Uramisten, miket műveltem!

Fotó: Karip Timi

Kemény Dénes azt mondta, hogy a tapasztalatok azt mutatják, hogy a szoros meccseket azok a csapatok nyerik, ahol jobb a kapusteljesítmény. A világbajnoki döntőben te voltál a különbség?

A tények azt mondják, hogy jó kapusteljesítmény kell a győzelemhez, de társak nélkül egyetlen kapus sem tud nagyot alkotni. Sokan nem veszik észre, hogy a csapattársak mennyit tudnak hozzátenni, pedig hónapok munkája van benne, hogy segíteni tudják a kapust. Tudatosan építettem fel saját magamat. Az utolsó három meccsre akartam a legjobb formába kerülni, és ez be is jött, még a csoportmeccseken is rengeteget tudtam fejlődni.

Azt láttuk, hogy milyen fontos védéseket mutattál be, de sokszor úgy tűnt, hogy a fanatizmusod még ennél is többet tud segíteni. Mennyire tudatosan vállalt feladatod ez?

Már a felkészülés elején kiderült, hogy akkor megy jól a csapatnak, ha a kapuban az őrült Nagy Viktort látják. A társak kérték is, hogy legyek ilyen. Nem volt azonban ez ilyen könnyű, rendelésre nem tudom ezt végrehajtani. Akkor jön ki, ha jól is megy a játék, és ők is mindent beleadnak a győzelemért. Ezen a vébén meg akartam végre mutatni, hogy én vagyok a legjobb. Kicsit nagyképűen hangzik, de még a vb előtt azt mondtam a többieknek, ha én leszek a torna legjobb kapusa, akkor mindenki nyakában arany lesz.

Amikor Benedek Tibor átvette a csapatot, azt kérte, hogy a 2014-es budapesti Európa-bajnokságig legyenek türelmesek vele és a válogatottal is, addig ne kérjék számon az eredményeket. Erre már a világbajnokságon sikerült nyerni. Nem rak rátok ez túl nagy terhet?

Ennél jobb nem történhetett volna a magyar vízilabdával, csak jó lehet favoritnak lenni. De nemcsak a szurkolókat és szakmát, hanem magunkat is megleptük, hogy ilyen hamar sikerült összeállni és összeérni. Véletlenek nincsenek, és a közönség joggal várja, hogy folytatódjon a sikersorozat. Benedek Tiborékban megvan a tudás és a tapasztalat, hogy ezt tovább tudjuk folytatni. Most azt kell átadniuk, hogy kell a sikert megélni.

A szövetségi kapitányotok mondta, hogy talán nem a legjobb csapat nyert, de biztos, hogy ti akartátok legjobban a sikert. Honnan volt ez az óriási akarat?

Annyira vártuk a sikert, többeknek, így Szívós Marcinak és nekem is, rengeteg kudarc volt a hátunk mögött, és ezt át kellett lépnünk. Emellett óriási volt a csapategység. Az egyik meccsen csak a felét tudtuk betartani annak, amit Tibi kért, és még így is tudtunk győzni. Szívből mentünk, és hittünk. De még nagyon sok tanulni valónk van, nem szabad elhinni, hogy most már mindent tudunk. Majd ha sorozatban döntőket játszunk, akkor kezdhetjük ezt elhinni.

Fotó: Karip Timi

Részt vettél a londoni olimpián is, ahol a már kicsit megfáradt csapat végül csak az ötödik tudott lenni. Mi a különbség az akkori és a mostani válogatott között?

Londonban a csapat 90 százalékénak a zsebében ott volt az olimpiai arany, világbajnokságot, Eb-t nyertek a játékosok. De azt tapasztaltam, a 30 feletti játékosok már nem tudnak annyira pörögni, mint a 30 alattiak. Pedig az előbbiek  is megtesznek mindent, 100 százalékot beleadnak. A mostani csapatban viszont óriási volt az éhség, azért is, mert akik maradtak, azoknak sem volt még világbajnoki címük, és úgy hajtottunk érte, mintha az életünk múlna rajta.

Először 2006-ban voltál válogatott, gondoltad volna, hogy ilyen hosszú idő telik el, míg csúcsra érsz?

Azt hittem, hogy az aranycsapatba bekapcsolódva könnyeben jönnek az eredmények, de szó nincs erről, nagyon keményen kellett küzdeni, és még így sem nyertem mostanáig világbajnokságot. Mikor Tibi újraépítette a csapatot, kijelentette, hogy én vagyok az első számú kapus. Ez nagyon nagy megnyugvást és felelősséget adott. Évekig csak második számú voltam, a sanghaji vb pedig nem sült el jól. Óriási dolog volt, hogy hitt bennem, hogy erős pontja lehetek a válogatottnak. Eddig mindig oldalvizen voltunk, de most mind a 13 játékos megmutatta, mire képes.

2008-ban az utolsó pillanatban kerültél ki az olimpiai csapatból. A válogatottnál pedig éppen az a Gergely István a kapusedződ, aki a helyedre került. Milyen a kapcsolatotok, mit tudtál tőle tanulni?

Nem haragudhattam rá, az edző választotta őt. Bennem az akkor úgy csapódott le, hogy még többet kell dolgozni. Lélekben meg is erősödtem ezután, és reméltem, hogy lesz még majd lehetőségem nyerni.

Fotó: Karip Timi

Benedek és Gergely új felkészülést vezetett be. Én tényleg nem szeretek úszni, de szerintem még a mezőnyjátékosok se, de nálunk ez nagy hangsúlyt kapott, a lábtempózás meg kevesebb lett.  Az elmúlt kilenc évben 200 métereket úsztam, most pedig 2500-3000 méteres adagokat. De hittem benne, hogy ettől csak jobb lehetek. Amikor Tibinek csak egy kapus kellett valamilyen feladathoz, akkor is volt mindig dolga a másik kettőnek. Pisti mindig ki tudott találni valami újat, és a vb-re is olyan tanácsokat adott, amivel hozzájárult, hogy a legjobb lehessek.

Mennyit videózol, mennyire készültél fel az ellenfelekből?

Régebben nem igazán elemeztem a lövőket, igazi reflexkapus voltam, nem tudtam kottából védeni. Hiába tudtam, hová lövik, valahogy mindig mellényúltam, csak stresszel járt. De rávezettek, kottázás nélkül sosem leszek a világ legjobb kapusa. Ezt megfogadtam, és ezen a nyáron az edzőimmel minden jó lövőt kielemeztünk. Így rátaláltam a kottázás és a reflexvédés összhangjára.

A védéseid mellett a kapuban bemutatott grimaszok és mutogatások miatt  mémmé váltál. Milyen volt ezzel szembesülni?

Viccesnek tartom ezeket, az csak jó, ha ezzel is örömet szerzek másoknak. A vb második hetén azonban már igyekeztem teljesen kikapcsolni a külvilágot, rá sem néztem a netre. Mert a külső dolgokra figyelés csak elviszi az energiát. A horvát meccs után néhány barátom már mesélt nekem a képekről és videókról, de megkértem őket, ne fárasszanak ezzel. Aztán, mikor hazajöttem, még a meccseinket sem tudtam megnézni utólag, egyből azzal szembesültem: uramisten, miket műveltem.

Néhány gesztusodról élénk vita is folyik, hogy azok átlépték-e már a sportszerűség határát.

Mindenkit megnyugtatnék, a vízben mutogatás nem okozott még maradandó lelki károsodást egyik ellenfélben sem. A horvátok a meccs után még csókolgattak is, hogy milyen jól védtem. Már mindenki ismer engem eléggé a válogatott és az euroligás meccsekről, hogy a medencében megőrülök. De azt is tudják, hogy ha ez az őrület kijön belőlem, akkor bajban vannak, mert jó formában vagyok. Korábban le akartam magamat állítani erről, de nagyon rossz érzés volt. Olyannak kell lennem a vízben, amilyen vagyok. Főleg, ha ez aranyat ér.

Nem előre megtervezettek ezek a grimaszok, mint ahogy néhányan mondják. Némelyik magam számára is egészen megmagyarázhatatlan. Ha meg az ellenfél három sikertelen kísérlet után már éppen egy gesztusom miatt nem mer rendesen lőni, és ezzel vb-döntőt nyerünk, akkor meg nagyon is megérte.

A napokban derült ki, hogy szinte a teljes csapat sérüléssel vagy betegséggel vízilabdázott a döntőben. Hogy tettétek túl magatokat a fájdalmakon?

Én is most megyek majd megröntgeneztetni az ujjam, de egy világversenyen természetes, hogy mindenki 100 százalékot belead, és nem figyel magára, ezért jönnek a sérülések. A döntő napján a szobatársam, Decker Ádám falfehér arccal feküdt és rázta a hideg. Kérdezte:  hogy fog így játszani? Mondtam neki, hogy azért vagyunk itt, hogy jól játsszunk és megnyerjük a döntőt, a többit elfelejthetjük. Ahogy a vízben én Örült Viktorrá változom, úgy másokból is kiöli az adrenalin a fájdalmat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!