Ilyen olimpiai bajnok még a mesében sincs

A téli olimpia mindig is az északi országok - azon belül is néhány európai állam - felségterületének számított, Dél háttérbe szorult. Téli olimpiát még soha sem vittek délre (igaz, nyáriból is csak a harmadik lesz a 2016-os riói), de még érem is alig jutott erre a féltekére. A mostanival együtt huszonegy téli olimpián mindössze tíz érmet szereztek a sportolóik, ebből hármat Vancouverben.

A nyári játékokon meghatározó ausztráloknak télen 1994-ig két hetedik hely volt a legjobbjuk. Igaz, azzal büszkélkedhettek, hogy gyorskorcsolyázójuk, Colin Coates volt mindössze a második téli sportoló, aki hat olimpián vett részt. Igaz, hatodszor, 1988-ban Calgaryban már 41 évesen és edzőként volt jelen, de a 10 ezer méterre önkényesen becserélte magát. 26. lett, mégis történelmet írt.

A déli félteke első érmét mégsem egy ausztrál, hanem az új-zélandi alpesi síelő, Annelise Coberger szerezte 1992-ben. A név nem véletlenül németes hangzású, bevándorló nagyapja alapította a szigetország első síközpontját. Coberger nem számított nagymenőnek, tehetséges junior volt, de 92 januárjában kirobbanó formába került, többször is dobogóra állhatott a szlalom Világkupában és az albertville-i olimpia egyik esélyese lett a szakágban. A méribeli lejtőn csak a nyolcadik volt az első futamban, majd a másodikat megnyerte, így ezüstöt szerzett. Coberger a következő szezon végén még második volt a szlalom Vk-ban, de a 94-es lillehammeri olimpián már a szlalom első futamában bukott. Nem sokkal később visszavonult.

Az ausztrálok első érmét épp a 94-es játékok hozták el, a harmadikként végzett férfi rövidpályás gyorskorcsolya váltónak jutott a dicsőség. Ez a csapat volt az, amely 1991-es vébégyőzelmével az ország első komoly sikerét aratta a téli sportágakban. A váltóban ott volt a húszéves Steven Bradbury, aki az egyéni számokban is éremesélyesnek számított, de az ellenfelek bukásai megakadályozták ebben.

Bradbury karrierje aztán nem úgy alakult, hogy olimpiai aranyat ígért volna, de mintha szenvedései előrevetítették volna későbbi történetet. 1995-ben egy bukás során egy ellenfele korcsolyája átvágta combizmát: sok vért veszített, és a vágást 111 öltéssel kellett összevarrni.

Visszatért, a 98-as olimpián nagy reményekkel indult, de még az előfutamokból sem jutott tovább. 2000 végén újabb baleset következett, két nyakcsigolyája is eltörött, kihagyott egy teljes szezont és ismét talpra állt, hogy 2002-ben utolsó olimpiájára utazhasson. Ami Salt Lake Cityben történt, ma már az ausztrál legendák közé tartozik.

Túl volt pályafutása legjobb szakaszán, csúcsa az egyéni számokban egy nyolcadik hely volt, tapasztalatai miatt azt a taktikát választotta, hogy megpróbál távol maradni a rövidpályás gyorskorcsolyára oly jellemző tülekedéstől, bukásoktól. A taktika bevált.

Az 1000 méter előfutamából simán továbbment, a negyeddöntőben kiesett, de a sportágra szintén jellemzőek a célba érés utáni bírói döntések: a továbbjutó kanadai Marc Gagnont kizárták, így Bradbury már az elődöntőben találta magát. Ott ismét kiesésre állt, de a vége előtt nem sokkal az előtte haladó koreai és japán ütközött, kiesett, így ő nyerte a futamot. Valószerűtlen volt, ahogy Bradbury elérte a finálét, de a folytatás még sokkal hihetetlenebb lett.

A döntő előtt Bradbury nem a saját esélyeivel foglalkozott, hanem üzleti ügyeit próbálta egyengetni. Hogy versenyzését fedezze, szülei garázsában korcsolyaműhelyt rendezett be, és történetesen az amerikaiak nagy kedvence, az 1000 méteren nagy esélyes Apolo Anton Ohno épp egy általa készített korcsolyát viselt. Bradbury emailt írt neki, hogy ha megnyerné a versenyt, akkor ne felejtse el reklámozni, kitől is kapta az aranyat érő cipőt.

Úgy számolt, bronzérmes lesz a döntőben, mert tudta, a másik négy versenyzőn sokkal nagyobb a nyomás. Ezért azt várta, ketten ütközni fognak, az egyiket kizárják, a másik pedig kiesik, így simán beér harmadiknak.

A másnapi döntőben aztán Bradbury ennek megfelelően az utolsó pozícióban körözött, a másik négy korcsolyázó pedig az aranyért küzdött. Az utolsó kanyar előtt a kínai Li Csiacsun meg akarta előzni Ohnót, eközben megragadta az amerikai kezét, aki kakaskodni kezdett vele. Nem estek el, de a közjáték helyet nyitott az eredetileg harmadik koreai An-Hjun Szúnak, aki belülről előzni próbált. Eközben a mögötte haladó Csiacsunt is meglökte, majd magával ragadta Ohnót, aztán elesett bennük a kanadai Mathieu Turcotte is. Egy ember maradt talpon: Steven Bradbury. Hitetlenkedve becsúszott a célba, olimpiai bajnok lett, Ohno estében még belógatta a lábát, ezüstöt szerzett.

"Nyilvánvalóan nem én voltam a leggyorsabb. Nem gondolom, hogy az aranyat a megnyert másfél perces futamomért kaptam. Ezt az érmet az elmúlt tíz év kemény erőfeszítéseiért kaptam" - mondta.

A déli félteke első téli bajnokának története bejárta a világot, a soha ne add fel-mentalitás ünnepelt példája lett, még szólást is inspirált győzelme. Négy nappal aranyérme után az ausztrál posta bélyeget bocsátott ki a képével. Korábban még autója sem volt, most rögtön több tízezer dolláros szponzori ajánlatokat kapott. Pályáját önéletrajzi könyvben énekelte meg, ezzel a címmel: "Az utolsó állva maradt ember".