Nem tudták, hogy olimpiát nyertek

Amikor 1924. január 25-én a franciaországi Chamonix-ban tizenhat ország 408 sportolója és sportvezetője felvonult, a résztvevők még nem tudhatták, hogy az első téli olimpia megnyitóján vesznek részt: hivatalosan ugyanis a Téli Sportok Nemzetközi Hetének hívták az eseményt. A Mount Blanc alatti üdülőhely utcácskáin egy katonazenekar kísérte a versenyzőket, akik közül a szerencsések országuk zászlóját, a többiek pedig felszerelésüket vitték magukkal. Bár a világháború után először olimpián szereplő osztrákok féltek a fogadtatástól, őket megtapsolták, füttyöt csak a helyi polgármester, Jean Lavaivre kapott, amiért benyomta tehetségtelen fiát a hokiválogatottba.

A modern olimpiai mozgalom születése után harminc évet kellett várni arra, hogy a téli sportok legalább egy kis helyet kivívjanak maguknak. Pedig a műkorcsolyát már az első olimpia programjába fel akarták venni, de a görögöknek érthetően nem volt alkalmas pályájuk. A sportág így is szerepelt az 1908-as és az 1920-as játékokon (utóbbin már a jégkorong is), hivatalos számként, de hónapokkal a többi verseny előtt. A téli sportok olimpiai megjelenését több tényező is akadályozta, elsősorban az, hogy a rendező városok általában nem tudtak megfelelő helyszínt biztosítani. De a NOB attól is tartott, hogy a déli országok - ahol a téli sportokat alig vagy egyáltalán nem űzték - indokolatlan hátrányba kerülnek a helyzetüknél fogva domináns északiakkal szemben. Ráadásul utóbbiak is féltették az 1901 óta Svédországban vagy Norvégiában megrendezett Északi Játékok presztízsét. A modern olimpia megálmodója, a téli sportokért egyébként lelkesedő Pierre de Coubertin a játékok gyengülésétől tartott, amennyiben a téli számok önálló eseményként szerepeltek volna.

A NOB 1921-es kongresszusán aztán faramuci kompromisszum született: 1924-ben megrendezik a téli sportok versenyét, de azt a skandinávok kérésére nem nevezték el olimpiának. A helyszín egyértelmű volt, hiszen a nyári játékok rendezője, Párizs felelt ezért az eseményért is. Így az egyetlen igazán alkalmas francia helyre, Chamonix-ba került a Téli Sportok Nemzetközi Hetének elnevezett viadal. Bonyodalmak azonban az utolsó pillanatig akadtak: a kihagyhatatlan skandinávok bojkottal fenyegettek, amiért Németország nem lehetett ott a francia hegyi faluban.

Hogy mennyien versenyeztek Chamonix-ban, nem világos, a szám a különböző források szerint 258 és 313 között változik. Annyi biztos, hogy a jégpályán tartott megnyitót körülbelül kétezren látták és a ceremónia nélkülözte a későbbi külsőségeket: nem húzták fel az olimpiai zászlót, nem volt jelen az államfő és az olimpiai láng sem égett még.

A versenyek két nappal a megnyitó után kezdődtek, rögtön nagy meglepetéssel: a téli olimpiák első aranyát ugyanis egy 23 éves amerikai gyorskorcsolyázó szerezte 500 méteren. Charlie Jewtraw rövid távokon többszörös országos bajnok volt, azonban ekkor már visszavonult. Az olimpiai csapat rendelte vissza, azt mondták, utazzon, indul Európába. Chamonix-ban olyan távon győzött, amilyenen korábban soha nem indult (az USA-ban 440 méter volt a hasonló kategória), és nem ismerte azt sem, hogyan kell a futam során a külső ívről a belsőre váltani (az amerikaiak nem párokban indították a versenyzőket, hanem ötös-hatos csoportokban). A rajtnál ugyan beragadt, aztán meg valahogy sikerült az ívek közötti váltás. Végül másfél másodpercet vert rá párjára, a kanadai Gormanre, aki teljesen kikészült az iramtól. Jewtraw két tizeddel jobb volt mindenkinél, így ő lett a téli olimpiák első bajnoka, még ha abban a pillanatban ezt nem is tudhatta.

Chamonix legeredményesebbje is egy gyorskorcsolyázó lett, a háromszoros aranyérmes Clas Thunberg. Az öntörvényű finn sportága első világklasszisa volt, tizennégyszeres világbajnok, pedig huszonnyolc éves volt, amikor első vébéjén részt vett, 1924-ben pedig már harmincévesen versenyzett. Mindig is nagyon büszke volt eredményeire, talán önhitt is volt: amikor a kilencszeres olimpiai bajnok csodafutóhoz hasonlítva a jég Nurmijának hívták, kikérte magának, szerinte inkább Nurmi volt az atlétika Thunbergje. Az első olimpián 1500-on, 5000-en és az összetettben nyert, tízezren második lett. Négy évvel később, St. Moritzban még két aranyat szerzett ehhez, öt elsőségnél egyetlen férfi gyorskorcsolyázó sem szerzett többet az olimpiákon (ugyanennyit is csak az amerikai Eric Heiden, 1960-ban). Tovább is juthatott volna, de a finnek bojkottálták az 1932-es Lake Placid-i olimpiát, amiért az amerikaiak a maguk számára kedvezően változtattak a lebonyolításon.

Sonja Henie

A műkorcsolyázók között szintén akadtak már világklasszisok, például a nőknél az 1922 és 1926 között ötször világbajnok osztrák Herma Szabo-Planck. Chamionix-ban is aranyat nyert, de a verseny után - ahol először látott tengerentúliakat korcsolyázni - összetört, elkönyvelte, hogy veszített és apja már a szállodából rángatta vissza az eredményhirdetésre. Neve ellenére nem találtunk utalást arra, hogy magyar gyökerei lennének. A férfiaknál egyértelműbb volt a helyzet: a műkorcsolya egyik legnagyobb alakja, Gillis Grafström győzött. A svéd már olimpiai bajnokként érkezett a francia hegyi faluba (1920-ban a nyári olimpia műsorán szerepelt a műkorcsolya), hiszen 1920-ban Antwerpenben is ő nyert. A chamonix-i műkorcsolyaversenyek azonban utólag egyetlen hihetetlen karrier felvezetésévé lényegültek. A nők között ugyan tökutolsó lett a 11 éves norvég Sonja Henie, de nemcsak a közönség kedvence lett, hanem a következő három olimpiát is megnyerte. Ő lett a műkorcsolya első szupersztárja, aki hírnevét hollywoodi karrierre és hatalmas vagyonra váltotta.

A síszámok hihetetlen norvég fölényt hoztak, a lehetséges tizenkét éremből mindössze kettőt nem szereztek meg, de ehhez a tudás mellett a külső körülmények is kellettek. A magabiztos, sőt fölényes finnek a versenyek előtt elképedve látták, hogy a sífutópályán van egy hétszázméteres, rendkívül meredek lejtő is. Reklamáltak a szervezőknél, de így tettek a norvégok is, akik még több lejtőt szerettek volna. Utóbbiak kérését fogadták el, a finnek lécei viszont nem bírták a terepet. Négyük közül mindössze Matti Raivio ért a célba, a többiek törésekkel, zúzódásokkal estek ki 50 kilométeren.  A legjobb finn, Tapani Niku sérült vállal vágott neki a 18 kilométernek. Harmadik lett, úgy, hogy az előtte végzett két norvégot - a győztes, összesen három aranyig jutott Thorleif Haugot és Johann Gröttumsbraatent - nem is nevezték a futamra, ők csak az északi összetett miatt indultak a távon. A finnek óvni akartak, de Niku visszautasította ezt, mert szerinte az érdemelte az aranyat, aki a leggyorsabb volt.

Bár fiatal sportágnak számított, a bob is szerepelt az első játékok műsorán, ahol még csak a négyesek versenyeztek. A kettes számú svájci egység számított a nagy esélyesnek, azonban a verseny első indulójaként hatalmasat bukott Charles Stoffel bobja és ezzel kiesett. Az Eduard Scherrer vezette másik svájci csapat élt a lehetőséggel és olimpiai bajnok lett, bár Scherrer egy tombolán nyerte bobját és a válogatóversenyen is csak viccből indult el néhány barátjával.

Ott voltak Chamonix-ban a curlingesek is, bár a legtöbb forrás szerint csak bemutatósportágként. Valójában azonban nem tett ilyen megkülönböztetést a NOB 1924-ben, mégiscsak 2006-ban, visszamenőlegesen, a Glasgow Herald című lap beadványára minősítette hivatalos olimpiai bajnokká a csupa skót alkotta győztes brit férficsapatot. Ugyanez a tévedés tartotta magát a katonai síőrjárattal kapcsolatban is, de a biatlon előfutárának tartott - és egyedül ekkor szerepelt - sport is hivatalos szám volt valójában.

Az első játékok egyik utolsó mozzanata a jégkorongtorna utolsó meccse volt, a két messze legjobb csapat, az 1920-ban is győztes Kanada és az Egyesült Államok között. A kanadaiak és az amerikaiak is négy-négy győzelemmel álltak az utolsó forduló előtt, előbbiek 110-3-as, utóbbiak 82-0-s gólkülönbséggel. Az USA agresszíven és durván kezdett, a kanadaiak legjobbját, Harry Watsont már húsz másodperc után kivonták a forgalomból. Watson aztán visszatért, ő lőtte az első két gólt, csapata pedig 6-1-re nyert. A kanadai csapat valójában nem válogatott volt,  hanem a Torontói Gránitok indulhatott a tornán az amatőröknek kiírt Allan-kupa 1923-as megnyerésével.

Éremtáblázat
1.	Norvégia	4	7	7
2.	Finnország	4	3	3
3.	Ausztria	2	1	0
4.	USA	1	2	0
5.	Svájc	1	0	1

A véráztatta jégpályán két nappal ezután tartották a záróünnepséget, amelyen felszólalt Coubertin is. A NOB elnöke méltatta a téli sportok hetét és bejelentette, a téli játékok ezentúl az olimpia részét képezik majd. Az érmeket ekkor adták át a győzteseknek, azonban sokan már távoztak Chamonix-ból. Az éremtáblázaton természetesen Norvégia végzett az élen és Finnországgal együtt a megszerezhető 49 érem több mit felét, 28-at vittek el. A téli sportok hete izgalmas versenyeket hozott és népszerű volt a nézők között is. Még akkor is, ha a versenyzők néha úgy érezték, a felső tízezerből kikerülő jelenlévőket jobban érdekelte a társaság, mint a sportesemény.

Coubertin szavait bő egy évvel később követték tettek és a NOB 1925-ös párizsi kongresszusán visszamenőleg az első téli olimpiává minősítette a chamonix-i játékokat és döntött a jövőbeni folytatásról is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!