Örülök, hogy nyertél ellenem

„A dzsúdó az egy szerelem, olyan méltóságot és tartást ad, ami miatt nagy tisztelettel adóznak nekem, és ez mindig jó érzéssel tölt el” – mondta a 63 évesTuncsik József, aki ma már fő foglalkozásként állatmenhelyet üzemeltet.

A műugrómedencéből a tatamira

A Hajdúdorogról származó Eb-aranyérmesnek nem vezetett egyenes útja a dzsúdóig. Ha nem veszik el a földjüket, akkor nem kényszerült volna a hat testvért nevelő édesanyja arra, hogy állami nevelőintézetbe adja Pestre. „Ott sportágat kellett választanom, lementem birkózni Varga Jánosékhoz, (a mexikói olimpia bajnoka), bokszolni Kajdi Jánosékhoz (a müncheni olimpia ezüstérmese), majd műugró is voltam. Aztán 16 évesen cselgáncsozni kezdtem, megtetszett az a sok játék, a jó kis közösség, amit a páratlan pedagógus, Gyebnár Ferenc vezetett. Aztán elég hamar elkezdtem megverni a társaimat, addig nem is tudtam, hogy olyan erős vagyok, de parasztgyerekként a dinnyeszedésben, az állatokkal való munkában megerősödtem.”

Fotó: Huszti István / Index

Az, hogy Tuncsik hamar a válogatotthoz került, egy szerencsétlen balesethez köthető. 1966. november 24-én, Pozsony környékén a magyar válogatott több tagját és edzőjét is szállító repülőgép lezuhant. „Kevés tudással rögtön kerettag lettem, lelkes csapat jött össze, nagyon nagy elszántság volt mindenkiben, a halott társainknak tartoztunk ezzel. Sokat versenyezhettünk, hamar belekapaszkodtunk a világ élmezőnyébe, és tekintélye lett a magyar dzsúdónak."

Tuncsik egyszer a birkózó olimpiai bajnok Hegedűs Ferenccel is megküzdött, befogta rajta karprést, - ez a birkózásban nem szabályos fojtótechnika - , amiből nem tudott menekülni.  „Mondtam neki, hogy kopogja le, adja fel, de nem akarta. Végül megadta magát, de ahogy felálltunk, a nyakába vett, futni kezdett velem, majd odacsapott a bordásfalhoz. Ha nincs ott Gurics György edző, alighanem megölt volna mérgében."

A válogatott sokat utazott, a dzsúdót felügyelő Belügy- és Honvédelmi Minisztérium könnyen el tudta intézni a turnékat, Tuncsikékat Franciaországba is elengedték hónapos edzőtáborokba. A magyarok sokáig az orosz szambós, birkózós vonalat képviselték a sportágban, de egyre többet tanultak a japánoktól, a versenyekről szakkönyvekkel, filmfelvételekkel tértek vissza, azok alapján gyakoroltak. Majd míg Magyarország a Kodály-módszert és a Kodály-kórust exportálta, addig Japán edzőket küldött oktatni a Testnevelési Főiskolára. Tuncsik Ecuo Anzaijal kezdett együtt dolgozni. „Nagyon nehezen szokott meg minket, először meg kellett tanulnia, milyen magyarnak lenni, mi az a virtus. Nem nagyon bírta a lezserséget, azt, hogy az utcán kupleráj van, hogy a földek műveletlenek. Azt hitte, hogy Magyarországon még áram sincs, ezért csomó akkumulátorral érkezett. Aztán azért elrendeztem a sorát, beleizzadt az erőspaprikába, és egy kicsit inni is megtanult.”

Tuncsikék a fizikai erőszaktól sem visszariadó edzőtől nemcsak új technikákat tanultak, de átvették a japán szokásokat is, és megtanultak nyerni is. „Úgy kell felmenni a tatamira, hogy majd én megmutatom, felülmúlom önmagamat. Komolyan kell venni minden meccset, de egy kis lazaság és humor elengedhetetlen."

A japán mestertől tanultak mellett Tuncsiknak az is segített az 1976-os Eb megnyerésében, hogy a saját feje után ment. „Két Eb-n már vereséget szenvedtem, amit én edzői hibának tudtam be, Horváth István nagyon jó pedagógus volt, de nem tudott formát időzíteni, szellemileg elfáradtam, mire a verseny jött. Azokat meg túlidegeskedte, és ez rám sem volt jó hatással.”

Tuncsik a szövetség vezetőinek is elmondta a problémáit, és három versenyt kapott, hogy saját módszerei szerint próbálkozzon. „Horváthnak azt mondtam, ne csinálj semmi mást, csak masszírozgass, a többit megoldom én. Rendeztem is a sorokat, átlagosan 14 másodpercet töltöttem csak a tatamin.”

A kijevi Eb-re ultimátumot adtak neki, csak akkor utazhatott az olimpiára, ha megnyeri, de ő egy pillanatra sem érzett nyomást, sőt motivátciót lelt benne. „Ennél szebb feladatot nem is kaphattam volna, végre az vagyok, akit akarnak. Formában is voltam, és meneteltem piszkosul.”

Az olimpiai bronz az övé, és egy kicsit az arany is

Az Eb-n ellenállhatatlan, a kis belső horgot és földharcot tökélyre fejlesztő  Tuncsik a montreali olimpiára is esélyesként érkezett, de a döntőért már nem küzdhetett százszázalékos állapotban. A mongol Buyaadát is egy kis trükkel verte már. „Már nyolc perce küzdöttünk, nem volt még pont, és eléggé egálban voltunk, nem bízhattam abban, hogy a bírók engem látnak jobbnak, még ha nagyobb is volt a lendületem. Amikor már csak pár másodperc volt a végéig, hirtelen az időmérő óra felé fordítottam a fejem, Buyadaa önkéntelenül követte a mozdulatot, ő is odafordult, én meg ebben a pillanatban csináltam meg rajta a pontot, amivel nyerni tudtam. Ezért a mozdulatért még ma is megfenyeget, ha találkozunk.”

Fotó: Huszti István / Index

Tuncsik azonban alig jött le a tatamiról, máris szólították a következő meccsre, a kubai Rodriguez ellen. „A szabályok szerint öt perc járt volna még nekem, de még annyi időm sem volt, hogy a kezemet masszírozzák. Nagyjából a meccs felére szedtem össze magam, de akkor már vezetett Rodriguez, és a végén hiába volt meg a leszorításom, nem adtak ippont érte. Kétségelen, ő nyert, de úgy voltam vele, hogy nekem is részem volt kicsit a sikerében, mert még én tanítottam dzsúdózni, mikor Magyarországra jött edzőtáborozni.”

Mínusz két olimpia

Tuncsik már az 1972-es olimpián is indulhatott volna, de tettek róla, hogy ne lépjen tatamira Münchenben. „Már megvolt a formaruhám, és az útlevelem is rendben volt, de aztán az egyik edzésen a Spartacus 90-100 kilósai összebeszéltek ellenem, és megdolgoztak kicsit, combnyaktörést szenvedtem. Korábban is voltak jelek, hogy nem akarják az indulásomat, egyszer azzal vádoltak, hogy csempész vagyok, már vártak is a vámosok a repülőtéren. Nem volt nálam semmi, és aztán a Honvédelmi Minisztérium is tisztázott.”

1976. július 31. Tuncsik József küzd a lengyel Marian Standowicz (lent) ellen a cselgáncs 63 kg-os súlycsoportjában. A magyar versenyző bronzérmet szerzett.

Fotó: MTI

A bronzérem is siker volt, és 1977-es sérülése után Tuncsik a moszkvai olimpiára is megkezdte a felkészülést. „Ekkor már edzősködtem is, saját klubot alapítottam, Moravecz Ferenc kapitány pedig maga mellé vett, hogy foglalkozzam a juniorokkal. Készültem az olimpiára is, bár az edzőtáborokat már nem tudtam úgy végighajtani, mint korábban. Aztán Moravecz úgy alakította, hogy ne én legyek az olimpiai induló, később ő is elismerte, azért tette, mert nagyobb érték voltam neki edzőként, mint olimpiai érmesként. Jó kis csapatot hoztunk össze, olyan volt, mint egy testvériség, az edzőket is beleértve, mert a jó edzőnek még csajozni is együtt kell járni a tanítványával. Azért megkaptuk a tiszteletet, nagy fegyelemmel és jó humorral edzettünk.”

Lehet a dzsúdó is iskolai tananyag

Moravecz és Tuncsik munkája az 1992-es barcelonai olimpiára érett be, Kovács Antal arany-, Hajtós Bertalan és Csák József ezüst-, Csősz Imre bronzéremmel zárt. Kovácsot a Tuncsik által felügyelt sportiskola termelte ki. „Amikor beindult a paksi atomerőmű több száz mérnök érkezett a városba, és velük együtt nagyon sok gyerek is, kezdeni kellett velük valamit. Kitalálták, hogy sportoljanak, engem is lehívtak, hogy vezessük be az iskolában a cselgáncsképzést. A mindennapos általános iskolai testnevelésben reggel futás volt, erőállóképesség-fejlesztés, majd az órán 45 perces dzsúdózás. A legjobbak aztán a szakközépiskolában is folytatták, Kovács is köztük volt. Senki nem akarta elhinni, hogy olimpiai bajnok lesz, pedig minden adottsága, a jó szülői háttere is megvolt hozzá.”

Kovács aztán igazolta Tuncsik elvárásait, aki 15 évnyi munka után visszatért Budaörsre. Már itt is működött klubja, de akkora volt az érdeklődés a dzsúdó iránt, hogy a környékbeli településeken, Diósdon, Budakeszin és Törökbálinton is alapított egyesületet, emellett a Rendőrtiszti és a Testnevelési Főiskolán is oktatott. Azt mondja, több edzővel, például Hangyási Lászlóval még most is napokat tudnak beszélgetni a szakmáról, de már a válogatottnál csak akkor dolgozna, ha szabad kezet kapna. De tudja, erre nincs lehetősége, nehezen jönnek ki vele túlzott keménysége miatt, kevesen vállalják azt a fegyelmet és munkát, ami neki még természetes volt. A versenyekre most is eljár, fogyatékkal élő gyerekekkel is foglalkozik. „A dzsúdó alapsportág, megtanul fegyelmezni, a sérült gyerek is tudja csinálni. Látom, hogy alig tud felbicegni a tatamira, de amikor elkezdi csinálni, eldobja a botot, felszabadul, megszűnik a kézremegése, és élvezi. Ezek az apró örömök, talán még az éremnél is fontosabbak. Egymás megbecsülése páratlan, a dzsúdóban ezért mondhatjuk egymásnak, örülök, hogy nyertél ellenem. Ha ilyen szemlélettel élsz, egy életre jól jársz.”

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!