Téli olimpia huszonöt fokos melegben

Politikai semlegesség és luxus – ezt a kettőt kereste a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a második téli olimpia helyszínének kijelölésénél. A NOB a téli játékok létrehozásakor azt szerette volna, ha az aktuális nyári olimpiát rendező város, de legalább országa lenne ebben az esetben is a házigazda. Azonban 1921-ben Amszterdamot jelölték ki a 28-as olimpia helyszínéül, így ez a megoldás kiesett. Hollandia mellett az szólt, hogy semleges volt a nemrég véget ért első Világháborúban, így a téli változat esetében is egy semleges országot, Svájcot választották. A NOB szerette volna elkerülni, hogy csak a háborús győztesek kiváltsága legyen az olimpia, márpedig 1918 óta csak az antant tagjai adtak otthont a versenyeknek.

Végül St. Moritzra esett a választás két másik svájci üdülőhellyel, Davosszal és Engelberggel szemben. Az 1822 méter magasan fekvő kisvárost évszázadok óta látogatták már, ekkorra pedig már Európa vezető magashegyi üdülő- és gyógyhelye volt, a felső tízezer kedvenc úti célja.

A St. Moritz az első - de nem utolsó - olyan téli helyszín volt, ahol nehéz pillanatokat okozott a kedvezőtlen, ebben az esetben túl meleg időjárás. A megnyitót még hóviharban tartották, aztán megérkezett a meleg alpesi szél, a főn és káoszt okozott.

A játékok első napjaiban folyamatosan olvadt, a sífutók hóban kezdték, de sokan a sárban végezték. Az 50 kilométeres szám végül 24 Celsius fokban ért véget, ez azonban nem zavarta Per Erik Hedlundot: a svéd példátlan előnnyel, 13 perccel előzte meg honfitársát, az ezüstérmes Gustaf Jonssont. Hedlund győzelme attól is különleges volt, hogy nem a svéd csapat hivatalos szerelésében, kékben, hanem a napsütés kivédése miatt fehér ruhában és piros sapkában versenyzett. Győzelme tiszteletére a svéd északisí-csapat hivatalos ruházata egészen 1976-ig így nézett ki.

A többi síszámban kivétel nélkül norvég győzelem született, Johan Gröttumsbraaten a 18 kilométeres sífutást (ezt már mínusz hét fokban rendezték) és az északi összetettet is megnyerte. A síugrásban Alf Andersen győzött, pedig honfitársa Jacob Tullin Thams ugrott világcsúcsot.

Éremtáblázat
1.	Norvégia	6	4	5
2.	USA	2	2	2
3.	Svédország	2	2	1
4.	Finnország	2	1	1
5.	Franciaország	1	0	0

Az olimpiára épített St. Moritz-i sísánc a világa akkori legmagasabb ilyen létesítménye volt, a versenyzők közül azonban többen veszélyesnek tartották. Az első sorozat után azonban két svájci ugró azt követelte, hogy tegyék feljebb a startot, hogy így nagyobb sebességet lehessen elérni az elugráskor. Negyvenperces vita után engedtek nekik, így az élen álló Andersen kiegyenesedve ugrott el a sáncról, hogy ne érje el a teljes sebességet. Így is 64 méterre ugrott, ami olimpiai bajnoki címet ért. Ugyanis a címvédő, világbajnok Jacob Tullin Thamsot felbőszítették a svájciak, akik gyávának nevezték, és ezért a lehető legnagyobb sebességgel ugrott el és hihetetlen messzire, 73 méterre jutott. A leérkezésnél azonban bukott és túlsodródott a leérkező dombon, így az ugrását lepontozták, csak 28. lett. Thams az olimpia hátralévő részét a kórházban töltötte, de a nagyszájú svájciak sem jártak sokkal jobban, mert mindketten buktak, és mögötte végeztek.

A gyorskorcsolyázókon még a sífutóknál is jobban kifogott az időjárás és közvetve a téli olimpiák első igazán nagy botrányát hozta. Az utolsó szám a 10 000 méter volt, a verseny már majdnem véget ért, amikor az olvadás miatt a versenyt felügyelő svájci versenybíró törölte a számot. Már valamennyi esélyes túl volt a távon, és az amerikai Irving Jaffe állt az élen. Az amerikaiak megfellebbezték a döntést és a NOB ennek helyet is adott, a nemzetközi korcsolyaszövetség viszont a törlést választotta. A szám újbóli megrendezése kizárt volt, mert a norvégok már hazautaztak, igaz, ők úgy hagyták ott a versenyt, hogy Jaffet bajnoknak tekintették. A szám törlése ellen nemcsak az amerikaiak, hanem a helyiek, a norvégok, más európaiak és még a francia NOB-tag is tiltakozott, sőt még a törlésről döntő versenybíró szállodája elé is vonultak. Jaffe csak négy év múlva vigasztalódhatott, Lake Placidben hivatalosan is megnyerte a 10 000 métert.

A botrányon kívül azonban versenyeztek is a gyorskorcsolyázók: 1924-es három aranyához még kettőt gyűjtött a finn Clas Thunberg. 500 méteren századmásodpercre azonos idővel végzett a norvég Bernt Evensennel, míg a harmadik helyen hármas holtverseny volt.

Szintén a jégen, a műkorcsolyázónőknél sokkal egyértelműbb volt a győztes: a 15 éves és 315 napos norvég világbajnok Sonja Henie-t a kötelező gyakorlatoknál csak az amerikai bíró nem látta a legjobbnak, a szabadprogramban már nála is a legjobb volt. Henie egyedülálló karrierje során összesen három olimpiát nyert, tízszer volt zsinórban világbajnok, visszavonulása után showjával járta a világot, hollywoodi filmsztár és multimilliomos lett. Már St. Moritzban is hihetetlen érdeklődés övezte, az olimpia talán legnagyobb sztárja lett, noha a 464 induló közül mindössze a műkorcsolyában induló 28 hölgy képviselte a nőket.

A kedvezőtlen idő, a korcsolyázók botránya mellett is nagy érdeklődés övezte a második téli olimpiát, és a NOB új elnöke, Henri Baillet-Latour is sikeresnek nevezte a játékokat. Hogy ez nem csak udvariassági fordulat volt, húsz év múlva kiderült: 1948-ban visszatért ide a téli olimpia.