a szezon közben. Egy idő után már nem is lakott az amerikai válogatott aktuális szállodájában, hanem luxuslakókocsival járta be a helyszíneket.

Amikor életmódjáról kérdezték, a rá jellemző a nyíltsággal válaszolt. "A cselekedeteim nem mindig következetesek. Néha fegyelmezett vagyok, de szeretek teljesen lógós is lenni. Keményen bulizok, de keményen edzek." Ez annyira jól hangzik angolul, hogy így is leírjuk: "I party hard, but I train hard." Miller mindig is világossá tette: a gyorsaság és a sikerek mellett számára az a legfontosabb, hogy élvezze az életet. Egyszer azt is elárulta, 2003-ban szerzett egyik aranyát vészhelyzetben kellett bevetnie: egy rossz vécéülőkét támasztott ki vele.

Nemcsak saját szokásairól beszél őszintén, másokról is bármikor formál véleményt. Amikor a doppingszabályok enyhítése mellett érvelt, bátran említette, hogy Lance Armstrongról szerinte úgyis tudja mindenki, hogy nem tisztán érte el sikereit. Miller azt gondolja, csak azokat a teljesítményfokozókat kellene tiltani, amelyek biztosan károsítják a sportolók életét. Az ellenőrzéseket megalázónak tartja, szerinte olyan, mintha bűnösnek tekintenék őket mindaddig, amíg nem bizonyítják ártatlanságukat. De többször bírálta a Nemzetközi Síszövetség (FIS) vezetőit is, amiért nem juttatnak többet vissza a sportolóknak a bevételekből. Ezért azzal fenyegetőzött, hogy szakít a szerinte unalmas Világkupával, és új sorozatot alapít.

Síforradalmár arannyal - galéria

A 2005-ös világbajnokságon újabb két arany jött össze neki, de nem az előző címeit védte meg, hanem szuper óriás-műlesiklásban és lesiklásban lett első.

Mégsem a győzelmek, hanem a kombináció lesiklásfutama lett a legemlékezetesebb vele kapcsolatban Bormióból. A pálya felső részén egy ugrató után levált az egyik léce a talpáról. Nemhogy nem bukott el a leérkezés után, hanem továbbsiklott. Egy léccel. Egyensúlyozott és tartott a pálya vége felé, szinte magától értetődő volt, ahogyan haladt. Nyolcvan kilométeres sebességgel, a világ egyik legnehezebb lejtőjén. Végül nem sokkal a cél előtt elveszítette egyensúlyát és elesett.

"Valahogy azt gondoltam, azt emberek majd egészen viccesnek találják, az edzők meg ki lesznek akadva, meg lesznek őrülve, ahogyan mindig."

Valóban, a válogatott vezetőedzője, Phil McNichol nagyon félt tőle, hogy Miller megsérül. "Akkor az lett volna: Oh, Bode, milyen őrült vagy. Így viszont azt mondtuk: Bode, milyen csodálatos, hihetetlen, egy szuperhős."

Hiába lett fokozatosan - ahogy a korábbi olimpikon síző, újságíró, Carrie Sheinberg írta - a válogatott ördögi mostohagyermeke, a gyorsaságára szükség volt, és ezért tényleg dícsérték.

"Annyira jól síel, olyan érzékkel és mozgékonysággal, hogy az időnként inkább művészet, mint sport - áradozott róla McNichol. - Ehhez még hozzájön ez a pimasz, szabálytagadó cowboyszemélyiség, kimondja, amit gondol."

McNichol szerint Miller van olyan tehetséges, hogy képes lenne egy szlalompályán egy pohár vízzel a feje tetején végigmenni.

A szintén a válogatottnál dolgozó John McBride és Mike Morin elismerték, függetlensége tette bajnokká Millert. McBride szerint a fejében kell keresni, ami igazán különlegessé teszi őt. Az edzők úgy vélik, Miller az alpesi sízés alapjait ostromolja, nem csupán a lejtőket. "Ez a sport tele van hagyományokkal. Így és így síelsz. Így és így fordulsz. Adott, hogyan jutsz el egyik kaputól a másikig. Aztán hirtelen jön ez az amerikai fenomén, és azt mondja, nekem nem tetszik ez az ív, én azon fogok siklani. És teljesen máshogyan kezdi csinálni a dolgokat."

Az összetett Világkupa címvédőjeként Európában ünnepelték, de az USA-ban kevéssé ismerték. A 2005/06-os szezonnak a torinói olimpia fő esélyeseként vágott neki. Nemsokára a hazai széles ismertség is meglett, de azt lehet, hogy kihagyta volna.

2006 januárjában a CBS tévécsatorna 60 Minutes című műsorában szerepelt, és a rá jellemző őszinteséggel beszélt gyerekkoráról, életszemléletéről, a bormiói egylábas száguldásról és a bulizás utóhatásairól.

Amikor arról kérdezte Bob Simon, hogy a mulatozásai befolyásolták-e valaha a teljesítményét, kibukott belőle:

"Határozottan. Vannak alkalmak, amikor egészen kemény állapotban állok oda a pálya tetejére. Ez aztán tényleg nagy kihívás. Úgy értem, ha valaha próbált benyomva síelni, na, az nem könnyű. Próbáljon meg úgy lemenni a szlalompályán, hogy a kapuk... (és itt mutatta kezeivel a dülöngélést) ezek a kapuk másodpercnél gyorsabban jönnek szembe, szóval ez egy kicsit kockázatos. Ilyenkor kockáztatom az életem. Olyan ez, mint az ittas autóvezetés, csak a sízésben nincsenek szabályok rá.

Amikor Simon visszakérdezett, hogy ez a vallomás azt jelenti-e, hogy többé nem fog így versenyezni, rázta a fejét: "Nem, én nem mondtam ilyet."

Kiderült, konkrét versenyre is gondolt: a megnyert Vk-szezon utolsó, számára már tét nélküli futama előtti éjszakán olyan nagyon beitalozott, hogy alig állt a lábán, amikor elindult a lejtőn.

A képmutatásban elöljáró amerikai média alkoholistának és bűnösnek nevezte, méltatlannak arra, hogy az országot az olimpián képviselje. Élvezettel találták meg benne a bukott embert, szóviccet csináltak abból, hogy neve megegyezik az ismert sörmárkáéval. Volt jegyzetíró, aki a Nike akkor indult Join Bode-kampányára (csatalkozz Bodehoz) rímelve visszakérdezett: "Hol, a kocsmában?"

A Maxim férfimagazin sem időzíthette jobban Miller bulizási szokásairól írt, bőven illusztrált cikkét.

Sokan azt várták, nem lesz hajlandó a bocsánatkérésre, amit követeltek tőle a válogatottnál. Valóban így lett volna logikus, de néhány hét volt már csak az olimpiáig, ezért egy héttel a hírhedt műsor után sajtótájékoztatón sajnálkozott kijelentéséért, és elnézést kért mindazoktól, akiket megbántott.

Ezek a történések már sejttették, mire lehet tőle számítani Torinóban, és az elhíresült interjúban maga is érzékeltette, neki mi a fontos.

"Valahol nagyon büszke vagyok arra, hogy a magam módján teszem a dolgokat. Szóval, ha valaki azt akarja, hogy szerezzek öt érmet, vagy bármit is, erről azt gondolom, hogy ezek mások gondjai, nem igazán az enyémek. Nem igazán érdekel, hogy mások mit mondanak."

Miller végül ott volt Torinóban, de azoknak valóban csalódást okozott, akik érmeket vártak tőle. Az öt számból kettőt tudott befejezni, az óriás műlesiklásban hatodik lett, a lesiklásban ötödik. A kombinációban a lesiklás után vezetett, viszont a szlalomban kaput tévesztett, kizárták. Igaz, maga sem vette észre a hibát, csupán egy szemfüles pályabíró mutatott rá a mulasztásra. A szlalomban és a Super G-ben is vezetett, de a második futamot nem tudta befejezni.

Azonban itt sem eredményeivel, hanem a pályán kívüli magas szintű teljesítményével hívta fel magára a figyelmet. Épp a legjobban sikerült szám, a szlalom előtti éjszakát is kocsmákban töltötte, amiről egy snájdig fotó is készült. Itallal a kezeiben, egy Pamela Anderson-epigonnal az oldalán középső ujját mutatja a fotósnak. Arcán annyira egyértelmű, hogy elázott, hogy magyarázni sem kell.

A hír után a Sestriere környéki kocsmák szinte mindegyikében látható volt a hírhedt fotó, egymásra licitáltak, hogy valójában hol is történt az eset.

A toinói két hétről a végén azt mondta, hogy az félelmetes volt, és megpróbált olimpiai szinten bulizni.

Egyértelmű volt az ítélet, Bode Miller kiégett. Maga is beszélt arról, hogy egyre nehezebb tovább csinálni, de természetesen nemcsak a sikereket említette, mint a motivációt gyengítő tényezőt, hanem a pénzt is. Ugyanis tizenhárom nagy szponzort szedett össze, akiktől dollármilliók folytak be hozzá.

"Ez állandó küzdelem. A pénz félelmetes, korrumpáló erő - vallotta a CBS-interjúban. - Amint dollármilliókat keresel, a pénz szó szerint megszűnik motiváló erő lenni. Hacsak nem próbálsz meg egyszerűen még többet szerezni belőle. És ez a folyamat ugyanannyira egészségtelen, mint bármi más káros dolog, ami csak az eszembe jut. A pénzszerzés önmagában szörnyű, szörnyű cél."

A szezon végeztével mégis úgy döntött, a maga kezébe veszi ezeket az ügyeket, és 2007 végén elhagyta a válogatottat. Megalapította saját csapatát, és azóta maga teremti elő felkészülésének minden költségét.

Az előző, gyengébbre sikerült idény után a 2007/08-asban újra a legjobbját hozza. Az eleje nehezen indult, igaz, befejezte a versenyeket, majd az év végével a győzelmek is kezdtek jönni. Előbb beállította Phil Mahre csúcsát, majd minden idők legsikeresebb amerikai alpesi sízője lett. Jelenleg harminc Vk-győzelemnél tart, vezet az összetettben, és február első hétvégéjén megnyerte a kombinációs Világkupát.

Azon a versenyen, Val d'Isere-ben újra bizonyította, még mindig a határokig versenyez, vagy még azokon is túl. A lesiklásban egy kanyarban nem volt más választása, a palánkra pattant és úgy siklott tovább. Megnyerte a számot.