Ilona
16 °C
33 °C

Azok az őrült spanyolok

2009.03.26. 12:16

Aki bármilyen sportot szeret, egyetlen dolgot gyűlöl jobban, mint az ellenfelet és a bírókat: a sportújságírókat. Hát nem csodálatos érzés utálni az okoskodó mitugrászokat, akik direkt dezinformálnak, és persze eleve fogalmuk sincs semmiről, amiről írnak? Sokszor tényleg van min idegeskedni, hiszen a sportújságírás gyakran tényleg az újságírás fogyatékos kistestvéreként van kezelve, akitől el sem várja senki, hogy a pontosságot, a korrektséget és egyéb szakmai alapokat magáévá tegyen. Sportújságírás és sportújságírás között azonban óriási különbségek vannak, és én most az egyik legmélyebb bugyorba invitálnám a drága olvasót.

Ahány ország a világon, annyiféle sportújság. Ott van például a focira igen fogékony Anglia esete, ahol egyetlen sportnapilap sem képes talpon maradni. A "komoly" napilapok sportszekciója annyira erős, hogy ezek mellett egyszerűen ninncs szükség specializált kiadványra. Franciaországban egyetlen sportlap, a L'Equipe fedi le szinte a teljes piacot, Olaszországban pedig a Gazzetta dello Sport ugyan nem egyeduralkodó, ám egyértelműen kiemelkedik a kisebb lapok közül. Aztán pedig ott van Spanyolország, a frakciósodás és a minősíthetetlen, ám rendkívül szórakoztató sárdobálás igazi otthona.

Spanyolországban ma számtalan sportnapilap létezik, szinte minden olyan városnak van már sajátja, amely egyúttal elsőosztályú focicsapattal is rendelkezik. Ahogy azonban a pályákon is, a szerkesztőségek közt is aránytalanul nagy súllyal szerepelnek a madridi és a barcelonai versenyzők. Mind a Real Madrid, mind a Barcelona gyakorlatilag két-két saját lappal rendelkezik. A katalánoké a Sport és a Mundo Deportivo, a fővárosé pedig a Marca és az As. Mind a négy lap közös jellemzője az igen alacsony színvonal (bár a Marca egy fokkal jobb a többinél, nem véletlenül az övék a leglátogatottabb honlap a .es alatt), valamint mindennemű újságírói szakmaiság háttérbe szorítása, jóval az elvakult szurkolás és az ellenfél ócsárlása mögé. És éppen ez teszi ezeket a lapokat ha nem is jóvá, de legalább rendkívül szórakoztatóvá.

A világ pártatlanságra törekvő sportújságíróit is szokás kriptodrukkerséggel vádolni, Spanyolországban azonban ilyesmire nincs szükség. A két-két lap teljes szimbiózisban él választott klubjával, és miközben nem is nagyon vesz tudomást a város kisebb csapatairól (Az Atlético Madridról és az Espanyolról), egyrészt kritikátlanul szurkol, másrészt pedig bonyolult szerkesztőségi-klubvezetőségi intrikák eredményeként igyekszik királyt csinálni és a közhangulatot befolyásolni. A Marcáról például közismert, hogy Florentino Galaktikus Perez tenyeréből eszik, hetek óta hihetetlen lelkesedéssel és rendkívül átlátszóan készítik elő a terepet az egykori elnök valószínűsíthető nyári visszatéréséhez.

Arcátlan részrehajlásra és a klubok belügyébe avatkozásra a világ minden regionális lapjának sportrovata hajlamos. Ami a spanyol esetet igazán különlegessé teszi az az, hogy a sportszerűtlen szurkolásnál mind a négy lap jobban szereti a még sportszerűtlenebb ellenségeskedést. Az újságíró már csak olyan, hogy szeret fikázni, ha pedig tudja, hogy közönsége engesztelhetetlen gyűlöletet érez a Barcelona vagy a Real Madrid iránt, akkor elszabadul a pokol. A legsúlyosabb esetek dokumentálásával egyébként egy kiváló blog is foglalkozik, a legostobább címlapok megértéséhez spanzoltudásra sincs igazán szükség.

Mivel mindkét tábor tele van ősi sérelmekkel és újekeletű paranoid tünetekkel, ezeket nyomtatásban viszontlátni különösen szórakoztató. A madridi lapok nem tudják magukat túltenni a tényen, hogy a világ jobban szereti a Barcelonát, és a katalán csapatot tartja a szép és látványos foci legfőbb letéteményesének. A barcelonai lapok pedig minden alkalommal idegrohamot kapnak, amikor eszükbe jut, hogy BL-győzelmeik száma még a négyzetre emelve sem közelíti meg a Real Madrid diadaljainak számát.

A leggyakoribb vád mindkét oldalról az ellenfél politikai, játékvezetőkkel megtámogatott hátszele. Franco diktatúrája alatt a Madrid valóban előnyben volt, azóta inkább csak a spanyol bírók legendás bénaságáról van szó. Ez a hívőket azonban nem hatja meg, és mivel a jelenlegi spanyol kormányfő Barcelona-drukker, míg az előző madridista volt, a spanyol fociszövetség vezetői pedig hetente másik nagycsapat érdekeit helyezik a bajnokság összes többi szereplője elé, a vádak hol erről, hol arról röpködnek intenzívebben és hitelesebben. Ezek azonban még a relatíve szilárd lábakon álló vádaskodások, hiszen legalább valami légből kapott alapjuk van, szemben a szimpla szemétkedésekkel és szivatásokkal.

Ott volt például az eset, amikor az akkor éppen Madridban játszó Ronaldót otthagyta a barátnője, és egy olyan ismerőséhez költözött, aki nagy állatbarát hírében állt. Ezt a barcelonai Sport úgy reagálta le, hogy címlapjára öles betűkkel kiírta: "Ronaldót harminc macskájáért hagyta ott a csaja". Vagy az a frissebb sztori, amikor a visszatérését lebegtető Florentino Perezről a Marca megszellőztette, hogy esetleg ő le tudná szerződtetni Messit is. Erre a Sport vezércikkben reagált, amely világosan leszögezte, hogy "Messi nem lesz második Figo, hiszen Messi se nem pénzéhes, se nem cigány". Ami még akkor is durva, ha az ember tudja, Spanyolországban a politikai korrektség egészen mást jelent, mint szinte bárhol Európában, és senki nem akad fenn azon, ha egy vereség után az edző azt mondja a sajtótájékoztatón, hogy "jól meg lettünk baszva".

A legszebb pengeváltások azok, amelyeknek már semmi közük nincs a csapatok teljesítményéhez, sőt, a szurkolók vágyaihoz sem nagyon, egyszerűen a szemben álló szerkesztőségek heteken-hónapokon át tartó fárasztó pengeváltásai. A Real Madrid-Liverpool BL-döntő előtt például Vicente Boluda, a fővárosiak elnöke azt találta mondani, hogy ők bizony széjjel fogják szopatni az angolokat, amihez a spanyol "chorrear" igét használta. A madridi szempontból tragikus eredmények óta a barcelonai lapok képtelenek leállni, gyakorlatilag mindn egyes, a Real Madriddal foglalkozó cikkben kiemelt szerep jut a chorrear különböző verzióinak. A poén már az elején is fárasztó volt, ma már gyakorlatilag elviselhetetlen.

Ugyanígy az As és a Marca sem hagynak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy megemlékezzenek a "cagómetro"-ról. Ez a különös szerkezet, amely leginkább beszarás-mérőként fordítható magyarra az a szerkezet, amely a madridiak szerint minden katalán génjeibe van kódolva, és amely azonnal felüti gyáva fejét, amint a Real Madrid bármilyen sikert ér el. Idén elég volt, hogy a Barcelona 12 pontos előnye a bajnokságban kilencre csökkenjen, madridi címlapok máris a cagómetro kilengéséről, irtózatos kilengéséről, sőt, kicsapott biztosítékokról emlékeztek meg címlapjaikon.

Az ellenségeskedés és a kárörvendés nem korlátozódik az ellenfél felnőtt focicsapataira. A kilencvenes évek végén a Barcelonát majdnem romba döntő fanatikus elnök, Joan Gaspart, aki a 92-es londoni BEK-győzelem után még a Temzében is megfürdött örömében, mindig azt mondta, hogy ő speciel annak is őszintén tud örülni, ha a Real Madrid leány kosárlabdacsapata kap ki. Ezt az érzést Madridban és Barcelonában különböző előjelekkel nagyon sokan osztják, és csak az a furcsa, hogy ezeket az egészségesen alantas ösztönöket a helyi sajtó ennyire készségesen hajlandó kiszolgálni. Egy alapfokú spanyoltanfolyam elvégzését csak ajánlani lehet mindenkinek, aki szereti a sportot, a gyalázkodást és az önfeledt szórakozást.