Erzsébet
0 °C
7 °C

Magyar edző harcolta ki Irán aranyérmét

2011.12.23. 00:24
Itthon nem volt jó kapitánynak, Iránban elfogadják Szalai György tanácsait. Világbajnokokat nevelt, ő válogatja ki a tehetségeket. Elfogadta, alkalmazkodott a szabályokhoz, ezért lehetett sikeres, pedig a családja nem kísérte el. A napokban tért haza Tatára.

A november eleji súlyemelő világbajnokságon Irán két aranyérmet szerzett: Kianush Rostami a 85, Behdad Salimi a +105 kilósok közt volt a legjobb, utóbbi szakításban világcsúccsal nyert. Mivel még junior korú, a korábbi nagy bálvány, a mostani elnök Hosszein Rezazadeh utóda lehet, egyben a sportág kultikus alakjává válhat. Emellett volt még egy ezüst- és bronzérme az országnak, a sportág soha ilyen eredményesen még nem szerepelt.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Ebben a történelmi remeklésben jelentős szerepe az 1980-ban olimpiai bronzérmes Szalai Györgynek, aki 2008-tól van az országban. Mindkét aranyéremnél ott volt a főedző, Kourosh Bagheri mellett, és mivel a csapatnak nincs gyúrója, így azokat a feladatokat is ellátta. Önmagát nem hívja kapitánynak, pedig a korosztályos válogatottat három éve ő irányítja, és valamennyi érmes megfordult a keze alatt még junior korában.

„Edző vagyok én. Morabbi, ahogy ők hívnak. Egy vendégmunkás edző, az utolsó a sorban, ahogy én hívom magam előttük. Javaslatokat tehetek nekik, és szerencsémre ezeket a javaslatokat általában megfogadják. 46 éve vagyok a sportágban, valami rálátásom, úgy tűnik, van” – kezdte az Indexnek Szalai, aki a zsoldos szót nem használná saját tevékenységére.

„Olyan egyszerűnek látszik így kimondva, hogy elfogadják a javaslataimat. Ezért meg kellett küzdenem, ki kellett harcolnom. Keresztény ember vagyok egy iszlám országban, nem ismertem a fárszi nyelvet, aztán később megtanultam, egy szép nagy füzetbe írtam össze a szavaikat. Ebben a közegben nem boldogultam volna az angollal, mert lehetetlen megértetnem, ha hátfeszítést kérek, tolmácsom pedig nem volt. Mondtam az elején az irániaknak, tisztelem őket, a vallásukat, a kultúrájukat, megértettek. Ahogy Irán légterébe érek, már nem iszom egy korty alkoholt sem – amúgy sem sokat –, abszolút betartom a szabályaikat. Hogy tudnék a tanítványom szemébe nézni, ha esetleg éreznék a leheletemen az alkoholszagot? Hogy tudnék a tanítványom szemébe nézni, ha esetleg nem tudnám megmutatni, mit kérek tőlük, ha esetleg elhízott lennék? Egy pillanat alatt elveszíteném a tiszteletét, akkor pedig nem ért semmit az egész. Nem könnyű az élet Iránban, de nem is rémes, a közhangulatot is jónak mondanám. Az önmegtartóztatás nyilván alaptétel, nem akarok disznóhúst enni, ha ott vagyok. A hazai ízek hiányoznak, volt, hogy honvágy is gyötört, ezt be kellett kalkulálnom előre. Tudtam az elejétől, hogy képes vagyok a szabályok betartására, másként nem lehetek sikeres.”

Nem szeret telefonon beszélni

Vallási vezetőknek fontos a sport Iránban. Szalai közvetlen kapcsolatban nincs egyikükkel sem, de közvetve igen, hiszen versenyekre járnak, díjakat adnak át. Olajfinomítók vezérei szoktak különjutalmakat osztogatni a legjobbaknak, a két vb-győztes egy kocsit kapott az aranyérme után. Vidékre utazni még most sem szeret egyedül, mert ha ugyan fel is ismerik az utcán, vagy látták a tévében, mindenkinek nem mondhatja el: nem turista, Iránért dolgozik. Telefonon nem szeret beszélni, mert tart tőle, hogy lehallgatják, volt rossz tapasztalata emaillel is, de interneten követi a világot.

A 60 éves, korábban Tunéziában és Egyiptomban is megforduló Szalai egyedül ment az országba, két felnőtt fia mellett a felesége sem látogatta meg eddig.

„Talán önvédelem, de nem hiszem, hogy nekik ez tetszene. Egy hatalmas edzőtáborban vagyunk, ami tízszer nagyobb, mint a tatai. Fegyveres védelmet kapunk, külön házunk van. Hermetikusan el vagyunk zárva a világtól, mint egy kolostorban. Itt vagyok a 15-19 éves fiatalokkal, száznál is több gyerekkel foglalkozom, ami teljes embert kíván. Sok versenyre járok egy másik nagy füzettel, és írom a neveket szerte az országban. Elhozom a jobbakat, megnézem, milyen a hozzáállásuk, mennyire fejlődőképesek, mit szólnak a kemény munkához, hogyan hat rájuk a bezártság. Esténként a szobákat is végigjárom, bár a bulizástól nem kell tartanom. Ha jó jeleket tapasztalunk, maradhat, ha nem, mehet. Vannak jó páran azonnal az eltanácsolt helyére. Az ólomsúlyban huszonhatan indultak az országos bajnokságon, nálunk a teljes mezőny alig több valamivel. Az erő tisztelete igen fontos az országban, nagy a hagyománya is. A szabadfogású birkózás és a súlyemelés a nemzeti sportág.”

Szalai egy extrém példával érzékeltette, mennyire kemények a viszonyok. A mostani világbajnok, Rostami öt percet késett valamelyik edzésről, Bagheri azonnal ki akarta rúgni a vb előtt.

„Hosszan győzködtem, hadd maradjon. Azt mondta, a rám való tekintettel maradhat. Büntetésként le kellett vágni a haját. Egy hónap múlva jó volt látni őt a dobogó tetején.”

Szalai beszámolt arról is, hogy brutálisan edzenek az országban, még a nyolcvanas évekbeli magyar edzésterveken is keményíteni kellett – minden súlycsoportban emelni az adagokat –, mert genetikailag erősebbek az ottaniak a magyaroknál.

„Salimiék ordítanak, amikor 3 és fél mázsával kell guggolniuk. De csinálják, természetesnek számít, hogy egy edzésen komoly a fájdalmuk. Tűrnek. Máshogy nem lehet. Ez az, amit otthon már nem nagyon tapasztaltam, amikor kapitány voltam” – mondta. Ezeknél az edzéseknél szembesül igazán azzal, hogy az embert nem ilyen irdatlan súlyok emelésére teremtették.

Neki is maradandó sérülést okozott a sportág, kifordult a bal könyöke 1981-ben, riasztóbb volt a sérülése, mint Baranyaié a pekingi olimpián, nem is tudott visszatérni utána.

Olcsó kínai replikák és egy pláza

Milyen az élet a városban? „Teheránban egy pláza van, oda szoktam járni. Ez drága, de ez egy európai értelemben vett pláza, van minden, a franciák alapították. Sok autó van, vannak belföldi repülőjáratok, elegáns éttermek, rendre leszólítanak, alkoholt akarnak rám tukmálni, de nálam nem érnek célba. Tele van az egész város olcsó kínai árukkal, replikákkal. Márkás cuccokat ritkán látni."

A hazai kapitányságtól 2007-ben köszönt el, akkor nehezen emésztette meg, hogy nem kellett, azóta úgy van vele, ezzel csak jót okoztak neki, mert Aján Tamás IWF-elnök segítségével Iránba kerülhetett.

„Tamás olyan, mintha a második apám lenne. Mivel a nemzetközi szövetség elnöke, tudtam, csak ő segíthet rajtam, hiszen nem volt munkám. Hálás is vagyok neki, hogy Iránban lehetek, vagy éppen lehettem.”

Zavaromat látva kifejtette, januárban megy vissza, márciusig van szerződése, de arrafelé nem feltétlenül fontos, mi van a papíron.

„Sokan vannak a helyemre, legalább húsz edző, akik pótolhatnának. Piszkálódás, áskálódás mindig van, egyszer el is fajult egy ilyen. Salimit kezdték el fűteni a hátam mögött, nem jó, amit én mondok neki. Elég közel volt az arcunk egymáshoz, amikor mondtam neki, ha nem is tisztelsz engem, legalább a koromat tiszteld. Utána hátrahőkölt. Napi idegfeszültségben élek, nem szabad megsérteni őket, de a fejemre sem nőhetnek. Szívesen ott lennék az olimpián, persze. Egy alkotói közeget a legfontosabb verseny előtt nem jó elhagyni.”

Az olimpián mindegyik éremből szeretnének egyet, a magyar szakember szerint ez meg is lehet, sőt akár kettő is, de felesleges egyelőre ábrándozni. Úgy gondolja, a hazai szakma irigyli, de ő erre csak ennyit mond: csinálják utána, állják meg a helyüket egy teljesen idegen világban.

A lövészetet is magyarok tanítják Iránban

Szalain kívül még két magyar edző van Iránban. Szucsák László és Győrik Csaba a sportlövőkkel foglalkoznak, miután az egyik sah úgy gondolta, ebben a sportágban utol tudják érni a világ élvonalát. „Egy márványpalotát építtettek nekik, keveset találkozunk, mert ők csütörtökön és pénteken is dolgoznak, amikor iskolaszünet van. Nekem ekkor van szünet, mert a csütörtökkel kezdődik a hétvége." Szucsák korábban Indiában volt, és a sportág Pekingben olimpiai aranyérmet ünnepelhetett.