A fekete karszalagos olimpia

Ausztria és Innsbruck nagyon akarta ezt az olimpiát, aztán amikor elkezdődhettek a játékok, a történet szinte rémálomba fordult. A helyi legenda szerint nem jó jel, ha megérkezik a meleg szél, a főn, márpedig ez történt néhány nappal a játékok kezdése előtt. Innsbruckban egyébként sem esett a hó az olimpia előtt hét héten át, sőt, még esett is, így február első hete olyan meleg volt, mint hatvan éve egyszer sem. Amerikából kellett hirtelen hóágyukat importálni, és bevetették a hadsereget is: a kopár sípályákra és a bobpályára 40 ezer köbméter havat hordott háromezer katona, de még tartalékba is jutott 20 ezer köbméter.

A kedvezőtlen időjárás csak nehézség lett volna a szervezők számára, de a váratlan meleg feltehetően szerepet játszott az olimpiát beárnyékoló tragikus balesetekben. Négy nappal a megnyitó előtt a szánkópályán a lengyel származású brit Kazimirez Kay-Skrzypeski úgy bukott, hogy belehalt sérüléseibe. A következő napokban még négy szánkós, illetve bobos szenvedett komoly sérüléseket. A meleg is az okok között lehetett, de az iglsi pálya már az egy évvel korábbi tesztversenyen, a vébén nagyon veszélyesnek bizonyult.

A brit szánkós halála után két nappal a sízők között is tragédia történt: szintén edzés közben a 19 éves ausztrál Ross Milne kiscsúszott a pályáról és egy fának ütközött. A szervezők tapasztalanságát nevezték meg a halálos baleset indokaként, az ausztrálok azonban a pálya túlzsúfoltságát okolták. Aznap két liechtensteini síző is ütközött, töréseket szenvedtek, így lefújták a másnapi edzést. Növelték a biztonsági intézkedéseket, lassították a pályákat, mégis újabb baleset történt, amikor egy eltévedt szánkó szaladt egy pályaellenőrbe és utóbbi a koponyáját törte.

A tragédiák sora beárnyékolta az innsbrucki olimpiát, és ami ünnepnek indult, fekete karszalagos, félárbócra eresztett zászlós eseménybe torkollt. Pedig az osztrákok sokat tettek azért, hogy elhozzák az olimpiát: 1960 előtt biztos győztesnek gondolták magukat, de Squaw Valley a semmiből beelőzött. Négy évvel később újra próbálkoztak és hihetetlen fölénnyel (az első szavazási körben 58 szavazatból 49-cel) elnyerték a rendezést. Az innsbruckiak óriási összeget, negyvenmillió dollárt költöttek az előkészületekre, mégis sok kritikát kaptak a szervezésért. A legtöbben azt kifogásolták, hogy a különböző helyszíneket nagyon messzire tették egymástól, és a legtöbb a városon kívülre került, így nem volt igazi fesztiválhangulata a játékoknak.

A versenyeket ismét a szovjetek uralták, még jobban, mint az előző két olimpián. Igaz, tizenegy aranyuknak több mint a felét két hölgy gyűjtötte össze. A sífutó Klaudija Bojarszkih és gyorskorcsolyázó egyaránt valamennyi számot megnyerte, ahol elindult, előbbinek három, utóbbinak négy aranyat jelentett ez. Erre azóta sem volt képes nő az olimpiákon, a férfiak közül is csak ketten, 1980-ban az amerikai gyorskorcsolyázó, Eric Heiden (öt arany), 1988-ban pedig a finn síugró, Matti Nykänen (három elsőség). Szkoblikova a három hosszabb számban számított egyértelmű esélyesnek, 500 méteres győzelme kisebb meglepetés volt.

Az orosz sportolónő valószerűtlen helyről kapott kabalát: az amerikaiak edzője, Leo Freisinger felesége adta neki a hajtűjét. Az amerikai sprinter, Terry McDermott belelkesedett Szkoblikova sikerén, és elkérte Mrs. Freisinger utolsó hajtűjét is. A 23 éves michigani borbély óriási meglepetésre megnyerte az 500 métert. (Négy évvel később Dianne Holum is kért a kabalából az edzőfeleségtől, de neki csak 1972-ben hatott a szerencsetű.)

McDermotté volt az amerikaiak egyetlen innsbrucki aranya, amiben egy eddig nem említett tragédia nagy szerepet játszott. Az amerikai műkorcsolyaválogatott 1961-ben a prágai vébére tartott, amikor útközben Brüsszelben megállni készült, a gép azonban a repülőtér közelében a földbe csapódott. Hetvenhárman haltak meg, az egész válogatott odaveszett, versenyzőkkel, edzőkkel, vezetőkkel, sőt, több családtaggal. Az amerikai férfiak 1948 óta valamennyi olimpiát megnyerték, a nők az utóbbi kettőn győztek, ehhez képest Innsbruckban csak Scotty Allen meglepetésbronza, illetve a Vivian és Ron Joseph páros évekkel később odaítélt harmadik helye jutott nekik.

A műkorcsolyaversenyek nagy pillanata a Ljudmila Belouszova, Oleg Protopopov páros győzelme volt. A sportágban rivalizáló Moszkvából és Szentpétervárról származó, későn összeálló kettőst nem nézték jó szemmel, ők azonban összeházasodtak és a valaha volt egyik legnagyszerűbb kettőst alkották. Címüket 68-ban, 32, illetve 35 évesen is megvédték, és közel negyvenhez már a harmadik aranyukra készülték. Azonban a szovjet vezetők nem engedték ki őket a szapporói olimpiára, ők pedig hét évvel később elhagyták az országot.

Éremtáblázat
1.	Szovjetunió	11	8	6
2.	Ausztria	4	5	3
3.	Norvégia	3	6	6
4.	Finnország	3	4	3
5.	Franciaország	3	4	0

Családi kapcsolat szolgáltatta az alpesi versenyek legnagyobb sztoriját is, ott azonban testvérekről volt szó. A francia Marielle és Christine Goitschel egy-egy aranyat szerzett, úgy, hogy a 18 éves Marielle az óriás-műlesiklásban lett első, egy évvel idősebb nővére előtt, a szlalomban pedig megfordították a sorrendet. (Az amerikai Jean Saubert pedig mindkét számban mögéjük szorult.)

Az innsbrucki olimpia sem volt botrányos esetektől mentes: a kandai hokisok például nem jelentek meg az éremátadáson, mert szerintük a keleti blokk játékosai valójában profik voltak. Igaz, olimpiai bronzot nem is kaptak volna, mert rosszabb volt a gólkülönbségük, mint a svédeké és a csehszlovákoké. Az olimpia azonban egyben vébé is volt, arra más szabályok vonatkoztak és ott harmadiknak hozták ki őket. Az olimpia előtt esélyesnek tartott német műkorcsolyapárostól viszont a NOB vette el utólag az ezüstérmet, amiért néhány nappal a játékok előtt profi szerződést írtak alá. A Marika Kilius, Hans-Jürgen Bäumler kettőst végül 87-ben rehabilitálták.