Mikortól csalás a taktika?

Az olimpia eddigi legnagyobb botránya nem a rossz himnusz, nem a benézett, vagyis nem benézett pólós gól, hanem az, hogy nyolc tollaslabdázót, ráadásul a legjobbakat, kizártak a játékokról.

A tollaslabdát, a többi labdajátékhoz hasonlóan az olimpián csoportkörös, majd egyenes kieséses lebonyolításban játsszák, de egyébként sima egyenes kieséses versenyt szoktak játszani ebből az ütős játékból is, mint a teniszből vagy az asztaliteniszből. Az olimpiai lebonyolítás alaposan megvariálja a megszokott játékot, a csoportok első két helyezettje játszik a másik csoport utolsó két továbbjutójával. Ilyen esetekben a legtöbb csapat arra játszik, hogy könnyű ellenfelet kapjon a kieséses szakasz első meccsén. A hasonló lebonyolításban játszott  vízilabdában például könnyen elképzelhető lehet egy olyan helyzet, mint amilyen a női tollaslabdában volt, hogy egy erős csapat gyengén szerepel (a magyar), ezért a másik csoport erős, jól szereplő csapatai megpróbálják esetleg elkerülni egy gyenge játékkal a saját csoportjukban.

Ezt csinálták a kizárt tollasozók is. Ugye? Nem tűnik ördögtől valónak. Nem szép, de ennyi talán belefér a taktikázásba. Ami kínos, az az, hogy a négy talán legerősebb csapat került egyszerre olyan helyzetbe, hogy veszítenie kelljen a későbbi jobb feltételek érdekében. Ha egy meccsen mindkét fél veszíteni akar, abból nem lesz szép játék, merthogy minél hamarabb pontot kell bukni. Pontot bukni pedig rossz szervával vagy öngóllal a legegyszerűbb. A játékosok viselkedése természetesen szembement a tollaslabda szabályaival, így a kizárásuk jogos, de nem teljesen logikus. A szabálykönyvben benne van, hogy a játékosoknak a legjobbjukat kell adniuk.

Az a kérdés, hogy mikor adja a legjobbját egy játékos, ha minden meccset megnyer, vagy hogy mindent megtesz a szabályok keretein belül azért, hogy megnyerje a tornát? Nehéz kérdések ezek.

Különösen, hogy az olimpia mottóját például tökéletesen betartották a versenyzők. “Citius, Altius, Fortius” - szól az olimpiai mottó, Gyorsabban, Magasabban, Erősebben, vagyis nagyjából mindent a győzelemért. A játékok elején letett olimpiai esküvel sem feltétlenül mentek szembe, merthogy maga az eskü is ellentmondásos.  

Az esküben azt vallják a versenyzők, hogy mindent a játék szépsége és a csapatuk érdekében tesznek meg. Na, ez a két dolog azért elég gyakran kizárja magát. Persze, vannak bolondok, akik a szép játéknak élnek, de ők általában nem is nyernek, csupán érdekes színfoltjai maradnak az emlékkönyveknek, mint a zseniális Fabrice Santoro teniszben. De az olimpiák nem az ilyen kedves őrültekről szólnak, hanem a nagy nyerőkről.

A négy kizárt csapat azt tette, ami a legjobb tudása szerint eszébe jutott azért, hogy megnyerje a négyévente megrendezett óriásversenyt. Nem doppingolt, nem csalt, csak taktikázott. Pechjük volt, mert nagyon extrém taktikázásra kényszerültek. Ha például az ellenfélnek nem fontos, hogy kikapjon, akkor elég egy kicsit lazább, gyengébb játék.

És ilyet annyit látunk a profi sportban, hogy ha minden ilyen viselkedésért kizárnák a sportolókat, nem maradnának a csarnokokban, csak nézők. Mit tett például Ryan Lochte a kétszáz vegyes elődöntőjében, amikor az utolsó pár méteren nem is hajtotta magát, csak besiklott elsőnek, mert akkora előnyt sikerült szereznie? Nagyjából ugyanaz a taktikázás, mint a tollaslabdázóknál: spórolni egy kicsit a későbbi nagyobb győzelem reményében.

De mit csinálnak azok a focicsapatok, amelyek például egy világverseny utolsó csoportkörére a biztos továbbjutás tudatában egy gyakorlatilag tartalékválogatottat küldenek ki a pályára? Vagy csak látványosan ellazázzák a meccset? Ugyanazt, mint a tollaslabdázók.

Beszélhetünk technikai sportokról is, annyira elterjedt a jelenség. Hogy kell hívni azt, amikor egy Forma-1-es futam utolsó húsz körét egyre lassuló autóval teszi meg a komoly előnnyel rendelkező versenyző csak azért, hogy kímélje a motorját, hogy a többi versenyen még jobban szerepeljen? A Forma-1-ben még ennél extrémebb dolgok is beleférnek a taktikába, elő nem fordulhatna, hogy valakit kizárnak azért, mert spórol a későbbiekre.

Persze, nem ez a legsportszerűbb magatartás, de ezek a nagy és fontos versenyek a sportszerűség szempontjából kimerülnek ott, hogy udvariasak egymással a versenyzők. Mindenki a végső győzelemre törekszik, nem arra, hogy állandóan a legjobbját adja. Önök szerint hol húzódik a határ a csalás és a taktika között?